<<< Előző cikkhez | Következő cikkhez >>> |
Dr. Bakay Kornél | Téma : Őstörténetünkhöz | |
A székelyek eredete |
(Elhangzott 2003, november 18-án Budapesten a MOM Művelődési Központban.)
A székelyekkel valami nagyon nagy méltánytalanság történt az elmúlt 150 év alatt! A mai határ kelet felé is egészen riasztó, egészen természetellenes, egészen elfogadhatatlan. Feldaraboltak 83 évvel ezelőtt egy szerves egységet, szétszaggattak egy európai történelmi kistérséget. Ott vontak politikai határt, ahol a táj tökéletes egység volt öröktől fogva. A Romániához csatolt 100 000 km2-ből a tulajdonképpeni erdélyi medence csak 29 ezer km2, a Partium a Nagyalföld része, amely eredetileg 100 ezer km2-es és az átlagmagassága a tengerszint felett 110 m, míg az erdélyi medencéé 400 m. A Nagyalföld és az igazi Erdély között húzódik a Kelet Magyar Szigethegység (ennek átlagos magassága 1000-2000 m). Az erdélyi medence két tájegységből áll: a Mezőségből és a Székely medencéből, amelynek további kistérségei: a gyergyói, a csíki és a kászoni medence. Kelet és délkelet felől egy 140 km hosszú Hegykoszorú oltalmazza Erdélyt (a Kárpátok koszorúja Dévénytől az Aldunáig 1500 km hosszú). a Fogaras, a Hargita, a Baróti hegy, a Görgényi havasok és a legmagasabb: a Radnai havasok. Keleten a Borsai szorostól a Törcsvári hágóig a Keleti Kárpátok, délen a Törcsvári hágótól az Aldunáig a Déli Kárpátok, nyugaton, a Marostól délre a Lokva, az Almás-hegység, az Orsovai-hegység és a Ruszka havasok, a Marostól északra a már említett Keleti Szigethegység húzódik. Erdély egy önálló, külön világ, egy magában álló teljesség, egy magyar és egyúttal egy európai csoda. Itt találkozott ugyanis ezredévek óta a latin-germán, a görög-szláv és a szkíta-hún-magyar kultúra és népközösség a legteljesebben, a legészrevehetőbben. Mára a germán elem csaknem megszűnt, csak a hagyománya él még, mesterségesen táplálva. Mert jegyezzük meg jól: a hagyomány elsősorban életközösség s csak azután mítosz és múlt. A földet benépesítő ember minden korban és minden módon nyomot hagy maga után. Ezek a nyomok részben a föld alá kerülnek (régészet), részben a környezetünk elnevezéseiben rögzülnek (helynevek, földrajzi nevek), részben a továbbélő nemzedékek írásműveiben, nyelvében, nevében, antropológiájában és génrendszerében rögzülnek. Kezdjük a földrajzi nevekkel. Erdély neve magyar, Erdély román neve is magyar eredetű: Ardeal, Erdély germán neve a magyar Hétvár tükörfordítása: Siebenbürgen, Erdőelve, Erdő-elő, Erdőn-túli - Trans Sylvania. Magyarország felől nézve! A legősibb erdélyi helynevek száma 1400-ig 2056, ebből mindössze 102 szláv, néhány német és csak másfél tucat román, a többi színmagyar: Aranyos, Lápos, Szilágy, Sajó, Almás, Kapus, Egregy, Sebes, Nádas, Árpás, etc.. A Szamos, a Maros, Terces, az Olt, az Ompoly szerepel már az antik forrásokban is, de nem latin eredetűek, amint bőszen hirdetik, hanem szkítakoriak vagy még régebbiek. Akik itt éltek, a kezdetektől magyarul beszéltek, mert más eredetű korai helynevek nincsenek! Török eredetű helynév egyetlen egy volna: a talányos Küküllőn (kükül-jó) kívül (kökényest jelentenek a csigla, (vö. Csögle!), ha igaz. Ez állítólag bekerített, megerősített helyet jelentene. Egyetlen egy szó