Fordította HORVÁTH JÁNOS

A tatárok magyarországi pusztításáról írt Siralmas Ének-hez Rogerius magister levele, tisztelendő Jakab úrhoz, a prenestei egyház püspökéhez.[1]

Hogy a Keresztrefeszítettnek meggyalázására és a keresztény nép nem csekély pusztulására és romlására a Magyarországra bejövő tatárok benyomulása és előrevonulása uraságod előtt világosan álljon, módomban van méltóságodnak elküldenem ezt a tetteikről írtkis munkámat, amelyet valótlan adatok belevegyítése nélkül állítottam össze. Olvassa végig figyelemmel! Sok olyasmit talál majd benne, ami szemem láttára esett meg, és amit legnagyobbrészt magam tapasztaltam; néhány dolgot meg olyan hitelt érdemlő személyektől tudtam meg, akiknek jelenlétében történtek meg. Ha pedig néha olyan dolgokat talál majd benne, amelyek az emberi érzés számára rettenetesnek és borzalmasnak tetszenek: egyáltalán ne rajtam, az írón és ne az eseményeken csodálkozzon, hanem adjon hálát a Királyok Királyának (1Tim. 6,15), aki megfeledkezvén könyörületességéről, szorongatott népének nem kegyelmezett (vö. 1Krónikák 36,15). Mert azoknak, akik királyi székükbő1 a pusztulás földjére siettek, nem kente be sárral a szemüket (vö.János 9,6), hanem villámként kiélesítette ellenük kardját (vö. 5Mózes 32,41). Az ő vétkeiket nem bottal, hanem vesszejével (Zsolt. 88,33), bűneiket nem gyógyírral - amivel övéit szokta megvigasztalni -, hanem veréssel és haragjával látogatta meg. Megcsúfolta őket, amikor rájuk tört a hirtelen szerencsétlenség, magára maradt a népes Magyarország. Ó, rettenetes kegyetlenség. A szabad Magyarország adózás alá vettetett (JerSir 1,2). Ó,fájdalom! Ebben a nagy pusztulásban nem volt senki, aki kedvesei közül megvigasztalta volna (JerSir 1,2).
Kérem tehát, és szívemből kívánom, hogy amikor az ő életükről és erkölcseikről és harcukról meg akarom írni az igazságot, ha e szomorú és rettenetes tárgyról siránkozva, bánatos akkordokba[2]kell fognom, Ön vagy bármely olvasó az én tiszta lelkiismeretemet hamis vélekedéssel ne gyanúsítsa, hagy tudniillik elbizakodott vakmerőségem utat nyitott meg nem engedett és ártó törekvéseknek. Mert én ezt a kérdést nem valakinek a leleplezése, vagy hírnevének csorbítása céljából vizsgáltam meg, hanem inkább okulásért, hogy akik olvassák, megértsék (vö. Máté 24,15), akik megértik, elhiggyék; akik elhiszik, tartsák meg; és akik megtartják, fogták fel, hogy közel vannak a végpusztulás napjai (vö. Ezékiel 7,7 etc.) és az idők sietnek a nemlét felé. És tudja meg mindenki, hogy én ezeket nem meggondolatlanul beszélem el, mert aki a tatárok kezébe kerül, annak jobb lett volna meg sem születnie (Máté 26,24), és az úgy érzi, hogy nem a tatár, hanem a pokol tartja fogva.
Ezt úgy mondom, mint aki megtapasztalta. Egy évig és egy év feléig voltam közöttük, ez idő alatt vigasz lett volna nekem a halál, mint ahogy büntetés volt az élet.

1. Béla király törekvése

Béla, Magyarország királya, a keresztény fejedelmek között a katolikus hit buzgó követőjeként volt ismeretes. Elődeinek, Istvánnak, Imrének, Lászlónak és Kálmán királynak, (akiket a szentek sorába iktattak)[3] a példájára kegyességének egyéb cselekedetei mellett amelyeket nyilvánosan gyakorolt, hagy példát mutasson a jó cselekedetekre vagy szobájába zárkózva végzett, hogy a róla rosszat beszélőknek betömje a száját (vö. Zsolt. 62,12), - állandóan azt forgatta elméjében, hogy a nem igazhitű idegen népeket az anyaszentegyház kebelére vonja, és miután a lehető legtöbb lelket megnyerte az Isten számára, a saját nyereséggel teljes lelkét a boldogok örökkévaló örömébe juttassa.

2. Hogyan hozta be Béla király a kunok királyát Magyarországba

Tehát az Úr testet öltésétől számított ezerkétszáznegyvenkettedik[4] évben úgy történt, hogy Kuthen, a kunok királya ünnepélyes követséget küldött az említett királyhoz azzal az üzenettel, hogy ő sok éven keresztül harcolt a tatárokkal, és két alkalommal győzelmet aratott felettük, a harmadik alkalommal azonban, mivelhogy nem volt felkészülve rá, hirtelen bevonultak a földjére, úgyhogy - mivel nem volt hadserege - kénytelen volt hátat fordítani az átkos tatároknak, és így azok földjének nagy részét ellenség módjára feldúlták, alattvalóit leöldösték. Ezért, ha őt hajlandó befogadni és szabadságában megtartani, akkor kész rá, hogy magát és övéit neki alávesse, és rokonaival, testvéreivel és barátaival meg minden vagyonával és ingó javaival együtt Magyarországra bevonuljon, és őt a katolikus hitben kövesse. Ennek hallatára nagyon nagy öröm töltötte el (Máté 2,10) a királyt, egyrészt azért, hogy egy olyan fejedelem, aki eddig vele mintegy egyenlő volt, hajlandó az ő fennhatóságának alávetni magát; másrészt azért, mivel így valóra válthatta tervét, megnyervén ennyi lelket Jézus Krisztusnak.
Így, nem csekély ajándékkal megtisztelve a hírhozókat, elbocsátotta őket, és a mondott Kuthen királyhoz elküldte saját követeit és domonkos frátereket, megüzenve általuk, hogy kész őt magát és övéit befogadni és megadni kívánsága szerint mindazt, amit kér.
Minek szaporítsam a szót? Miután innen is, onnan is és többször küldtek követeket, az előbb mondott Kuthen övéivel együtt útnak indult, hagy Magyarországba jöjjön. A király pedig csodálatos pompával, országának egészen a határáig elébe ment, és rendkívüli kitüntetésben és annyi megtiszteltetésben részesítette őt és embereit, hogy az ország lakosai emlékezetet meghaladó idők óta ilyet sem nem tettek, sem nem láttak. Végül - mivelhogy a nagy sokaság miatt azon a helyen nem tartózkodhattak kényelmesen, mert az a nép kemény és vad volt, és nem ismerte az alárendeltséget - nehogy megsértsék a magyarokat, vagy ők szenvedjenek sérelmet ezektől, kijelölte melléjük egyik főemberét, hogy vezesse be őket egészen az ország közepébe, és hogy mindnyájuknak - mint mondták, a cselédeken kívül mintegy negyvenezren voltak - költségeit megtérítse.

