Visszalépés a Főoldalra
TARTALOM
ELMÉLET ANYAGA
ELMÉLET, egyszerűen
FÓRUMOK
   
 
<<< Előző cikkhezKövetkező cikkhez >>>

  
      Nyomtatható változat    Küldd el ismerősödnek ezt a cikket!   Szólj hozzá ehhez a cikkhez!


Földes PéterTéma : Középkori krónikáinkról
 

ANONYMUS TITKOS KÖZLÉSEI



KULCSOK



A világirodalom és a zenei kultúra nem egy ismeretlen szerzőt tart számon; e „névtelen"-eket többnyire latin szóval „Anonymus"ként szokták megjelölni. A mi Anonymusunk, a magyar honfoglalás történetéről latin nyelven író névtelen középkori krónikásunk személye még a művét nem vagy alig ismerők tudatában is elevenen él megkapó, közkedvelt városligeti szoboralakjának jóvoltából. „Névtelen jegyző"-nek is hívjuk, mivel munkája élén „a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának" nótáriusaként mutatkozik be. A harmadik név, amelyen szintén emlegetjük P. mester, mert műve így kezdődik : P dictus magister azaz Mesternek mondott P.


Az még hagyján, hogy nevéből csupán a díszes iniciálé formájában megfestett kezdőbetűt ismerjük, de minthogy négy Béla nevű királyunk volt, egy néhai Béla király jegyzője éppígy működhetett 1063, vagyis I. Béla halála után, mint az 1141-et, II. Béla és az 1196-ot, III. Béla holtát követő esztendőkben, vagy akár IV. Bélának 1270-ben történt elhunyta után valamelyik évben. E titokzatosságával a Gesta Hungarum - ez a címmegjelölés áll a kéziraton - immár kétszázötven esztendő óta megfejtetlen rejtvény elé állította a kutatókat és az érdeklődő közönséget. Az addig ismeretlen művet a XVIII. század közepén a bécsi udvari könyvtárban fedezték föl, és 1746-os első kiadása óta magyar és nem magyar tudósok serege fáradozott a gesztaíró korának, nevének, munkája céljának, történeti hitelének, igazi mondanivalójának feltárásán. Mára I. Béla és II. Béla jegyzőjének föltételezhetősége a mind erősebb tudományos érvekkel fölfegyverkezett kutatás rostáján végképp kihullani látszik, az Anonymust IV. Béla jegyzőjének vallók, vagyis azok, akik a gesztát Kun László korában írottnak tartják, a tudományos körökben eléggé általános ellenkezésre találnak. Hosszabb ideje szilárdan tartja magát az a vélekedés, hogy Anonymus III. Bélának volt a nótáriusa, és annak utóda, Imre király idején alkothatta művét. Ez a nézet Györffy Györgynek a hasonló álláspontot képviselő elődeiét kiteljesítő, széles körű és aprólékos kutatómunkája révén végérvényesnek tekinti magát, és a műről ennek alapján kialakított értékítéletét is megdönthetetlennek; csak apró részletekben vár újabb fölismeréseket.

Lehet-e kétségbe vonni olyan kormeghatározó érveket, mint például azt, hogy a geszta még egy tatárjárás (mongol invázió) előtti Magyarországot ábrázol, vagy hogy Anonymusnak az Erdélyre használt latin terra Ultrasilvana kifejezését Kun László korára már a terra Transilvana váltotta fel? Györffy impozáns adatismeretével, szellemes megoldásaival olyan tökélyre vitte az Imre király kori Anonymus bemutatását, hogy még azt is tudni véli, melyik két korabeli főúr hajdani ősét teszi meg a szerző a Salánnak küldött követség tagjául, és hogyan ismerte meg ezeket az urakat III. Béla kancelláriáján, miként értesült családi hagyományaikról.

Anonymusról erdőnyi hasznos és haszontalan tanulmányt, könyvet írtak tudósok és nem tudósok. Fölmerül a kérdés, ha a rejtély ennyire megoldott, van-e értelme ezt az erdőt még szaporítani?

„Hogy ki volt ez a világosan fogalmazó és merész fantáziájú szerző, aki nevének csupán kezdőbetűjét adta meg, az elmondottak után nem is tekinthető elsőrendű kérdésnek - írja Györffy György Anonymus, rejtély, avagy történeti forrás? című, 1988-ban megjelent, a kérdésről alkotott nézeteit összefoglaló munkájában. - Mert vajon többet mond nekünk, ha Péter vagy Pál vagy Pósa mesternek nevezzük?” S a más tudományos területről kiruccanók és féldilettánsok meg-megújuló próbálkozásaira utalva, így bosszankodik: „De mi is az az indíték, amely egy tudományos kérdést újból és újból megoldandó rejtéllyé avat?... A rejtély köztudott kell legyen az iskolai anyagból vagy a sajtóból, lehetőleg ápolja a nemzeti tudatot pozitív irányban, és szükséges, hogy megtalálása, megfejtése a felfedezőnek sikerélményt, széles körben elismerést vagy éppenséggel hasznot jelentsen!”

E kifakadásra csak azt mondhatom - és bizonyára nemcsak a magam nevében -, hogy Anonymus műve roppant szuggesztív hatású. Egy tudatosan és kiválóan komponáló író monumentális alkotásának kerülünk befolyása alá, még ha nem is vagyunk egészen tisztában vele, hogy ez a hatalmas építmény, zsúfolt retorika a megfogalmazottakon túl mire szolgál. A mű szakértő kutatóitól éppen erre szeretnénk feleletet kapni. De az a végítélet, a mű megteremtésének módjáról és céljáról alkotott az a felfogás, amelyet az impozáns bizonyítási apparátus válaszképpen felvonultat, roppant hiányérzetet keltően szegényes. A III. Béla kori időzítés és tájékozódás alapján a korrekt történészi eszközökkel egy, a regősénekeket és az ősgesztát is megvető, a korában divatba jött, hitelességre nem törekvő, csupán az érdeklődést fölkelteni akaró „regényes gesztá”-t művelő, kicsinyes Anonymust mutat be. Ez a korántsem igényes íróember csupán saját korának viszonyait vetíti vissza a honfoglalás idejébe, amelyről alig van fogalma, a legjobb esetben is családi legendákra hagyatkozik; a meseszövés szükséglete szerint hoz létre alakokat, és kitalált történeti környezetben, elképzelt események, epizódok során szerepelteti őket. Ezt nevezné a „magyarok cselekedetei”-nek? S ugyan miért mindez? Mert a királyi udvarhoz és kancelláriához közel álló, ősi jogon birtokló főurak, főpapok féltik birtokaikat, befolyásukat a királynék kíséretében Nyugatról jött udvaroncoktól, és Anonymus e pozícióit mindenáron megtartani akaró rétegnek kíván a szószólója lenni. Ez az igazán nem nagystílű „lobbyzás”, mint vélt és bizonygatott célkitűzés, kiáltó ellentmondásban áll a mű mélyen meggyőződött és méltóságteljes hangulatával. Kénytelen arra gondolni az ember, ez mégsem lehet az igazi Anonymus.

Hogy nem valami laikus, ösztönös „többet vártunk volna” érzésről van szó, arra hadd mondjak egyetlenegy példát. Anonymus szinte modern elbeszélői eszközeit jelzi a késleltetés technikájának kitűnő alkalmazása a Salánnal, Mén-Maróttal való leszámolás előadásával kapcsolatban és a gyulacsalád öt nemzedékének fokozatos ismertetésében. Nem kicsinyes célokért való nagy drámai erő feszíti Anonymust. Aki a gesztára olvasmányként, ha úgy tetszik: irodalmi műként tekint, világosan érzékeli ezt. A történész azonban e részleteknél írás közbeni kitalálásra, későbbi beszúrásra gyanakszik. A gyulacsalád névsorának kapcsán egyenesen arra, hogy egy hasonló nevű másik család tagjainak neveit használja kiegészítésül, mert hát mi más okból nem közölte már az első említéskor az egész családfát? S itt korántsem csak az irodalmi és a történészi megítélés különbözőségéről van szó. A III. Béla, illetve Imre király korába való behelyezés lehetséges vonatkozásai valóban csak egy minden tekintetben kicsinyes Anonymust föltételező következtetést tesznek lehetővé.

Másfél évtizeddel ezelőtt Árpád után című regényem utószavában Anonymus művéről azt a megjegyzést tettem: „nem vagyunk - ma már alig is lehetünk - eléggé birtokában a kellő megértéshez szükséges kulcsoknak.” A tudomány mai álláspontja, amelyre Györffy idézett munkája tette föl a koronát, minden eddigi felfogás közül kétségtelenül a legmegalapozottabb. De csak akkor igaz, ha 1. Anonymus valóban III. Bélának volt a jegyzője; 2. csakugyan „regényes gesztá”-t írt; 3. műve valóban szó szerint értendő. Még pontosabban fogalmazva: amennyiben a geszta, mint a krónikás híradások általában, csakis egy az egyben értendő közléseket tartalmaz, és valóban csupán az érdeklődést fenntartani akaró „regényes geszta” műfajába tartozik, akkor egyedül III. Béla kori lehet, és csakugyan olyan, amilyennek Györffy leírja.

Időközben azonban mégis előkerültek a hiányolt „kulcsok”, és egészen más zárat nyitnak, mint az elismert történészek véglegesnek hitt föltevése. Ezért kell tehát mégis újból írni Anonymus munkájáról. Korábban két történeti esszékötetben igyekeztem felhívni a figyelmet arra, hogy az ősi regősénekek, amelyekre legelső krónikai művünk, gesztáink őse, az úgynevezett „ősgeszta” támaszkodott, pogány kori mágikus korlátoknak voltak alávetve, miáltal bizonyos tekintetben deformálódtak adataik. Ez tükröződik Anonymus művének kételyeket kiváltó több részleténél. Mert szerzőnk (persze mit sem tudva e torzulásokról), éppen az ősgesztát igyekezett munkájában átmenteni. Rejtegető módon, mivel az egyház tiltotta annak tanulmányozását. Egyéni következtetéseinek, koncepciójának megfelelően és más forrásokból is merítve, itt-ott változtatott alapanyagának állításain, elsősorban mégis e fő forrását közvetítette. Ha pedig valóban igaz - s még majd meglátjuk, igaz-e -, hogy a maga korában (amelynek nyomai szintén ott vannak a művön), egy régi gesztát szólaltatott meg - szó szerint is idézve belőle és stílusát hozzá alkalmazva -, akkor az ő Gesta Hungaruma szempontjából sem a tatárjárás előttinek ábrázolt Magyarország, sem bármely régies kifejezés nem lehet kormeghatározó! Így e jegyei ellenére Anonymus IV. (Kun) László korában is működhetett. A mű „kétkorisága” - a régi gesztáé és a maga idejéé - egyaránt magyarázza a még III. Béla korához képest is archaikus nyelvi jelenségeket és a korábbi rímelő, meg a XII. század végétől jellemző ritmikus próza párhuzamos jelenlétét nála. Ez tehát az egyik kulcs a titokzatos zárhoz.

Egy másik, igen fontos kulcsot illesztett be abba az ófrancia irodalom budapesti professzora, dr. Süpek Ottó. Évek óta hangoztatott fölfedezését 1990-ben fejtette ki legkiérleltebb formájában az Etudes Finno-Ougriennes XXII. számában. Ő ugyanis egy sor francia gesztával hasonlította össze Anonymus művét, és kimutatna, hogy a magyar geszta pontos párhuzama a nyugatiaknak. Anonymus szigorúan tartotta magát a chanson de Beste műfajának fő esztétikai követelményeihez. Ami egyebek közt a keresztény számmisztika alkalmazását jelenti, még az alkotás konstrukciójában is, továbbá lényeges mondanivalók szimbolikus kifejezését. Francia hatásokat kutatóink már korábban is megállapítottak Anonymus szövegében.

A középkori ember világképében - mutatott rá egyik előadásában Süpek Ottó -, mint az Szent Ágoston tanításában kifejeződik: mindennek többszörös jelentése van. Egy nyilvánvalón kívül még mágikusak, misztikusak. Ez hatja át - figyelmeztet az irodalomtörténész - a középkor irodalmát. Süpek felismerése azt jelenti problémánk szempontjából, hogy az anonymusi mű nem a figyelem ébrentartását célzó regényes írásmű, hanem a középkori filozófia alapján álló többrétegű alkotás.

Előveszem a Gesta Hungarumot, és rányitok egy mondatára, amelynek igazi jelentését éveken át nem tudtam felfogni. Arról van szó a műnek ezen a helyén, hogy „Árpád vezér”, előkelőinek és vitézeinek az élén, bevonult Attila király egykori városába; itt aztán nagy vigasságban voltak. „Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak.” A honfoglalás korában vértezett lovakon lovagi tornát vívó magyar vitézekről beszélni nyilvánvaló anakronizmus. Az íjas-nyilas játékok viszont - de még felnőtt harcosok részéről is - teljesen megfelelnek Árpád idejének. Amit nem tudtam felfogni, az volt: miért éppen az ifjak játékánál hangsúlyozza szerzőnk (különben éppen itt helyesen), hogy „pogány szokás szerint” ? Ez úgy hat, mintha előzőleg az anakronizmust tudatosan követné el. Holott a magyar pogány kornál sokkal később élt Anonymusról azt gondolta az ember, hogy Halicsról, Lodomériáról, vértezett lovakról és a többi, azért írt, mert azt hitte, Árpád idején is léteztek ezek. Most azonban annak tudatában, hogy a gesztának szimbolikus eszközei vannak, a mondat egyszerre felfoghatóvá válik. Szó sincs anakronizmusról! Pontosabban: az anakronizmus itt csak látszólagos, mert Anonymus egyenesen arra céloz, hogy műve többrétegű. Maga Anonymus céloz tehát erre! (Ezért is választottam ezt az idézetet e könyv mottójául.) Jelzi, hogy egyrészt a magyar nép pogány „ifjúkoráról” beszél, másrészt a saját kora „felnőtt” (mert keresztény) idejéről. Az utóbbiról sem úgy, mint az Imre király korabeli Anonymusról vélik, hogy tudatlanságból vagy szándékosan a maga kora viszonyait vetíti vissza a távoli múltba. Azt súgja meg itt, hogy szól arról, amit tud vagy tudni vél a pogány kori magyarokról, egyben - nyilván szimbolikusan -, a maga korát is megjeleníti. És arra is céloz mindez valamiképp játék, de elvont, misztikus játék - vagyis művészet. Az említett mondat ugyanis a mű 46. fejezetében olvasható, s korántsem véletlenül itt, mert misztikus szám a 46, amely a Süpek Ottótól tanult aritmozófikus számítás szerint az 1-re, az Istent, az Örökkévaló Szellemet, a Mindenek kezdetét jelképező s további áttétellel a kezdetet, kiindulást szimbolizáló számra vezethető vissza : 46 = 4 + 6 =10 =1 + 0 = 1. Anonymus tehát művének „alapállás”-át közli itt velünk. Hogy aztán a honfoglaláshoz kapcsolódva saját koráról vagy saját korához beszél-e, az itt még nem derül ki.

Anonymus gesztája tehát a nyugati „chanson de Beste” (történeti ének) műfajába tartozik. Olyan történeti elbeszélés ez, amelynek során mélyebb mondanivalóinak szimbolikus kifejezése érdekében a költői szabadság jogával élve a gesztaíró el is térhet a történeti valóságtól. Tapasztaljuk majd, Anonymus művének a magyar pogány korról szóló első rétegén kívül nemcsak saját korát érintő emelkedett hangú, szimbolikus második, hanem még egy harmadik rétege is van, amely utóbbi a gesztával és szerzőnk személyével kapcsolatos dolgokat közöl velünk titokban. Lépésről lépésre fogunk haladni, hogy megtudjuk, mikor működött igazában Anonymus, mit s hogyan vett át az ősgesztából (vagyis mennyiben és milyen formában hiteles), mit és miképp mond a saját korával kapcsolatban, és ki volt ő valójában, milyen érdeket képviselt. Mikor működött?

 

FEJ FEJ MELLETT

Ideiglenesen félretettük tehát azokat a kormeghatározó adatokat, amelyek szerintünk a régi gesztából, annak elbeszéléseivel együtt kerültek Anonymus szövegébe. E kérdéssel később foglalkozom. Az oly hosszú időn át folyt kutatás azonban számos más érvet is felhasznált, hogy a mű keletkezésének korára fényt derítsen. Ezek közül itt a III. és IV. Béla (illetve Imre és IV. László király) korszakára vonatkozókat fogom egymással szembesítve sorra venni, végül kiegészítve őket néhány olyan következtetéssel, amit magam vetek föl először.

Gondos vizsgálatnak vetették alá a mű 48 oldalnyi kéziratának írásmódját és hártyalapjait, ennek során azt állapították meg a szakemberek, hogy a kézirat a XIII. század második feléből való. A szövegben található sok íráshiba nem vall a szerző kezére, bár az a gondolat is fölmerül, hogy a javításokat maga Anonymus végezhette el. A kézirat tehát kétségtelenül Kun László korára utal. Csakhogy a mű születésének az idejét ez nem határozza meg föltétlenül, mivel a Gesta Hungarum egyetlen ismert példánya a III. Bélát követő Imre király idejében készült gesztának a másolata is lehet. Pláne, hogy a szöveget nem maga a szerző tette át díszes formájú írásba.

A kézirat élén álló „P” iniciáléról az utóbbi időben többen is fölvetették, hogy a Magyarországon csak 1220 óta működő domonkos rendnek a szimbólumait ábrázolja. A kacskaringós vonalakból nehéz megítélni, hogy jelentésük értelmezésénél nincs-e szerepe itt-ott némi belemagyarázásnak is. Azt azonban aligha lehet kétségbe vonni, amit Süpek Ottó állít, hogy a P betű felső öblében, „fejében” egy vékony piros keretbe foglalt D van jelen, azon belül pedig egy V betűt formázó, könyvszerűen szétnyíló díszítés látható, vagyis az iniciáléba a POV betűk vannak belerejtve, ezek pedig a „Predica Orói Vade” (Menj, prédikálj a világnak), a domonkos rend jelszavának a kezdőbetűi. Imre király korában még nem voltak hazánkban dominikánusok. Ám ha a kézirat csakugyan másolat, e jelszó szimbolikus jelenléte legföljebb a miniátor (kódexfestő) domonkos rendi mivoltára utal.

A kormeghatározásnak mindenkor egyik vitatott kérdése volt a mű 50. fejezetének az a kitétele, hogy a honfoglalók „a murai karantánok határait ugyancsak sűrű betörésekkel rohanták meg... tartományaikat birtokukba vették, és az Úr segedelmével azokat maradékuk mindmáig hatalommal és szépszerével a kezében tartja”. Györffy szerint Anonymus e helyének nincsen történeti földrajzi jelentősége, mivel szerzőnk ezt az adatot Regino évkönyvéből félreértést elkövetve vette át. Ez tehát mint kormeghatározó lehetőség elesik. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű, mert Anonymus mindenképpen egy általa karantán végeknek hitt területre gondolt, mégpedig olyanra, amely az ő idejéig szilárdan magyar kézen maradt. Minthogy a mű e fejezetében a Dunántúl elfoglalásáról van szó, az idézett hely előtt pedig a honfoglalók a Rábáig és Rábcáig nyomulnak, nyilván az innen délre fekvő, a Rába és a Mura között lévő Őrség és Hetés vidékének elfoglalására céloz, mely országrész a honfoglalás idején csakugyan a kartintán földdel érintkezett. Ez azonban Imre király meg Kun László idején egyaránt Magyarország része volt, így nem dönti el a vitát.

Anonymus 44. fejezete szerint Glad (Pais Dezső fordításában: Galád) vezér kun, bolgár és blak segítséggel rendelkezik. A szerzőnket III. Béla jegyzőjének tartó kutatók föltételezik, hogy az 1186-ban magát Bizánctól függetlenítő kun, bolgár és vlach népelemekre támaszkodó „aszenida” Bolgárország megjelenése adott ötletet a Glad-történet kitalálására. Ezt perdöntő bizonyítéknak tartják. Azonban helynevek tanúskodnak arról, hogy Glad valóban élt, és temesközi nagyúr volt. A Temesközbe is betelepültek a kabarok, akiket Anonymus következetesen „kunok”-nak nevez, a blakok pedig nem azonosak a román vlachokkal (amiről még részletesen szólunk), s Glad maga bolgár földi sereggel jött ide. A kun, bolgár és blak felsorolás miatt így semmi okunk kitalálásra gyanakodni, még kevésbé összevetni azt az aszenida Bolgárország évszázadokkal későbbi ténylegesen kun és vlach népelemeivel. Egyik érvelés sem rendelkezik azonban a kérdésben végső bizonyítékkal.

A gesztának Kun László kori keletkezése mellett kardoskodók egyik fő érve viszont az, hogy a korábbi krónikai művekkel ellentétben szerzőnk nem a meótiszi, vagyis a Don deltájánál lévő őshazáról beszél. Nála a Szkítiából kiköltöző magyarok az Etel (Volga) folyó keleti partjától többnapi járóföldre levő területről indulnak el, és az Etelt átúsztatva, még hosszú időn át nem találnak „emberi lakóhelyhez vezető utat”. Ez pedig nem kevesebbet bizonyít, mint azt, hogy Anonymus ismerte már Julianus és domonkos rendtársainak a keleten maradt magyarok megtalálására indított, IV. Béla által is szorgalmazott expedíciójának eredményét; tud még arról a pusztaságról is, amelyen Julianus barát oly nagy nehézségek közepette vergődött át. Györffy György azonban úgy véli, hogy ebben az elbeszélésben csupán az a kereskedelmi út tükröződik, amely a szuzdali új orosz székváros létrejöttével teremtődött meg a volgai bulgárok és a magyarok között. Mivel ilyen összeköttetés valóban létezett, ezt a föltételezést sem lehet teljesen kizárni.