alapján szabad-e török eredetről beszélni? Az itt élők tehát nem lehettek török eredetűek és török nyelvűek. A székelység a legősibb, a legszebb magyar nyelvet beszélte és beszéli (isten tudja csak meddig), amely két fő és 4-5 kisebb nyelvjárásra oszlik (ő-ző, e-ző, kettőshangzójú, tehát a tiszántúli, a dunántúli, a szegedi, a kisalföldi, a mátyusföldi), de ezek mindegyike teljesen azonos a megfelelő, többi magyar nyelvjárással. S csak olyan török eredetű szavak vannak a székelyeknél, amelyek megvannak a többi magyar vidéken is. Maga a székely szó máig sem kifogástalanul megmagyarázott, ez igaz. A latin siculus kései megjelenésű (Xll. századi: 1116, 1146), bár már 108-ból ismerünk szikül alakot. Általánosan elfogadott manapság, hogy a török szikil szóból vezessék le a székelyt és a siculus-t, ám ez az etimológia annak a következménye, hogy mindenáron idegen néprészként kívánják tárgyalni a székelyeket. Ez a sikil azt jelentené, hogy "a herceg népe", "a királyfi népe". Csakhogy a szikil elírás, a helyes silik helyett. Ez a névmagyarázat tehát elesett. De miért is kellene minden szavunkat idegen nyelvből megmagyarázni? Miért nem a magyar nyelvből indulunk ki mindig, elsőként. A székely szóban benne van a szék és a hely szavunk. A szék állandó lakóhelyet, szállást jelent, s a székhelyiből alakulhatott a székely, amely a latinizáció következtében, a szkíta eredetre utalva, lett sicul, Zacul s nem fordítva. S itt nem feledkezhetünk meg a székely székekről sem. A hét régi főszék; Telegdi-szék (- Udvarhely-szék + Bardóc) ), Maros-szék, Csík-szék (1324), Sepsi-szék (Sebes,1252), Kézdi-szék (1231 ), Orbai-szék (1397) /- Háromszék/ és Aranyos-szék (1270). A kutatók természetesen a szász sedes-t tartják elsődlegesnek s csakis innen vehették át a székek fogalmát és nevét a székelyek. De ez már valóban képtelenség. Rendkívül nyomós érvként figyelembe kell venni, hogy az erdélyi helynevek tetemes része megtalálható a magyar nyelvterület más részein is. Például: Csík, a Buda melletti Csík-hegyeknél, a Fejér megyei Csik-váron, a Nagytarcsa régi nevében: Csíktarcsa. Ugyanez látható Buda esetében is. De sorolhatnánk tovább: Vargyas, Homoród, Csögle, Almás, Egregy, Bánd, Kolozs, Székely, Kapus, Rába, Torja, Bő, Csorna, Csicsai, Lak-Lok, etc. De a székelyföldi Sebes, Orbó, Kézd, Telegd megvan Biharban. Mit jelent ez? Azt, hogy eredetileg az egész Kárpát-medencét kitöltő magyar etnikum szerves része volt a székelység! Azért találkozunk a Vág folyó menti székelyekkel, a bihari székelyekkel, a baranyai nagyvátyi székelyekkel, a szabolcsiakkal. Ámde akkor miért különülnek el mégis a többségi magyaroktól? A hivatalos mérvadó álláspont szerint a török eredetű, idegen népcsoport csatlakozott katonai népcsoport volt, akiket, mint határőröket telepítettek az ország széleire, a gyepükre. Így kerültek a keleti határvidékre is, majd a Kárpátok rengetegeinek meghódításával és az erdélyi szászok betelepítése (1224) után kezdték birtokba venni a mai Székelyföldet a különböző helyekről áttelepített székely népcsoportok. Ez az elmélet első pillantásra meggyőzően hangzik, ámde nyomban hiteltelenné válik, ha figyelembe vesszük az alábbiakat; 1, a székelység hún hagyományát, A magyar krónikák közül