3. Következik: a király a magyarok közötti gyűlölködésről és először a gyűlölködés első okáról

Amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelőkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben és egyéb javaikban. És ami még rettenetesebb volt, - mivel ezek nomád emberek voltak, - undorító módon földre teperték a szegény emberek hajadon leányait, és megszeplősítették a hatalmasok ágyát, valahányszor ezt kedvező körülmények között megtehették; bár az ő asszonyaikat, mint valami hitvány némbereket, a magyarok is le szokták dönteni. És ha egy magyar megkárosított egy kunt, akár jószágában, akár személyében, azonnal igazságot szolgáltattak a kunnak, úgy hogy más már nem mert hasonlót elkövetni. De ha egy kun okozott kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak igazságot, és ha sürgetni merte, a pofázásért pofonokat kapott cserébe. És így a nép és a király között gyűlölködés keletkezett.

4. Béla király és a nép közötti gyűlölködés második oka

Noha némi kitérőt teszek, mégis megteszem, hogy az olvasók megértsék (vö.Máté 24,15) és akik hallják, jól megismerjék Magyarország pusztulásának alapokát. Aztán sietve visszatérek megkezdett tárgyam írásba foglalásának folytatásához.
Amikor ennek a Béla királynak az atyja, a jó emlékű András király megfizette tartozását a halálnak, a király az összes főembereivel és nemeseivel tüstént Székesfehérvár városába ment, és amikor itt - miként szokás - az esztergomi érsek a királyi koronával megkoronázta, bárói közül néhányat, akik vele szemben atyja pártján állottak, száműzetésbe kényszerített; másokat - akiket tudott - börtönbe vettetett; a főbb méltóságok közül pedig egy személyt, Dénes nádort megfosztotta a szeme világától.[5] Ugyanitt hozott bizonyos határozatokat, és elrendelte, hirdessék ki, hogy az országot meg kell tisztítani a gonosz emberektől, akikben nagy volt a sokasága. Hogy a bárók vakmerő merészségét visszaszorítsa, elrendelte, hogy ha valaki a bárók közül az ő jelenlétében le mer ülni valamilyen székre, - kivéve a hercegeket, érsekeket és püspököket, - bűnhődjék megérdemelt büntetéssel. Ugyanakkor elégettette a bárók székeit, amennyit meg tudott találni. Nem csekély csapásnak tartották ezt a száműzöttek rokonai, és az elfogottak barátai, akik a maguk jövőjét is féltették. Innen támadt közöttük a megbotránkozás.

5. A gyűlölködés harmadik oka innét származott

Ezenkívül a nemesek keserű szívvel mondogatták, hogy amikor őket, vagy elődeiket a királyok gyakorta hadjáratba küldték az oroszok, kunok, lengyelek és mások ellen, és ott némelyek kardtól pusztultak el, némelyek éhhalált haltak, némelyek börtönbe vettettek, némelyek pedig különféle kínzóeszközökkel gyötrettek, a királyok, akik az időben éltek, a visszatérőknek vagy a foglyok rokonainak kártérítésül és megfelelő jutalomként falvakat, birtokokat és ingatlanokat adományoztak örök birtoklásul.
Ez pedig nemcsak nem adott nekik semmit, hanem a már odaadományozott birtokokat is visszavette a saját jogkörébe és tulajdonába anélkül, hogy az illető polgári jogainak valamilyen fokú elvesztésére ítéltetett volna. Ez az a fájdalom, ez az a kard, amely átjárta a magyarok lelkét. Azok ugyanis, akik gazdagok és hatalmasok voltak, és akiket féktelen sokaság kísért, alig tudták magukat is eltartani.

6. Béla király és a magyarok közötti gyűlölet negyedik oka

Nagyon gyakran panaszkodtak amiatt is, hogy a király az ország szokásjoga ellenére és az ő elnyomásukra saját akarata szerint elrendelte, hogy a nemesek, bármily kimagasló rangúak is, nem indíthatják el peres ügyeiket az ő udvarában, és nem mondhatják el neki dolgaikat élőszóval, hanem kérvényeket kell benyújtaniuk a kancellárokhoz, és tőlük kell ügyük befejezését várniuk.[6] Emiatt számosan olyan sokáig tartózkodtak az udvarban a legcsekélyebb ügy miatt, hogy kénytelenek voltak a kiadások fejében lovaikat, és más holmijukat eladni, és sokszor ügyük elintézése nélkül kellett távozniuk. Mert - ahogy mondogatták - a kancellárok egyeseket elnyomtak vagy felemeltek, ahogy éppen kívánták, hiszen a királlyal csak az ő felkeresésük után lehetett beszélni. Ezért általában és nyíltan azt vallották az emberek, hogy ezek az ő királyaik, és azt mondogatták, hogy nincs is nekik más királyuk.

7. A gyűlölködés ötödik oka innen keletkezett

Egy másik dolgot is mondogattak, tudniillik azt, hogy mellőzve tanácsukat, vagy éppen annak ellenére, az ő elnyomásukra és megszégyenítésükre hozta be a kunokat. Ez abból is nyilvánvaló volt, hogy amikor ők hívásra vagy hívatlanul a királyi udvarba mentek, nem volt alkalmuk a királyt látni, hacsak nem távolról, és csupán tolmács útján volt lehetőségük vele beszélni, de ha a legutolsó kun jött oda, azonnal nyitva állt előtte az ajtó, és be is léphetett; és a kunokat mind az üléseken, mind a tanácskozásokban és mindenben a magyarok elé helyezte a király. Emiatt akkora méltatlankodás élt bennük, hogy elviselni is alig tudták; és bár nem mondták ki, nem voltak hozzá jó szívvel és lélekkel, s nem is forgattak elméjükben békés gondolatokat őiránta.

8. Felelet a gyűlölködés első okára

A király párthívei és azok, akik a királynak kedveztek, mindenben igyekeztek őt igazolni, és az előadottakra egyenkint így feleltek.
A kunok bejövetele után, amikor a hitelt érdemlő emberei útján a királynak tudomására jutott, hogy a magyarok sérelmeket szenvednek a kunok miatt, a király összehívta a főembereket, ispánokat, bárókat és az összes kunokat a Tisza környéki Kőmonostornál[7] és ott bölcs megfontolás után közös elhatározással azt a határozatot szentesítették, hogy a kun nemeseket cselédeikkel együtt osszák szét Magyarország egyes tartományaiba, és mindegyikük a nekik kijelölt tartományban tartózkodjon, és így, mivel nem lesznek sokan együtt, nem tudnak sérelmet okozni a magyaroknak, és ha a kun a magyart vagy a magyar a kunt megsértené, tegyenek közöttük egyenlő igazságot az ispánok, akikre ezt a királyi kegy elvesztése büntetésének kilátásba helyezésével rábízták. A kunoknak nagyon nem tetszett, hogy el kellett válniuk egymástól, de így aztán senkit meg nem sértve kóborolták be nemezsátraikkal, barmaikkal és nyájaikkal Magyarország lakatlan földjét. És mivel sokan voltak közöttük szegények is, a magyarok csaknem ingyen szereztek közülük servienseket. És így a kunok helyzete inkább volt hasznukra, mint kárukra. Ezzel tehát meg kellett volna szűnnie a népek rosszindulatának.