S itt van az Attila örökségekénti honfoglalásnak Anonymusnál ismételten hangsúlyozott teóriája. Az ősgesztára szintén (de Anonymusnál kevésbé) támaszkodó krónikában - abból az időből, amikor még nem csatolhatták hozzá a később megszülető hun történetet -, erről a Fehértó-monda szövegébe illesztve csak annyi áll: „Árpád pedig ezenközben a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem vendég módra, hanem hogy örök jogon birtokukba vegyék a földet mint igaz örökségüket.” (A krónika Erdélyben választott „kapitányok”-ról beszél, az ősgesztából való eredetet itt az ettől eltérő „a hét vezérrel bejött” fogalmazás mutatja.) A krónikákból tehát kiveszett az, hogy Attila örökségéről van szó, nyilván azért, mert a hajdani zsákmányszerző kalandozások erőszaktételei miatt a magyarokat Nyugaton gyakran azonosították a hunokkal, s így egy idő után kényelmetlenné vált a hun király emlegetése. Attila neve IV. Bélának a tatárok közeledése idején a pápához írt egyik levelében bukkan fel ismét. Arra hivatkozik a király, hogy Attilának is Magyarországon volt a székhelye. De nem a régi gesztában szereplő Attila-hagyomány alapján írja ezt, hanem a Magyarországon ez időben ismertté vált Nibelung-ének hatására, amely az Ecilburg kifejezésben és Óbudának Attila király városaként való emlegetésében Anonymusnál is tükröződik. III. Béla idején nem volt különösebb aktualitása annak, hogy az Árpád-ház ősének tüntessék fel Attilát. Viszont Kun László korában a király környezetében egyenesen Attila-kultusz uralkodott (nemhiába konstruálta meg Kézai Simon, az ifjú király udvari papja a hun történetet). A saját báróitól és az egyház meg a pápa által is szorongatott király arról ábrándozott (majd kézzelfoghatóan fáradozni is kezdett megvalósítása érdekében), hogy keleti népek élén, kunjain kívül még tatárokkal is szövetkezve, és persze hozzá hű magyar seregekkel, „új Attilaként” lépjen Európa színe elé. Kézai művével ellentétben Anonymusnál nem szerepelnek hunok, mivel nyilvánvalóan forrásában, az ősgesztában sem szerepeltek, ott is csak Álmosnak és Árpádnak Attilától való származásáról volt szó, s szerzőnk ezt átvéve állította vissza az Attila örökségekénti honfoglalás gondolatát eredeti formájában. E hagyomány fölélesztése tehát a művet Kun László korinak mutatja. Nem tudok róla, hogy az Anonymust III. Béla jegyzőjének tekintők foglalkoztak volna külön ezzel a kérdéssel, de várható ellenvetésüket sejtem.

Csak az lehet, hogy a Nibelungéneket már igen korán, úgyszólván keletkezése után azonnal - 1200 körül - ismerhették meg Magyarországon, és az Imre király idei Anonymus ennek hatására figyelt fel Attilára, s helyezte őt be a gesztájába. Ezt sem lehet teljesen kizártnak minősíteni. A fej fej mellett haladó érvekből jól látható, hogy jeles történészeink nem minden ok nélkül vélik annyira bizonyosnak gesztaírónk III. Béla idei jegyzőségét. De kitűnik az is, hogy a Kun László korabeliséget Marczali Henrik nyomán hangoztatók sem beszélnek éppen a levegőbe.

Marczali arra hívta fel a figyelmet, hogy a honfoglalás kori kunok emlegetése Anonymus részéről csakis olyan időben történhetett, amikor a korabeli kunok már nem számítottak ellenségnek, vagyis azután, hogy IV. Béla a tatárjárást követően betelepítette őket az ország védelmére. S aligha kétséges, annak a IV. Lászlónak a korában, kinek anyja kun hercegnő volt, s akit ezért és a kunokkal való barátkozása miatt neveztek Kun Lászlónak. Györffy csak arra utal, hogy az oklevelekben a kunok latin neve 1200-ig „cuni”, azután „cumani”. Vagyis az Anonymus által használt utóbbi kifejezés már nem lehetetlen az 1204-ben meghalt Imre király idejében. (Hadd tegyem hozzá: ez is annyira „épp hogy nem lehetetlen”, mint a Nibelung-éneknek 1200-ra datált megismerése.) Továbbá szögezi le Györffy, s ez föltétlen helytálló -, Anonymus „kunjai” eredetileg kabarok, amit az is mutat, hogy a geszta nem azokon a területeken jelzi jelenlétüket, ahová a IV. Béla idején beköltözött kunokat telepítették, hanem ott kapnak birtokokat, ahol a magyarokkal együtt jött kabarság helyezkedett el a honfoglaláskor. De szerintem Anonymus honfoglalás kori kunjaival szimbolikusan a saját idejében Magyarországon meghonosodni kezdő új kunokra is céloz. Mintegy, hogy ezek „őseinek” egy tekintélyes csoportja élen járt a magyar föld megszerzésében, s e kun ősök utódai a magyarsággal teljesen összeforrva hatalmas földeknek jutottak birtokába és magas méltóságokra emelkedtek. Ami egyaránt intelem a magyaroknak, hogy fogadják bizalommal a betelepült kunokat, meg biztatás a kunoknak: ha a régi „kunok” hősi példáját követik, az ország őket is meg fogja becsülni, leszármazottaik legjobbjai magas polcokra emelkedhetnek. Annak lehetünk itt tanúi, amivel majd lépten-nyomon találkozunk, hogy Anonymus szimbolikája távoli analógiákkal dolgozik, nem pedig közvetlen célzatossággal. De - visszatérve az időpontvitához - érveink ebben a kérdésben sem tudják egymást véglegesen megcáfolni.

Említettem már, Györffy György a királynékkal bejött idegen udvaroncok birtokszerzésével, az ország legfőbb tisztségeibe való benyomulásukkal magyarázza azt, hogy Anonymus a honszerző nemzetségek leszármazottainak követeli az ország kormányzásának jogát. Ilyen feszültség a két réteg között Imre király korában valóban létezhetett. De Kun László idején ennél sokkal többről van szó: fegyveres harc dúl a bárók csoportjai között, amelynek egyik fő kiváltója a német Héder nemzetségből származó, egyre hatalmasabb Kőszegiek és „familiáris”-aik terjeszkedése. Ez a küzdelem oly kegyetlen, hogy 1274-ben a Tác melletti Fövényen maga a családfő, Kőszegi Henrik is ott marad a csatatéren. 1276-ban pedig Csák Péter nádor Veszprémnek a Kőszegiektől való visszavételekor még az oltár mögé menekült papoknak sem kegyelmez, és a harc hevében a város nagy hírű főiskoláját, sok ezer márkára becsült kódexeivel együtt, elpusztítja. A bárók e harcai az egész ország békéjét fölforgatták. Anonymus Árpád utódának, a kunokra támaszkodó, szorongatott királynak a szószólója. A királlyal és az új kunokkal való magyar főúri szövetségnek a szükségességét ideologizálja. Ezt jelzi művében a Vérszerződés meg a „kun” vezérek fogadalma, amelyekben az ősök hűséget esküdtek Álmosnak és utódainak. Egyben szimbolikus figyelmeztetés ez, hogy a magyar főurak mindenkor tartsanak ki az Árpád-házi király mellett, hiszen ezért jogosultak éppen ők az ország fő tisztségeinek a betöltésére. Szerintem a geszta keletkezésének pillanatát éppen ennek az országos méretű küzdelemnek az idején lehet utolérni, nem pedig az Imre kori apró súrlódások korszakában.

Györffy egy konkrét kérdésben való állásfoglalást is fölfedezni vél Anonymusnál az Imre király korára legjellemzőbb problémával kapcsolatban. III. Béla fiát már gyermekként megkoronáztatta, „ifjabb királlyá” tette. Imre ugyanígy járt el trónra lépése után saját kisfia, a később nem egészen egy évig uralkodó III. László javára. Endre herceg (a későbbi II. Endre), Imre öccse, kemény harcot vívott bátyja ellen, hogy magának szerezhesse meg a trónt. Félő volt, hogy ha Imre király meghal, László trónra jutását Endre megakadályozza. Anonymusnál pedig azt olvassuk - állítja Györffy -, hogy Árpád fejedelem még életében megteszi fiát, Zoltát utódának, és később Zolta részéről is hasonló történik az ő fiával, Taksonnyal. Györffy ebben az Imre király korabeli körülmények párhuzamát látja, a gesztaíró kiállását Imre uralkodói joga és a kiskorú László királlyá tétele meheti.

Ennek az érvelésnek az a gyöngéje, hogy a párhuzam nem egészen pontos. Taksonyt ugyanis Anonymus szerint Zolta fejedelem nem halála utáni királynak jelöli ki - márpedig ez vonatkoznék Lászlóra -, hanem még életében átruházza Taksonyra teljes hatalmát, maga pedig csak három év múlva hal meg. Ám önmagában az, hogy az anonymusi hely, amire Györffy hivatkozik, mégsem igazolja a műnek Imre király korában való létrejöttét, nem dönti el a kérdést a másik irányban sem. Eddig azt tapasztalhattuk, hogy a felsorolt kormeghatározásra alkalmas körülmények egyaránt voltak magyarázhatók akár III. Béla, akár IV. Béla jegyzőjének idejére. Ezután azonban olyan érvekről szólok, amelyek egyre inkább a geszta Kun László koriságát igazolják. De nem szeretném, ha az az adattömeg; amelyet kénytelen vagyok itt felvonultatni, az olvasót túlságosan kifárasztaná, ezért lélegzetvételnyi szünet kedvéért a pengeváltást új fejezetben folytatom.


Első réteg Forrás: Valós történelem

A MÉRLEG KUN LÁSZLÓ KORÁNAK JAVÁRA BILLEN

Különösen sokat foglalkoztak a kutatók a mű 9. fejezetének egy megjegyzésével, amelyben gesztaírónk egyenesen elárulni látszik saját korszakát. „És joggal mondhatták Pannónia földjéről - írja Anonymus -, hogy a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból.” Szerzőnk kilépve a múlt történéseiből, kétségtelenül egy, a maga idejére jellemző helyzetre hivatkozik. Nosza - vetették rá magukat a kérdés kutatói az ország középkori történetére -, melyik időszakra illik, hogy rómaiak élősködtek rajtunk. A legelső kérdés természetesen az, hogy kiket is értsünk itt „rómaiak”-on. A mondat első felében szereplő „rómaiak”-ban Anonymus kétségtelenül az eredeti rómaiakra gondol, természetesen tévesen, mert a honfoglalás idején már régen nem létezett a Római Birodalom. Viszont Anonymus kori „rómaiak” éppenséggel lehettek a németek is, minthogy birodalmukat ezekben az évszázadokban Német-római Császárságnak hívták. És aztán itt volt Róma, vagyis a Szentszék, így a pápa embereit szerzőnk szintén nevezhette „rómaiak”-nak. Györffy egyszerűen avval magyarázza ezt a kitételt, hogy általában vonatkozik a Német-római Császárságból az Árpádok udvarába került „rómaiak”-ra. Ez azonban legkevésbé valószínű, éppen III. Béla és Imre király korában, hiszen Bélának első felesége antióchiai Chatillon Anna, a második Capet Margit volt, Imre király hitvese pedig Konstancia, aragóniai hercegnő. Vagyis ezek kíséretében egyáltalán nem a Német-római Birodalomból jöttek Magyarországra birtokokat, hivatalokat szerző lovagok.

Megalapozottabb a másik „Rómá”-ra, vagyis a pápaságra utaló célzás föltételezése. Már IV. Béla idején egyre növekvő feszültség alakult ki az ország és Róma között. Annyira, hogy a szokással szöges ellentétben az elaggott király végrendelkezésében családja védelmét nem a pápára, hanem unokájára, II. Ottokár cseh királyra bízta. S nemcsak politikai érdekek okozták a feszültséget, ellentéteket. A Szentföld felszabadítása érdekében a pápa emberei 1216 óta rendszeresen adót szedtek Magyarországon. II. Endre idejétől a pápák káplánjaiknak és más papoknak sűrűn juttattak magyarországi javadalmakat. Alig néhány esztendővel az országot romba döntő tatárjárás után a magyar egyházaknak rendszeresen kellett támogatniuk Itáliában bajba jutott püspököket. S amikor Kun László idején, 1279-ben a pápa legátusául küldi Magyarországra Fülöp fermói püspököt - hogy „irtson és romboljon, építsen és ültessen az Úr nevében” -, ez itt úgy intézkedik, mintha az országnak nem is volna uralkodója, s a pápa még arra is felhatalmazza, hogy népes kíséretének ellátásán kívül tizenöt magával hozott papját a magyar székesegyházakhoz praebendával (egyházi földbirtokkal) rendelkező kanonokokká nevezze ki. Egy Kun László kori Anonymusnak minden oka megvolt arra a panaszra, hogy „éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból”! De kitörését talán valamilyen személyes ok is magyarázza, ezt azonban csak később tudjuk valószínűsíteni.

Hogy Anonymus távoli analógiákkal dolgozik, azt nemcsak művészi ízlése diktálja, hanem az a szintén mindvégig tapasztalható igyekezete is, hogy célzásain keresztül se lehessen következtetni személyére. A nyugati gesztában kötelező szerénység, hogy a szerző titkolja kilétét. De hogy rejtezkedésével Anonymus messze túltesz ezen, annak oka nála a mindennapos, még királyokat sem kímélő kiátkozások korszakában, az egyház által tiltott ősgeszta átmentésén kívül, nem utolsósorban ez az igen kemény és merész kirohanása a pápaság ellen. A XIII. század folyamán jelenik meg az a szokás, hogy az oklevelekben feltüntetik a bennük megnevezettek nemesi nemzetségből való származását, ilyen formában: „Omodei de genere Oba” (Aba nembeli Amadé), „Dominicus de genere Rathold” (Rátold nembeli Domonkos). Györffy György írja, hogy a „de genere” kifejezés Anonymusnál fordul elő írásban legelőször, s mivel Imre király korában ezt még nem használták, úgy véli, Anonymus a „de genere” formulát a Bibliából vette, és az ő művének hatására terjedt el használata az oklevelekben. Bár kiváló érvelő készségével ehhez hasonló esetre felhoz egy külföldi példát is, magyarázata semmivel sem bizonyítható, és csak akkor lehetne elfogadni, ha a gesztának Imre király korabeli volta kétségtelenül beigazolódott, s már csupán ezt az egyetlen ellentmondást kellene feloldani. Mivel azonban egyértelmű bizonyíték a III. Béla, illetve Imre koriságra egyáltalán nem került elő, a „de genere” előfordulása Anonymusnál igenis IV. Béla jegyzőjére vall.

És most térjünk Anonymus művének néhány olyan vonatkozására, amelyekkel a kormeghatározás szempontjából még nem foglalkoztak. A magyar középkorban kifejezetten várépítési programja egyedül IV. Bélának volt. A tatárjárás után, félve, hogy a pusztító ellenség újból visszatérhet, minél több erősséget akart útjába állítani annak. Erre ösztönözte a világi urakat és az egyházfőket, s maga is jó példával járt elöl. Anonymus honfoglalói lépten-nyomon várakat emelnek. Tizenhárom vár építéséről beszél a Gesta Hungarum. Azt nem állítja szerzőnk, hogy ez a fejedelem utasítására történnék, mint történik az ő korában, de már tudjuk, hogy óvakodik az átlátszó párhuzamoktól.

A 37. fejezetben különös eseményről értesülünk. Szokatlan dolog a történelemben. Az ország északnyugati részének meghódításáról van szó. „Mindenkit, aki csak azon a földön nem akart hűségükre állni - olvassuk -, vasbilincsbe verve magukkal hurcoltak.” Majd: Árpád „nemeseinek tanácsára és kérelmére megeskette a nyitrai részekről hozott hűtleneket, aztán különböző helyeken földeket ajándékozott nekik, nehogy még hűtlenebbekké váljanak, s így majd, ha hazatérnek, megrontsák a nyitrai határokon lakó híveiket is”. Nemcsak a tartalom, hűtleneknek a megjutalmazása, feltűnő itt, hanem az is, ahogy a dolog elmondására sort kerít a szerző. Mert bizony igen erőltetett módon talál ürügyet rá. Hiszen aligha nevezhető „hűtlen”-nek az elfogott, hűségünkön sohasem állott ellenfél, amiért nem kíván a hódítóhoz csatlakozni. És dehogynem akar, hiszen Árpádnak minden további nélkül fölesküszik. Szerzőnk sohasem szokott így ügyetlenkedni. Ez az erőltetettség azt a benyomást kelti, hogy egészen friss élmény hatására igyekszik az eseményt mindenáron ide behelyezni. Ami különben valóban megtörtént 1279-ben, Kun László idején. A király megbocsátott a már az apja ellen és őellene is számtalanszor - utoljára 1278-ban - fellázadt, szüntelenül hűtlenkedő Kőszegieknek. Megerősítette eddigi javaikban, és még a királyi tanácsba is bevette őket. A Kőszegiek szintén a határokon birtokoltak, ha nem is Nyitránál, hanem lentebb, a nyugati végeken. Anonymus itt távoli analógiával a megbékélés érdekében tett engedményként említve ezt, egy kis berzenkedő mosolyt is elrejt fogalmazásában a mégiscsak képtelen ügy fölött.

A sort még folytathatnám, de a továbbiakban úgyis fölmerülnek más vonatkozások kapcsán a műnek Kun László korát tanúsító egyéb jegyei. A legfőbb érvet mondom: tegyük föl a kérdést, amit nem tettek föl az Anonymust III. Béla király jegyzőjének vallók. Lehetséges-e egyáltalán, hogy III. Béla vagy Imre korában olyan gesztát írjanak, amely Magyarország egy sor ősi nemzetségéről, belőlük származó országos tisztségeket betöltő főurakról azt állítsa, hogy kunok, még ha régi időből való kunok is? Hiszen Anonymus ugyanazon a „cumanus” néven emlegeti a szkítiai kunokat, vagyis kabarokat, meg a velük azonos honfoglalás idei - tegyük hozzá: állítólagos „kunok”-at, mint amilyen néven a saját korabeli valódi kunokat is hívták. Ezt III. Béla idején nem lehetett volna másképp érteni, mint hogy e magyarországi „kun” főurak a délkeleti határainkon túl élő nyughatatlan, ellenséges, az országba be-betörő pogány kunok őseinek egyik csoportjából erednek, „vérei” a jelenlegieknek. III. Béla idején magasra csapott Szent László kultusza, ekkor, 1192-ben avatják szentté I. László királyt. Márpedig Szent Lászlót éppen a kunok és besenyők elleni hősi küzdelmeinek emléke tette dicsőséges pogányverő lovagkirállyá. Két ízben is kiűzte az országból a rabló és pusztító kun seregeket, s a nép lelkesen számon tartotta, különösen kedvelte herceg kori legendás párbaját a leányrabló kunnal. A kunok neve III. Béla korában is a zsákmányoló, öldöklő pogány horda képzetét keltette. Botrányos, sértő, rágalmazásszámba menő megnyilvánulás lett volna tekintélyes, előkelő családok holmi régi kun származásával előállni ekkor, ami ellen maguk a „kun” eredetű főurak tiltakoznak a leghangosabban. László szentté avatása után tíz évvel, Imre király korában sem lehetett kívánatos ezt egy gesztában előadni, de még további tíz esztendő múlva sem, amikor 1211-ben II. Endre azért telepítette be a Német Lovagrendet a Barcaságba, hogy védjék az országot a veszélyes kun szomszédságtól. Csupán a tatárjárás után változott meg a kunokkal szembeni ellenséges közhangulat, amikor betelepülésük után a tatárok visszatérésétől rettegő ország e harcos népben védelmezőjét kezdte fölismerni.

Egyetlen olyan III. Béla idejére mutató eredményt, adatot sem találtunk a kormeghatározó érvek részletes felsorolásában, amelyet ne lehetne - s többnyire még meggyőzőbben is -, Kun László korinak tekinteni. Viszont láthattuk a gesztának olyan jegyeit, amelyek III. Béla és Imre király korára nem is vonatkoztathatók. Teljes biztonsággal szögezhetjük le, hogy Anonymus „a néhai, dicsőséges IV. Béla királynak” volt a jegyzője!

