Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS elmélete

...légy szíves, magyarázd el nekem. - évődött újra a barátom, idézve a Kik vagyunk? című őstörténeti fejezet humorosnak szánt kérdését - Hogyan jutottál az időszámítások területéről a magyarság őstörténetéig?

- Mindig is voltak fenntartásaim a korábban hivatalosnak mondható őstörténettel kapcsolatban. Ez idáig sosem volt lehetőségem, hogy végre-valahára egy jót kotnyeleskedhessek a témában.

- Az elmélet viszont adott egy lehetőséget, mivel alaposan felforgatta az úgynevezett honfoglalási korszakokat, Attilától Árpádig. Gondoltam itt a lehetőség, hogy végre összefoglaljam és leírhassam az ezzel kapcsolatos gondolataimat.

A honfoglaláshoz kapcsolódó fenntartásaim már egész korán elkezdtek gyűlni: bejöttünk egy - állítólag - üres Kárpát-medencébe és azonnal indultunk nyugatra, úgymond kalandozni, tavasztól őszig. Falun nőttem fel és szinte belém ivódott, hogy a falusi emberek kora tavasztól késő őszig tartó legfontosabb feladata, hogy felkészüljön a zord téli hónapokra. A honfoglalás után pedig se biztonságos téli szállás építése, se szántás, vetés, aratás, se élelem felhalmozás télire, se az őket ellátó térség biztonságos megvédése? Csak kalandozás, hátrafelé nyilazás, nyugati népek riogatása, rablott holmi hazaszekerezése?

Meg is lett a böjtje, mert jött a következő - az iskolás által is - kétségbe vont megállapítás, hogy azért kellett abbahagyni a kalandozást, mert elfogytak volna a magyarok. Már hogyan fogyhatott volna el egy nép? Az egyiptomi, görög és a római történelem bizonyos szintű megismerésén túl voltam. Ott is voltak - úgymond - kalandos látogatások a szomszédos birodalmakba és néha a vele járó vereségek is megestek. De egyszer sem hallottam vagy olvastam, hogy arról panaszkodott volna valamelyik kétségbeesett ókori potentát, hogy elfogyott a népe.

Természetesen az egykori iskolásban nem így fogalmazódtak a kétségek, csak megválaszolatlan fennakadások, kis piros kérdőjelek voltak az új ismeretek özönében, amik felnőttkorig megőrződtek...

A következő kétséget ébresztő írás már később, a 80-as évek végén került kezembe. A törökkori hadi logisztikát bemutató könyv volt, ahol a szerző elemzése a hadseregek létszámára is kiterjedt. Az elemzésben megad egy felső határt, amit a gyakorlatban nem tudtak túllépni. Ezt 120-140 ezerben határozta meg, amire ellenpéldát is adott.

Ettől függetlenül az egykori hős honfoglalók sugallt eposzi képzete igen erősen beépült a tudatomba, lelkivilágomba, mint ahogyan legtöbbünknek. Emlékművek, szobrok, utcák nevei, állami megemlékezések folyamatosan emlékeztetnek bennünket és erősítik a honfoglalás mítoszát. Valószínűleg és érthetően nem teljesen mentesek ettől a hivatalos történelemtudomány felszentelt papjai sem.

Az elmúlt évezred végén elindult egy erjedés a honfoglalásos őstörténet vonalán. Elsősorban László Gyulát kell megemlíteni a kettős honfoglalás elméletével, de ő sem mert, vagy nem tudott teljesen elszakadni a honfoglalás gondolatától.

A honfoglalás központú érzelmi állapotban szinte sokkoló felismerésként ért az őshonos őstörténettel foglalkozó, eddig jobbára mellőzött, bátor szerzők munkáival történt találkozás.

Az a gondolat, hogy mi itt őshonosak vagyunk, jobbára laikus, műkedvelő kutatók tollából mert előbújni. Nagyon kevés szaktudós merte felvállalni az esetleges retorziókat „rebellis” gondolataiért. A hivatalos történelemtudomány íródeákjai kissé gyámoltalanul próbálták ezeket cáfolni. Irodalmi példát idézve, itt-ott „csekély értelmű medvebocsként”, esetlenül kötöttek bele kevésbé lényeges állításokba, így próbálva aláásni az elfogadott szemlélet számára végzetes, de a néplélek számára felemelő elgondolást.