9. Felelet a gyűlölség második okára

Ha a király atyjának halála után, amikor kezébe vette országának kormányzását, a főemberek közül némelyeket vizsgálat alá vont, és kínzásnak vetett alá, ezen a józan eszű embernek nem kell csodálkoznia, hiszen ezek közötte és az atyja között igen gyakran lázongást és botrányt idéztek elő, úgyhogy sokszor egymás ellen akartak már harcolni, erről, meg arról az oldalról is katonaságot gyűjtve, ha a középúton járók a békeszövetséget meg nem újították volna közöttük. Ha maga a király atyja udvarába ment, egyáltalán nem adták meg neki a tiszteletet, sőt, ha tehették, arra törekedtek, hogy őt szóval és tettel megalázzák, ezt tagadni nem lehet. Aztán meg az atya és a fiai élete ellen gonosz módon összeesküdtek, hogy őket karddal elpusztítva, könnyen elnyerhessék Magyarországból - amelyet maguk között részekre felosztottak - a nekik jutó részt anélkül, hogy bárki feltételeket szabna nekik. És amikor terveiket nem tudták megvalósítani, más, még hitványabb dolgot eszeltek ki. Levelet küldtek bizonyos szerződési feltételekkel Ausztria hercegének, és ebben megígérték Frigyes római császár úrnak, hogy neki adják az ország koronáját és Magyarországot.[8] De a hírnököt elfogták az úton, és a levéllel együtt a király elé állították. És ha ő életben hagyta ezeket, könyörületességgel járt el velük szemben, ami magasztossá teszi az ítéletet. Elrendelte, hogy az országot meg kell tisztítani a gonosz emberektől, de vajon mi méltánytalanságot tartalmaz ez a rendelkezés? Elégettette a bárók székeit, de vajon mi méltánytalanság volt ebben? Vajon az uraknak egyenlőeknek kell lenniük az alattvalókkal? A magyarok tehát nem voltak igazságosak ebben a tekintetben.

10. Felelet a gyűlölködés harmadik okára

A gyűlölködés harmadik okát illetően a következőképpen mentegették a királyt. Mindenki előtt ismeretes, hogy Magyarországnak hetvenkét vármegyéje van. Ezeket Magyarország királyai érdemeket szerzett embereknek adományozták, de vissza is vehették a birtokos jogainak sérelme nélkül. Ezekből származott pompájuk, gazdagságuk, birtokuk, hatalmuk, felségük és erősségük. Ámde némely elődeiknek tékozlása következtében a vármegyék fölötti birtokjoguk annyira megkisebbedett, hogy a személyek érdemeit vagy érdemtelenségét meg sem vizsgálva, örök birtokként nekik adományozták a vármegyékhez tartozó birtokokat, falvakat és fekvőségeket, aminek következtében az ispánok nem rendelkeztek emberekkel, és amikor kivonultak, a vármegyék jogainak megnyirbálása következtében egyszerű vitézeknek gondolhatták őket. Akik viszont hatalmasabbak voltak, mint a tárnokmester, akit kamarásnak is mondanak, továbbá az étekfogó, a pohárnok, a lovászmester és a többiek, akik az udvarban tisztségekkel rendelkeztek, ezekből annyira megzsírosodtak, hogy a királyokat semmibe vették. Ez pedig, mivel helyre akarta állítani a korona hatalmát, amely csaknem jelentéktelenné vált, igyekezett a helytelenül elidegenített birtokokat mind az ellenfeleitől, mind a párthíveitől a vármegyék joghatóságába és birtokába visszajuttatni, bár ez sokaknak nem tetszett. Bár senki ellen nem követett el jogtalanságot, és mindenben a saját jogával élt, mégis a királyi javakból megfelelő jutalmat adott azoknak, akik jól és hűségesen szolgálták. Ezért, mivel csak jogával élt, meg kellett volna szűnnie a magyarok rosszindulatának.

11. Felelet a gyűlölködés negyedik okára

Mivelhogy a sokféle különbözések és a különböző szokások következtében egész Magyarországnak nem volt egységes formája, és mivel a király minden erejével reformokra törekedett, és e súlyos ügyekkel elfoglalva nem volt képes az egyes emberek számára jóindulatú meghallgatást biztosítani, gondos megfontolás után azt a határozatot hozta, hogy az ország lakosainak ügyes-bajos dolgait a Római Kúria mintájára kérvényezés útján kell udvarában elintézni. Meghagyta tehát kancellárjának, hogy a könnyű és egyszerű ügyeket maguk intézzék el, amilyen gyorsan csak lehet, és csak a fontos és nehéz ügyeket terjesszék eléje meghallgatásra. Ezt azért tette, hogy az ügyek gyorsan kellő elintézést nyerjenek. De a rosszakaratú emberek azt, amit az elnyomottakon való könnyítés céljából talált ki, elcsavarták helytelen útra, és hazug módon a kákán is csomót, a tojásban szőrszálat kívántak találni.

12. Felelet a gyűlölködés ötödik okára

Azt is igyekeztek bizonyítani, hogy teljesen hamis az állítás, hogy a király a kunokat a magyarok elnyomására és irántuk való gyűlöletéből hozta be. Ellenkezőleg, csupán azért tette, hagy az Isten nevének tisztelete gyarapodjon Magyarországon az ő idejében, és így, ha történetesen háborút kellene viselnie ellenségeivel szemben, ezek ellen segítségükkel nagyobb erővel és keményebben harcolhasson. Ha pedig a kunokat nagyobb megbecsülésben részesítette, mint a magyarokat, azt nem vehették rossz néven, és nem is kellett volna rossz néven venniük. Mert úgy illett a királyi méltósághoz, hogy a behozott vendégeket megbecsülésben részesítse, legfőként azért, mivel ezt esküvel meg is ígérte nekik, és mivel azok követni kezdték őt hitében. És mivel a magyarok gyűlölködők voltak velük szemben, Magyarországon csak a király volt a védelmezőjük. Kuthent, a kunok királyát ugyanis a király, igen sokat másokat az ország főemberei kereszteltettek meg, úgyhogy ezek már házasságot is kötöttek magyarokkal. És ha a király nem kedvezett volna nekik, nem maradtak volna Magyarországon.
Meghallgatva pedig azt, amit az egyik és a másik oldalról is előadtak, az író az ügyet nem zárja le; döntse el a kérdést az olvasó az igazságosság segítségével, ha képes rá.

13. Betoldás az elbeszélés folytatásához

Az író, miután befejezte e közbeiktatott részt, tollát a megkezdett tárgy folytatólagos tárgyalására irányítja. És hogyha egyesek mérgezett nyelvvel belé akarnak majd marni, mondván, hogy az ilyenfajta közbeiktatás nem tartozik a tárgyhoz, és hogy jól meg lehetett volna ezek nélkül: ez az állítás nem igaz, mivel ez a viszálykodás volt a legfőbb gyújtóanyag ahhoz, hogy Magyarország ilyen gyorsan tönkretétetett.