Anonymus azt írta, hogy Álmos és Árpád nagyfejedelem népével először Erdélybe (Erdeuelu) érkezett s az erdőn túli földet (terra ultra silvane) jónak találták, de a székelyekről nem itt tesz említést, hanem később az 50. és az 51. fejezetben. Ösbő és Velek Mén-Marót ellen indultak hadba, a Bődi-révnél áthajóztak a Tiszán, innen tovább lovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort.. Ott a székelyek, akik korábban Atilla király népe voltak (Siculi, gui primo erant populi Atthyle regis)..békés szándékkal elébe jöttek. Fiaikat önként kezesekül adták Árpádnak és első hadrendként indultak harcba. A székelyek és a magyarok (sycli et Hungarii) sok embert lenyilaztak. Azt is leszögezi, hogy a Kárpát-medence Atilla birodalma volt s így Álmos jogos öröksége. Amennyiben igaz volna, hogy Anonymus a művét a XIII. században írta, a saját korát ábrázolva meséket mondott, a székelyeket nyilván Erdélyben említette volna meg, ahol a XIII. századtól már biztosan a mai helyükön laktak. Kézai Simon a 21. fejezetben azt mondja: Megmaradtak a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek (non Hunnos, sed Zaculos) nevezték. Ezek a székelyek (Zaculi) ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruthenia határánál (in Rutheniae finibus) elébük mentek a visszatérőknek, miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a blakokkal (cum Blackis) együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a blakokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják (literis). A Képes Krónika megismétli Kézait, ámde van még két forrásunk a székelyekre, a Tarihi Üngürüsz és az un. Csiki székely krónika. Mindkettőnek jellemző a sorsa. A csíki székely krónikát a közelmúltban megjelentették, ám a hivatalos álláspont durva hamisításnak tartja az állítólag 1533-ban összeállított, 1695-ben lemásolt, majd 1796-ban kiadott anyagot. Kétségtelen, hogy megmaradt formájában Sándor Zsigmond nevű erdélyi úr kezemunkája formálta, de mégsem koholmány teljes egészében, csak kibővített, hozzáírt részekkel átdolgozott s igenis sok értékes adatot is tartalmaz. Ilyen mindenek előtt annak kinyilvánítása, hogy a székelyek Atilla hunjainak leszármazottjai, a főemberük fő rabonbán nevet viselte (rovó bán? Rabbi bán?), aki egyben főbíró (supremus rector) is volt. Ez alatt voltak a rabonbánok, a gyulák és a harkászok. Árpád kortársát Zandirhamnak hívták ( Zandir kán (?) - Jordanes Ultzindur, Uzindurja (?). Új adat ebben a kétségtelenül átdolgozott, nem kis mértékben megmásított anyagban az is, hogy Béla király szüntette meg a székelyek ősi tisztségeit, valamint az is, hogy volt egy áldozati szent edényük, amelynek "egyik változata" sokáig megvolt. S ez a csésze valójában a szkíta Anacharszisztól ered. Az a tény, hogy a székely nemek és ágak neveit csak 1798 és 1802 között tették közzé, ugyanakkor itt már szerepelnek, arra mutat, hogy voltak ősi iratok, amelyeket felhasználtak, az anyag 153 ősi okiratról beszél. Mindazonáltal óvatosnak kell lennünk minden új forrás vizsgálatakor. Nemrégiben kaptam kézhez Detre Csaba és Bérczi Szaniszló munkáját, amely részleteket közöl egy bizonyos Iszfaháni és Krétai kódexből, amely - Schütz Ödön egyik örmény nyelvű cikke szerint - már 1962 óta ismert, ám csak 