Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS kislexikona...

Új értelmezés:

A gesta az elmélet egyik alapforrása, amelyben megmaradtak a pártus időszámításban értelmezett évszámok, a hunok bejövetele 700-ban és a magyarok bejövetele 872-ban. Ezek a számok adták az inspirációt az Eltévedt időszámítás elméletéhez.

Eredetileg a Kézai és Kálti-féle krónikák évszámainak összefüggései voltak az elsődleges bizonyítékok arra, hogy mai időszámításunk a pártusok érája. A betlehemi csillag beazonosítása után már csak annak a megerősítése lett a feladata, hogy Kézai évszámait az egykori pártus birodalom i.e. 247-ben kezdődött időszámításában kell értelmezni.

A krónikákat, főleg Kézaiét, rengeteg kritika érte. Érthetetlen indulati kirohanások legtöbbször eszmei értékük lejáratására irányultak, de akadt olyan is, aki póriasan az elégetésükre tett javaslatot. Egy nemzetközi történész-kongresszuson megjelent hazai tanulmányban egy történész Kézai művét fantasztikus koholmánynak, és íróját félművelt fantasztának állította be. Ennek hatására Sebestyén László egy könyvet írt, Kézai Simon védelmében címmel. Az elmélet feltételezése szerint, pontosan a pártus évszámok jelenléte váltotta ki a kritikai rohamot.

Az elmélet bizonyítása kapcsán kifejezetten szerencsésnek mondható a Kézai Simon krónikájának léte és szakmai szempontból elvetett tartalma.

Kézai másolatában megmaradtak az általa jelzett különböző forrásokból származó egyedi dátumozási formák, míg a többinél a későbbi kódexmásolók átfogalmazták az évszámok megnevezéseit és megváltoztatták az számokat is.

Az elmélet szerint Kézai gestájának forrásai minden krónikánk ősei, mint ahogyan a hivatalos álláspont is állította egy ideig.

A mai, elfogadott álláspont:

Kézai Simon: Gesta Hunnorum et Hungarorum  - azaz, 'A hunok és magyarok viselt dolgai' -  1283–1285 körül keletkezhetett. Eredeti kézirata nem ismert, két másolatának, melyek alapján a XVIII. században kiadták, nyoma veszett.

A Gesta Hunnorum et Hungarorum igen fontos történeti forrásunk, időrendben a második fennmaradt magyar történeti mű. Kézai Simon mester IV. László királynak ajánlott művét, saját vallomása szerint, olasz, francia és német krónikákból szedegette össze, de ezeknél sokkal szabadabban használta a magyar krónikákat. Elkészültét azért teszik 1282-85 közé, mert a hódtavi csata (1282) még megemlíttetik benne, az 1285. évi tatárbetörés azonban már nem.

A krónika maga négy főrészre oszlik: Előbeszéd-re; a négy könyvből álló Első könyv-re (a hunok történetei eredetüktől Attila haláláig és birodalmuk felbomlásáig); a Második könyv-re (a magyarok története bejövetelüktől 1282-ig); végezetül, pedig a Függelék-re. A műben a hunok történetét - hősi énekek anyagára, a már korábban elkészült ún. hun krónikára és külföldön szerzett ismeretekre támaszkodva - a vélt hun-magyar azonosság alapján történelmünk részévé formálta. Kézai hevesen megtámadta írásában Jordanest a magyarok eredetéről költött meséje miatt, ő maga pedig Scythia leírásában már a XIII. századbeli utazók elbeszéléseit is használta. Eléggé letisztult nézetei nem voltak, de érdeme, hogy történeteit jól szerkesztette, művészien kidolgozta.

Kézai egyetlen középkori kézirata sem maradt korunkra, a ma ismertek csak másolatok. Első ízben Kollár Ferenc Ádám, a bécsi császári könyvtár igazgatója értekezett róla, 1766-ban. Hozzá Zsámboki János történetírónk könyvtárával együtt jutott hártya-kódex formájában. Címét, Simonis de Keza Chronicum Hungaricum elegans opusculum, a zsámboki könyvtár 1636-ban elhunyt őre, Tengnagel adta. Ezen kívül a XVIII. században volt a krónikának egy hártyára írott kódexe, egyik példánya Kosa Jenő ferencrendi szerzetes birtokában, másik az Eszterházy család kismartoni könyvtárában. Mindkét példánynak csak másolata van ma már, az utóbbinak kettő: egyik Hevenesi Gábor másolata 1701-ből, a másik 1705-ből való, s a XIX. században a marosvásárhelyi Teleki könyvtárban őrizték. A krónika első két kiadása a Kosa-féle kódexből, Horányi Elek gondozásában, Bécsben jelent meg 1782-ben, illetve még ugyanazon évben Budán is. A harmadik, szövegében az előzőeknél jobb kiadást a Hevenesi által készített másolatból Podhadraczky József rendezte sajtó alá, 1833-ban Budán. 1849-ben, St. Gallenben Endlicher István László Monumentáiban is szerepelt Kézai krónikája. Magyar nyelven való első megjelentetője Szabó Károly volt, 1862-ben Pesten. Az ő fordításából úgy tűnik, hogy Kézai lényegében a magyarul érző olvasóknak írt.

Kézai Gestájának hamar nagy híre lett, főképpen, mert azt hitték, hogy minden krónikánk őse. Kikezdte a kritika is, főleg a huntörténet, a magyar hunhagyomány miatt. Domanovszky Sándor, krónikaszakértő és Kézai-ismerő állítása szerint: a hun história eredeti alakját nem Kézai tartotta fenn, s a krónikának Kézai előtt egy bővebb szövegezésének is lennie kellett. Kézai ezt megrövidítette, kivonatolta. Következtetése: az ősforrás közvetlenül Kézai kora előtt, V. István idejében zárult. Györffy György szerint a Kézai Gestát Ákos nembéli Ákos mester írta, aki pedig ekkor a királyi kancellárián volt. Otto Lorenz (1871), Madzsar Imre, majd Györffy György abból indult ki, hogy a hun-krónika írója közvetlenül ismerte Anyonymus Gesta Hungarorumát. Györffy következtetése: "a hun-magyar krónika nem más, mint egy elején és végén kibővített Gesta Hungarorum. Anonymusnak nincsen olyan Attilára vonatkozó mondata, amely a hun történetben fel ne volna lelhető. Kézai Gestája közvetlen kivonata az 1272 körül írt hun-magyar krónikának". Ugyanakkor a nemesi nemzetbe emelkedés kapuit más irányban keresték: Anonymus a nyugatellenes és a keleti elemeket látta szívesen a nemesi nemzetben, Kézai Simon a nyugati vendégek érdemeinél időzött.

Forrás: Megyessy Csaba: Kézai Simon mester, vitatott krónikásunk (Múlt-kor)