14. A magyar közvélemény

Az Úr egy esztendejének lepergése után, miközben Magyarország a király iránt ilyen rosszindulattal viseltetett, az Úr születésének ünnepe táján híre jött annak, hogy a tatárok Magyarországnak Oroszországgal határos vidékeit elpusztították. És mivel a király erről hírvivői útján megbizonyosodott, az Orosz-kapu őrizetére - melyet Hegyi-kapunak[9] is mondanak, s amelyen keresztül vezet az út Magyarországba - elküldötte legfőbb ispánját, a nádort[10] a seregével, és egész Magyarországon kihirdettette, hogy mind a nemesek, mind azok, akiket királyi servienseknek neveznek, mind a várkatonák, vagyis a fentebb említett várakhoz tartozók, készüljenek föl a hadra, és készen legyenek akkor, amikor a király értük fog küldeni. Mikor pedig ezt egész Magyarországon kihirdették, a magyarok a szerfölött nagy vigasságuk közepette nem hitték el, azt erősítgették, hogy már sokszor hallottak ilyen híresztelést a tatárokról, és mindig azt tapasztalták, hagy ez semmit sem jelent. Ezért azt mondogatták: „Sok olyan újjászületik, ami már elhullott."[11]Mások azt bizonygatták, hogy az ilyenféle híreket az egyházak némely főpapjai terjesztik azért, hogy annak idején nekelljen a zsinatra menniük, amelynek megtartására a római pápa hívta meg őket.[12] Ez volt az ő vélekedésük. Ámde mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Ugolin kalocsai érsek[13] a maga és néhány püspöke számára Velencébe küldött gályákért, és hogy a király visszahívta őket útjukról, akaratuk ellenére.
Mások pedig, igen sokan, azt magyarázgatták, hogy van okuk a király elleni gyalázkodásra, mert a kunok szövetséget kötöttek az oroszokkal, hogy az oroszokkal együtt harcolnak a magyarok ellen, akiktől az oroszok sok csapást szenvedtek el, és akik gyakran tönkreverték őket, és Kuthen az embereivel azért előzte meg őket, több mint egy évvel, hogy az ország viszonyait megismerje, nyelvét megtanulja, és amikor értesül azok bejöveteléről, megkezdje a harcot a király ellen, és így azok könnyebben birtokukba vehetik majd a Kaput; és Kuthen segítségére sietgetnek, és így gyorsabban elpusztíthatják Magyarország valamely részét. Ezért örvendezve mardosták a királyt, amiért behozta a kunokat, mint fentebb kifejtettük. És ebben a vélekedésben igen sokan megegyeztek.

15. A király tanácskozása a tatárok ellen

Utóbb, amikor tehát a nagyböjt felé folytatta útját az idő, miközben egyre jobban terjedt az ilyesféle hír, a király sietve igyekezett egy falu felé, amelyet Budának hívnak, amely a Duna partján fekszik, ahol a nagyböjtöt szokta tartani azért, mert ezt helységet jobban megközelíthetőnek tartották. És miután összehívta az érsekeket, püspököket, és az ország más nagyjait, állandóan azon tanácskozott, mi módon intézkedjék ebben a fontos dologban. Gyakran intette és buzdította őket arra, hogy mindenki tartsa készenlétben zsoldos katonáit. Kuthent pedig, akit feleségével, fiaival, leányaival és némely főbb emberével együtt a király gyanús és bűnrészes egyénekként meghívott, közős és megfontolt elhatározással udvari őrizet alá vette, nehogy kezeik közül elmenekülhessenek.

16. Mit tett Béla király, amikor a nádor útján értesült a tatárok betöréséről

A nagyböjt közepe táján azonban vágtatva érkezett a királyhoz a nádor egyik vitéze, aki a nádor nevében jelentette, hogy már az Orosz-kapuhoz érkeztek, és a gyepűakadályokat lerombolták, és hogy nem hiszik, hagy a nádor ellen tud állni nekik, hacsak a király nem küld gyors segítséget. A király pedig hitetlenkedve, még mindig nem vitt magával fegyveres katonákat. És mialatt ilyen aggodalmak között ott időzött, az ezután következő negyedik napon megérkezett maga a nádor egyedül, éjjel-nappal vágtatva, és elmondta, hogy március kezdetén, a tizenkettedik napon a Kapunál megütközött velük, és miután azok csaknem minden emberét nyíllal és karddal kegyetlenül leöldösték, ő kevés emberével megmenekült, és jött hírül adni, mi történt. De a király, bár a rossz hírek miatt nem kevéssé megdöbbent, elbocsátotta érsekeit, püspökeit és másokat, ispánjait és báróit, határozottan és szigorúan meghagyva nekik, hogy ki-ki összegyűjtve katonaságát, a lehetőség szerint térjen vissza hozzá, és időt nem vesztegetve, siessen, ahogy a sürgető szükség és a nyilvánvaló érdekük megköveteli. És meghagyta István magiszternek, a váci püspöknek meg az aradi és a Szent Üdvözítőről nevezett Csanádi préposnak, hogy menjenek sietve a királynéhoz, és siessenek vele Ausztria határához, ott várva be a bajok végét.[14] Úgyszintén megkérte levelében Ausztria hercegét, hogy sietve jöjjön hozzá, és megparancsolta az összes kunoknak, hogy halogatás nélkül jöjjenek hozzá. Ő ugyanis Esztergomból és Székesfehérvár városából, amelyek csupán egynapi távolságra vannak egymástól, összegyűjtött seregével azonnal átkelt a Dunán, és a nagy és igen gazdag német városban, amelynek Pest a neve, Budával szemben, a Duna másik partján töltötte az időt, itt várva be főembereit, ispánjait és báróit seregeikkel együtt.

17. Másik betoldás

Figyeljen, tisztelendő atyám és uram! Mivel, ha sok dolog egyszerre tárul szemünk elé, nem lehet egyszerre elbeszélni őket, szükségszerű tehát, hogy az egyik dolgot mellőzve, a másikat vegyük föl az elbeszélésbe.

18. Ismét egy betoldás következik

Jegyezze meg tehát a tatárok urainak a neveit, és hogy miként törtek be Magyarországba, azaz az ő ravaszságukat, mivelhogy nem fogok megvitatás nélkül hagyni egyetlen szakaszt sem anélkül, hogy egy-egy szakasznak ne adnám meg a szükséges értelmezését.

19. A Magyarországba betörő tatár királyok neve

A Királyok Királya és ama tatárok ura, akik Magyarországba bevonultak, személyneve szerint Batunak hívatott. A seregben alatta a leghatalmasabb vezért Bohetornak hívták. Derékségben a legjobbnak Kadánt mondták. Coaktont, Feycant, Petát, Hermeust, Chebét, Ocadart nagyobb királyoknak tartatták a tatárok között, ámbár voltak még közöttük igen sokan királyok, hercegek és hatalmasok, akik ötszázezerfegyveressel törtek be a magyar királyságba.[15]