1978-ban fordítottak le a grabar nyelvezetű örmény munkából bizonyos részeket. Ezek a művek a Kr.sz. utáni VI-VII. századból származnak s a XVII. században kerültek az iráni Szurb Khácsi örmény kolostorba. A közzétett anyagok szerint a kaukázusi húnok egykori nyelvemlékeiről van szó, amelyek mind grammatikájukban, mind szókincsükben rendkívüli hasonlóságokat mutatnak a magyar nyelvvel. Hún-hun, nő-inü, úrnő-aszuni, fej-fe, kéz-kezi, szem-szöm, orr-ore, száj-szó, fog-puge, ér-iri, tar-veri, talp-tatba, fia-vi, nagyapa - udatha, dédapa-ise, nagyanya-ike, öccs ecse, feleség eme, barát-baresi, fehér-péj, fekete-fektej, veres-verisi, sárga-sarakh, zöld-zezild, víz-vezi, tenger-tengri, erdős vidék-kert, ló-lu, kutya-kutha, hal-kala, madár-mámi, sas-sas, holló-khullu, bika-büka, etc. Szerepelnek történeti személynevek (Madü, Tuman, Balamír, Nimród, Atilla, Buda), csillagnevek, csillagképek nevei, évszakok, időszakok nevei, szerszámok, fegyverek, eszközök: kard-szurr, sarló-sarlagh, lándzsa-tiara, íj-vau, balta-balta, kapa-taka, tükör-tiker, etc., italnevek (bor-bor), ételek, fogalmak. De fel jegyeztek névmásokat (ez-ejsz, az-ojsz, az ott-oti), jelzőket (nagy-madü, kicsi-kücsü, magas-hegi, eszes -eszisi, régi-avesi), határozószókat (most-imaszt, itt-hitt, ott-hot, ki-küh, be-béh, fel-szu, le-va), időhatározók, kötőszavak, képzők, számnevek (egy-idzsi, kettő-keltű, három-khormu, négy-nijdzsi, öt-hütü, hat-hotu, hét jeti, nyolc-loncsoj, kilenc-klüntiz, tíz-tíz), személyes névmások, igék, igeragozások (vagyok-ejn vojgum, vagy-ti vojgisz, ő van- űj von, leszek-ejn leszim, leszel-ti leszil, ő lesz- űj leszin, voltam-ejn volam, voltál-ti volajsz, ő volt-űj voloj). A tízparancsolat (Tizeszava) - Kivonulás könyve 20.1-21. Örmény betűkkel, de hún nyelven Hegű istahainitet ai urrusaghitet, unitet. Wüljüne (ne ölj!) A feljegyzett szavak fele rokon a magyarral, a nyelvtani szerkezet pedig erősen rokon, sokszor azonos. De nagy kérdés itt is a hitelesség! Nyilvánvalóan képtelenség a székelyek kiváltságait megmagyarázni, ha széttelepített hadifoglyoknak, határőröknek, csatlakozott eszkil segédnépeknek vagy menekülőknek véljük őket. Minden székely ugyanis szabad ember s így nemes, adót nem fizet, a király koronázásakor, lakodalmakor és a trónörökös születésekor minden hat ökör után egy ökröt a királynak kell adni (bélyegezni - ökörsütés, 40 ezer ökör!), birtoka el nem vehető felségsértés és fővesztés esetén sem. Ha a nemzetség kihal, a szomszéd örököl, fiúleányság (simplex lány), közbirtokosság (közlegelő, nyílföldek) miatt a magántulajdon szerepe kicsi. Katonáskodnia kell. (1754 Madéfalva!). Három osztály van (tria genera Siculorum vagy trium generum Siculi): primores - primipiles (lófők) - pedites (gyalogok vagy puskások) - közszékelyek (siculos communes). Székely ispán (1235) -a székek élén a hadnagyok (kapitányok). Közigazgatási autonómiájuk volt. Hat nem: Adorján, Medgyes, Jenő, Halom, Ábrán, Örlecz + /Ákos/, 24 ág: Telegdi, Poson, Vácmán, Vaja - Medgyes, Dudor, Kürt, Gyarus - Szomorú, Új, Boroszló, Blázsi - György, Péter, Halom, Názna -Nagy, Gyerő, Új, Karácson - Bud, Szovát, Seprőd, Eczken. Katolikusok, a milkói püspökség hatáskörében voltak. 