A III. Béla jegyzősége mellett kardoskodó jeles szakemberek tehát elképesztő tévedést, súlyos hibát követtek volna el? - kérdezheti bárki. Sietve mondom: másról van szó. Először is e korszakhoz szögezték oda őket azok a gesztát korábbinak mutató kormeghatározó adatok, amelyeket én ideiglenesen félretettem. Nem gondolhattak - s hogy miért nem, majd még kiderül - a mű „kétkoriság”-ának lehetőségére sem. Másodszor: Anonymus történetírói pózával, amely mögé egy másik, sajátos írói magatartást is rejtett, az egész kétszázötven év során csapdát állított minden kutatónak. Ezt a csapdát más gesztákkal összehasonlító módszerével Süpek Ottó fedte föl először. A szakemberek egy, a többinél színesebben író, egyénibb, nagyobb stílusművészetű krónikást, de mindenképpen krónikaszerzőt láttak benne, mint jó ideig én magam is. Nyílt beszédűt, aki egyértelműen közli mondanivalóit, amint ez a krónikások feladata, hiszen a múlt eseményeit akarják megismertetni velünk. Ezért firtatták hitelességét, akadtak fenn vélt anakronizmusain és valóban képteleneknek tűnő évszámain. Ugyanolyan természetű alkotásnak hitték, mint amilyenek a Gesta Hungarummal több párhuzamos epizódot előadó krónikáink. Történeti műhöz nyúltak hozzá, úgy, ahogy történészeknek kell és lehet, hozzáértéssel, felelősséggel s olykor igen szellemes föltevésekkel is. Nem sejthették, hogy Anonymus egy nálunk szokatlan műfajt művelt, hogy bár alkotása ősi történeti hagyományokat őriz, rejteget olyan mondanivalókat is, amelyeket nem közérthető formában, még a saját kora beavatott olvasói számára sem egykönnyen megfejthetően ad elő.

Tudósaink aprólékos szövegkritikai, forráskutató, adatfeltáró működése távolról sem volt hiábavaló. Éppen ellenkezőleg: az ő fáradozássíknak is érdeme lesz abban, ha itt eredményre jutunk. Hiszen honnan volna e könyv szerzőjének áttekintése az ő munkásságuk nélkül, honnan vehetnénk adatainkat, hivatkozásainkat? Még eltérő következtetéseink is nagyrészt az ő teljesítményeiknek a pillérein alapulnak. Mindanélkül, amit teremtettek, a zár se volna most, amelybe végre megtalált kulcsaink beleillenek. Elődökre való támaszkodás nélkül újdonság sem születhet, mindenkor mindenki csupán egy-két lépéssel haladhat tovább.

 

Évszám az iniciáléban

Süpek Ottó a geszta keletkezésének pontos évszámát is fölfedezte. 1279-ben született a mű. A díszes iniciálé gondos vizsgálata közben lelt rá. A P betű fejében a POV V betűje fölött, attól jól elkülönítve, kétoldalt közös zárójel közé fogott jegyek sorakoznak, függőleges elhelyezésben. Egymás mellé állítva őket - sematikus ábrázolásban - így festenek: (xxxx). Archaikus formájú arab számjegyek Anonymus korából. Arab számokat az ő idejében csak a mohamedán népek használtak, s ez kitűnő alkalom volt gesztaírónk számára a rejtőzködésre.

Megvallom azonban, hogy Süpek Ottó említett francia nyelvű tanulmányának - amely a L'oeuvre et la personne de l'Anonymus hongrois címet viseli - ezt az állítását először erős fenntartással fogadtam. Meg is írtam a szerzőnek: azért érzem problematikusnak, mert valamely rajzolatban egy függőleges vonal, egy hátán fekvő félkör és egy v alak olyannyira elemi díszítőformák, díszítő elemecskék sorának tetszik, hogy nehezen fogható fel jelentéssel bíró ábrák egymásutánjának. Valaha létezett arab számjegy voltukat akkor látnám igazoltnak - fejtegettem -, ha sikerülne Anonymus korából legalább egyetlen, a Nyugat egyetemein forgatott olyan művet felmutatni, amelyben ezek a maiaktól erősen eltérő formájú számjegyek szerepelnek. Arra, amit a tanulmány szintén megjegyez, hogy gesztaírónk e számokat magyarországi mohamedán kereskedőktől is elleshette, nem reagáltam, mert azt gondoltam, erre nem is lehetne bizonyítékot találni. Végül, a sajátos körülmények folytán, mégis ez volt az, ami beigazolódott.

Válaszképpen Süpek professzor rendelkezésemre bocsátotta forrását. A számjegyírás történetéről alig egy évtizeddel ezelőtt megjelent francia szakmunkából az arab számírás XII. és XVI. század közötti fejlődését bemutató táblázatot. Az adatok különböző európai tudományos gyűjteményekben őrzött kéziratokból valók, és az áttekintés 22 egytől nulláig tartó számsor ábráit közli az öt évszázadon át megfigyelhető változatokban. Itt, a kilencedik rubrikában egy Berlinben lévő XII. század végéről származó kódex asztrológiai tabellájának számsorában találhatók az anonymusi számjegyek megfelelői. Tanulmányozásuk, összehasonlításuk a többi huszonegy változattal, váratlan tanulságok levonásához juttatott.

A táblázatból nem egy egységes számjegyírás fejlődését olvashatjuk le, hanem több típus egyikének dominánssá és kifinomultabbá válását a jelenlegi arab számaink alapformáivá alakulásáig. Az Anonymus által használt számjegyek típusa meglepően eltér az összes többitől, az előtte lévő nyolc és az utána való tizenhárom számsor ábráitól. Illetve, csakis az 1-es és a 9-es szám formájában egyezik azokkal, mint ahogy ez a két számjegy az összes többi változatban is csaknem azonos alakú. Egy sajátságos változattal állunk szemben tehát. És nincs okunk arra gondolni, hogy ez az egyedülálló típus csupán a XII. század végére volna jellemző. Ha változott egyáltalán, csak nagyon csekély mértékben tehette. Számsorunk ugyanis a többi variációhoz képest is kifejezetten archaikus jellegű. Hogy csupán a bennünket érdeklő számokról beszéljünk: a 2-es itt hátán fekvő félkör, hosszú szárral a bal oldalán, a XII. század korábbi ideiből való változatokban már ennek fejlettebb formáit láthatjuk; a V alakú 7-esnek pedig a táblázat számsoraiban egyáltalán nincs párja. Korábban és később is ennek háztető alakú fordítottját, illetve a megdőlt háztetőt >, jelenlegi hetesünk kezdeti formáját találjuk. A v alakú 7-es tehát igen ősi forma. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az a műveltségi centrum, ahol ezeket az egyedülálló számjegyalakzatokat használták, a mohamedán kultúrának Arábiából Észak-Afrikán át az Ibériai-félszigetig való terjeszkedése során periferikus helyzetbe került, számírása önmagában fejlődve, külső hatások nélkül csupán lassan és csekély változásokkal tért el a régebbi formáktól.

Döntő fontosságú számunkra az a tény is, hogy táblázatunk tanúsága szerint ennek a típusnak az alakzatai az arab számírás további négy évszázada során egyáltalán nem jelentkeznek többé. Továbbalakulva sem! Ezáltal következtetni lehet származási helyükre. Közép-Ázsia, Turkesztán az iszlám műveltségnek az a területe, ahol a mongol hódítás következtében megszakadt a mohamedán kultúra folyamatossága. 1218 és 1222 között Dzsingisz kán sorra elfoglalta, fölégette Buharát, Hívát, Chorozmint és Szamarkandot. Másfél évtizeddel ezután a Volga melletti Bulgáriát szintén hasonló sors érte. Vagyis az a központ is elpusztult, ahonnan a turkesztáni arab számírás eljutott a magyarországi mohamedánokhoz.

Minthogy ezáltal igazolódik, hogy a volgai Bulgáriával összeköttetést tartó magyarországi kálizok (chorozminek) és izmaeliták, tehát az eredetileg a volgai Bulgáriából származó és azzal továbbra is összeköttetést tartó mohamedán kereskedőink használták számításaiknál ezeket a számjegyeket, már azt a személyt is tudhatjuk, akitől Anonymus elsajátította őket. A geszta 57. fejezetében olvashatunk a Taksony fejedelem idején Magyarországra költözött, Pesten letelepedett „nagyon sok izmaelitával jött” keleti bulgárokról, „kiknek sarjadékából származik Etej”. Etej tehát kortársa volt szerzőnknek, s bizonyára nemhiába jegyzi föl nevét, jó ismerőse lehetett. Tapasztalni fogjuk, ha Anonymus azt írja: „X-től származik Y”, akkor Y olyan valaki, aki személyes kapcsolatban állt ővele.

Láthatjuk azonban, hogy bár csak bizonyos - és latinul nemigen tudó - rétegnél, mégis elég sokak számára lehetett ismert ez az arab számírás Magyarországon. Márpedig Anonymus, aki titkolja, melyik Béla királynak volt jegyzője, művének keletkezési dátumát sem akarhatta könnyen megismerhetővé tenni. Még azt sem tekintette elég rejtettnek, hogy a korabeli keresztény művekben és oklevelekben egyáltalán nem használt arab számokkal fejezze ki. Ő az iniciálé rajzába illeszkedő stilizálással e számjegyeknek is a szimbólumait rajzoltatta meg. Ezért nincs szára nála a 2-es számnak, ezért nem merev egyenes, hanem csöppet körte alakú ˇ az 1, és ennek képi ellentéteként, ezért kitöltött fejű a 9. Tapasztalhatjuk itt - és még bőven lesz alkalmunk megfigyelni -, hogy Anonymusnak csak látszólag tulajdonsága a rejtezkedés, misztikus-szimbolikus eszközeinek védelme alatt egyenesen kitárulkozó. Erősen leplezve ugyan, de lépten-nyomon elárul magáról személyes dolgokat, mint ahogy ezen most Etejjel kapcsolatban is rajtaértük.

A leplezés és egyszersmind figyelemfölhívás anonymusi technikájához tartozik, hogy a keletkezés dátumának 9-es száma alatt attól jól elválasztva (mert más, minket itt nem érintő szimbólumot fejez ki vele) egy világosan írt újabb 9-es látható. Ez felhívja a figyelmet: szerzőnk arab számot is használ, de a fölületes szemlélő számára el is leplezi a fölötte lévő, kitöltött fejével tőle annyira elütő 9-est. Akik tudják, hogy misztikus-szimbolikus művet tartanak a kezükben - vagyis a korabeli beavatottak -, a kitöltött fejű 9-es kerek díszítőelemhez nem illő farkincájáról jöhetnek rá a dátum számjegyeinek titkára. Már megismerkedtünk az aritmozófikus számítással. Csekély összeadás, és meggyőződhetünk róla: az 1279 szintén misztikus szám, 1-re vezethető vissza, ami - mint már tudjuk - a kezdet jelképe. Emiatt pedig fölmerülhet bennünk a gyanú, hogy a mű maga, a titkosan közölt évszám ellenére, valamivel korábbi vagy későbbi is lehet. Hogy miért? Ennek megértéséhez távolabbról kell kiindulnunk.

Anonymus misztikus számairól a fölfedező Süpek Ottónak Az Anonymus kérdés új megvilágításban című, a Magyar Nemzetben 1979 júniusában megjelent cikksorozatából értesültem először. Alighanem magam voltam az első s eddig talán az egyetlen is, aki e fölismerést alkalmaztam krónikatörténeti esszéköteteimben. De természetesen előbb próbára tettem. Mivel gesztaírónk történészeink által oly sokszor és jogosan emlegetett számos, messze nem hiteles évszámánál is valamilyen „kulcs” hiányára gyanakodtam, ezeknél vizsgáltam, megmagyarázhatókká válnak-e az aritmozófikus számítás tükrében. Anonymus szerint Attila pannóniai bejövetele 451-ben történt. Ez a számok összeadásával a szimbolikus 1-et adja. Álmos Szkítiából 884-ben indul Pannóniába; ez 2-re redukálható. Árpád 903-ban kezdi meg a honfoglalást, ami 3-ra vezethető vissza; a 3-as szám pedig a Szentlélek jelképeként, annak kegyelmét, pártfogását sugározza a magyar föld megszerzésének művére. Szerzőnk tehát három hőshöz fűzi honunk birtokbavételét: Attilához, a Pannóniát örökül hagyóhoz; a népét Szkítiából kivezető Álmoshoz; és Árpádhoz, a honszerzőhöz. E próbák és más vizsgálódások meggyőztek arról, hogy Anonymus valóban él a misztikus számokkal.* /A * azt jelzi, hogy az adott kérdéssel kapcsolatban a FÜGGELÉKben kiegészítés, részletezés található. A kiegészítő szöveg címét a főszövegben a * előtt dőlt betűkkel írt szavak mutatják. Itt például a kiegészítést a FÜGGELÉKben az „Anonymus él a misztikus számokkal” címnél találjuk./

Az évszámok vizsgálata során más is kiderült. Éspedig az, hogy gesztaírónk e jelképi mondanivalójuk miatt választott évszámainál kerüli a határozott fogalmazást, azokat a várt eseményhez viszonyítva időben körülbelülinek érzékelteti. Például: nem a magyarok bejövetelének az évszámát adja meg, hanem az Álmos vezetése alatt Szkítiából való kiköltözés kezdetét, majd meg azt, hogy Árpád serege mikor indult tovább a Hung folyótól. Ugyanilyen viszonylagos, hogy Álmos születési esztendeje helyett szülei egybekelésének idejéről beszél, ami után megszülethetett még abban az évben, de akár tíz esztendővel később is. Ettől teljesen eltérően, határozott fogalmazásban állítja, hogy Árpád 907-ben halt meg, és hogy Taksony 931-ben született. Az összehasonlításból kitetszik, hogy az utóbbiak valóságos évszámok, még akkor is, ha éppen vissza lehetne őket vezetni valamely szimbolikus számra. Ebben a tudatos megkülönböztetésben kifejezésre jut, hogy gesztaírónk a maga módján igenis törekszik a hiteles közlésre. Később is tanúi leszünk annak, hogy amikor szimbolikus mondanivalói érdekében költői szabadsággal él, a történeti valóságtól való eltérést, e közlésének fiktív voltát valamilyen fogással jelezni igyekszik.

Ezzel most visszatérhetünk kiindulópontunkhoz, az iniciáléban megtalált 1279-es dátumhoz, amely Anonymusnál a keresztény számmisztika kezdetet jelentő 1-es számára vezethető vissza. Most már érthetjük a gyanú okát: minthogy misztikus számról van szó, vajon nem fiktív évszám-e ez? Szöveg nincsen hozzá, nem bízhatjuk magunkat annak útbaigazítására. Viszont, ha a gesztát az adott történeti körülmények közé helyezzük, rendelkezünk útmutatással. Kun László, akinek Anonymus a geszta írásakor oly töretlen híve és propagálója, csak 1277-ben nyilvánította nagykorúnak magát, ettől kezdve lehetett tényleges uralkodónak tekinteni. Márpedig valamennyi időnek el kellett telnie, hogy Anonymus az ifjú király uralmi elképzeléseiről fogalmat szerezhessen. Ahhoz szintén, hogy a geszta megírására elszánja magát, s műve előkészületeihez is hozzáfogjon. Mindehhez két esztendőre föltétlen szüksége lehetett. 1280-tól kezdve viszont Kun László nem egy olyan tettet követett el, amelyet az egyházzal bizonyos tekintetben ugyan ellentétben álló, de katolikus hitében megingathatatlan szerzőnk semmiképpen sem fogadhatott rokonszenvvel. E körülményeket figyelembe véve az évszámot pontosnak kell tekintenünk. Talán a két zárójellel, amelyek a dátum arab számait összefogják, éppen ezt akarja kifejezni Anonymus. Mintha csak mondaná nekünk: „szorosan véve 1279”.

Ekkorra már a geszta szerkesztésével hónapok óta foglalkozhatott, és előre kiszámította, hogy az i-re visszavezethető alkalmas számú év folyamán kell vele elkészülnie. Hiszen nemcsak dolgozott a misztikus számokkal, hanem minden bizonnyal mélyen hitt is bennük. A kezdetnek Istent is jelentő évszáma, meggyőződése szerint, munkája elvégzéséhez Isten segedelmének ígéretét hordozta magában. Kéziratának latin folyóírással írt és bizonyára összevissza javítgatott piszkozatával erősen előrehaladhatott már, amikor az elkészült fejezeteket az 1279-es esztendő valamelyik napján átadta egy titoktartó scriptornak, hogy kezdjen hozzá annak letisztázásához, kódexbe illő, ékes barátbetűkkel.

Végül két megjegyzés. Emlékezzünk vissza: az előző fejezetben, látva, hogy bölcs szerzőnk, a kiváló stiliszta, szokatlan erőltetettséggel teremtett ürügyet a hűtlenek megjutalmazásának elbeszélésére, arra gondoltunk, ez valamely egészen friss benyomás hatására történhetett, mielőbb és mindenáron sort akart keríteni reá. Nos, 1279 éppen az az esztendő, amikor Kun László nagy adományokkal halmozza el a számtalanszor hűtlen Kőszegieket. És - mint még csak az imént említettük -, 1279 annak éve is volt, hogy Fülöp fermói püspök Kun László hosszas ellenkezése után a pápa teljhatalmú legátusaként megérkezett hazánkba. Vagyis ekkor történt az az esemény is, amely a Magyarország javaiból legelő „rómaiak” elleni éles kifakadást váltotta ki szerzőnkből. A hirtelen felindulás magyarázza, hogy Anonymusnak ez az egyetlen nyíltan aktualizáló kitétele az egész gesztában.

 

Az őskrónikák létrejötte

Tartozom annak igazolásával, hogy Anonymus valóban a tiltott ősgesztát igyekezett átmenteni művében. Hiszen erre hivatkozva tettem félre a Gesta Hungarum XIII. század második felénél korábbinak mutató kifejezéseit, amelyek szerintem az ősgeszta nyomán kerültek bele gesztaírónk munkájába. Ezzel a kérdéssel azért is foglalkoznunk kell, mert nélküle nem tudnánk helyes képet adni a mű első - krónikai - rétegéről. Csakhogy előbb természetesen tisztázandó, mit is tartalmazott az ősgeszta valójában, ez pedig korántsem mindenki számára eldöntött kérdés. Úgyhogy most bizony bonyodalmas fejtegetések fognak következni. Ahogy mondani szokás: „Ádám-Évá”-tól kell elindulnom.

E legrégebbi krónikai művünk elveszett. De fennmaradtak részletei a krónikákban; alig valaki kétli, hogy Anonymusnál is; és Kézai szintén átvett belőle néhány értékes adatot. Korábban a kutatás a pogány kori magyar hagyományról szóló híradást tulajdonította az ősgesztának. Volt, aki a hun történetet is innen eredeztette; ez azóta megdőlt: az „első bejövetel”, vagyis Attiláé, Kézai XIII. század végi leleményeként jutott be egy folytatója révén a későbbi krónikába. Régebbi kutatóink legelső krónikánkat általában olyan műnek gondolták, amely a magyarok történetének kezdetét a honfoglalásban látta. Kiváló tudósaink jó néhánya I. Endre korában sejtette az ősgeszta létrejöttét, fő érveként a krónikában olvasható, úgynevezett „királykronológiá”-ra hivatkoztak. E krónikarészletben arról van szó, hogy Szent István halála után I. Endre trónra léptéig kik és mennyi ideig uralkodtak. Márpedig ez olyan szöveg, amelynek az ősgeszta befejező soraiban lehetett a helye.

A századunk hatvanas éveiben kialakult tudományos álláspont élesen eltér ettől a felfogástól. Úgy véli, a magyarság korai keresztény korszakában született műben, az új hit képviselőinek féltékeny türelmetlensége folytán, pogány kori hagyományok följegyzése nem volt lehetséges. Egyházias szellemű ősgesztának kellett létrejönnie, amelynek szemlélete szerint a magyarság igazi léte a kereszténység fölvételével vette kezdetét. Ez a mű a nép pogány korszakát oly mélyen megvetette, hogy „átvett, sőt meg is tetézett minden becsmérlést”, amit csak szerzője a nyugati forrásokban talált a magyarok korábbi dolgairól. Így ismerteti ezt a felfogást Mályusz Elemér A Thuróczy-krónika és forrásai című munkájában. Az ősgeszta példamutató hősei e föltevés szerint István király és Gellért püspök voltak. Gerics József forráskritikai kutatásai alapján az egyházias szellemű ősgesztát Salamon király korában keletkezettnek tartják. A krónikában található ősi mondák csak a XII-XIII. században kerültek be oda, szájhagyományból, szögezi le ez az álláspont. S hozzáteszi: ha kézirata el is veszett, az ősgeszta megvan a későbbi krónikák korai időkkel foglalkozó részeiben, de minthogy a krónika folytatói a maguk korának problémái, érdekei szerint visszamenőleg javítgattak benne, az ősgeszta „szüntelenül változva őrződött meg”.

Említettem, hogy történészeink nem gondoltak a Gesta Hungarum „kétkoriság”-ára, és nem is gondolhattak rá. Mert ha csakugyan ez az egyházias, a pogány korszak eredményeit mélyen megvető krónikai mű volt az ősgeszta, hogyan is hozhatták volna szoros összefüggésbe Anonymusszal. Összegezzük csak... Volt tehát egy „hagyományőrző”, az ősgesztát I. Endre király korából föltételező felfogás, és van az „egyházias szellemű”, Salamon király idejében keletkezettet elképzelő álláspont. Bármilyen különösen hangzik is, de mindkét hipotézis elvileg teljesen helytálló.

Ha az ősi krónikák igazat mondanak (1982) és Vallanak az ősi krónikák (1986) című köteteimben régmúlttal foglalkozó krónikarészeink összefüggéseit, belső törvényszerűségeit vizsgáltam. Arra a különös jelenségre figyeltem föl, hogy ha áttekintjük hazai írott forrásainknak az ősidőktől Salamon király koráig - mondjuk: 1075-ig - terjedő időkre nézve felsorakoztatott összes adatát, akkor ennek az anyagnak minden részletével kétféle formában találkozunk. Minden egyes krónikai elbeszélés tartalmában és szellemében egyaránt két eltérő változatban fordul elő. Sem két teljesen megegyezőt, sem harmadik variációt nem találunk közöttük, mindig csak egymástól élesen eltérő kettőt. A magyarok őseinek tekintett szkítákról a következőket írják például, egyrészt: dicső, bátor nép voltak, másrészről pedig: illetlen természetűek, bujaságra hajlamosak. A magyarok Magóg királytól erednek - így az egyik hagyomány -, a magyaroknak Nimród volt az ősük - így a másik. A hét vezér Szkítiából jött - a hét „kapitány”-t Erdélyben választották. A „Hétmagyar” a honfoglaló hét vezér elnevezése - a „hét magyar” az augsburgi csatavesztés után hazaengedett úgynevezett hét „gyászmagyar”. És így tovább... Endre és Levente támogatta a pogánykodó magyarokat - Endrét keresztényi érdemeiért Katolikus Endrének nevezték. Véges-végig jelentkeznek ezek az ellentétpárok.