20. Hogyan tették tönkre a tatárok Oroszországot és Kunországot

Hát így! Amikor Oroszországot és Kunországot teljesen és egyetértéssel elpusztították, négy-öt napi járóföldre visszavonulva, elhagyták a Magyarországgal szomszédos végvidékeket, hogy amikor majd visszatérnek, mind lovaik, mind maguk számára találjanak élelmet, és hogy róluksemmiféle hír se érkezzen a magyarokhoz. Amikor pedig az említett országolt élelmiszereit fölemésztették, és célul Magyarország elfoglalását tűzték ki, Batu, a nagyabb uruk, elbocsátván egész cselédségét, egymagában és nem is sok katonával egyenes úton sietett az említett Orosz-kapuhoz, amely közelebb volt ahhoz a helyhez, ahol seregét összevonta. És miután legyőzte a nádor seregét, elfoglalta ugyanezt a kaput, és bevonult rajta.
Peta király Lengyelországon keresztül irányította lépteit, és miután Lengyelország hercegei közül egyet megölt, és Wratisláviát, e legnemesebb várost lerombolta, és iszonyú öldöklést vitt végbe - mivel a többi herceg nem tudott segítséget nyújtani[16] -, hasonló kegyetlenséggel átvonulva Morvaország földjein, Magyarország kapuja felé sietett.[17]
Kadan király Oroszország és Kunország között az erdőkben háromnapi utat megtéve, elérkezett a gazdag Radnához,[18] a németeknek magas hegyek között épült városához, a király ezüstbányájához, amelyben a nép megszámlálhatatlan sokasága tartózkodott. De mivel ezek harcos emberek voltak, és fegyverekben sem szenvedtek hiányt, miután meghallották azok megérkezését, a városon kívül, az erdők és hegyek között kimentek eléjük.
Kadan pedig, meglátva a fegyveresek sokaságát, hátat fordított nekik, megfutamodást színlelve. A győzelemmel visszatérő népek ekkor letéve fegyverüket kezdtek a bortól lerészegedni, ahogyan a németek dühe ezt megköveteli. De a tatárok, hirtelen visszatérve, mindenfelől bevonultak a városba, mert annak sem árkai, sem falai, sem semmiféle erődítményei nem voltak. És noha innen is, onnan is nagy öldöklés támadt, amikor a nép látta, hogy nem tud nekik ellenállni, kegyelemre megadta magát mindenestül. De Kadan, miután a várost védelme alá vette, Aristaldot, a város ispánját, hatszáz válogatott német fegyveressel együtt besorozta saját katonái közé, és megindult velük az Erdőn inneni vidékre.[19]
Bochetor pedig más királyokkal együtt átkelve ama folyón, amelyet Szeretnek mondanak, elérkezett a kunok püspökének a földjére, és legyőzve azokat az embereket, akik ott a harcra összegyülekeztek, az országot mindenestül elfoglalta.[20]
Visszatérek tehát Magyarország királyához - aki az említett Pest városában tartózkodott -, hagy bővebben leírhassam kivonulását.

21. Hogyan haladtak előre a tatárok, miután a Kaput birtokukba vették

Miután pedig Batu, a nagyobbik úr, a Kaput birtokába vette, elkezdte a városok felégetését, és kardja nem kímélt sem nemet, sem életkort, és amennyire csak tudott, sietett a király ellen.
És amikor az Úr kínszenvedését megelőzte vasárnap előtti pénteken[21] Pesthez egy félnapi járóföldre érkezett, egyeseket azonnal a városhoz küldött, hogy égessenek, gyilkoljanak, ahogy velük született gonoszságuktól telik. A következő nap másokat küldött ki, vagy ugyanazokat, és hasonló vagy még gonoszabb dolgokat hajtottak végre. De a király nem engedte meg, hogy némelyek kimenjenek ellenük, és megütközzenek velük. És amazok, amikor azt hitték róluk, hogy visszatérnek, ismét elmentek: a napot teljesen erre a játékra fordították. És amikor vasárnap is ugyanezt tették, Ugolin kalocsai érsek nagyon nehezen viselte el, hagy ezek néhányan, mint valami rablók annyi derék embert megszégyenítenék, de még nehezebben viselte el, hagy a királyt ő is, meg az emberei is félénk szívűnek látta. Ezért a király parancsa ellenére egynémely emberével kiment, és meg akart velük ütközni. De amazok hátat fordítottak neki, és lassan vissza kezdtek vonulni. Ennek láttán az érsek sebes vágtában üldözőbe vette őket. Végre, amikor amazok egy mocsaras helyre találtak, nagyon gyorsan átkeltek a mocsáron. Az érsek nem vette észre ezt, és mivel már igen közel voltak hozzájuk, beleszáguldott a mocsárba. Mivel őt és embereit a fegyverek súlya lenyomta, sem átmenni, sem visszamenni nem tudtak. De amazok nagyon gyorsan visszatérve hozzájuk, körülvették a mocsarat, és nyilaikat záporként rájuk lőve azon a helyen mindnyájukat megölték. Az érsek három-négy emberével megszégyenülve kimenekült, és visszatért a városba, nem csekély haraggal mind övéinek veszte miatt, mind pedig azért, hogy a király nem menesztett senkit sietve a megsegítésére.

22. Hogyan pusztult el Vác városa

A kínszenvedésről elnevezett vasárnapon[22] Batunak, a királyok királyának egy seregrésze Vác városához érkezett, amely a Duna partján fekszik egy félnapi járóföldre Pest városától, ahol a király időzött seregével. Miután elfoglalták és legyőzték a várost, és nagy vitézül megadásra kényszerítették azokat, akik az egyházban, vagy az egyház kőépületeiben - melyeket megerősítettek - kerestek menedéket: mind a városból, mind a körülfekvő falvakból a nép megszámlálhatatlan tömegét, és miután az egyház kincstárát birtokukba vették, a kanonokokat és más személyeket, úrasszonyokat és leányokat, akiket nem akartak karddal elpusztítani, tűzben elégették. És így a kínhalálról elnevezett vasárnapon kínhalált szenvedtek a váciak, hogy kiérdemeljék osztályrészüket az Úr Jézus Krisztussal.

23. Hogyan csúfolta meg Ausztria hercege a tatárokat

Azt sem lehet elhallgatni, hogy Ausztria hercege a király kérésére megjött, de csak kevés emberrel és felkészületlenül, mint aki mit sem tud a történtekről. És amikor a tatárok közül némelyek szokásuk szerint Pest városához jöttek, fegyvert ragadva és lóra ülve, eléjük ment. Amikor már össze kellett volna csapniuk, amazok hátat fordítva eltakarodtak, ahogy ez szokásuk volt. De a herceg megsarkantyúzta lankadó lovát, elérte az egyiket, és lándzsával úgy rásújtott, hogy - bár a lándzsa nyele eltörött - őt lováról a földre terítette. Egy másiknak pedig, az ő kánjuknak, azaz főbb emberüknek, aki a leterítettnek segítségére akart sietni, a hadiszokás szerint nyerge mellett lévő pallosát hirtelen elragadva, egy csapással levágta a karját. Ez a nyeregből azonnal lebukott, és kilehelte a lelkét. Mivel a többiek futásnak eredtek, elfogták a leterítettet, és megkötözve elhozták a sereghez a lovakkal együtt. Ezért a magyarok, megragadva az alkalmat, egyhangúlag ócsárolni kezdték a királyt és magasztalni a herceget.