1330-ban 165 templomuk volt, ami igen nagy szám, figyelembe véve, hagy 35 ezer főnyi népről van szó. Négy főesperesség alá tartoztak: telegdi, fehérvári, kézdi és tordai főesperesség. A székelyek tehát magyar nyelvűek voltak mindig és nem lehettek alávetett, idegen eredetű csatlakozók. De akkor kik voltak? A hún hagyományokat nem a németektől vettük át, a krónikáink hitelesek e tekintetben. Nehézség azonban mégis van s nem is kicsi. Mégpedig azért, mert mindeddig nem sikerült a folyamatosságot régészetileg alátámasztani. A legújabb kutatások alapján most már tudományos körökben is felvethető, hogy a magyar nyelvű népcsoportok első Kárpát-medencei megjelenése sokkal régebbi, mint az avarkor vagy a IX. század második fele. Amennyiben helytállónak bizonyul, hogy az őskőkor óta éltek itt a magyart ősnyelvként beszélő népcsoportok (40 ezer évvel ezelőtti időről van szó!), akkor a Kárpát-medence döntően magyar eredetű toponímiája megalapozottá válik és feleletet kapunk arra a kérdésre is. a szkíták, a húnok, az avarok és a magyarok miért csak a Kárpát-medencét vették birtokukba s nem telepedtek meg nyugatabbra, holott katonai erejüknél fogva ezt bátran megtehették volna. Ugyanakkor az is bizonyítékot kaphat, hogy a keletről érkezett lovas népek nem tartozhattak sem török, sem iráni, sem más indoeurópai nyelvcsoporthoz. A fentebb bemutatott iszfaháni kódex anyaga rendkívüli, feltéve, ha az anyag hiteles. Ehhez vegyük hozzá Ammianus Marcellinus híres és eléggé ismert adatát a szarmatákról, akik mérgükben azt kiáltották oda a császárnak, hogy: "marha, marha"! A Róma története 19. könyv 11. fejezetének ez a részlete így szól: Constantinus császár szózatot kívánt intézni a szarmata limigansakhoz, tolmácson keresztül, amikor a császár megjelenve az emelvényen és barátságos hangon éppen megszólalni készült.... egyikük éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította a csizmáját és ezt kiáltotta: marha, marha!, ami náluk csatakiáltásként hangzik. A szkíta-kori régészeti leletek, majd a szarmaták anyagai, később a hún-kori emlékek, illetőleg még később az avarok hagyatéka mind megtalálható Erdélyben, ám a régészeti leletek folyamatossága (kontinuitása) nem bizonyítható. Sem a szkíta csörgők, tükrök, zablák, tegezdíszek, sem a szarmata viselet jelentéktelen maradványai, sem a húnok pompás réz és bronz üstjei, cikáda fibulái (Sáromberke), sugárdíszes tükrei, diadémjai, csatjai (Brassó), övei, bizánci és keleti (kosán) érméi (Szászsebes, Gyulafehérvár, Vízakna), kardjai, egyéb leletei (Fűzkúton hún temető tósírokkal, üvegpoharak) formailag nem előzményei az avar-koriaknak, még kevésbé a magyar időszak anyagainak. Ez ugyan teljesen magától értetődő dolog, hiszen mind a viselet, mind a fegyverzet, mind az eszköz-készlet zöme koronként változott, mégis hatalmas súlyú ellenérvnek tekintik a történetkutatás kisstílű kézművesei. A Vl. század dereka után ide érkezett avarnak nevezett lovas nép nyomai megtalálhatók Erdély egész területén (a Küküllő-vidéki Dicsőszentmártontól a Maros-menti Németszentpéteren át Nagyszebenig), a mérvadó kutatók mind a húnkort, mind az avarkor első felét "településtörténeti mélypontnak" nevezik, ezzel is hangsúlyozva, hogy a kultúrát hozó antik kor után a barbárok következtek. Hiába ismerünk