Az őshonosságot feltételező gondolat alapjaival azonban nem igazán tudtak mit kezdeni, amelyet négy pontban lehet összefoglalni. Miről is van szó?

1. Először is, nem hasonlítunk a vélt őshaza lakóira. Sőt, a genetikai kutatások határozottan tagadják a valós rokonságot a honfoglalókkal. Pár százaléknyi örökítőanyag jelenlétét ugyan ki lehet mutatni, de ez csak azt bizonyítja, hogy keletről valóban bejött egy nagyobb népesség. A genetikai, embertani arculatunk egyértelműen az európai származást igazolja.

2. Másodszor, a régészeti szakemberek szerint, a Kárpát-medence mindig sűrűn lakott terület volt és az itt élő népek kultúrája mindvégig - a honfoglalás előtti és utáni is - letelepedett, földművelő jelleggel rendelkezett. Ezt erősíti meg a régészeti ásatások során előkerülő milliónyi lelet és például egy leírás a tatárjárás korából. A tatárok elől menekülő, ide betelepült legeltető, nomád kunok állandó konfliktusban álltak az itt élő, letelepedett népességgel, ami arra vezetett, hogy csoportjaik lassan visszaszökdöstek a tágas keleti sztyeppékre.

3. Harmadszor, a honfoglalók nem tudtak olyan létszámban bejönni, hogy nyom nélkül beolvasszák az itt élő, kb. tízszeres népesség nyelvét. A legújabb kutatások szerint a bejövők létszáma 100-200 ezer között lehetett. Ezt a számot még a hatalma teljében lévő török birodalom sem tudta átlépni, majd ötszáz évvel később. Ez a létszám arra viszont elég, hogy uralkodó rétegként átvegyék és gyakorolják a hatalmat. Így jött létre a nemesi réteg. A tatárjárás a források szerint ennek a rétegnek a 90 százalékát elpusztította. A következő királyok a köznépből töltötték fel a létszámot, hogy működtethessék az országot. A nemesek többsége ezért tudta csak IV. Béláig visszavezetni származását. Létszámuk a 1945 utáni eltörlésig sem változott. Mindig valahol 100 és 200 ezer között mozgott. A források alapján a honfoglalók nyelve a türk nyelv egyik változata lehetett. Az úgynevezett őshaza környékén mind a mai napig a türk nyelvcsalád az uralkodó.

4. Negyedszer pedig, a magyar nyelv szavainak más európai nyelvekben történő fellelhetőségének, előfordulásának rejtélye csak úgy oldható fel, ha a nyelv itt alakult ki a Kárpát-medencében az egykori közös vagy alapnyelvből. Például a mai napig élő, keltának mondott nyelvekben tucatjával fordulnak elő magyarhoz hasonló alakú és értelmű szavak. Ugyanez mondható el a latinnal igencsak összevegyült angolra is. Az pedig biztosan állítható, hogy ezekkel a bejövő honfoglalók nyelve semmiképp sem vegyülhetett.

Az egyes pontok külön-külön is erős érvek az őshonosság mellett, de így együtt már kibillenthetetlen súllyal támasztják alá az elgondolást.

Lássuk azoknak a kérdéseknek a körét, amelyek azonnal felvetődnek a honfoglalókkal kapcsolatban:

Ha a ma magyarnak nevezett nép, azaz mi, őshonosak vagyunk, akkor kik voltak, akik időről-időre fegyveresen bejöttek ide? A válasz egyértelmű: „megszállók”, a hatalmat magukhoz ragadó idegenek. Volt ilyen a történelmünkben bőven. Kezdjük Attilával: hunok, avarok, magyarok, mongolok, törökök, osztrákok, németek, és a szovjetek. Volt, amelyik tartósan itt maradt és beolvadt. Volt, aki gyorsan eltűnt. Volt, aki teljesen átvette az uralmat. Volt, aki csak irányított. Sajnos a Kárpát-medence sűrűn volt a világ nagyhatalmi játszótere. Fontos hozzátenni, hogy a hatalmat gyakorló nemesi rétegben - érhetően - megmaradt az az elképzelés, hogy ők keletről, az egykori őshazából érkeztek. Ez pedig - tévesen - kivetítődött a valójában őshonos köznépre, és így ragadt ránk a magyar elnevezés is.