24. Hogyan ölték meg Kuthent, a kunok királyát

És mivel az volt a közvélemény, hogy Kuthen - akit övéivel együtt, mint mondottuk, a király közelében őrizetben tartottak - e nagy gonosztettben nem ártatlan, és mivel még kunoknak és nem tatároknak hitték azokat, akik most jöttek: az egész nép kiáltozott ellene: „Haljon meg! Haljon meg! Ő az, aki Magyarország pusztulását szorgalmazza!" És a királyt is szidalmazták miatta, mondván: „Harcoljon a királyunk, aki a kunokat a mi gyűlölségünkre behozta." Mások azt kiabálták: „Harcoljon azokkal a király, akiknek a mi birtokainkat odaadományozta!" Mivel a király gyakran hallotta e szidalmakat, elküldte egy alattvalóját Kuthenhez azzal, hogy haladéktalanul jöjjön hozzá. De Kuthen, aki gyakran hallotta a nép kiáltozását, bár mentes volt a bűntől, mégis félt a büntetéstől, és azt üzente a királynak, hogy semmi esetre sem mehet hozzá, hacsak nem küldi érte egy olyan alattvalóját, akinek hatalma lesz ahhoz, hogy őt hozzá vezesse, és a nép kezeiből kiragadja. Mikor a hírvivő elmondta ezt a királynak, nagy zajongás támadt a nép között. „Haljon meg! Haljon meg!" És a magyarok és németek hirtelen felfegyverkezve betörtek a palotába, ahol tartózkodott, és erőszakkal hozzá akartak menni. Kuthen pedig övéivel együtt íjat és nyilat ragadva nem engedte, hogy ezek hozzájuk jöjjenek. De amikor a nép nagy sokasága odacsődült, elfogták őket, és azon nyomban levágták a fejüket, és a palotából az ablakon keresztül a nép közé dobták. Némelyek azonban hajlandók ezt a gonosztettet Ausztria hercegének tulajdonítani, mások pedig azt mondják, hogy ez a király parancsára történt. Mégis, miután bizonyossá vált, hogy Kuthen ebben a gonoszságban nem részes, azt állítják: nem valószínű, hogy a király, aki őt a keresztvízből kiemelte, és neki eskü alatt biztonságot ígért, ilyen gonosztettet követett volna el.
Én ugyan nem akarom eldönteni, hogyan is történt ez; döntse el az, aki tudja, és Ő majd cselekedete szerint büntetéssel fog sújtani vagy kegyében részesíteni mindenkit.

25. Mit csináltak a kunok, amikor meghallották királyuk halálát, és hogyan indult el Béla király a tatárok ellen

Mivel a tatárok éjjel-nappal égették a falvakat a környéken, a kalocsai érsek sürgette a királyt, hogy vonuljon ki a sereggel ellenük. Tehát Ausztria hercegének távozása után, főként hogy az ország egy nagyobb hadserege megérkezett, a király hadseregével együtt felszedelőzködve kivonult, és lassan megkezdte előrenyomulását ellenük. És amikor a tatárok ellen mindenünnen fegyverbe hívott kunok egy akarattal megérkeztek a király segítségére, meghallva uruknak, Kuthennek halálát, megzavarodtak, és mélységesen felindultak, nem tudván, hogy mit tegyenek.
Amikor pedig halálának híre elterjedt, a falusi magyarok, akik gyűlölték őket, mindenütt fölkeltek ellenük, fosztogatták és öldökölték őket minden kímélet nélkül. Ők, látván, hogy ilyenformán elpusztulnak, egybegyűltek, és nemcsak magukat kezdték védelmezni, hanem a falvakat is felégették, és a parasztokat nagy vitézül leverték.

26. Hogyan menekült meg a csanádi püspök a kunok keze közül

De amikor Bulcsú csanádi püspök és Barc fia Miklós[23] sok nemessel együtt asszonyaikat, fiaikat, leányaikat és cselédségüket a Felvidékre akarták vinni, hogy utána sietve a király seregéhez csatlakozzanak, szembetalálkoztak a kunokkal, és kemény harcot kezdtek ellenük. De nem tudván nekik ellenállni, csaknem mindnyájan kard által pusztultak el. Mégis a püspököt, aki egy kocsin feküdt betegen, kevesedmagával továbbvitték, közben a harc tartott. A kunok pedig ezután úgy pusztították az országot, mint a tatárok, és összegyülekezve, erről az oldalról átkeltek a Dunán, és így pusztítva siettek Marchia felé. A marchiai emberek, ezt megtudva, egybegyülekeztek, és eléjük menve, megütköztek velük Marchia határán, de alulmaradtak, és egyikük a másikukat megelőzte futásban. És így a kunok gyalázatos módon elfoglalták Marchiát, kegyetlenül megbosszulva uruk halálát. Mert amikor öldösték a magyarokat, azt mondogatták: „Szenvedd el ezt a vágást Kuthenért!" És miután elpusztították a nevezetesebb falvakat, mint a tanáccsal bíró Nagyolaszit, Szentmártont és másokat, és miután sok pénzt, lovat és barmot szedtek össze, elpusztítva a földet, átmentek Bulgáriába.[24]

27. Hogyan csapták be a váradi püspököt a tatárok

Benedek váradi püspök[25] a király parancsából nagy sereget gyűjtött össze, és amikor segítségére akart menni, megtudta, hogy a tatárok elpusztították Eger városát, és hogy zsákmányként elvitték onnan a püspöknek és az egyháznak a kincseit, miután a város lakóit és másokat is, akik ennek védelmére összejöttek, részint tűzzel, részint karddal elpusztították. Bátorságot merítve abból, hogy néhány nappal előbb ezeknek egy csekély csapatával megütközött, és győzött ellenük: nem törődött a fősereggel, utánuk indult, hogy a kincs töredékeit összegyűjtse magának, hagy ne vesszenek el. A tatárok, előre látva ezt, csak színlelték a visszavonulást, és megálltak. És mivel a tatároknak igen sok lovuk volt, s ők maguk kevesen voltak, a következőt koholták ki és rendezték meg. Készítettek ugyanis kísérteties figurákat és igen sok szörnyalakot, és ezeket szabad lovakra ültetve, mintha katonák lennének, sorba állították, és a lovakat egy kis hegy alá vezették, s néhány szolgát velük hátrahagyva, megparancsolták, hogy amikor ők a magyarokkal csatába kezdenek, jöjjenek elő rendezett harcvonalban, és lassan vonuljanak feléjük. Ők maguk a síkságon várták a magyarokat. Amikor ezek megérkeztek, Both ispán és néhányan mások - akiket Magyarország kiválóbb vitézei közül valóknak tartottak, és akik a püspökkel jöttek -, meglátván őket, lovaik gyeplőjét megeresztve, igen kemény ütközetet vívtak velük. És mivelhogy a tatárok számukat tekintve kevesebben voltak, színlelésből hátat fordítottak, és a kis hegy felé kezdtek visszavonulni. És amikor amazok a kísértetalakokkal a hegy alól előjöttek, méghozzá - ahogy megbeszélték - rendezett hadsorokban, a magyarok ennek láttán úgy vélték, hogy csapdát állítottak nekik, és ezért hátat fordítva, gyors futásba fogtak. A tatárok pedig visszafordulva ellenük, üldözőbe vették, leterítették és öldösték őket, csak a legnagyobb hitványsággal gyakorolhattak ekkora kegyetlenséget velük szemben. A püspök pedig kevés emberével visszatért Váradra, és egy ideig ott tartózkodva, összegyűjtött néhány katonát, átkelt a Dunán, és elmenekült.