avar sírokat a Maros vidékéről, Érmellékről, a Körösök tájáról, az Erdélyi-medencéből (Kolozsvártól Korondig, Gyulafehérvártól Szászsebesig, Nagyenyedtől Mezőbándig), a Firtosvár tövéből nagy aranypénz-leletet a Vll. századból, a korszak nagy temetőiben (Marosgombás, Várfalva, Marasnagylak) vagy kisebb szórványleleteiben (Kőhalom, ahol László Gyula meglátta a napvilágot 1910-ben, az udvarhelyi Fiatfalván, a háromszéki Kézdipolyánon) csak szláv-avar telepek nyomait hajlandók felfedezni, mivelhogy "az avarok számára nem volt alkalmas ez a vidék". Az igaz, hogy a Romániához csatolt hatalmas térség kutatása közel egy évszázada megbénult, az előkerült anyagok zöme a raktárak süllyesztőjében lapul (Székelykeresztút, Aranyosgyéres, Csákó, Magyarlapáti, Muzsnaháza, Székelyhíd, Doboka), vagy amit közölnek, abban sincs sok köszönet, ám ahhoz elegendő, hogy a magyarországi történetírás megalkossa belőle a szláv és bolgár időszak elméletét (Szilágynagyfalusi csoport és a maroskarnai temető), holott a hamvasztásos szláv sírok alapján tárgyszerűen megállapítható egy rendkívül alacsony szintű életformában vegetáló, kisszámú népesség, a bolgár fennhatóság pedig csak katonai felügyeletet jelentett az erdélyi sóbányák kincsei felett, nem megtelepedést. A IX-XI. századra keltezett magyar anyag (Maroskarna B. temető, Marosgombás, Várfalva, Vajdahunyad, Kolozsvár-Zápolya utca, Eresztevény, Kézdivásárhely, Székelyderzs, Déva, Magyarlapáti, Gyulafehérvár, Biharvár, Orbaiszék, Zabola és Petőfalva, etc.) egyértelműen és világosan azt mutatja, hogy Erdély földjét is ugyanakkor, ugyanúgy és ugyanazok vették birtokukba, mint a Kárpátmedence többi részét, Vagyis: MAGYAROK! De akkor mi a székelység sajátosságainak a magyarázata? Azt gondolom, most már nem tartható az a tudományoskodó vélekedés, okoskodás, hogy a székelyek széttelepített magyarországi határőrök voltak, akik a XI. század után kerültek csak Erdélybe, sem az a döbbenetesen primitív elmélet, miszerint elmagyarosodott törökök lettek volna, elsősorban arra hivatkozva, hogy a rovásbetűs írásuk is török eredetű, hanem a nyelvi forrásokból kiindulva meg kell fogalmaznunk azt a tételt, hogy a székelynek nevezett népesség egy régtől a Kárpát-medencében élő magyar nyelvű népesség, amely népcsoport a Kr.sz. előtti VII-VI. századtól (vagy régebbről) folyamatosan jelen volt a Kárpát-medencében, sőt nemcsak jelen volt, de be is töltötte azt. Úgyhogy nem azért egyezik meg a nyelvjárásuk az ország különböző területeivel, mert innen-onnan széttelepített emberek voltak, hanem azért, mert egykor régen a székelyek ősi és legszebben megmaradt nyelve volt a magyar nyelv s a székelyek ősi szervezete és szabadsága volt a magyarság egészének a jogállása, amelyet - feltehetően - az avarkor végén csak úgy tudtak megmenteni, hogy az Erdélyi-medencében egy zárt (jórészben magashegyi) települési tömböt hoztak létre s "magukba zárkóztak". Aki tehette, aki akarta, az ország különböző tájairól ide költözött. Ezért jöttek létre meglepő azonosságok és kapcsolatok például a Vas vármegyei Őrség és a Székelyföld között. Megegyeznek például a családnevek: Seper, Bedőcs, Bakra, Zámbó, Imre, Bertha, Unyom, Csiba, Koronka, Lázár, Benedek, de egyéb nyelvi azonosságok is