Ebből pedig az tűnik ki, hogy két eredeti forrásnak, vagyis két ősgesztának kellett lennie. Krónikáink talán legteljesebb változata, a XIV. századi Képes Krónika is számos helyén tartalmaz kétféle állítást, nemegyszer úgy, hogy a korábban előadottal ellentéteset a történeti sorrenden kívüli, más tartalmú részletekben bújtatja el. Vagyis két arca van. Anonymus művének nincsen két arca, végesvégig hagyományőrző, és pontosan kiegészíti a krónika pogány hagyományokat felmutató részleteit. Az ősgesztáról kialakított mindkét, egymással ellentétes álláspont azért helytálló, mert az írott hagyomány elbeszéléseiből az egyik az egyik, a másik a másik ősforráshoz tartozókat ismeri föl. Mivel pedig az egyházias szellemű, a pogány magyarságot megvető változat fogalmaz úgy, hogy a „hétmagyar” nem a vezérek, hanem a fületlenül hazaküldött hét „gyászmagyar” elnevezése volt, a cáfoló utalás világosan jelzi: a hagyományőrző ősgeszta keletkezett előbb - vagyis valóban a legelső magyar krónikaként jött létre -, míg az egyházias szellemű rá válaszképpen született. Emiatt ez utóbbit „ellenősgesztá”-nak neveztem el. A jelenlegi tudományos felfogás tehát nem az ősgesztát, hanem az ellenősgesztát tartja szem előtt. Ez a korábbival szemben valóban Salamon korában keletkezett. A visszafelé javítgatás csak a Kálmán kori krónikakompozíciót követően vált gyakorlattá. Az ősgeszta kapcsán erre nem volt szükség, mert az új, egyházias ellenősgeszta maga volt az ősforrás minden mondanivalójára kiterjedő „javítgatás”. Így az ősgeszta nem „szüntelenül változva” őrződött meg, hanem részben a krónikában, részben Anonymus művében. A krónika kétarcúságát pedig az okozza, hogy Kálmán király korában a kereszténység érdekére, de a magyarság öntudatára is tekintettel, a két őskrónikát egyesítették.

Ezért hívom két említett könyvemben a Kálmán kori gesztát egyesített krónikának. Kálmán járatos volt az egyházi tudományokban - váradi püspökként került trónjára -, s a XII. század elején a krónikaegyesítés művével a magyarság és a kereszténység végső szellemi összekovácsolását kívánta szolgálni. Nyilván az ő személyes irányítása alatt létrehozott nagy jelentőségű munkára gondoltak kortársai, amikor Könyves Kálmánként őrizték meg a nevét. Ez a mű a keresztény eszme előtérbe állítása érdekében az ősgeszta pogány kori részéből keveset, az ellenősgesztából annál többet vett át. A krónikaegyesítés természetesen azzal járt, hogy mind a két őskrónikát - az ősgesztát és az ellenőrgesztát is - apokrif írásnak, az egyház által elutasított, nem hitelesnek bélyegzett műnek nyilvánították. Egyetlen kivételével minden példányukat megsemmisítették, a megtartottat pedig szigorú felügyelet alatt őrizve, olyan tiltott irománynak tekintették, amelybe csupán az udvarhoz tartozó tudós egyházi személyiségek tekinthettek bele. Ha nem így történik, vagyis ha az ősforrások megközelíthetők lettek volna, a Kálmán kori egyesített krónika nem válik azzá a kizárólagos „krónikatörzszsé”, amelyre az összes későbbi hivatalos krónika épül. Emiatt szokták őket a „krónika” vagy „krónikák” összefoglaló néven hívni, hiszen valamennyi egy tőről fakad.

S hogy a krónikaegyesítés megtörténte nemcsak föltételezés, azt egyszerűen lehetett igazolni. Abból az elvből kiindulva, hogy amit összetettek, szét is lehet fejteni. Vallanak az ősi krónikák című munkámban megtettem ezt. A Képes Krónikának Salamon király trónra léptéig szóló részét - kiegészítve elsősorban Anonymusszal, továbbá Kézai és egy-két krónikaváltozat némely adatával, hogy írott hagyományunk lehetőségig teljes adat- és eseménytárát tartalmazza - az egymástól eltérő tartalmú, szellemű részleteknek megfelelően kétfelé választottam. Az anyag minden erőszaktétel nélkül vált szét két, önmagában teljes és homogén - egy hagyományőrző és egy egyházias szellemű - őskrónikaszövegre, mintegy az ősgesztát és az ellenősgesztát rekonstruálva. Ezzel pedig már az a föltételezés is elesik, hogy az ősi, pogány kori mondák csupán a XII.-XIII. században kerültek volna bele a ma is meglévő krónikákba, hiszen teljesen illeszkednek a hagyományőrző ősgeszta szövegébe. Igen ám - mondhatnánk -, de hát miképp jöhetett létre a hagyományőrző ősgeszta, amikor kétségkívül meggyőzőnek látszik az az érvelés, hogy a fiatal keresztény korszakban született műben az egyház semmiképpen sem tűrhette meg a pogányság emlékeinek följegyzését. Azonban ami elvileg igaz, gyakran egészen másképp fest a gyakorlatban. A gyakorlat itt azokat a sajátságos történeti körülményeket jelenti, amelyek egyenesen szükségessé tették az ősgeszta megírását, mégpedig éppen világias, hagyományőrző szellemben. Mert e legrégibb krónikai mű rendkívüli viszonyok közepette jött létre, azok miatt a problémák miatt, amelyek Imre herceg halála folytán végül is a pogánylázadás* kitörésére vezettek.

A pogánylázadás elsősorban nem az új hittel szembeni ellenérzésből következett. Ilyen hangulatot e tekintetben másodlagos okok váltottak ki. A nép széles rétegei az egyházi dézsmaszedőket gyűlölték meg, és sok ártalmatlan régi szokásuk eltiltása miatt háborogtak. A magyar vezető réteget az keserítette el, hogy az egyház képviselőinek türelmetlensége (amely később az ellenősgesztában írásban is megnyilvánult) megfosztotta őket pogány kori őseik dicsőségétől: identitásukat érezték elvesztettnek. Az Imre herceg halála után történtek még jobban kiélezték a sérelmeket. Az ősi utódlási jogszokást sértette az Árpád-ház görög rítusra tért ágából való jogos utódnak, Vazulnak a megnyomorítása és fiainak száműzése; István király halála után az idegenből jött és idegenként viselkedő Péter király országlása s az, hogy a helyére választott Aba Sámuelnek a német császár seregeit hozta a nyakára, hazai hívei pedig a döntő ütközetben átálltak az ellenség oldalára. Tovább növelte a feszültséget, hogy Péter a trónra visszatérve hűbérül adta az országot a német császárnak, s ebben az egyház sem fékezte, inkább támogatta. Mindez előbb összeesküvésre, az összeesküvésnek Péter által való kegyetlen megtorlása pedig a felhalmozódott sérelmek kirobbanására vezetett, s ez öltötte magára a pogánylázadás vészes arculatát. Vazul fia, a száműzetésből hazahívott Endre herceg végül is elfoglalva a trónt, elrendelte, hogy mindenki térjen vissza a kereszténységre.

A pogánylázadással tehát sikerült végezni, de igen bonyolult helyzet állt elő. Endre, bár a magyar kereszténység megmentője lett, mégsem érezhette magát trónján biztonságban, hiszen a keresztény állam megalapítója, István király éppen őt és fivéreit zárta ki a dinasztiából, amit az egyház nem felejthet el, mint ahogy a „nem igaz házasságból” való származásának vádját sem. Az egyház hatalmas személyi és anyagi veszteséget szenvedett, tekintélye is végzetesen alászállt a néptömegek előtt, és minden pillanatban tarthatott a pogánylázadás felújulásától. A Géza és István korában beköltözött keresztény lovagok ugyanolyan bizonytalannak érezték helyzetüket, mint az egyház. Péter volt hívei attól rettegtek, hogy megbosszulják rajtuk a ménfői árulást, meg azt, hogy segítették visszatérni a trónra az országot a német császárnak ajándékozó királyt. Aba Sámuel egykori hívei pedig a pogánykodás felszítása miatti bűnükért való megtorlástól tartottak az új keresztény korszakban. S közben mind e szemben álló és egymás iránt bizalmatlan csoportok közösen félhettek attól, hogy az országra igényt tartó német császár, hogy Péter király elvesztését megbosszulni ismét megjelenik hatalmas seregével. Talán éppen a közös veszély segítette a kiegyezést. Az egyetlen kiutat választották, azt, hogy kölcsönösen szemet hunynak egymás vétkei fölött. De a nagy bizalmatlanság közepette a megbékélést meg is kellett pecsételni. Így vált szükségessé egy egyház és király által szentesített olyan latin nyelvű „okmány”, amely az írás hatalmával „örök időkre” rögzíti a megkötött egyezséget. Erre volt alkalmas a Gesta Ungarorum, „a magyarok cselekedeteiről” szóló geszta megteremtése.

Hogy valóban ezek voltak a problémák, és hogy csakugyan ezek miatt hozták létre az ősgesztát, arról a krónika hagyományőrző részletei és az Anonymusnál megőrzött ősgesztarészletek együtt tanúskodnak. Mert rnit is szögeznek le? Az ősi családokból származók előjogai, valamint birtokaik - István kori állapotukban - elődeik honfoglalási érdemeiért kapott jutalmak. A beköltözött lovagok a kereszténység terjesztésében tanúsított érdemeikért a honfoglalás kori nemesekkel teljesen egyenrangúak. István királynak a kereszténység ügyéért folytatott küzdelmei és Gellért püspök mártíriuma igazolja a keresztény hit egyedül üdvözítő voltát s az egyház kivételes jogait. A Vazul fiak „nem igaz” házasságból való származása „hamisság és gonosz mese”; fia halála után az öreg és beteg István király éppen Vazult akarta megtenni utódának, amikor unokatestvére szörnyű megvakíttatásáról értesült. Mindezek a pogánylázadás utáni helyzet ellentmondásainak a feloldására utalnak, s a legelső krónikai mű „egységokmány” jellegét mutatják - az egymás iránt bizalmatlan csoportok érdekei figyelembevételének és kielégítésének törekvését.

Egyházi szempontból az ősgesztával kapcsolatban a fő gondot éppen az okozta, hogy a magyar urak az új hittel csak úgy voltak hajlandók teljesen kiegyezni, ha képviselői a pogány kori ősök vitézi tetteit is tisztelni engedik, ha lehetővé teszik legfontosabb, leglelkesítőbb hagyományaik megörökítését. Vagyis ha a gesztába bekerülhet - mágikus pogány elemeiktől ugyan megfosztva - a „Hétmagyar” névsora, a honfoglalás mondái meg a kalandozások merész hadjáratai (amelyekben a magyarság „Isten ostorá”-nak szerepét vállalta). A pogánykodóknak éppen ezeknek a hagyományoknak a fenntartása és felelevenítése volt a fő hatóerejük. Emiatt, és mert e pillanatban még a helyzet urai az ezt követelő előkelők voltak hiszen az imént visszahúzódott pogánykodók még mindig hallgattak szavukra, rajtuk múlt tehát, hogy lángra lobban-e újból a veszélyes fölkelés -, a hatalmában annyira meggyöngült egyház kész volt jelentős engedményekre. Ezért készülhetett, kellett készülnie igenis hagyományőrző gesztának I. Endre korában.

Készült csupán, sőt nyilván el is készült, mert a király jegyzője buzgón munkálkodott rajta, de mégsem jöhetett igazában létre. S megint csak a történeti körülmények miatt. Endre hazahívta Béla öccsét is, aki apósának, a lengyel királynak a jóvoltából lengyel sereget hozott magával, hogy a német császár támadása esetére megerősítse az ország védelmét. Ennek ellenében Endre - nem lévén fia - Bélát megtette jövendő utódának. A császár támadása rövidesen bekövetkezett, és egy esztendő múlva újból megismétlődött. Védelmül többek között a fölperzselt föld taktikáját alkalmazták, miáltal a Dunántúl nyugati fele hatalmas károkat szenvedett, s bár az országot sikerült megvédeni, a tekintélyes anyagi veszteségeket csak nagy erőfeszítéssel lehetett pótolni. Mindez elvonta a figyelmet a készülő gesztáról, melynek részleteit nyilvánvalóan az összes érdekelt csoport hangadóival kellett egyeztetni, s végül a királlyal és az egyházzal is. Közben az egyház kezdett új erőre kapni; a „pogányízű” tartalmak ellen egyre fokozódott az ellenállás. Majd mindjobban mélyülő válságot okozott, hogy Salamonnak - Endre késői fiának - megszületése után a király vissza szerette volna vonni a Bélát trónörököséül kijelölő egyezséget, s ez végül fegyveres összecsapáshoz vezetett. Az egyház Endre és a gyorsan megkoronázott gyermek, Salamon mellett állt, az ország előkelőinek fölényes többsége viszont Béla herceget támogatta. A véres küzdelemben Béla kerekedett felül, Endre pedig, akit korábban szélütés ért, az ütközetben leszédült lováról, és rövidesen belehalt sebeibe. Béla lett a király.

Az ősgeszta valószínűleg készen állt már, záró-soraiban a királykronológiával, de egyházi jóváhagyásra nem számíthatott. Ám váratlan fordulat következett. Az új király népgyűlésre hívta Fehérvárra a falvak véneit. Óriási sokaság tódult a falak alá, amely a pogány hit gyakorlásának szabadságát követelte vissza, és azt, hogy a papokat, dézsmaszedőket megölhessék. Béla erős sereggel rontott rájuk, kegyetlenül szétverte őket, úgyhogy a „második pogánylázadás” összeomlott, mielőtt még igazában kitört volna. Ezzel a tettével I. Béla király egyszeriben kivívta az egyház bizalmát, s a riadt klérus ismét engedményekre kényszerült. Az ősgesztára még mindig szükség volt. Maga a király sürgette legjobban, mert a bátyja halálával végződött testvérharcban betöltött szerepére kívánt benne igazolást nyerni. Így aztán Endre király korábbi jegyzője, most már mint Béla királyé, szerényebb helyre tolva a királykronológiát, némi kiegészítéssel befejezhette hagyományőrző művét, s így az Endre korában kezdett és Béla idején befejezett ősgeszta* király és egyház jóváhagyásával valóban megszülethetett. Legújabban írt részében a trónviszályt természetesen Béla javára szóló érveléssel adta elő, s két megjegyzésével Endre keresztényi hűségét is igyekezett kicsinyíteni. Az egyháznak ez sem lehetett ínyére, de a keresztényi szempontból némiképp elfogadhatóvá alakított pogány korszakbeli elbeszélésekkel együtt ezt is kénytelen volt megtűrni. Amikor Anonymus arra hívtatkozik, hogy a „néhai jóemlékű Béla királynak” volt a jegyzője, királyaik véletlen névazonosságát is felhasználja, hogy a másik „Béla király jegyzőjére”, az ősgeszta alkotójára utaljon. Aki különben - elterjedt vélemény ez tudósaink körében -, a „beatissimus”-nak mondott, legendás Miklós püspök* lehetett, kinek a Tihanyi Alapítólevél magyar nyelvű szórványait köszönhetjük.

Az egyház nem nyugodott bele az általa kényszerűségből engedélyezett írásmű megszenteltnek tekintett létezésébe. A „második pogánylázadás” intő jele alig egy évtized múltán feledésbe ment, és Salamon király idejében eljött az alkalom az egyház kedve szerinti, mintegy az előbbire a hitnek megfelelő választ adó új, egyházias szellemű geszta, az „ellenősgeszta” megírására. Az ősgeszta Béla király rövid uralkodása idején, 1062 körül jöhetett létre. Az ellenősgeszta megírására pedig 1075-ben kerülhetett sor. Az ellenősgeszta tehát igen rövid idő múlva követte elődjét.*

Az ősgeszta - de elvétve még az ellenősgeszta is - pogány kori eseményekről szólva, nem a burjánzásra hajlamos, történeti dokumentumként nemigen használható népi mondákra, hanem a regösénekekre támaszkodott, amelyek többnyire közvetlenül az előadott események megtörténte után jöttek létre, vagyis kortársi tanúságként. E történeti énekeink kötött formájuk miatt - és azért, mert a regösök a táltosok rendjébe tartozván, a regösének költése kultikus tevékenységnek számított - szájról szájra adva is változatlanul éltek tovább, akár évszázadokig is csaknem hitelesen őrizve meg az eseményeket. Hitelességüket az csorbította, hogy a regösénekek mágikus kötöttségeknek, elsősorban a szómágia követelményeinek voltak alávetve.* Így bizonyos adataik torzulást szenvedtek. Ellenséges vezért nem nevezhettek igazi nevén, helyettesítő névül olykor népének nevét adták neki. Olyan népnek a nevét sem ejthették ki, amellyel összeütközésbe kerültek. Ilyenkor úgy jártak el, hogy az annak szállásföldje irányába eső távolabbi népet nevezték meg helyette. Anonymus hitelességét többek között e mágikus sajátságok gyanútlan átvétele miatt vonják kétségbe. Pedig nemcsak az ő művében találkozunk helyettesítő elnevezésekkel, hanem a krónikában is. (Amikor Belárt ír, amikor Marótról beszél, amikor az augsburgi csatavesztést először „reichenachi”-nak mondja, vagy Szvatoplukról azt állítja, hogy Lengyelországból jött.) Az őskrónikák a felhasznált regösénekek tartalmát beszélték el, miáltal azok monda formájúakká váltak. E regösénekekből szármató mondák megfejtésénél a mágikus torzulások problémát okoznak, de kiszámítható, többnyire meg is oldható nehézségeket állítanak elénk. Most azonban Anonymus, aki nem szeretett egyetlen témánál sokáig időzni, bizonyára azt mondaná nekünk: „Elég! Haladjunk a történelem útján !”

 

Anonymus és az ősgeszta

Anonymus munkáját a magyar honfoglalás gesztájaként szoktuk emlegetni. Nagyrészt erről szól valóban, de beszél a kalandozásokról is, műve végén pedig megemlíti Géza fejedelem születését és Szent István királyt, ki „az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte”. Az ősgeszta jóval tovább ment időben, I. Béla király uralkodásának elejéig mondta el a történteket. Anonymus tehát nem arra vállalkozott, hogy a legrégibb gesztát egészében közvetítse, csupán a pogány korszak elbeszélésében követte fő forrását. Itt sem másolta, nem is újraírta vagy bemutatta, és nem követte nyomról nyomra az ősgesztát. Hanem a szó szoros értelmében „átmentette”. Azokat a részeit pótolta ugyanis, amelyek kimaradtak az egyesített krónikából. Ott megtalálható epizódot alig vagy csak abban az esetben ismétel meg, ha a krónikai átvétel jelentősen torzította az ősgesztából való hagyományt.

Több okból gazdálkodott így anyagával. Először is azért, hogy a tiltott műből megközelíthetővé tegye azt is, amihez csak a legkiváltságosabb bennfentesek juthattak hozzá. Másodszor azért, mert a pogány kori ősgeszta rész egészében való közvetítése leleplezte volna, hogy az apokrifnak nyilvánított művet éleszti föl. Csak e pótlásokkal élve és azáltal, hogy művébe más forrásokból származó részleteket is felhasznált, meg szimbolikus mondanivalói miatt egyéni „adat”-okat kevert bele, s mindezt stilárisan kiszínezte, remélhette, hogy „általa talált régi krónikaként” elfogadják tőle.

A magyar krónikák szerkezetét az ősgeszta alapozta meg. Az ellenősgeszta, hogy az első krónikának minden témájára más, ellentétes magyarázatot adhasson, nagyrészt ugyanezt a szerkezetet használta fel, ami aztán a krónikaegyesítést igen megkönnyítette, s a Kálmán kori krónika is ehhez alkalmazkodott. Anonymus műve szerkezetének összehasonlítása a krónikáéval* azt mutatja, hogy a témák azonosak, de a krónika egy helyen célzatosan eltér az eredeti időrendi sorrendtől. Vagyis azt látjuk, hogy Anonymus gesztája pontosan az ősgeszta szerkezetét követi. (Szerzőnk viszont a Géza és István korában bejött keresztény lovagok névsorát elhagyja. Ő ugyanis, mint az a Vérszerződés egyes pontjaiból világosan kitetszik, az ország kormányzásában való részvételt egyedül a honfoglalóktól származó családok előjogának tartotta.)