28. Béla királynak a tatárokkal vívott szerencsétlen harca

Amikor a király, mint mondottuk, Pest városából kivonulva, a fegyveresek nagy sokaságával a tatárok ellen indult, azok visszatértek a falvak felégetéséből, és hirtelen összegyülekezve, visszavonultak azon az úton, amelyen jöttek. És ahogy lassan a nyomukban voltak, lassan hátráltak amazok is színlelésből. És amikor a magyarok egy bizonyos folyóhoz érkeztek, amelyet Sajónak hívnak - amely Eger városától nem nagyon messze folyik, és a Tiszába ömlik -, a folyón egy hídon átkelve, megálltak, tábort ütöttek, őröket állítottak a hídra, hogy éjszakai őrszolgálattal őrködjenek: a tatárok pedig a mocsaras helyen való átkelés után a víz körül a síkságon helyezkedtek el. És mivel a víz nagy volt és mocsaras, nem volt hihető, hogy a hídon kívül bárki átkelhessen. A király eközben buzdította övéit, hogy férfiasan készüljenek a harcra; és nem kevés zászlót osztott ki saját kezűleg a főemberek között. A magyarok pedig, bízva sokaságukban, mindebből gúnyt űztek, de a fentebb jelzett okok miatt nem volt sem kedvük, sem lelkesedésük a csatához. Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér, és nem általános lesz mindnyájuk számára; ahogy hallomásból tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már akárhányszor megtörtént. Ugyanis a kunok hirtelen szoktak betörni és az ország egy részét elpusztították, mielőtt a magyarok összegyülekeztek, azután pedig sietve visszavonultak. És néha a magyarok ugyanezt tették Kunországgal. - Ámde nem így állt a dolog! Mert ez utóbbi események a legkevésbé sem feleltek meg az előbbieknek. Mindamellett minden éjjel ezer katonát állítottak fel a hadsereg őrzésére. Minek erről több szó?
A tatárok nem messze a hadseregtől találtak egy gázlót, és egy éjszaka alatt mindnyájan átkeltek rajta, és hajnalban a király egész seregét körülvéve, jégesőként kezdték lőni nyilaikat a hadseregre. A magyarok, részint, hogy meglepték, részint, hogy ravaszsággal megelőzték őket, fegyvert öltve, lóra szálltak, de a katonák nem tudták uraikat, az urak katonáikat megtalálni, és amikor harcba indultak, lanyhán és egykedvűen vonultak. A nyíllövések oly sűrűn estek, hogy a harcosokat szinte árnyékba borították, és a nyilak úgy repdestek a levegőben, mint ahogyan a sáskák és szöcskék szoktak rajokban szállni. És így, mivel a nyilazást nem tudták megállni, visszatértek a sereg körletébe. És a király pedig nem volt képes felállítani a csatarendet. És ha a magyarok a sereg egy-egy részéből összevegyülten vonultak a hadba, a tatárok szembejöttek velük nyilaikkal, és arra kényszerítették őket, hogy visszavonuljanak a sereg körletébe, úgyhogy a szerfölött nagy hőség, és a hely szűke következtében akkora fáradtság vett erőt rajtuk, hogy a király és a kalocsai érsek, akik aggódva rettegtek, sem fenyegetésekkel, sem hízelgésekkel és buzdítással nem voltak képesek harcba küldeni őket, hiszen hajnaltól egészen délig ebben a szorongatott helyzetben voltak már. Végre, amikor úgy látszott, hogy erejük elhagyja őket, Kálmán herceg, a király testvére[26] mindazon embereivel, akikkel ekkora szorongatott helyzetben rendelkezhetett, igen kemény ütközetet vívott a tatárokkal a tábor egyikoldalán, harcban töltve a nap nagy részét; de csalódott, amikor azt hitte, hogy a sereg hátralévő része megsegíti. Mert azt hitték, hogy a legtöbben a tábor másik oldalán harcba vonulnak; ezek azonban nem harcba indultak, hiszen a tatárok kissé félrehúzódva, önként utat engedtek nekik maguk között minden nyíllövés nélkül. Ezért egyre több és több magyar vonta ki magát a seregből, felhasználva ezt az utat. És minél többen vonultak el itt, annál szélesebb utat hagytak nekik a tatárok. És ebben a nagy ütközetben sem lárma, sem egy szó nem volt közöttük. És amikor a király azt hitte, hogy az ütközetbe mennek, ezek inkább elszökdöstek, semhogy a harcba mentek volna. A tatárok pedig a király csapatára várakozva nem mozdultak. És amikor már több oldalon is nyitva állt az út a királyi csapat előtt, a király anélkül, hogy felismerték volna, utat talált az erdő felé. Kálmán herceg pedig a sereg egy másik oldalán eredt útnak, és éjjel-nappal váltott lovakon megeresztett gyeplővel sietett a már említett Pest felé, a dunai révhez, nem is az országúton, amelyen a magyar nemzet bukdácsolt, hanem úttalan utakon. És bár a vár polgárai arra kérték, hogy maradjon ott addig, amíg hajókat készítenek az úrasszonyok, feleségeik átszállítására, mégsem tudták őt visszatartani, sem erre rávenni; azt mondta ugyanis, hogy mindenki önmaga gondoskodjon magáról. Az üldözők megérkezésétől félve ugyanis azonnal átkelt egyedül, és Somogyba futott egy bizonyos helységig, amelynek Segesd a neve. És bár Pest polgárai háznépükkel együtt siettek az átkeléssel, mégis közben meglepték őket a tatárok, és akik nem fulladtak a Dunába, azok kard által pusztultak el.

29. A pécsi püspök menekülése

Bertalan pécsi püspök[27] pedig, amikor látta a sereg pusztulását, és megfigyelte, hagy a tatárok közül néhányan megrohamozzák a sereget, és a tábort több helyen felgyújtják, hasonlóképpen nem az országúton, hanem a mezőkön keresztül futásnak eredt sok katonájával. És amikor a tatárok közül néhányan vágtában utánuk hajszolták lovaikat, váratlanul rájuk tört László ispán, aki katonáival kibontott zászlók alatt a királyhoz igyekeztek, semmit sem tudva a történtekről. A püspök, megismerve a magyar zászlókat, odakanyarodott az ispánhoz, a tatárok pedig, amikor észrevették a sokaságot, visszahúzódtak, és másokat igyekeztek üldözőbe venni. És így az ispán, a püspökkel együtt elvonulva, kimenekült a kezük közül.