vannak. A barázdabillegetőnek a székelyeknél leányka-madár a neve, az Őrségben leányka-ficuka. A pacsirtának a Csíkban és a moldvai csángóknál szántóka a neve, Vas megyében szántó pityer, a szitakötőt Székelyföldön és Vasban egyaránt kígyópásztornak mondják, az őrségben és Háromszékben a kecskedarázsnak szakadik a neve. A székelyföldi helynevek közül 93 név 194 esetben fordul elő másutt. A magyar királyság területén évszázadok alatt felszámolódtak az ősi hagyományok, ezért vált el a fejlődés iránya s nem azért, mert a székelység idegen etnikum lett volna. Az avarkori lakosság volt ez, akik mellé jöttek Árpád magyarjai, akik között lehettek s voltak is török nyelvűek, ám annak a fel- tevésnek nincs alapja, hogy Álmos és Árpád vezette nép egészében törökül beszélt volna. Hasonlóan a székelyekhez, a besenyők és a kazáriai kabarok sem török nyelvűek voltak, ám ők nem tudták integritásukat megőrizni. Nem nyomós érv az, hogy a XlI. századig nincs írott forrásadatunk a székelyekről, hiszen számos esetben igazolta a régészet, hogy az első megmaradt írott említés nem az adott népesség, az adott település, az adott vár, az adott út, etc. létrejöttének ideje! Ma már egészen világos, hogy a magyar-székely rovásbetűs írás nem a VIII. század után keletkezett, hanem sokezer esztendős múltra tekint vissza s éppen a Kárpát-medencéből terjedt szét. Ezt használták a szkíták, a húnok, az avarok is. A székelyek embertani arculata is archaikus. Amint maguk is Erdély őslakói és nem betelepültek. A székelység ősi egysége sokáig sértetlen maradt, ám jó száz évvel ezelőtt megkezdődött a bomlás és a bomlasztás. Ekkor indult meg az a folyamat, amely a teljes közöny, az önmagába fordulás mai állapotát eredményezte. A kisszerűség; a szellemi elposványosodás, az anyagi előnyök hajszolása egyre vészesebben terjed Erdélyben is. És a fogyás egyre rémisztőbb. Negyedmillióval kisebb a romániai magyarság lélekszáma! Sokáig azt hittük, hogy a székelység két kinyújtott karja lesz a kapocs a román és a magyar nép között, elvégre mindkét nép magában áll. A középkorban egység volt: univeristas Hungarorum et Valachorum. Ám a nagyhatalmak és a román vezetők a kinyújtott karokat keresztre szögezték s ez az állapot ma is tart. De valami megmozdult a Székelyföldön, valami elindult. Létrejött a Székely Nemzeti Tanács, újraszerveződtek az ősi székek. Végre kitűzték a nagy célt, amelyért érdemes küzdeni s amely el is érhető. Csakis a nagy célok növelik az embert, a kisszerűség elnyomorítja, törpévé zülleszti a legnemesebbeket is. Ezt tanította László Gyula professzor úr is s erre adott példát az egész élete. Az erdélyi Kőhalmon született 1910. március 14-én s a Hargita szent kőszirtjévé, jelképpé vált váradi halála után 1998. június 17-én. S amint az egyik zsoltár mondja: az Úr nem hagyja, hogy az Ő lelke a koporsóban maradjon!
|
Dr. Bakay Kornél
<<< Előző cikkhez | Következő cikkhez >>> |
Eddigi hozzászólások: |
A cikkek kigyüjtött hozzászólásainak oldalára => |
Ma érvényes évszámok
Jelenlegi | : | 2024 |
Etióp | : | 2017 |
Kopt | : | 1741 |
Iszlám | : | 1445 |
Perzsa | : | 1403 |
Zsidó | : | 5785 |
Indiai | : | 1946 |
Bizánci | : | 7533 |
Örmény | : | 1472 |
Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.
Téves évszámok
Jézus születésétől számolt (i.e.7) | |
Téves | Helyes |
2031 |
1784 |
Arszakida éra | |
Téves | Helyes |
2271 |
2024 |
Szeleukida éra | |
Téves | Helyes |
2336 |
2089 |
Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.
Civilizációk téves évszámai
Róma alapításától számolt évek | |
Téves | Helyes |
2777 |
2530 |
Egyiptomi Nabú-nászir-éra | |
Téves | Helyes |
2771 |
2524 |
A görög olimpiai éra | |
Téves | Helyes |
700 ol. 0 év |
635 ol. 0 év |
Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.
Fontosabb évszámok
Az új | Történelmi események | A régi |
ÚR e. 516 | A görög időszámítás kezdete | BC 776 |
ÚR e. 252 | A marathoni csata | BC 490 |
ÚR e. 242 | A thermopülai csata | BC 480 |
ÚR e. 209 | A szalamiszi csata | BC 449 |
ÚR e. 190 | A peloponnészoszi háború | BC 431 |
ÚR e. 75 | Nagy Sándor halála | BC 323 |
ÚR e. 65 | Szeleukida időszámítás | BC 312 |
ÚR/AD 1 | Arszakida időszámítás | BC 247 |
ÚR/AD 175 | Spartacus rabszolgafelkelése | BC 73 |
ÚR/AD 203 | Julius Caesar naptárreformja | BC 45 |
ÚR/AD 204 | Julius Caesar halála | BC 44 |
ÚR/AD 220 | Római császárkor kezdete | BC 27 |
ÚR/AD 239 | Augusztus népszámlálása | BC 08 |
ÚR/AD 247 | Mai időszámítás előtti 1. év | BC 01 |
ÚR/AD 248 | Mai időszámítás szerinti 1. év | AD 01 |
ÚR/AD 531 | Diocletianus császár ur. | AD 284 |
ÚR/AD 572 | Niceai zsinat | AD 325 |
ÚR/AD 622 | Hidzsra (Mohamed futása) | ugyanaz |
ÚR/AD 642 | Római Bir. kettészakadása | AD 395 |
ÚR/AD 700 | Attila halála | AD 453 |
ÚR/AD 723 | Az ókor vége | AD 476 |
ÚR/AD 774 | Justinianus császár ur. | AD 527 |
ÚR/AD 784 | Római időszám. megszűnése | AD 537 |
ÚR/AD 800 | Nagy Károly megkoronázása | ugyanaz |
Szekeres Sándor
Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS
és a betlehemi csillag
A könyv a múlt és a jelen sérthetetlen dogmáit kérdőjelezi meg, érzékeny pontokat érintve a társadalmi közérzeten, mind a hétköznapokra, a tudományos életre és a hit világára vonatkoztatva. Szó lesz a valódi betlehemi csillagról, a történelmi, azaz a pártus Jézusról, a valós keresztre feszítéséről és egy szörnyű végű összeesküvésről, aminek egyik következménye a téves időszámításunk és a kronológiánk sötét középkora.
Talán nem is véletlen, hogy most íródott meg a könyv. Ismét az útkeresés korában járunk. Létezésünk és hitvilágunk alapjai esnek szét, új kérdések jönnek, új válaszok kellenek.
Ezek alapjait érinti meg a könyv, új szemléletet adva az eddig érinthetetlennek gondolt tabuknak.