Az egyházi cenzúra az ősgeszta sajátos helyzetben való keletkezése ellenére sem szűnt meg teljesen, csupán jelentősen enyhült. Azok a regösénekek, amelyekben egy-egy kiemelkedő honfoglaló vezér mintegy maga adta elő győzelmes küzdelmének eseményeit, nem kerülhettek felhasználásra benne. Ahogy a krónikából, de Anonymusnál is kiderül: a klérus ezeket dicsekedésnek és arra valóknak vélte, hogy „maradékuk hivalkodhassék a szomszédok és barátok között”. (Hozzájuk hasonló ősi regösénekeket őriztek meg a magyar honfoglalásnál több mint másfélszáz évvel korábban a türkök Mongólia területén a rovásírással kőbe vésett úgynevezett „orhoni feliratok”-on.)*

Ahhoz azonban az egyház hozzájárult, hogy az ősgeszta a honfoglalás lefolyását a keresztény fülnek meseszerűen ható Fehérló-mondákkal fejezze ki. De természetesen a pogány áldozati fehér ló helyett az ősgeszta csupán egy „nagy” vagy „kövér” lóról beszélhetett, és pogány áldozat bemutatásáról (nyíltan) nem lehetett szó benne. Anonymus és az ősgeszta szoros viszonyát itt csupán két fő motívum, a Fehérló-mondák és a vezérnévsorok kapcsán kívánom kimutatni. Így is aprólékos, néhol egyenesen pepecselő elemzésekre kényszerülök, amelyek elviselésére néhány oldalon át az olvasónak föl kell készülnie.

Fehérló-mondáink* az új haza szellemeivel szövetséget kötő mágikus szertartásból alakultak ki. És mert e szertartást, úgy látszik, a honfoglalás minden részhadjárata előtt megtartották, van úgynevezett „erdélyi” (nyitrai) - mert Erdélyben kezdődő, de valójában Nyitra elfoglalására vonatkozó - és van Duna-Tisza közi, vagyis bolgárok elleni Fehérló-mondánk. Töredékeikből kimutatható, hogy volt még dunántúli (bánhidai) és bihari is. Az ősgesztából egyedül a dunántúli maradt ki, mert ott is, mint az „erdélyi”-ben, Marót (Mojmir) volt az ellenséges fejedelem. Ugyanis a Dunántúl elfoglalásakor a magyarok Mojmir morváival is szemben találták magukat, mivel azok ugyanakkor szintén meg akarták szerezni ezt a területet. Színeitől, fordulataitól és még rejtett mágikus elemeitől is megfosztva, az ellenősgeszta használta fel a bánhidai honfoglaló mondát.

A helyi szellemekkel való szövetségkötés szertartása abból állt, hogy az elfoglalandó területről föld-, víz- és fűmintákat szereztek, ezeket a Föld, a Víz, a Fű szellemének (az orhoni feliratokban is szó van Föld és Víz istenségről) mágikus jelképeiként értelmezve, a törzsszövetség vezetői kézről kézre adták, és hangos szóval dicsőítették. Ezután a vezér - a pannóniai honfoglaláskor Árpád fejedelem - áldozatot mutatott be a legfelső ég istenének, kérve őt, hogy járjon közbe a helyi szellemeknél a magyarok érdekében. Ez az ősgeszta erdélyi-nyitrai mondájában vízáldozatként* jelentkezik. Ezután vezették elő a földíszített áldozati fehér lovat, aranyos nyergét vízbe vetették, ékes kantárát a magas fűbe dobták, magát a lovat leölése után földbe temették, így adva meg a három helyi szellemnek a maga áldozatát.

Eleinte nyilván csak a szertartás lefolyását mondogatták a regösök. S az mindinkább az új haza megszerzésének roppantul szeretett jelképévé vált, ekkor kerekített belőle egy regös valóságos regöséneket, igazi költeményt. Pedig úgyszólván csak egyetlen, keleties ízű, fortélyos fordulatot iktatott be a szertartás eredeti menetébe. Az áldozati lovat itt nem maguk a magyarok áldozták fel, hanem a terület urának küldték el, aki azt ajándékként fogadta. De nemsokára rá felbőszítették annak a kijelentésével, hogy a gazdagon fölékesített ló elfogadásával eladta országát. Mire ez dühében vízbe dobatta a nyerget, fű közé a kantárt, és a lovat agyonütve földbe temettette. Tehát tudtán kívül a magyarok vele magával végeztették el az ő javukat szolgáló áldozat bemutatását. (A szövetségkötés megtörténtét jelzi a keresztényiesített változatban is fennmaradt következtetés: „Akié a föld, a fű, a víz, azé minden!”) Így aztán az elkövetkező ütközetben a magyarok szövetségesévé vált földön a terület addigi ura csatát vesztett, a rét füvén megfutamodni kényszerült, és menekülés közben a folyóba ugratva, belefulladt az immár a magyarokat pártfogoló vízbe. (Hogy ez volt az eredeti változat gondolatmenete, az abból következik, hogy az áldozatot el kellett végezni, és a regöséneknek igazolnia is kellett, hogy az áldozattal a helyi szellemekkel való szövetség megteremtődött.) A néhai regös mítoszt teremtett. A Fehérló-monda második mítoszunk a Csodaszarvas-monda után.

Az ősgeszta keresztény szerzőjének azonban nem volt szabad érzékeltetnie, hogy itt pogány áldozat bemutatásáról van szó, ezért úgy alakította át a mondát, hogy a magyarok követe lebeszéli az ellenséges fejedelmet annak megtételéről, amit eredetileg megtett haragjában. (A Föld, a Fű és a Víz szellem támogatásának megnyilatkozásából is csak annyi maradt, hogy Marót a vízben leli halálát.) Emiatt vált a fortélyos áldozatbemutatásból hamis vásár e nagyszerű mondánkban.

Anonymusnál egy másik, részletesen előadott Fehérló-mondát találunk. A Salán vezérnek ajándékot küldő Duna-Tisza közit. Kutatóink ezt az erdélyi-nyitrai monda egyéni variációjának vélik. De mivel négy Fehérló-monda létezéséről tudunk, közülük kettőről (az erdélyiről és a bánhidairól) a krónikában is, semmi okunk ezt Anonymus egyéni leleményének tekinteni. Figyeljük csak meg, miben különbözik a két monda! (E különbözőségek miatt hiszik szerzőnkét önkényes variációnak.)

Anonymus mondájában Árpád a földíszített ló helyett 12 fehér lovat és még más 12 ajándékot küldet Salánnak. A sok ajándék között nem tűnik föl az áldozati fehér lóra történő utalás. De ezek feláldozásáról vagy nem feláldozásáról itt nincs is szó többé. (A Képes Krónikában, ahol „nagy” lóról olvasunk, a kódexfestő illusztrációja érzékelteti, hogy a ló fehér.) A föld-, fű- és víz-mintákat itt magától Salántól kérik ajándékba, majd e kérés teljesítését tekintik meghódolásnak. Aki itt a szövetségkötési szertartást végzi, nem Árpád, hanem - elsősorban - Ond vezér. Azért, mert ebben az elbeszélésben titokban olyan sommás pogány fehérló-szertartásról van szó, amelybe magát Árpád fejedelmet nem volt tanácsos a krónikásnak belekevernie, az ő személye az egyház figyelmét a szokottnál is jobban fölkeltette volna.

A pogány korszakban kétféle szerződéskötő szertartás létezhetett a helyi szellemek megnyerésére. Ha a fejedelem meghalt, utódának csak meg kellett erősítenie, föl kellett újítania azt a szövetséget, amelyet elődje kötött. Ilyenkor mutathattak be a főistenségnek vízáldozatot. Ha új hazába költözött a nép, mérhetetlenül többről volt szó. A táltosok megölték a fejedelmet, mert csak más szellemeknek még nem elkötelezett új fejedelem köthette meg a szövetséget a még idegen helyi szellemekkel. Ez esetben minden bizonnyal „áldomás”-hoz folyamodtak, vagyis az egész közösségnek a pártfogó főistennel való azonosulását kifejező, totemisztikus fehérlóáldozatot mutattak be, ami abból állt, hogy egy (feldíszítetlen) áldozati fehér lovat szertartásos módon földre döntöttek, megölték, bőrét lenyúzva a szív, máj, tüdő egy darabkájával együtt eltemették, húsát pedig megsütve apró szeletekre vágták, és a nép jelen lévő vezetői mind ettek belőle.

Az ősgeszta szerzője az erdélyi-nyitrai honfoglaló mondában a pogány szertartásnak ezt a drámai elemét azért cserélte föl a kisebb jelentőségű vízáldozásra, mert Árpádnak az ivókürtből kortyolgatás közbeni fohászkodása hasonló a boroskehellyel való köszöntéshez, leplezi, hogy pogány szakrális tevékenység folyik. Anonymusnál viszont a Salánhoz induló három követ Tarcal hegyéről megszemléli körös-körül a földet, „és mindjárt azon a helyen pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást csapott”. Az eredeti latin szövegben az „áldomás” azáltal van kiemelve, hogy a szót Anonymus magyarul írja le: „aldamas”. Az ősi áldozásnak ezt az Anonymus művéből híressé vált régi magyar kifejezését nyilván már az ősgeszta idején is használták átvitt értelemben, ivással járó ünnepi lakomázás megjelölésére, ezért lehetett vele a minden egyéb pogánykodásnál tilalmasabb szertartást rejtetten érzékeltetni. Ha latinul írják le, illetve körül, mi is történik, az mindent elárult volna. De hogy itt e szó mégsem egyszerűen a lóhús pogány élvezetét jelenti, arra a mellette álló latin jelző figyelmeztet, a „magnus”, vagyis hogy a „nagy áldomás”-ról van szó.

Az anonymusi monda tehát két igen lényeges elemmel egészíti ki a másikat. Azzal, hogy ügyesen sejteti, a fehér lovat küldik Salánnak, és azzal, hogy a vízáldozat helyett az eredeti toternisztikus lóáldozásra utal. A két monda egymást kiegészítő elemei mutatják összetartozásukat, közös szerző óvatos kezére vallanak. Mindkét monda tehát az ősgesztából való. Az ősgeszta szerzőjének fortélyos megoldása, hogy amit az egyikben elhallgat, a másikban adja elő. A vízbefúlás motívuma az áldozat bemutatása eredményének fontos jelképeként e második mondában is szerepel. Anonymusnál a fejedelem, Salán ugyan maga megmenekül, de bolgár és görög katonái a Tisza vizébe vesznek.

Az ősgesztában nyilván Salánnak csak görög katonái voltak. (Az eredeti regösének mágikus módszerével görögnek nevezte a bolgárokat, Anonymus azonban más forrásokból tudva a honfoglalás idei bolgár ellenfélről - és nem tudva, hogy a „görög” itt éppen a bolgár helyettesítő elnevezése -, e kétféle értesültségének keverésével, mint művében még több helyen is, a két népet együtt emlegeti.) Ezenkívül az ősgesztában nyilvánvalóan maga Salán fúlt a vízbe. Látni fogjuk, az ő elmenekülésére Anonymusnak szimbolikus mondanivaló kifejezése érdekében volt szüksége. E fordulat fiktív voltát szokása szerint jelzi, mégpedig egy nem csekély ellentmondással. Azt állítja, hogy a helyet, ahol Salán katonái a Tiszába fúltak, azóta nevezik Görög-révnek. Az ellentmondás abban rejlik, hogy az elnevezés igazi okát mindennapi tapasztalat jelezte. Hiszen a révet görögök használták, a XII. század óta a közelben birtokló görög szerzetesek.

Most pedig a két honfoglaló vezérnévsorunk összefüggésének szövevényes szálait kezdjük el bontogatni.

Az ősgeszta két pogánylázadás között született, amikor a pogány hagyományok a nép bizonyos köreiben, de a táltosok és regösök között mindenképpen, teljes elevenséggel éltek. Elképzelhetetlen, hogy a legendás „Hétmagyar” (ahogy Anonymus mondja: a hét honfoglaló vezér) névsora ne lett volna ismert. Méghozzá egy olyan korban, amikor az írásbeliség hiányában okmányt pótlóan jegyeztek meg és adtak tovább nemzedékeken át névsorokat, leszármazási, de még anyagi javak birtoklásával kapcsolatos jogok számontartása érdekében is. Ha a krónika a maga vezérnévsorát az ősgesztából vette át, ami nyilvánvaló, és Anonymus is az ősgesztára támaszkodott, akkor egyrészt mind a két névsornak elvileg hitelesnek kell lennie, másrészt képtelenség, hogy két vezérnévsorunk legyen. Ennek az ellentmondásnak a feloldása az, hogy csupán látszat a kétféle névsor létezése, nem lehet másról szó, mint hogy kétfajta névsorral állunk szemben.

Ezt a kérdést vizsgálva Ha az ősi krónikák igazat mondanak című könyvemben arra az eredményre jutottam, hogy az egyik vezérnévsor a honfoglaló vezérek neveinek listája, ez van meg Anonymusnál. A másik lista ugyanezeknek a vezéreknek a törzsszövetségben betöltött méltósága elnevezését, mondjuk úgy: címeiket, tartalmazza. Ez van meg a krónikában. Hogy eredetileg mindkét névsor a hagyományőrző ősgesztában együtt szerepelt, annak bizonyítéka: az egyik nevet és a hozzá tartozó méltóságnevet szándékosan elcserélték a két névsor között. De kezdjük az elején. A névlista ellen az egyháznak nem lehetett kifogása, a méltóságnevek lajstroma ellenben fölfedte volna a hajdani pogány törzsszövetség szervezetét, ami Endre és Béla korában még veszélyt jelenthetett a múlt felé forduló vágyakozások szempontjából. Ezért az ősgeszta a méltóságlistát is névlistának álcázta. Amit megkönnyített az a szokás, hogy a pogány kori magyarság előkelői méltóságneveket személynévként is viseltek, bár csupán azok, akiket a méltóság megilletett, és ők is csak olykor. Az ősgeszta úgy állította be, hogy ezek és ezek kötötték meg a Vérszerződést Szkítiában, majd a kiköltözés eseményei után sorolni kezdte, hogy ez és ez, a másik névsor szerinti hét vezér „bejött Pannóniába”. Emiatt a két névsor egy kicsit úgy hatott, mintha egyik az apák, a másik a fiak listája volna.

László Gyula nevezetes fölfedezése, hogy az ősi „nomád rangsor”-ban a legmagasabb méltóság neve nem a névsor élén állott, hanem a közepén. A hét magyar vezér névsorában tehát a negyedik helyen. Az ilyen névsor ugyanis eredetileg a hadrendet is kifejezte, ahol a fővezér a jobb- és balszárny vezérei között, a zöm csapatai élén helyezkedett el. Az eredeti honfoglaló vezérnévsor (pontosabban a Vérszerződést megkötő vezérek névsora) negyedik helyén így a Kend, a szakrális fejedelem neve, a másik listában pedig a címe, a kende szerepelt. Csakhogy keresztény szokás szerint a legmagasabb rangú személy neve legelöl áll. A pogány kori névlistán a legelső név Szabolcs volt, s ennek megfelelően a méltóságnévsorban a címe, az előd (az elővéd vezére) szerepeit. Utána Álmos neve következett a személyek névsorában, melynek megfelelője a méltóságlistán árpád volt. Bármilyen különösen hangzik, valószínűsítettem, hogy az „Árpád”-ot is használták méltóságnévként.* E nomád rangsort úgy alakították át keresztény sorrendre, hogy a névsorokat további részükben érintetlenül hagyva, a két legelső nevet fölcserélték Álmos, Szabolcs-ra, illetve Árpád, Előd-re. Ám az „elsőt” meg még „elsőszülöttet” is jelentő Előd Árpád különösen exponált neve után is zavaróan hatott, ezért - s itt a szándékos csere a két névsor között: - Elődöt áttették a másik névsorba Szabolcs helyére, Szabolcsot pedig onnan az Előd volt helyére. Így alakult ki a két ősgesztabeli vezérnévsor elejének jelenlegi, egyrészt Anonymusnál, másrészt a krónikában megőrzött sorrendje: Álmos, Előd, illetve: Árpád, Szabolcs.

Három méltóságnevet (kende, előd és árpád) már tisztáztunk azok közül, amelyeket a krónika vezérnévsora tartalmaz (illetve elődre nézve tartalmaznia kellene). A gyula jól ismert méltóságnév. A bulcsu, pontosabban - mint szintén előfordul: - a „vérbulcsu” (=vérkeverő), a horka alakban is jelentkező „karcha” méltóságnév magyar megfelelője. Az őrs, mint ezt „őrsúr”-kémi előfordulása is mutatja (úr=fejedelem), szintén méltóságnév. Hét névből tehát hat valóban méltóság elnevezésének bizonyul.

A hetedik méltóságnév elfelejtődött. Mindkét vezérnévsorunk ötödik helyén fiktív nevek szerepelnek. Történeti oka van ennek. Anonymustól tudjuk, hagy a hét törzsünk egyike, törzsfőjével az élén elhagyta az országot, és a Balkánon telepedett le. Anonymus arról beszél, hogy Szovárd vezér vezetése alatt a „csabamagyarja” nem tért vissza többé egy kalandozásról. A türk nyelven „útról letérő”-t, „elkóborló”-t jelentő „Szovárd” nyilvánvalóan helyettesítő név. A Vérszerződést megszegő vezért népével együtt „örök átok”-kal kellett hogy sújtsák a táltosok, így nevét többé nem volt szabad kiejteni. Hogy Csabának hívták, azt törzsének „csabamagyarja” elnevezése igazolja, és a Csabáról szóló, Attila idejébe áttett mondák is jelzik. Csabából tehát a regösök nyelvén „Szovárd” lett, így hát a vezérnévsor és a méltóságnévsor ötödik helyén is „Szovárd”-ot mondtak ezután.

Az ősgeszta szerzője már mit sem tudott erről. Ismerve egy (jóval későbbi) Szovárd nevű táltosnemzetséget (a táltos is „letér útjáról”, amikor „rejtezik”, vagyis eksztázisba kerül), amelyről tudta és föl is jegyezte, hogy Tastól és annak fiától, Léltől származik, azt hitte, a regösök tévesen szerepeltetik névsoraikban ezek ivadékát, és a vezérek személynévsorába Tast, az álcázott méltóságnévsorba pedig Lélt írta be. Nem sejthette már, hogy Tas nem kortársa, hanem unokája volt Árpádnak. Ez a javítása azt is jelzi, fogalma sem volt a csabamagyarja Szovárdjáról. Így annak mondáját Anonymus nem az ősgesztából, hanem általa hallott regösénekből merítette. De Anonymus is ismerte Szovárd nemzetségét*, nyilván valamelyik tagjuktól értesült Kadocsáról, a nemzetség névadójának fivéréről. A vezérek eredeti névlistájának ötödik helyén tehát Csaba neve szerepelt. A vezérnévsorok rekonstruált eredeti sorrendjének (a nomád rangsornak) törzseink névsorával való egyeztetéséből pedig az derül ki, hogy az ötödik helyen álló vezér az ötödik törzsnek, a Jenőnek volt a feje. E törzsnév (értelme: „tanácsadó”, „miniszter”) maga is méltóságnevet jelentett („a tanácsadó törzse”), így a feledésbe ment méltóságnév is rekonstruálható: nagy valószínűséggel a jenő lehetett.

Két vezérnévsorunk* azonban - ismétlem - nem a honfoglaló vezérek névsora volt (hiszen a személynévsorban szereplő Kend még a honfoglalás előtt meghalt), hanem a Vérszerződést megkötő magyar törzsi fejedelmek személy- és méltóságnévsora, amiként azt Anonymus is állítja. A vezérnévsoroknak van még egy titkuk*, de azt itt mellőzhetjük. Minthogy a krónika az Árpáddal kezdődő, személyek névsorának álcázott méltóságnévsort vette át az ősgesztától, Anonymus itt is, mint a Duna-Tisza közi Fehérló-monda esetében, az ősgeszta átmentőjeként, a másik névsort közli, a személyekét, amelyet a krónika elhagyott.

Most már tényként állíthatjuk, hogy az ősgeszta régmúltról szóló részeinek híradásai képezték alapját Anonymus munkájának. Ugyanúgy vette át belőlük a Kun László idejénél korábbi „Ultrasilvana” kifejezést is, akárcsak a Fehérló-mondáját vagy vezérnévsorát. S az sem datálja a Gesta Hungarumot Imre király korszakára, hogy például az ősgeszta idejének, a XI. század közepének megfelelően, Kölcse nemzetségről beszél, holott e nemzetséget 1220 után már Szente-Mágocsként említik. (Az pedig természetes, hogy tatárjárás előtti képét adja annak az országnak, amelynek több mint négy évszázaddal korábbi állapotáról beszél.) Mindezek az ősgesztára vallanak, nem a Gesta Hungarum keletkezésének idejére. A kutatás sokat foglalkozott Anonymus szövegének egyes archaikus vagy úgymond: archaizáló jelenségeivel. „Emesut”, „Borsut”, „Zeremsut”, „Saroltut” ír például, holott e szóvégi magánhangzók már a XII. század közepén elsorvadtak. Szaktudósaink a mű helyesírását, magyar kifejezéseinek, neveinek hangállapotát általában 1200-nál korábbinak tartják, s volt, aki éppen a XI. század közepére jellemzőnek vélte, hozzátéve, hogy előfordulnak a műben későbbinek tekinthető nyelvi, helyesírási jelenségek is (például az y használata). Mindez csak megerősíti azt, amit Anonymus gesztája „kétkoriság”-ának neveztem. Szerzőnk az ősgeszta némely mondatát szó szerint másolta le, másutt a maga szavaival idézte, de ekkor is alkalmazkodni igyekezett az ősgeszta régies nyelvi formájához, olykor ebben hibát is elkövetve.