Ebből fakadóan szinte törvényszerűen következik egy még fontosabb kérdés: Akkor mi kiket is kerestünk a keleti őshazában? Ahhoz, hogy láthatóbbá tegyük a helyzet abszurditását, alkossunk egy képzelt őskeresést a közelmúlt egyik megszállójával, a szovjetekkel. Helyettesítsük be a szovjetet Árpád vagy akár Attila népének helyére és több mint ezer év múltán próbáljuk megkeresni az egykori „szovjet őshazát”, ami már nem létezik és senki sem emlékszik rá. A dolog megítélését kinek-kinek a habitusára bízom, képtelenség, butaság, őrültség. Mindenesetre nem vall egészséges lelkületre, ha valaki az egykori leigázója után vágyik.

Most pedig gondoljunk egy kérdés erejéig az őshonos elméletet cáfolni igyekvőkre:

Természetesen így is vannak őseink, de ők valahol itt éltek a Kárpát-medence környékén. Nézzük azokat a kérdéseket, amelyek ránk és lehetséges őseinkre vonatkoznak.

Kik vagyunk mi itt a Kárpát-medence karéjában? Egyetlen szóval válaszolva: őslakosok.

Hogyan kerültünk ide? Feltehetőleg a civilizáció jégkorszak óta délről észak felé tartó, a mai napig fennálló folyamatos terjeszkedésével. A civilizációs terjeszkedés a szaktudósok becslése szerint emberöltőnként (25-30 év) körülbelül öt mérföldet halad előre, ami egy-egy emberi élettartam alatt aligha vehető észre. Ebből a szemszögből nézve érthetővé válik a csángó magyarok szétszórt, eltávolodott élettere a többé-kevésbé egybefüggő magyar nyelvű népességtől. A délről történő civilizációs terjeszkedés nyomása szakította el őket az azonos nyelvű közösségtől, nem pedig leszakadt népcsoportok, valamelyik honfoglalási hullámból.

Ha őshonosak vagyunk a Kárpát-medencében, akkor merre keressük nyelvünk eredetét? Délről terjeszkedtünk észak felé az elmúlt évezredek alatt és a nyelvünk jött velünk, velünk fejlődve, változva, alkalmazkodva az életkörülményekhez. A közvetlen finnugor származást tagadó kutatók több nyelvi kultúrát is megadnak, sumért, etruszkot, keltát, törököt és természetesen az egykori ősnyelvet. Szerintem mindegyiknek igaza lehet, hiszen a földrajzi és az időbeli elhelyezkedésük miatt mind illeszkedik a mai magyar nyelv kialakulási vonalához. Talán még a finnugor is elfogadható. A keletről jövő nyelvi honfoglalást természetesen kizártuk a hódítók kis létszáma miatt. Azonban, ha a nyelvek találkozásának helyét áthelyezzük a kelet erdeitől, sztyeppéitől jóval délebbre, így eléggé közel kerülünk - földrajzi és időbeli viszonylatban is - az egykor volt folyamközi Sumerhez, amit több kutató tudós is nyelvi elődeinknek tart.

Különböző - korábban felsorolt - elméletek csapnak össze a nyelvészeti vonalon, egymást kíméletlenül cáfolva, néha alaposan kihasználva a nyelv legtágabb pejoratív lehetőségeit is. Sajnos, legtöbbször a befolyásosabb erő vagy a hatalmi szó határozza meg, hogy éppen melyik elmélet legyen piedesztálra emelve és nem a józanság. Amit mégis biztosra vehetünk:

Nyelvünk itt jött létre és őrződött meg a Kárpát-medencében. Rengeteg szót, kifejezést őríztünk meg az egykori alap- vagy ősnyelvből. Nagyon sok közös szavunk van más - gyakran nem rokonnak tartott - nyelvekkel. ...és mintha minden nyelvből őriznénk egy keveset...

Ugyanakkor büszkék is lehetünk rá, hiszen a mai magyar nyelvről a következők mondhatóak még el: A magyar a világ legnagyobb szókincsű nyelvei közé tartozik. Fejlettsége rendkívüli, minden tudományág anyanyelvi szinten művelhető vele. Rugalmasan alkalmazkodó, de logikusan tömör. Folyamatosan fejlődik, gazdagodik, új szavakat hoz létre, befogadja és beilleszti az idegeneket. A világon csak pár tucat nyelv képes erre...

..és most lássuk a választ a címben elhangzott kérdésre: miért csak a magyar magyaráz? A válasz az előzőekre támaszkodva már szinte magától adódik: