Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS és a betlehemi csillag

napjelölés:

1. napszámítás: a 24 órás nap hónapon vagy éven belüli helyzetének meghatározása. E célra kialakított számítási módok:

a) római napjelölés. A napokat a hónap 3 nevezetes napjától (ídus, kalendae, nonae) a kezdőnapot is beleértve visszafelé számították. E módszer a középkorban Európábanb általános volt, Németországban a XI, Magyarországon a XIII. századtól kezdett háttérbe szorulni, Aragóniában 1350-ben királyi rendelet szüntette meg.

b) olasz vagy bolognai napjelölés (consuetudo bononiensis). A hónapokat két részre osztották, a hónap első felében (mensis intrans), mely a 31 napos hónapokban 16-ig, a 30 naposokban 15-ig, februárban 14/15-ig terjedt, a napokat előrehaladóan, a hónap második felében (mensis exiens) visszafelé sorszámozták. E módszer a VIII. század körül bukkant föl, és Észak-Itáliából terjedt el Franciországba, Svájcba és Dél-Németországba. Az Ibériai félszigetenen 1350-1550 között gyakori az okleveleken. Magyarországon a XIII. századtól szórványosan éltek vele.

c) a katolikus egyház napjelölése. A liturgikus naptár ünnepei a VII. századtól terjedtek el a napjelölésben. A napot azzal az évszám mellé írt álló illetve mozgó ünneppel jelezték, melyre a kérdéses dátum esett. Ha ettől eltérő napot akartak megjelölni, a hozzá legközelebb eső ünnephez viszonyították előre vagy visszafelé történő utalással. Ilyen kifejezés pl. a vigilia, 'ünnep előtti nap'. Az ilyen keltezések föloldásánál figyelembe veendő, hogy nem minden ünnepet tartottak azonos napon a világegyházban, továbbá országok vagy szerzetesrendek saját ünnepeit is használták napjelölésre. A módszer Bretagne-ból vagy Normandiából eredt. Angliában 850 körül, Lengyelországban 1100 után tűnt föl, s Eu-ban a legnépszerűbb napjelölés lett, csak a XVII. század végén hagytak föl vele. A magyar okleveles gyakorlatban 1250 után hamar kiszorította a római napjelölést. Legtovább a hiteleshelyek őrizték meg. Az egyházi gyakorlatban ünnepélyes megnyilatkozásokon (pápai enciklikák) máig megtalálható.

d) napjelölés cisiojanusszal. A cisiojanusznak (csízió) csak az a fajtája volt keltezésre alkalmas, melyben minden hónapra két verssor, és minden napra egy szótag jutott. Ezért a nem latin csíziók többnyire használhatatlanok voltak. Keltezés során a kérdéses napot tartalmazó hónap hexameteréből azt a szótagot emelték ki, mely a jelölni kívánt nap helyén állt a versben. Rendkívül körülményes volta ellenére 1350 körül elterjedt, s kb. 1600-ig fönnmaradt, főként a német nyelvterület északi és keleti részén, Lengyelországban és Csehországban és Skandináviában.

e) modern napjelölés. A hónap napjait folyamatosan sorszámozza. A módszer semita eredetű, már az ókorban ismerték. Európa nyugati részén valószínűleg a VI. században jelent meg. A meroving-kori okleveleken gyakori, Németországban a 12. sz-tól, Magyarországon az Árpád-korban szórványosan fordult elő. 1250 után folyamatosan terjedt, s a XVII. század végére minden más napjelöléssel szemben uralkodóvá vált.

2. a hét napjainak elnevezése: A hét napjait az egyiptomiak a bolygókról nevezték el. Ezt a hagyományt követte a napok korai keresztény elnevezése is. Minthogy azonban a bolygók a középkorban pogány istenekről vették nevüket, a hét köznapjainak jelölésére már a magyar írásbeliség korai századaiban is inkább az egyház által megfelelőbbnek tartott számozás (pl.: feria secunda = a hét második napja, hétfő) volt a jellemző. A hét első napjának a vasárnapot, az utolsónak a szombatot tekintették. Alább a hét napjainak táblázat:

Források:Knauz 1876. - Aicher, H.: Beiträge zur Geschichte der Tagesbezeichnungen im Mittelalter. Innsbruck, 1912. - Larraugeta, S. A. G.: Cronologia. Edad media. Pamplona, 1976. - Bevezetés a m. őstörténet kutatásának forrásaiban 3. köt. Bp., 1980:151. - Grotefend, H.: Taschenbuch der Zeitrechnung des deutschen Mittelalters und der Neuzeit. Berlin, 1984. -Szentpétery Imre: A kronológia kézikönyve. Bp., 1985.