Természetesen az ősgeszta még a régmúltról szóló részében sem csak regösénekekre támaszkodott. Fontos forrása volt Regino prümi apát Világkrónikája, a kalandozásokkal kapcsolatban annak folytatása is. Az Exordia Schytica című gyűjtemény egyik változatát szintén használta. Az egyesített krónika által átvett egyes ősgesztarészletek mutatják, hogy a legrégibb geszta szövege szorosabban követte Regino fogalmazását, mint Anonymusé. Szerzőnk tehát az ősgeszta révén támaszkodott Reginóra. Ugyanez vonatkozhat talán, de nem bizonyosan, az Exordiára visszavezethető szövegekre. Anonymus támaszkodott számos klasszikus auktorra is. Dares Phrygiust megemlíti, a többit a forráskutatások igyekeztek kimutatni. Az ősi magyar hagyományra nézve azonban legfőbb forrása mégis az ősgeszta volt, s egy-két eredeti regösének.

 

 

A GESZTA MINT TÖRTÉNETI MŰ

Említettem, hogy Süpek Ottó szerint a chanson de Beste többrétegű mondanivalóinak első rétege az, amelyben jelentése nyilvánvaló. Vagyis ahogy a mű közvetlenül érthetően jelenik meg előttünk. Anonymus gesztája első olvasásra azonos azzal, amit címe ígér: „A magyarok cselekedetei.” Tudósaink úgy is vették kezükbe, mint történeti művet, sőt mindmáig egyedül annak tekintik. Így mindenkor fölmerült hitelességének kérdése. Ezt firtatva a történészek elsősorban a pogány korról várnak históriai adatokat tőle. Magam szélesebben értelmezem a mű hitelességét. Annak szempontjából a pogány kori hagyománynak, tehát az ősgesztának és az - Anonymus által ugyan föl nem ismert - ősi mágikus sajátosságoknak a közvetítése sem hátrább való az igen fontos történeti adatoknál. Most hát fussunk végig a Gesta Hungarorum mint történeti híradáson.

Későbbre hagyva a sok titkot rejtő előbeszédet, kezdjük az első fejezetnél. De már ez is egy csokorra való kérdést zúdít ránk: Szkítia, Dentü-mogyer, Magóg király, Attila, Hetumoger „fejedelmi személyek”... Ha erre itt mind kitérnék, nagyon is rágós falattal kínálnám meg azokat az olvasóimat, akiknek nincsen kezükben Anonymus műve. Ezért ezen a helyen csak a legfőbb problémákról szólok. De akik elő tudják venni a művet, mondjuk Pais Dezső több kiadást is megért kiváló fordításában (amelyből idézeteimet magam is merítem), ezekre nézve is megtalálják tájékoztatásomat „Szkitia” és a többi* címszó alatt.

„Szcítia tehát igen nagy föld - így kezdődik az első fejezet -, melyet Dentü-mogyernak hívnak.” Megtudjuk Szkítia fekvését, amelynek leírása az ősgeszta közvetítésével Reginótól származik. „Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jafet fia, és ez a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet.” A Magógtól való származtatás nem a pogány hagyományra támaszkodik, a Bibliából vett „tudományos” fölfedezése az ősgeszta szerzőjének. Igazi eredet mondánk a Csodaszarvas-monda, amelyet oly módon keresztényiesítettek - éspedig a pogány időkben a legelső, talán görög rítusú hittérítők -, hogy Enéh (eredetileg Szarvasünő szellem) mellé a bibliai Nimródot állították férjül. Csakhogy ez Noénak megátkozott fiától, Káintól származott, a középkori egyházi felfogás pedig a Káintól eredő népeket bűnös, megvetett nemzetekként tartotta számon. Nem tévedésből választották Nimródot, éppen ez felelt meg a kalandozások korszaka magyarjai keresztényi megítélésének. Nemhiába használta fel az ellenősgeszta ezt a mondát. Később sok zavar is támadt miatta a krónikákban.

Éppen ezért kutatott az ősgeszta szerzője a Bibliában alkalmasabb ős után. A Magógtól való eredeztetés a naiv, de a középkori szószármaztatás gyakorlatában kielégítő Magog-Magor etimológián alapul. Anonymus azonban Magógot „moger”-ral állítja párhuzamba, ami arra mutat, hogy nem ő a Magógtól származás „fölfedezője”. Minthogy Magóg apja Noé Jafet nevű fia volt, a magyarok a megbecsült keresztény nemzetek sorában foglalhattak helyet, amire Szent István kora óta joggal tarthattak igényt. Továbbá Magógnak az „Isten ostora” küldetést tulajdonították, minélfogva a tőle származó nép a kalandozások ódiumától is megszabadult, hiszen az Úr megtorló eszközeként cselekedték a nyugati keresztény népekkel azt, amit zsákmányszerző hadjárataikon elkövettek. Így az ősgeszta a hajdani kemény dúlásokat már nem is tekintette mentegetnivalónak, a magyar vitézség dicsőséges emlékeiként tárgyalhatta őket. Különben a Magógtól származás a Képes Krónikában* is szerepel, ez is jelzi, hogy az ősgesztára vezethető vissza.

Magógtól származik - és ez szintén az ősgeszta szerzőjének „tudományos” föltételezése - Attila, akinek Anonymus tolmácsolása szerint Ügyek fia Álmos és Álmos fia Árpád az ivadékai. Gesztaírónk azért hangsúlyozza a Magógtól származást elsősorban Ügyekkel kapcsolatban, mert Álmos és Árpád esetében számára már a Magóg-leszármazott Attilától való eredet előtérbe helyezése a fontos, mivel az ő személyükkel függ össze Pannóniának Attila örökségekénti elfoglalása. Annak, hogy Attila a mitikus Magógnak, „a szkíták királyának” lett volna lemenője, semmi más alapja nincsen, mint hogy az ősgeszta szerzője arra következtetett, ha Álmos apja Magóg ivadéka, és Álmos Attilától eredt, akkor e leszármazásban valahol közbül Attilának szintén ott kellett lennie.

Két sokat vitatott kérdéssel kell itt szembenéznünk. Az egyik, hogy csakugyan volt-e ősi Attila-hagyományunk? A másik: mi az oka annak, hogy az Attiláról beszélő Anonymusnál sohasem tűnik fel a hunok neve? Csodaszarvas-mondánk tizennégy évszázadra visszanyúló tanúskodása ad mind a kettőre választ. Pontosabban, a mondának a szarvaskalandot követő része.

E monda szerint Hunor és Magor Belár (már tisztáztuk, hogy ez a nagy varázserejű Kovrat kagán helyettesítő neve) fiainak ünnepet ülő feleségeire és gyermekeire találva, Dula alán királynak a közöttük lévő két lányát elrabolta, és az egyiket az egyik, a másikat a másik vette feleségül. A leányrablás itt a házasságkötés ősi szertartása, a menyegző részét képező jelképes játék, amely még a honfoglalás után is szokásban volt minálunk, egészen Szent István idejéig. A monda szerint Dula, az alán király, Kovrat kagánnak a fia volt, Hunor és Magor tehát a kagán unokáit vették feleségül. Kovrat pedig Attila legkisebb fiától, Irniktől származtatta magát. S így Magor utódai számára leányágon valóban létrejött Attilával a rokonság.

Irnik a hun birodalom bukása után Európa legkeletibb részén vetette meg a lábát. Rövidesen azonban az avarok és türkök legyűrték az őáltala alapított birodalmat. Kovrat jó sok idő múltán szabadította fel a népét, amelyben azonban ekkorra már alig létezett töredéknyi hun, az is szétszóródva. Kovrat új birodalmát nem is nevezték hunnak, hanem mivel számtalan népelemből állt - köztük alánokból is -, a többség meg onogur volt, „bolgár”-nak hívták, ami „kevert”-et jelent (különböző népekből összetett). Ezeknek az ősi bolgároknak már édeskevés közük volt a hunokhoz, az ő tudatukban Attila nem a hunok királyaként élt, hanem mint a világraszóló hatalom megtestesítője. Ezért is hangsúlyozta Kovrat a tőle való származását, és ezért nem beszélt az ő birodalmában már senki a letűnt s az itt élő népek szemében nem is jó emlékű, az őket egykor elnyomó hunokról.

Történeti szempontból a regöséneken alapuló Csodaszarvas-mondának itt említett részlete arról szól, hogy vagy három évszázaddal a honfoglalás előtt egy, a keleti pusztákon történt nagy vereség, a törzsszövetség tekintélyes részének (a szavárd törzseknek) az elvesztése után a magára maradt néhány finnugor (magyar) törzs Kovrat kagán óbolgár birodalmához csatlakozva, hogyan tett szert új törzsszövetségre. A nomád birodalmak hierarchiájában való elhelyezkedés az uralkodó dinasztia családi hierarchiájába való beilleszkedést jelentette, s így Hunor és Magor kettős házasságkötése és az új törzsszövetség létrejötte szorosan összefüggött. Az új „onogur-magyar” törzsszövetség ugyanis onogur és magyar vezérének Dulával való rokoni kapcsolata révén kötődött a birodalom urához. Egyébként Attila nemzetsége a „Dulo” nevet viselte, Dula, a nagy alán törzsszövetség fejedelme ezt a nevet valószínűleg méltóságnévként használta, ahogy Caesar neve lett a rómaiaknál „caesar”-ként a „császár” elnevezésévé. (S lehetséges, hogy gyula méltóságnevünk is eredetileg „dula” volt.) Hunor ( = onogur) a mondában annak az onogur néprésznek a megszemélyesített neve, amelynek a vezéréből vált az onogur-magyar törzsszövetség szakrális fejedelme. Magor pedig e törzsszövetség másik felének, a finnugor néprész vezető törzsének (ma „megyer”-nek ejtjük) a megszemélyesítése. Ennek vezéréből a törzsszövetség világi fejedelme lett.

A pusztai népeknél a beházasodott hercegek egyenrangúaknak számítottak a valóságos leszármazottakkal, amelynek szintén mágikus oka volt. A méltóság és a cím a korabeli ember szemében varázserőt tételezett föl. A beházasodottak kiválasztódása a rokonsággal kapcsolatos méltóságra azt jelentette, hogy „árnyéklelkük” rokon azzal a varázserejű árnyéklélekkel, amely a bűvös hatalmú család tagjait jellemzi. Így hát Megyer törzsének az óbolgár birodalom idejében élő vezére (és természetesen ugyanúgy az onogur törzsek vezére), minthogy Attila családjába került, a leányági leszármazástól függetlenül is a világbíró hős teljes jogú ivadékának számított. Tiszteletet keltő címként viselhette ezt a fiktív, de mágikus szempontból teljesen érvényes rokonsági megjelölést. A keleti hatalmasságok gyakran és szívesen használtak egyéb címeik mellett fényes származásukra utaló jelzőket. És ez a nagy tekintélyű cím - ha tetszik: díszítő jelző -, a Megyer törzs minden további, bármely családból származó vezérét megillette, hiszen nem személyhez, hanem a méltóságra alkalmassághoz fűződött.

Álmosnak, amikor a Megyer törzs élére került*, szintén óriási tekintélyt adó díszítő jelzője lett az „Attila nemzetségéből származó”. S ő is, mint később Árpád, úgy érezhette, elnyerve ezt a tisztet; belőle is árad és reá nyomja bélyegét cselekedeteire az, hogy Attila géniusza egy darabjának került a birtokába. Teljes mértékig eltöltötte őket e régi hatalmassággal való mágikus kapcsolatuk tudata, és valóban úgy gondolták, hogy Pannónia elfoglalásával Attilától rájuk hagyott örökségüket veszik át. Amit minden bizonnyal hangoztattak is népük és az idegen követek előtt. Azt már az ősgeszta szerzője sem tudta, hogy nem valóságos rokonságról van szó. Tehát volt Attila-hagyományunk, mégpedig olyan, amely a hunok egykori létezéséről nem vett tudomást. S hogy az Attilától származás tudata Árpád házában* később is élt, igazolható. Anonymus az ősgeszta révén itt szintén olyasmit őrzött meg, amit a csak racionális összefüggéseket föltételező kutatóink nem képesek elhinni neki. De alig hogy elkezdtük a Gesta Hungarum rövid ismertetését, máris meg kellett azt szakítanunk magyarázatainkkal. Folytassuk tehát.

Gesztaírónk rendkívül megnyerő képet fest a szkíta föld gazdagságáról és a szkíták kiváló erkölcseiről. Mindezt az ősgeszta közvetítésével az Exordia Schytica nyomán teszi, de talán forrását az eredeti szövegből itt-ott ki is egészítve. „A szittya nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá.” És sorolja a híres ókori hódítókat, akiket a szkíták mind megvertek. De aztán - mint elbeszéli -, a sok háborúskodásba belefáradva, kegyetlenné váltak. Majd az ősgeszta Regino tolmácsolásának alapján a Szkítaföld túlnépesedéséről beszél, ami miatt a hét „fejedelmi személy”, akiket „Hétmagyar”-nak mondottak, a helyszűkét tovább nem tűrve, elhatározta, hogy új hazát keres.

Szerzőnk a történetet itt váratlanul megszakítva, sajátos etimológiával arra tér ki, miért nevezik az idegen népek a magyarokat „hungarusok”-nak?* Majd még mindig nem a megkezdett történetet folytatva, Álmos fogantatásának és anyja álombeli látomásának mondáját adja elő. Ez az Emese-monda.* Itt Anonymus olyan elbeszélést közöl, amely a krónikában is megtalálható. Ott azonban elhagyták Álmos anyjának Emese nevét, nyilván azért, mert az egyesített krónika szerzője, a pogány mágikus technikáknak az ellenősgeszta írójánál alaposabb ismerője lévén, nem tűrte meg ezt a pogány „ősanyá”-t is jelentő nevet. De még Emese apjának nevét és mivoltát: az „Önedbelia vezért”* is kihagyta, sőt belőle az anya nevének pótlására egyenesen „Önedbeli lány”-t csinált. Nem utolsósorban talán azért is, mert az egy nagy varázserejű ősnek pogány gyakorlat szerint kifordított neve volt. De - tegyük hozzá - Anonymusnak ezúttal nemcsak a pontosítás, hanem - látni fogjuk - szimbolikus mondanivalója miatt is szüksége volt erre a mondára.

Csak ezután tér vissza szerzőnk megkezdett történetéhez, az új hazát kereső hét vezérhez. Választásuk Pannónia országára esik, s mivel hallották, hogy az Attilának volt a földje, akitől Álmos származik, és mert Álmosnak nemzetsége kiválóbb a többiénél, nagyobb a serege is, egyhangúlag őt választják „urukká és parancsolójukká”. Ezt pogány szokás szerint vérszerződéssel szentesítik. Hogy a Vérszerződés* nem Anonymus kitalálása, bizonyítja az, hogy magyaroknak nevezzük magunkat, elsősorban pedig igazolja a honfoglalás kori törzsszövetség „Hétmagyar” neve. Hajdani törzseink elnevezéseit azért tudjuk csak Bíborbanszületett Konsztantinosztól (és hogy helyesen tudjuk tőle, azt helyneveinkben való előfordulásaik mutatják), mert Álmos a Megyer vezértörzs fejeként, valóban még Szkítiában (Etelközben) testvérbaráti vérszerződés formájában rokonaivá fogadta a másik hat törzs vezérét, miáltal minden törzsünk a vezértörzs rangjára emelkedve, Megyerré (Magyarrá) lett. Az egész nép pedig a „Megyerhez tartozó”, vagyis „magyari”. A törzsek régi neveit ezután már csak a törzsi seregek megkülönböztetésére, vagyis hadi gyakorlatban használták, különösen pedig az egyes törzsek vitézeiből kiállított őrhelyek megjelölésére; így maradtak meg helyneveinkben.

Gesztaírónk elsorolja a Vérszerződést megkötő hét vezér nevét, többnyire utódukkal kiegészítve, sőt néhol utalva a tőlük származó nemzetségre vagy nemzetségekre is. Téténynek nemcsak a fiát, még unokáját is megemlíti. Mint már tudjuk, a névsorba Tas neve az ősgeszta révén tévesen került bele, s a rangsor fő helyén az ősgeszta ekkor még létező másolata nyomán a Taksony kori „újítás”-nak megfelelően, Ond neve áll. (Lásd a Függelékben: „A vezérnévsoroknak van még egy titkuk”.)

A Vérszerződés megkötése után megkezdődik a kivonulás Szkítiából. Az Etel folyón átúsztatva, Szuszdalon át Kijevnek tartanak, és azt elfoglalják. Ez az út és eseményei - az Etelen túlról elindulás meg a „kunok” csatlakozása adatának kivételével - Anonymus leleménye, amely - mint majd a maga helyén kifejtjük - fontos szimbolikus mondanivalóit hordozza. Ad is jelzést fiktív voltukról (akárcsak évszámainál). A kijevi küzdelem kitalált voltát egy szándékos ellentmondással fejezi ki. Lényege az, hogy a Pannónia elfoglalására induló magyarok először átvonulnak Kijeven, majd minden logikának ellentmondva kívülről kezdenek ostromot ellene. A magyarok valóban elvonultak Kijev alatt, erről az orosz Nyesttor-krónika is tud, és benne lehetett az ősgesztában. A Kijeven átvonulás Anonymusnál egyenesen az ellentmondás létrehozásának szándékából történik. Ne felejtsük el, hogy a Gesta Hungarum kivéve első rétegét - ezoterikus mű. E később is előforduló elvont jelzések a beavatottakat figyelmeztették, és csak számukra lehettek érthetőek. De hogy Anonymus a maga sajátos eszközeivel megkülönböztetni igyekszik a valóban megtörténtet - vagy amit annak vél - a költői szabadsággal elmondottól, az adatértékűt a szimbolikus mondanivalói érdekében megváltoztatottól - ismét hangsúlyozom - mutatja, igenis törekedett a hitelességre.

Az is jellemző Anonymusra, hogy leleményeivel több legyet üt egy csapásra. A Kijev körüli háborúra azért is szüksége van, hogy a „kunok” harc közben, az ellenségből váljanak szövetséges néppé. Ez szimbolikusan utal a maga korabeli, hajdani ellenségből szövetségessé vált kunokra. Viszont a régi „kunok” - bár nem ilyen körülmények között történt - csatlakozásának hitelességére vet fényt, hogy nem a magyaroknak, nem a hét vezérnek, hanem személy szerint Álmosnak vetik alá magukat. Mert amit Anonymus már aligha tudhatott, az úgynevezett „katonai segédnépek” nem kerülhettek be a törzsszövetségbe. A fejedelemnek személy szerint tettek hűségesküt, de mivel az maga is a törzsszövetséghez tartozott, nem az ő közvetlen alávetettjeivé váltak, hanem a trónörökös herceg lett a parancsolójuk. (Árpád még Álmos életében a katonai segédnépek élén tört be a Vereckei-szoroson át a legelsőnek az elfoglalandó Pannóniába.) A „kunok”-nak nevezettek a Bíborbanszűletett Konsztantinosz említette kabarok* voltak. Bizonyosan szó esett róluk az ősgesztában, de a csatlakozás körülményeit az aligha közölte.

A kijevi kaland után a magyarok Oroszországból jövet Ladomér és Halics városán haladnak át. Ezek emlegetése a honfoglalás idején vaskos anakronizmus, így tehát nem is lehettek jelen az ősgesztában. Anonymus műve második - szimbolikus - rétegéhez tartoznak, s ott foglalkozunk majd velük. No de a nélkülözhetetlen magyarázatok ballasztjaival terhelve, rövid áttekintésünkben csak most érünk el a honfoglalás szorosabb történetéhez.

 

A HONFOGLALÁS KRÓNIKÁJA

Anonymus szerint az oroszok, majd Ladomér és Halics vezérei is azt tanácsolják a magyaroknak, hogy a Havaserdőn (a Kárpátokon) átkelve menjenek a gazdag Pannóniába, amelynek földjét „szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hivták azért, mivel nyájaik Pannónia földjén legeltek.” Ez más szavakkal a halicsi urak szájából is elhangzik, azzal az eltéréssel, hogy: „római fejedelmek foglalták el Pannónia földjét egészen a Dunáig.” Vagyis a Dunántúlról van szó.

A „rómaiak pásztorai”* ittlétéről a Julianus barát expedíciójáról szóló Riccardus-jelentés is említést tesz, egyenesen az ősgesztára hivatkozva. Tehát közvetlen bizonyíték van rá, hogy onnan való. Mivel, mint mondtuk, az ősgeszta a dunántúli Fehérló-mondát a bánhadait - kihagyta, Anonymus fő forrását forgatva, a „rómaiak pásztorai”-ban vélte fölfedezni a honfoglalók dunántúli ellenfeleit, vagyis e pásztorok uraiban, ezért beszél a Dunántúlon rómaiakról. A blachokról, akik itt a rómaiak pásztoraival együtt szerepelnek, kutatóink kimutatták, a pannóniai szlávok ezen a néven azokat a frankokat nevezték, akik Nagy Károlynak az avarok fölötti győzelme után telepedtek meg a Dunántúlon. De vajon Anonymus kiknek vélte őket? A blakok nála háromféle írásmódban szerepelnek. A dunántúli blakokat „blachii”-nak írja, az erdélyi blakokat egyszer „blasij ”nak, kétszer „blaci”-nak nevezi, a temesközi blakokat pedig szintén „blaci”-nak.

A blak-kérdésben nagy bizonytalanságot teremt a szónak a „vlach”-hoz való hasonlósága és gyakori azonosítása. De még a vlach sem jelenti mindig ugyanazt az etnikumot. Az erdélyi blakok említése miatt Anonymust anakronizmussal szokták vádolni, amiért a honfoglalás idején vlachokról, azaz a románok őseiről beszél. A Kun László idei Anonymus Erdélyében már valóban megjelentek románok, így fölvethető a kérdés, hogy az ősgesztában szereplő erdélyi blakokat ő román vlachoknak vélte-e. Erre még választ találunk.

Anonymus fő forrása Erdélynek Árpád halála utáni elfoglalásával kapcsolatban szólhatott az ott élő blakokról. A székelységnek a XI. század végén Erdélybe telepítését egy későbbi krónikás a XII. században úgy fogja föl, hogy a székelyek a honfoglalás támogatásáért „a határ menti hegyekben a vlahokkal kapták meg osztályrészüket, így hát összekeveredtek a vlahokkal, és mint mondják, azoknak hetűit használják”. Eszerint egyrészt már a székelyek áttelepítésekor e „vlahok” régi lakókként éltek Erdélyben, másrészt a türk eredetű székely rovásírást korábban e nép használta. A román vlachoknak a XI. század végén még nyomuk sem volt Erdélyben, s aligha ők az erdélyi blakok* vagy vlahok, akiket íme: türk kultúrájú népnek tartottak. Pais Dezső ezért vetette föl, hogy a blak népnév „rész”, „töredék” értelemben a türk nyelvből is levezethető. Rásonyi László egy bulak nevű, az onogur-bolgárokkal együtt élő karkuk törzs nevére gondol. Más érvek is szólnak amellett, hogy Anonymus erdélyi blakjainak nem volt közük a románok őseihez.

De térjünk vissza a műben előadott történésekhez. Halics urai tájékoztatják a magyarokat a Pannóniában rájuk váró ellenfelekről. Közlik, hogy a Duna-Tisza közét a bolgárok nagykánja, Salán vezér őse foglalta el. A Maros folyótól a Szamosig és Igyfon erdejéig lévő földet Marót hódította meg, az ő unokája uralkodik ott; „a magyarok Mén-Marótnak mondják”, jegyzi meg Anonymus. A Maros folyótól Orsováig elterülő földet pedig Galád vezér szállta meg. Íme, ezek azok az ellenséges fejedelmek, akiket kutatóink Anonymus fantáziájából valóknak ítélnek. Hadd szögezzem le - és az olvasó tapasztalni fogja -, hogy Anonymus szimbolikus mondanivalói egyáltalán nem teszik szükségessé e fejedelmek kitalálását. Szerzőnk hitelességre törekvésének pedig már több példáját láttuk. Nem egészen világos, hogy amikor oly kevéssé ismerjük az ország honfoglalás idei politikai térképét, miképpen lehet gesztaírónk ezekkel kapcsolatos híradásait teljes határozottsággal kétségbe vonni. Miután pedig már kimutattuk, hogy Anonymus milyen nagy mértékben támaszkodik az ősgesztára, inkább e fő forrásában lehetne kétkedni, ha fenti adatok igen sok tekintetben nem igazolnák önmagukat.

Az említett felsorolásnak például van egy igen sokatmondó hiányossága. Nem szerepelnek benne a morvák. Márpedig ez beszédes, hitelt érdemlő hiány. Mert ha volt arról szóló regösének, hogy milyen ellenfelek vártak Pannónia földjén a honfoglalókra, akkor abból a Moráviához tartozó terület urának föltétlen hiányoznia kellett. Márpedig sem az ősgeszta szerzője, sem Anonymus nem tudhatott arról, amivel egy 895 és 900 között működő regös mindenképpen tisztában volt, hogy tudniillik a honfoglalás megkezdése előtt morva terület elfoglalására gondolni sem lehetett, mivel ekkor Szvatopluk morva fejedelem szövetségese volt a magyaroknak. Csak Szvatopluk halálával, ami a szövetség megszűntét jelentette, nyílt meg - és már Mojmírral szemben - e terület meghódításának lehetősége.

A Duna-Tisza közén a bolgárok valóban ott voltak, még Nagy Károly idejében, annak dunántúli hadjáratát kihasználva nyomultak be oda, és a bolgárok fejedelmét akkor csakugyan kánnak nevezték (később már cárnak). Hogy Marót - ez esetben Szvatopluk szemet vetett a déli, úgynevezett Nagy-Morvaországra, arról újabb adatok szólnak. Ezek valószínűvé teszik, hogy a honfoglalás előtt a morvák átlépték a Garam folyót, és a Duna-Tisza közének északi részén is megvetették a lábukat. A helyettesítő nevet viselő Mén-Marót pedig élt, és „Biharország” röpke időre akkor létezett. Ezt később fogjuk valószínűsíteni. Most csak annyit róla, hogy a királyi családot Zolta személye kötötte össze a honfoglaló Árpáddal, kiről dinasztiájukat Árpád házának nevezték; a királyához hűséges Anonymus nem találhatott ki olyat, hogy éppen Zolta egy gúnyosan emlegetett kis fejedelmecskének vette a lányát feleségül, akitől aztán Taksony fejedelem született. Ez a házasság az ősgeszta idején még nem volt annyira diffamáló, hiszen Szent István egyik nőtestvérét az alávetett kabarok vezéréhez adták feleségül (akinek fiából, Aba Sámuelből váratlanul lett király). Később Zoltának a Mén-Marót lányával kötött nászáról hallgattak a krónikások. De IV. László korában, akinek nem volt fényes származású anyja, lévén az csupán a betelepített kunok hercegnője, precedens értékűvé vált Árpád fiának rangon aluli házassága, hogy Kun Erzsébet se számítson többé foltnak a dinasztia ragyogó családfáján.

Mén-Marót - mint mondtam - helyettesítő név. Salán neve is az. Mivel a bolgárok a honfoglalás előtt sóháborút folytattak morvák ellen (a kezükön lévő erdélyi sóbányák termését vonták meg tőlük), lehetséges, hogy „Sós”, „A só ura” jelentésű. Galád (Glad) viszont valódi név, mert Glad behódolt a magyaroknak.* Ő azonban később élt, Anonymus félreértése, hogy honfoglalás előtti fejedelemnek véli.

Eljutottunk a geszta történetében oda, hogy a honfoglalók a Havaserdőn átvonulva Hung várához (Ungvárra) érkeznek. Itt újabb példája következik annak, amiért a történészek Anonymust hamis adatok hirdetőjének tartják. A vár Laborc nevű ispánja „akit az ott lakók nyelvén dukának hívtak” -, megfutamodik, de elfogják, felakasztják, s Anonymus szerint róla nevezik el a folyót, ahol ez történik. A „duka” kifejezés megőrzése értékes és nyilvánvalóan hiteles adat. És ki lehet biztos abban, hogy a regösök nem a Laborc folyó nevét használták a duka helyettesítő nevének? Amit aztán a gyanútlan Anonymus már fordítva ért, úgy, hogy a folyót nevezték el róla. Ugyanígy nem kitalált, hanem helyettesítő név később Zobor, a nyitrai vezér* elnevezése is. (Egyetlen valóban Anonymus adta név a gesztában Tarcalé - az eredetiben: Tursol -, szimbolikus szerepét Süpek Ottónak sikerült fölfednie.)

Anonymus szerint Álmos Hung várában még életében vezérré és parancsolóvá teszi fiát, Árpádot. A krónikában az áll, hogy „Álmost megölték, nem jöhetett be Pannóniába”. Anonymus tehát a krónikában megőrzött ősgeszta-részletet most sem veszi át, azonban ennél többet is tesz: mást talál ki helyette. Gondolhatnánk: azért - magam is így véltem korábban -, mert dicsőségesebb véget szán Álmosnak. De nem erről van szó. Látni fogjuk, hogy ez a hagyománytól való eltérés szimbolikus célt szolgál, így okát e réteg tanulmányozásakor fogjuk megérteni. Állításának fiktív voltát itt is jelzi. Azzal, hogy többé nem szól Álmosról, halálát sem említi.

Hung várából Árpád vezetésével indulva tovább - a 14. fejezettől az 53.-ig bezárólag -, már a honfoglalás hadjáratai következnek. Mivel ezekhez szerzőnknek csak itt-ott lehetett egy-egy regösének nyomán valamiféle részletforrása, nagy részüket a maga kora hadi tudományának színvonalán rekonstruálva, hitelesnek tekinti. Erre abból következtethetünk, hogy ahol szimbolikus mondanivalója miatt nagy ritkán hozzátold ezek valamelyikéhez, ott, és csakis ott, ismét jelzéssel él. Szokása szerint több legyet ütve egy csapásra, még két másik célt is igyekszik elérni a hadjáratok terjedelmes előadásával. Elvonni a figyelmet az ősgesztából merített tilos adatokról, és - ahelyett hogy csak hangoztatná - megjelenítve érzékeltetni a honfoglalók erejét, vitézségét s nagy-nagy hangsúllyal: fejedelmük iránti engedelmességüket. A hadjáratok sorrendjénél feltűnő, hogy a Duna-Tisza közének és a Dunántúlnak az elfoglalására később kerít sort, mint az északnyugati részekére. Ennek igen egyszerű a magyarázata. Emlékezzünk vissza az úgynevezett „erdélyi” Fehérló-mondára, amely az erdélyi megpihenéssel kezdődik, majd Marót (Mojmir) megveretéséről szól, ami Nyitra alatt történt. Benne a honfoglalás kezdete és vége összeér. Ez ugyanis az erdélyi szorosokon át beköltöző törzsszövetségi erők regöseinek volt a mondája. E honfoglalók zömét képező sereget megelőzte a Vereckénél benyomuló katonai segédnépek („kunok”) Árpád vezette előhada, amely a Duna-Tisza közét és a Temesközt addigra elfoglalta. Így a törzsszövetség regösei az erdélyi pihenő elbeszélése után hol az ősgeszta által kihagyott bánhidai, hol a nyitrai - mindkét esetben Marót megveréséről szóló - Fehérló-mondát adhatták elő, hiszen az övéik a Dunántúlt és az északnyugati országrészt foglalták el. Anonymus így az „erdélyi” monda alapján az ősgesztából azt vette ki, hogy a nyitrai morva vezér legyőzése a honfoglalók legelső hadjáratainak egyike volt. A honfoglalás utolsó összecsapása viszont szerzőnknél Bihar meghódítása. Nyilván az ősgeszta is így tárgyalta ezt, s majd még meggyőződhetünk róla, hogy hitelt érdemlően.

A honfoglalás minden egyes hadjáratának befejezése után a Gesta Hungarumban Árpád birtokokkal jutalmazza a csatákban érdemeket szerzetteket. Anonymus ezzel is a honfoglaló hősök dicsőségét igyekszik megjeleníteni, mert fő forrásában valószínűleg egyetlen lista - és talán függelékként - tartalmazta az összes birtokadományt. Hogy Árpád fejedelem honfoglalási hőstettekért osztott volna birtokokat, ez természetesen nem felel meg a valóságnak, de - mint már tudjuk - a főemberek pogánylázadás utáni, az ősgesztával megpecsételendő kiegyezésének ez a beállítás volt a föltétele. Erről Anonymusnak már nem lehetett fogalma, s így igazságnak hitte. Az ősgeszta listája az Endre-Béla kori 108 magyar birtokló nemzetség földjeit sorolhatta fel. Gesztairónk ennek egyharmadát ha közli. És aránytalanul több „kun” vitéz megjutalmazásáról számol be, mint magyaréról.

Úgy tűnhet, mintha az ősgesztában talált néhány ősi magyar hagyományon kívül szerzőnk érdeklődését elsősorban a régi „kunok” szereplése kötötte volna le, és honfoglalási történetében a kabarok hőskölteményét kívánná zengeni. De ehhez Anonymus kétségtelenül erős „kunok” iránti rokonszenvén kívül az is hozzájárul, hogy a magyar törzsszövetség „erdélyi” mondáját a krónika őrizte meg, Anonymusra nagyrészt az előhadat képező „kunok” Árpád vezette harcainak bemutatása maradt. Azzal pedig, hogy a birtokadományokat a hadjáratokhoz fűzte, a még kétszer annyi „hős”-sel, mint amennyit szerepeltet, nem tudhatott mit kezdeni.

A hadjáratok anonymusi megkonstruálásával később foglalkozom. Ezek kapcsán azonban néhány fontos és hiteles adat is fölmerül a műben. Az ősgeszta nyomán a szeri gyűlés*, továbbá valószínűen Szabolcs várának építése, Csongrád alapítása, a Csepel szigeti fejedelmi szálláshely és Csepelnek, Árpád „kun” lovászmesterének személye. (Aligha végleg eldönthető azonban, hogy valóban a sziget kapta-e nevét Csepelről, vagy az emlékezetben Árpád lovászmestere a szigetről, amelynek tiszte szerint vezetője volt; de inkább az utóbbi valószínű.) Árpádnak, trónörökösként jó ideig a „kunok” ura lévén, igen hihetően lehetett közülük való a lovászmestere. S minthogy ez a méltóság nagyrészt ugyanazt a funkciót jelentette, mint később a nádorispáné (udvarispán), hagyománnyá is válhatott, hogy a fejedelmek e főemberüket a „kunok”-hoz tartozó, gazdasági dolgokhoz jól értő kálizok közül válasszák. (A krónika egy megjegyzéséből következtethetően Aba Sámuel, Szent István nádorispánja is káliz - korozmin - származású lehetett.) Az ősgesztára tekinthet vissza Kurszán vára, Árpád halálozási évszáma és temetkezési helye, Taksony születési éve, Erdélynek Tétény által való elfoglalása. Ketelpataka viszont helyi névmagyarázó mondából, a csabamagyarja eredeti regösénekből való, mint Léd és Bulcsu balkáni hadjárata is. A nyírségi hadjárat és a meszesi kapuban állított gyepűakadályok története pedig - már említettem - egy, talán Anonymus korára egyes-egyedül fennmaradt „öndicsérő” hősi énekből.

Az 54-56. fejezetben az ősgesztának Regino folytatója nyomán megírt, a kalandozásokról szóló részét veszi át Anonymus, azonban igen szabadosan - már csak azért is, mert nagyrészt megtalálható a krónikában, s mint látjuk majd, szimbolikus mondanivalója is van vele. Itt szerzőnk fő törekvése az, hogy a kalandozások számos eseményét Lél és Bulcsu elfogatása, felakasztása miatti vitézi viszszavágásnak, kérlelhetetlen bajtársi bosszúnak állítsa be, a magyaroknak a vereséget is győzelemmé tévő bátorságát, erejét hangsúlyozva. A Lehel kürtje mondát, amelyet a krónika részletesen elmond, nem adja elő, csak a két főember kivégzésének színhelyét javítja ki az eredeti monda mágikus manipulációjának megfelelően Regensburg helyett az „Inn folyó mellett”-re; nyilván szintén az ősgeszta nyomán.

Így érünk el a mű 57., többrétegűen értelmezhető, számos mondanivalót hordozó (záró) fejezetéhez, amivel még bőségesen fogunk foglalkozni. Az első rétegre belőle csak az tartozik, hogy Anonymus közli a pogány kori Magyarország határait. Itt-ott tévesen, mert balkáni kalandozó vállalkozásokat sikeres hódító hadjáratoknak vélve, olyan területeket is megjelöl, amelyek ekkor még nem tartoztak az országhoz. A keletről beköltözöttekről szólva pedig szintén átmenti az ősgeszta néhány értékes adatát.

A mű első rétegéről elmondottakból meggyőződhetünk róla, hogy Anonymus nem egy anakronizmusnak vagy kitaláltnak vélt adatáról derül ki : nem anakronizmus és nem kitalált. Tudatos anakronizmusai és valóságos kitalálásai a mű szimbolikus rétegéhez tartoznak, de mivel jelzi fiktív voltukat, nem kíván velük hamis adatokat közölni. A Gesta Hangarumnak a pogány kortól nem nagyon távoli, pogánylázadások korszakában született legelső krónikánkkal való szoros kapcsolata pedig a honfoglalás után közel négyszáz esztendővel is szinte a közvetlen tanú értesüléseivel ruházza fel Anonymus elbeszélésének számos részletét.

Megállapíthatjuk, hogy Anonymus művének első - történeti, krónikai - rétegét a hitelességre törekvés jellemzi. Ami nem azt jelenti, hogy saját és fő forrása korának szemléleti korlátai között mindig valóban hiteleset képes nyújtani. Így is igen gazdag az az ismerettár, amellyel históriai adatokban, hiteles mondákban s az azokban megnyilvánuló ősi tudatnak a közvetítésével megajándékoz bennünket. De ezt csupán akkor ismerhetjük föl, ha eltekintünk a kizárólag racionális összefüggéseket föltételező kutatói gyakorlattól, és belátjuk, hogy amit pogány kori magyar hagyománynak nevezünk, az mágikus hiedelemvilágban élő emberek alkotása s ilyenként kell vizsgálnunk és megértenünk.

 

A GESTA HUNGARUM ÉS A CHANSON DE BESTE

Anonymus művének szövege az első oldalon nagy, élénkzöld színű P iniciáléval kezdődik, amelyet finom vezetésű, lendületes piros vonalak, kacskaringók fognak körül. Jut belőlük, mint már említettük, a P betű fejébe is. A domonkos rend szimbólumainak elvont ábrái ezek. Az iniciálé után két fekete betűs szó áll, majd egy piros betűkkel írt mondat tölti ki az első sor további részét. Ez az élénk színével kiemelt fél sor nem olvasható össze a többi szöveggel. Azt közli az olvasóval, hogy „Incipit prologus in Gesta Hungarum”, azaz: „Kezdődik az előbeszéd a magyarok cselekedeteihez.” Anonymus művének tehát Gesta Hungarum a címe. De ki hallotta így idézni? A szakirodalom a művet Gesta Hungarorumként tartja számon. Kétségtelen, a „hungarus” szó többes számú genitivusa: „hungarorum”. A szerző által adott eredeti cím helyett ez a helyesbített elnevezés vált hagyományossá. Ha jól meggondoljuk, mulatságos és elszomorító is a latinul kiválóan író magyar auktor fogalmazásának ilyen iskolás kijavítása. Mentsége az lehetne, hogy a középkori latin írás tele van rövidítésekkel, ám erre jelek figyelmeztetnek, mint például a fenti piros betűs anonymusi szövegben a „plog”-nak írt „prologus” kifejezésnél; a Hungarumnál azonban nincs jelzett rövidítés. Elírásra sem gyanakodhat senki, hiszen a címbeli hiba semmiképp sem kerülhette volna el annak a figyelmét, aki az írást ellenőrizte, és sűrűn javítgatott benne. Viszont a korabeli irodalmi műveknél poetica licenciaként korántsem egyedülálló az ilyen összevont forma. Magam korábban megpróbáltam a szakirodalomban gyökeret vert elnevezést úgy összeegyeztetni Anonymuséval, hogy „Gesta Hunga(ro)rum”-ot írtam. De ez sem jó megoldás, mert úgy is értelmezhető, mintha az eredeti cím mégiscsak kiegészítendő rövidítés volna. Nincs más választás: vissza kell térni a „Hungarum”-hoz; értelmetlen dolog elferdíteni egy klasszikus mű címét, pápábbnak lenni a pápánál, „latinistább”-nak Anonymusnál.

Süpek Ottó már említett francia nyelvű tanulmányából az is kiderül, miért élt ennél a szónál költői szabadsággal gesztaírónk. Azért, mert a mondat, amelyben szerepel, kötött formájú: annak a ritmikus prózának a megnyilvánulása, amelyet az ő idejében a magyar kancellária okleveles gyakorlatában is gyakran alkalmaznak. Tessék csak skandálni: „Incipit / prologus / in Gesta / Hungarum”. Méghozzá - mutat rá a fölfedező -, ugyanaz a ritmus ez, mint a Halotti Beszéd kezdő sorában : „Látjátuk / feleim / szümtükkel / mik vogymuk.”

Süpek bőven fejtegeti, mi mindent fejez ki e ritmussal Anonymus a számmisztika nyelvén. A négyszer három szótag a 12-es szám szimbóluma, a hatalom jelképe, a három a szelleminek, a négy az anyaginak, a testinek. De a 12 aritmozofikus számítással (12 =1 + 2 = 3), a Szentlélek jelképes számához is vezet. A honfoglalás kezdetének anonymusi fiktív évszáma - mutat rá tudós szakértőnk - a 903, ugyancsak a 12-es és a 3-as szám kettős szimbolikáját hordozza magában. Mindehhez a magam részéről még hozzátehetem, hogy az „incipit”-tel kezdődő mondat 30 betűből áll, így az utolsó m - amely a címnek is utolsó betűje - a Szentlélek oltalma alá helyezi az egész művet. S hogy valóban az egészet, kiderül a gesztának legutolsó, szintén m betűvel végződő „perpetuum” szavánál (amely különben 9 betű, tehát 3*3). Mindez nem lehet egyszerűen csak egy forma gyakorlása, Anonymus misztikus lelkületét és mélyen vallásos érzelmeit bizonyítja. Példája annak is, hogy szerzőnk rendkívül tudatos, aprólékos munkával dolgozta ki művét, s hogy ennek kapcsán hihetetlenül bonyolult stiláris problémákkal volt képes kiválóan megküzdeni.

Az ófrancia irodalom alapos ismerője és kutatója gazdag példatárral támasztja alá megállapításait. Ezek alapján szögezi le, hogy Anonymus híven követi a középkori francia világi irodalom hagyományossá vált alapkövetelményeit. Ilyenek elsősorban az előbeszédre és a mű záró soraira vonatkoznak. A közbülső tartalomra a többrétegűség: egy történeti tárgy és a misztikus-szimbolikus mondanivaló kifejtése, továbbá valamely korabeli aktuális politikai célkitűzés útjának egyengetése a jellemző. A chanson de Beste prológusának alapelemeit Süpek Ottó így sorolja fel (magam pedig azok anonymusi megoldását Süpek megjegyzéseit kiegészítve teszem hozzá):

1. A szerző bemutatása nevének közlésévez vagy neve kezdőbetűjének iniciáléja által, valamint társadalmi hovatartozásának megjelölése.

Anonymus előbeszédének P iniciáléja tehát kétségtelenül a szerző nevének kezdőbetűjét jelenti. A középkori szerzők csupán nevük kezdőbetűjének közlésével általában az illendő szerénységnek tettek eleget. Anonymust azonban ebben az is vezeti, hogy a már ismert okok miatt eltitkolja kilétét. A P sigla utáni „dictus” szónak, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy az illetőt valaminek mondják, többféle értelmezése is lehet. Néha olyan funkciót jelző cím mellett áll, amelyben a nevezettet még nem erősítették meg véglegesen. De mivel itt „dictus magister”-ről van szó, a magister (= lat. mester) egyetemi rendfokozatot vagy iskolamestert jelölhet. Ám a „dictus”-szal másfajta „mester” is élhet, például akinek ez a cím udvari rangjához tartozik: lovászmester, tárnokmester vagy más efféle. És még az sem kizárt, hogy akit megillet a magister cím, puszta szerénységből fejezi ki magát így: „magisternek mondanak”. Ám lehetséges egészen más magyarázat is. Tehát még sok mindent meg kell tudnunk ahhoz, hogy a „dictus magister” anonymusi értelmét illetően állást foglalhassunk.

Gesztaírónk műve írásakor már nem nótárius, hiszen a „néhai” Béla király kancelláriáján töltötte be ezt a tisztet. Hogy melyik Béla király idejében, arról, tudjuk, hallgat. Szokása szerint evvel is több legyet üt egy csapásra. Egyrészt - véleményem szerint az ősgeszta szerzőjével kíván azonosulni, aki szintén „Béla király” jegyzője volt, éspedig I. Béláé, kinek neve elé még nem tettek számot, másrészt: ahogy nem puszta szerénységből közli nevének csak kezdőbetűjét, konspirálja el ugyanígy az iniciáléban műve keletkezési ideje évszámát is, Béla királyának pontos kiléte meg nem határozásával szintén saját kilétét kívánja ködbe burkolni, titkolni, rejteni.

2. Annak a valóságos vagy fiktív személynek a megjelölése, akinek kérésére vagy parancsára alkotta művét. Anonymus ebben a föltételben is híven követi a chanson de Beste műfajának hagyományát. Közli, ki ösztönözte munkára. „N” barátja az, „tisztelendő és az írástudás művészetében avatott férfiú”. Vagyis egyházi személy, aki vélhetően szintén létrehozott valamely írásművet. Iskolai tanulmányaik idején - mondja Anonymus együtt tanulmányozták a trójai háború történetét, amelyről ő Dares Phrygius meg egyéb szerzők munkái alapján könyvet szerkesztett, és ekkor kérte tőle „N”, hogy írjon a magyarok múltjáról is, nemrég pedig levélben figyelmeztette erre.

Anonymus távoli analógiákra épülő szimbolikájában a trójai háború „N” részéről való „tanulmányozása” és Miklós (Nicholaus) püspöknek a „trójai faló” szerepét játszó Gebhart püspökhöz eljuttatott hamis levele megfér egymással. Ám „N” kitalált személynek, a mű fiktív megrendelőjének tetszik, de ez is a rejtezkedés célját szolgálja. Szöget üt az ember fejébe: ha Anonymus még egykor írott munkájának forrását is közli, lehetséges-e az, hogy éppen jelen művének, a Gesta Hungarumnak a forrásáról ne szólna. Márpedig erről csak efféle homályos megjegyzései vannak: „különböző történetírók példája szerint”, „iratok biztos előadásából”, meg „történeti művek világos értelmezéséből” tudatja olvasóival „a dolgok igazságát”. S ez a homályosság természetes is, hiszen általunk bizonyított fő forrását, a tiltott ősgesztát nem is árulhatja el. Csupán az a kérdés, hogy ismerve Anonymus rejtegetve közlő módszerét, végül is tudatja-e, és ha igen, hogyan tudatja itt az ősgesztával való szoros kapcsolatát. Megerősítve látom azt, amit régebben éppen csak megpendíteni mertem (a Vallanak az ősi krónikákban), hogy „N”ben Anonymus Nicholausnak, a legendás Miklós püspöknek, az ősgeszta szerzőjének személyét idézi meg, s a maga rejtezkedő módján így adja tudtunkra, kitől való értesüléseinek fölényes többsége.

A Dares Phrygiusra, mint trójai történetének forrására való hivatkozás nagyon hasonló ahhoz a fogáshoz, ahogyan az iniciáléban a világosan írt arab 9-es számmal egyszerre rejti is és föl is fedi a fölötte lévő, a mű keletkezési dátumához tartozó kitöltött fejű 9-est, s vele az arab számokkal följegyzett évszám titkát. Trójai történetének és jelen művének egymás mellé állításával oly módon jár el, hogy az 1-re, a kezdet számára visszavezethető 46. fejezet - könyvünk mottójául választott - különös mondatában állítja egymás mellé a saját korabeli tornajátékot a pogány kori íjászversengéssel, hogy művének többrétegű voltára figyelmeztessen. Trója története a magyarok történetének távoli analógiája, amikor azt mondja róla, hogy azt valaha együtt tanulmányozták „N”-nel, és „N” kérését idézve, jelenlegi műve történeti témáit - mondanivalójának első rétegét - szinte „N” szájába adva, így sorolja fel: „a hét fejedelmi személy, aki a Hétmagyar nevét viseli, miképpen jött ki szittya földről, vagy milyen az a szittya föld, miképpen született Álmos, s mi okból nyeri az Álmos nevet Magyarország első vezére, akitől a magyarok királyai erednek, vagy mennyi országot és királyt vetettek maguk alá, vagy ezt a szittyaföldről kijött népet mi okból hívják az idegenek beszédében hungarusoknak, a maga nyelvén meg magyarinak.” Ezek mind - mint láttuk - Anonymusnak az ősgesztából vett témái. Gesztaírónk azt is érzékelteti vele, hogy „N” ugyanolyan jól ismerte mindezt, akárcsak elmondásukra készülve ő maga. Azt hiszem, immár nem alap nélkül való annak föltételezése, hogy Anonymus fiktív „N” barátja és „iskolatársa” kétszáz évvel korábbi elődjének, a hajdani legelső gesztaírónak, Miklós püspöknek konkrét személye.

3. Öntudatos kifejezése művével való elégedettségének és a szerző abbeli meggyőződésének, hogy olvasói hasznára lehet.

A Gesta Hungarum hasznát szerzőnk így jellemzi : „magam is jónak láttam, hogy mindazt (tudniillik, aminek megírását „N” kérte tőle) utódainak legvégső nemzedékéig feledésnek ne engedjem.” Továbbá - és most következik egy homályos, értelmezésre szoruló kijelentés: - „ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna.”

A „mintegy álomban hallaná”, véleményem szerint arra vonatkozik, hogy Anonymus korában e pogány énekeknek az előadása és meghallgatása egyházi tilalom alá esett, így a lakomákon a regösök keresztény kori - például László király hőstetteiről szóló - énekekkel szórakoztatták a nemes urakat, akik a szívükhöz közel álló tiltott ősi énekeket akkor kezdték követelni, amikor már derekasan kapatosak voltak, így azokat mintegy álomban hallották, s miáltal keresztényi szempontból nagyon is nem szép, illetlen dolgot műveltek. Ám úgy is lehet érteni - s ez a második értelem az elsőnek a leplezését szolgálja -, hogy a parasztok hamis meséi és a regösök csacsogó énekei nagyon is nem szép, illetlen, keresztény nemesemberhez nem méltó álomvilággal kecsegtetik hallgatóikat.

A parasztok meséinek hamis és a regösök (Anonymus joculatorokat ír) énekei csacska voltának emlegetése - mint Süpek Ottó rámutat - szintén a chanson de Beste műfajának sztereotípiái közül való. Hozzátehetem, hogy bár Anonymus ezt a frázist nemegyszer ismételgeti, egyáltalán nem veszi komolyan. Hiszen a 42. fejezetben (a 6-os szám a teremtés s így az alkotás szimbóluma), egyszerre csak azt mondja: „Háborúikat és egyes hőstetteiket - ti. a honfoglaló magyarokéit - ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a regösök csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni.” A 25. fejezetben még egy regösének két sorát is idézi: „Omnes loca sibi acquirebant / et nomen bonum accipiebant.” Amit Képes Géza a türk kultúrkör előrímes, sajátos ritmushoz kötött verselési hagyományának megfelelően így fordít magyarra: „Ők menden ott földet fogának / Örökös jó hírt maguknak szerzének.” Dehogyis vetette meg Anonymus a regösöket, láttuk, közvetlenül is támaszkodott néhány énekükre, s íme, ezzel kapcsolatban is rejtetten tudtunkra adja igazi véleményét.

Ami a művével való elégedettségének kifejezését illeti, Anonymus valóban igen öntudatosnak látszik. Fel is szokták róni önteltségét. Mert az előbeszéd végefelé így ír: „Magyarország tehát boldog, / jutott neki adomány sok, / hisz örülhet minden órán, / deákjának ajándékán, / mivel megvan ime neki / királyai és nemesei / származásának a kezdete.” Bármilyen jogosan elégedett munkájával, azért úgy tűnik, el is veti kissé a sulykot annak kijelentésével, hogy Magyarország boldog, mert minden órában örvendezhet az ő alkotásán. És nem is teljesen igaz az, amit itt állít. Nem igaz, hogy beszámol a nemesség származásáról, hiszen a Géza-István kori külföldről jött keresztény lovagokról, akiknek leszármazottai nemességükben teljesen egyenrangúak a többiekkel, egyetlen szót se szól. Királyaink származását is csak következtetéssel lehet művéből kivenni. Amellett mindez már rég pontosan meg volt írva a krónikában, úgyhogy teljesen alaptalan azt mondania, hogy mindez „íme” megvan. Azonban az egész műnek új szemmel való megvizsgálása, misztikus-szimbolikus mondanivalóinak feltárása után nyugodtan állíthatom, Anonymusra az önteltség nem jellemző. E túlzott önelégültség látszatát árasztó kijelentésének egészen más a nyitja. Ha arra gondolunk, hogy ugyanezek a sorok mennyire megfelelnek a tényeknek, ha őket nem Anonymus, hanem az ősgeszta szerzője írja művéről, azt kell föltételeznünk: az ősgesztának a zárósorait helyezte ide Anonymus. Mert az ősgeszta nemcsak hogy ténylegesen felmutatta királyaink származását - ennek kapcsán az akkor legaktuálisabb kérdés megoldásaként az Endre-Béla-ág trónra való leszármazási jogát is leszögezve -, s beszélt nem csupán a honfoglalóktól eredő, hanem a keresztényi szempontból mellőzhetetlen Géza-István kori beköltözött lovagok egyenrangú nemességéről is, hanem a gesztának az egymás iránt teljes bizalmatlansággal viseltető vezető rétegek kiegyezési okmányakénti megalkotásával valóban olyan művet hozott létre, amelyen akkor Magyarország boldogulása múlott, hiszen az ország békéjének alapját teremtette meg. Nem először fejtem ki, hogy itt az ősgeszta zárósorainak szó szerinti átvételéről van szó, s most láthatjuk, hogy szerzőnk ezt egyrészt a chanson de Beste műfaji föltételeit követve teszi, másrészt rejtett utalásul és sokszor megnyilvánuló játékos kedvében.

Süpek Ottó azt is írja, hogy a középkori latin francia szótár szerint a gesta szó első két jelentése: 1. történet, 2. adomány, oklevél. Lehetséges, hogy a középkori latinban nálunk is ugyanezek a jelentései voltak. (Lásd: „jutott neki adomány sok”, „deákjának ajándéka.”) Ami annál is inkább föltehető, mert amellett, hogy (egyházi) értelmiségünk legjava ez időben Franciaországba járt tanulni, a mi veszprémi főiskolánkról is azt írja Kun László 1276. évi oklevelében, hogy amióta Magyarország katolikus lett, itt virágzott a szabad művészetek tudománya, „úgy, mint Párizsban, Franciaországban”. S ha most a gesta szónak e két középkori francia értelmezését nézzük, ezek teljesen fedik az ősgesztát, amely a magyarok történetét adta elő, és amelyet szerzője méltán nevezhetett adománynak s a vezető rétegek különböző érdekű csoportjai közötti megegyezés okmányának. Fölvetődik a kérdés, nincs-e abban is Süpek Ottónak teljesen igaza, hogy a Gesta Hungarumot egyszerűen a „Magyarok történeté”-nek kellene fordítanunk?

S most Anonymus művének befejezéséről. A középkori írók - figyelmeztet tudós szakértőnk - műveiket mindig az Örök Isten dicséretének evokációjával fejezték be. A történeti művek, a geszták pedig a kereszténységnek a pogányság fölötti győzelmét fejezik ki záró soraikban. Anonymusnál ez nyilvánul meg ilyen drámai mondatokban: „S midőn Boldog István király az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott: így hát temetkezett élve feleségével az Abád révbe, hogy a kereszténységben ő meg a felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké.” (Tanuzaba és felesége élve temetkezése* sok értelmezési vitára adott alkalmat.)

Süpek Ottó tanulmányából azt is megtudjuk, hogy a középkori szerzők azt a szokást is fölvették, hogy az illendő szerénységű kezdőbetűs iniciálén kívül művük záró soraiba rendkívüli ügyességgel rejtsék bele egész nevüket. Ez anagrammaszerű módszerrel történik, de a középkori etimológiáknál nem volt kívánalom a betűk pontos visszaadása, sőt még a szótagoké sem. Tehát e névrejtés igen nagy szabadságot engedett meg. Süpek példája erre: a XIII. századi Jean Renart udvari regényének, a Rózsaregénynek a végén kijelenti, hogy abbahagyta a szerelmes történetek kitalálását, amióta szerzetes lett; ez utóbbit pontosan idézve: „qu'il en TRA EN Religion”. A nagybetűkkel jelezzük az elrejtett nevet, amely tehát: RENART. Láthatjuk, valóban, sem a betűk sorrendje, sem egy szóhoz tartozása nem volt fontos, és az sem, hogy oda- vagy visszafelé olvassuk-e a betűket.

Süpek következtetése: Anonymus műve legutolsó szavában, a „perpetuum”-ban is rálelhetünk szerzőnk elrejtett egész nevére. Többféle módon is kiolvashatjuk. Így : peRPET Uum = PETR U(s) vagy akár: „PER PETuUM”, értsd: Péter (Petus) részéről. „Anonymus néviniciáléja és a gesta végén elrejtett neve, mintegy személyes keretbe helyezi az egész gestát̶ - állapítja meg Anonymus nevének fölfedezője. Szerzőnket tehát Péternek hívták. Az anonymusi geszta francia párhuzamainak felkutatása pompás eredménnyel járt. Számos más fontos fölismeréssel is gazdagodtunk. A szerzői névrejtés a középkor folyamán született irodalmi, történeti műveknél nem ment ritkaságszámba, és nem fűződött csak a chanson de Beste műfajához. Az ősgeszta tényeket közölni kívánó krónika volt, nem többrétegű mű. Mégis fölmerülhet bennünk a kérdés, ha Anonymus az előbeszédben valóban az ősgeszta záró sorait őrizte meg, mégpedig szó szerint, vajon e középkori irodalmi szokás kapcsán nem lelhető-e meg ebben a szövegben is a szerző, azaz az ősgeszta szerzőjének a neve?

Feltűnik például, hogy a „gyönyörködhet minden órán” kifejezés eléggé erőltetett, s talán nem csupán a rím kedvéért az. A latin szöveg így hangzik: „omni (bus) eNI (m) HOris gaudeat de munere sui Litt(er)Ator Is”. A zárójelben lévők a rövidítéseket pótolják, a nagybetűkkel, mint fentebb is, magam jelzem a rejtett név betűit. Tehát: NIHOLAI olvasható ki, azaz Miklósnak az ajándékáról van szó. (A név betűi közül egyedül a h előtti c hiányzik.) Hogy való adat ez, vagy merő véletlen, azon ki-ki törheti a fejét. Én föltétlen bízom benne. S nem mondható, hogy Anonymus vagy Renart ügyesebb lett volna a névrejtésben a XI. századi szerzőnél, aki - habár szétszórt betűkkel és egy betűkihagyással - névbetűinek eredeti sorrendjét megőrizve volt képes nevét szövegébe belerejteni. Meg vagyok győződve róla, hogy amikor Anonymus e sorokat előbeszédébe belevette, maga is tisztában volt e név rejtett jelenlétével, s így titokban meg is nevezte műve fő forrásának szerzőjét, „N” „barátját”.

 

Földes Péter


  
    Nyomtatható változat    Küldd el ismerősödnek ezt a cikket! Szólj hozzá ehhez a cikkhez!

Sz:webmester
Idő:2010.02.06.
Olv.:216
Cimkék:

<<< Előző cikkhezKövetkező cikkhez >>>
 
    

  
 
 
    

   
 

Eddigi hozzászólások:

A cikkek kigyüjtött hozzászólásainak oldalára =>


 
    

   
 
A cikkhez regisztráció nélkül is hozzászólhatsz, egy tetszőleges név megadásával.
Ne feledd: azok a szavak, amelyekkel minősítesz valakit, többet mondanak rólad, mint akiről beszélsz!
Neved / nicked:   
  (Írjál be egy nevet, különben nem megy el a hozzászólásod.)

Extra mosolyok:
(Egérrel megfogva behelyezhetőek a szövegbe.)

Humán ellenőrző kód:

Másik_kód_kérése
Kedves Hozzászóló!
Írd be ide a fenti képen látható kódot.
Ez a programok által bevitt veszélyes tartalmak beírásának megelőzésére szolgál.
(ha bizonytalan vagy a kód olvasásában, a kis nyilakra kattintva kérhetsz egy másikat)



 
    

 
Generálás ideje: 0.03 mp 

Mottó:

A tévedés be nem ismerése a megoldástól való elfordulással egyenlő és csak árt mindenkinek. Az idő pedig olyan mint víz, előbb-utóbb a felszínre dobja, ami nem oda való.

(Nemtom)


Kezelők
 BEMUTATKOZÁS
 LEXIKON

Online könyvrendelés
Fotóalbumok
Linkek, társoldalak Honlap statisztika

Keresés honlapon


Felhasználónév:

Jelszó:


Téma bevezető és tartalma

Középkori krónikáinkról
A középkori magyar krónikák elérhető fordításai és kommentárjaik.



Ma érvényes évszámok

Jelenlegi:2017
Etióp:2009
Kopt:1733
Iszlám:1438
Perzsa:1396
Zsidó:5777
Indiai:1939
Bizánci:7525
Örmény:1465

Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.

Eltévedt évszámok

Jézus születésétől számolt
TévesHelyes
20241777
Arszakida éra
TévesHelyes
22642017
Szeleukida éra
TévesHelyes
23282081
Róma alapításának érája
TévesHelyes
27702523
Nabú-nászir-éra
TévesHelyes
27642517
Olimpiai éra
TévesHelyes
698 ol. 1 év633 ol. 1 év

Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.

Információk
 
Ugrás_a_cikk_oldalára

 

Unsoft.hu


Levél a webmesternek


Egyiptomi kopt naptár

Etióp naptár

Iszlám naptár

Honlapok
  www.kisbiro.hu: Közhírré tétetik!
  Eltévedt időszámítás
  Mocsáry Évelőkertészet
  Mlinkó István Általános Iskola, Eger
  Elektro-Tec, Gyöngyös
  Ősmagyar nyelvek
  Meglátások
  Eurochess
  Hevessakk
  Agriasakk
  Boricsev Oleg
  Mellár Mihály: Kitalált a kitalált középkor az...
  Mellár Mihály: Atlantisz - hol volt, hol nem volt
  Tomory Gábor Néptánciskola
  Borostyán Néptáncegyüttes
  Csibészke Néptáncegyüttes
  Mákvirág Néptáncegyüttes
  A gyöngyösi Ringsted utca oldala
  Évelő növények, évelő virágok
  UNIX-időbélyeg kiszámítása
  Egyszerű játékok a sakktáblán
  Szkíta Főnix
  The Scythian Phoenix

Statisztika
Te vagy itt a(z)
2431881
látogató!
Ma  1025,
ebben a hónapban
19903 látogató volt.
Jelenleg
0 regisztrált tag
és 45 vendég olvas minket.

Üdvözlöm oldalamon!

Oldalt eddig 2431881 alkalommal keresték fel.

Regisztrált felhasználók száma:133
Látogatók összesen 617 alkalommal szóltak a fórum 9 témájához és a honlap cikkeihez.

Legutóbbi 5 felhasználónk:
LL.kedõ
Gondol-f
enteje
trilla
Teupoko

Mai legolvasottabbak
Pontosítás egy hihetetlennek tűnő gondolathoz  (5)
HA ILLIGNEK IGAZA VAN...  (5)
1. Bevezető  (4)
2. Az elmélet alapjai  (4)
3. Évszámok titkai  (4)
4. A fantomkor  (4)
Heribert Illig: A kitalált középkor. A történelem nagy időhamisítása című munkájának ismertetése és kritikája  (4)
VI. Eltévedt időszámítás csillagászati bizonyítása  (4)
VIII. Összefoglalás  (4)
Bemutatkozás  (4)