30. A fent említett ütközetben megölt püspökről és más egyháziakról

Mind a Pest felé vezető széles úton menekülők között, mind a seregnél maradók között olyan nagy volt a mészárlás, annyi ezer ember pusztult el, hogy azt felbecsülni sem lehet, és hitelt sem adhatunk egykönnyen az erről elbeszélőknek a felmérhetetlen veszteség miatt. Mégis az egyháziak közül a főbbek, akik elestek: Mátyás esztergomi érsek, akit a király szerint hűsége miatt, részint mivel együtt nevelkedett, a leginkább kedvelt, és akinek tanácsaival a fontos ügyekben nagy bizalommal élt; Ugolin kalocsai érsek, aki a legnemesebb nemzetségből származott, és aki mellőzve a jelentéktelen ügyeket, a nagy és fontos világi ügyeket intézte; ő volt az, aki iránt a magyar nemesek bizalommal viseltettek, és aki révén lélegzethez jutottak; ő volt az, akivel szemben a főemberek és a középrendűek alázatosakká váltak belé vetett bizalmuk miatt. György győri püspök, aki erkölcseiben nemes volt és jártas a tudományokban; Rajnald erdélyi püspök; a nyitrai egyház püspöke, aki dicséretes életű férfiú volt, és erkölcseinek tisztességéről ismeretes; Miklós szebeni prépost, a király alkancellárja, aki nemes szülőktől származott, és aki, mielőtt a halál kényszerének alávetette volna magát, a főbb tatárok egyikének fejét vette; Eradius bácsi főesperes; Albert magister, esztergomi főesperes, aki a jogi vizeken evezve megérdemelte, hogy mint vezető másokat erre tanítson.[28] Testüket rettenetes pallosokkal úgy összekaszabolták, hogy amazok elvonulása után, bár sokat keresték semmiképp sem tudták megtalálni. A halandók közül senkinek sem lehet biztos értesülése a nagyobb és kisebb rendű világiak számáról, akik belefulladtak a mocsarakba és vizekbe, vagy akiket a tűz emésztett meg, vagy kard által pusztultak el. Mert a mezőkön és az utakon sok halandónak a teste feküdt, némelyik levágott fejjel, némelyik darabokra szabdalva, a falvakban és egyházakban pedig, amelyekben menekülést kerestek, összeégve.
Ez a vész, ez a pusztulás, ez a romlás foglalta el kétnapi járóföldre az utakat, és az egész föld vértől vöröslött. És úgy feküdtek a testek a földön, mint a legelésző marhák, juhok és sertések csordái a pusztán vagy az építkezésekhez kifaragott kövek a kőbányában. A víz kapta a halandók vízbe fulladt testét; ezeket a halak, a férgek és a vízimadarak falták fel. A föld azok felett a testek felett nyerte el az uralmat, amelyek a mérgezett lándzsáktól, kardoktól és nyilaktól hullottak el; ezeket a vérüktől veres égi madarak és a fogakkal rendelkező szelíd és vadállatok rágták össze harapásaikkal gyalázatos módon, egészen a csontokig. A tűz azokat a testeket kapta meg, amelyek az egyházakban és falvakban elégtek. Néha el is oltották a tüzet az ilyenféle égetésből származó zsiradékok. Ezek nem enyészhettek el rövid idő alatt. Mert találni lehetett sok helyen még igen hosszú ideig megfeketedett, de el nem enyészett bőrrel bevont csontvázakat, mert az ilyenek az állatoknak nem szolgálnak kedvelt étekül, csak akkor, ha másféleképpen mentek tönkre. Mivel pedig az összes testek átmentek a három elem birtokába, lássuk, mit hagytak meg a negyedik elem számára. Tehát a levegőnek, melyet a negyedik elemnek tartanak, adta át a másik három az összes testek bűzét, és a levegő a bűztől annyira megromlott és megfertőződött, hogy azok az emberek, akik sebeiktől félholtan a mezőkön, utakon és erdőkben maradtak, és akik talán még élhettek volna, a levegő szennyezettsége miatt kilehelték lelküket. Így ebből a kegyetlen pusztuláshól a levegő is részesült. Mit mondjunk ennyi sok embernek - akik részint az ütközetben, részint menekülés közben estek el - aranyáról, ezüstjéről, fegyvereiről, ruháiról és más vagyonáról? A lovak nyereggel, zablával, de rajtuk ülők nélkül a mezőkön és berkekben futkároztak, és a zaj miatt annyira megvadultak, hogy szinte eszeveszettnek látszottak, és a rémült állatoknak, mivel gazdáikat nem tudták megtalálni, vagy kardtól kellett elpusztulniuk, vagy alávetniük magukat idegenek uralmának. Nyerítésüket sóhajtozásnak és sírásnak tarthatta volna az ember. Az ezüst- és aranyedények, a selyemruhák és más, az emberek számára hasznos dolgok, melyeket a menekülök a mezőkön és erdőkben dobáltak el, hogy gyorsabb meneküléssel kikerüljenek üldözőik kezeiből - még csak összegyűjtőkre sem találtak. A tatárok csak az emberek legyilkolását szorgalmazták, és úgy látszott, hogy a zsákmánnyal a legkevésbé sem törődnek.

31. Hogyan osztották fel a tatárok a győzelem után a zsákmányt, és hogyan írtak hamis leveleket a király pecsétjének megtalálása után

Miután ekkora hadsereg fölött győzelmet és diadalt arattak, és nagy tülekedéssel belefogtak a préda visszaszedésébe, miután a vérrel bemocskolt ruhákat, lovakat, a kiömlő vértől vöröslő aranyat és ezüstöt kőrakásokként vagy gabonaasztagokként egybehordták, az uruk és a tatárok előkelőbbjei összejöttek az osztozásra és az elosztásra. Az ezután következő osztozáskor megtalálták a király pecsétjét a kancellárnál[29] - akinek a fejét rettenetes karddal elválasztották a testétől - és már biztosak voltak az ország felől; attól való féltükben, hogy a népek, meghallva a király vereségét elszökdösve elmenekülnek, figyelje meg atyafiságod, milyen ravaszsággal jártak el.
Először is az egész Dunán túli[30] Magyarországot felosztották, és a tatárok főbb királyai közül mindegyiknek, aki még nem jött be Magyarországba, tulajdonába adták az őt megillető részt, megküldvén nekik a híreket és azt, hogy siessenek, mivel már nem áll előttük semmilyen akadály. És néhány magyar egyházi emberrel, akiket életben tartottak, írattak a Magyarországon lakozó főembereknek és közrendűeknek a király nevében sok hamis levelet ilyen formában: „Ne féljetek a kutyák vadságától és dühétől, és otthonaitokból ne merészeljetek kimozdulni; ugyanis, bár bizonyos előre nem látható körülmények miatt elhagytuk mind a tábort, mind sátrainkat, mégis Isten kegyelméből lassankint igyekszünk azokat visszaszerezni és újból vitéz ütközetet vívni velük; ezért csak imádkozzatok, engedje meg nekünk a könyörületes Isten, hogy összezúzzuk ellenségeink fejét." Ezt a levelet némely magyarok, akik már hozzájuk csatlakoztak, széthordták a címzetteknek; ez tett tönkre engem és egész Magyarországot. Mert annyira hitelt adtunk e levél valódiságának, hogy, bár pár nap után az ellenkezőjét tapasztaltuk, mégis, mivel az országot váratlanul érte a háborús zavargás, nem tudtunk a hírek megismerésére hírszerzőket küldözgetni, és így nem értesülhettünk az ellenkezőjéről. És így az elfoglalt Magyarország nem találhatta meg a menekülés útját.
De mivel a király ügyét nem tárgyaltuk, térjünk vissza az ő eléhaladására, helyesebben szólva eltávozására.

32. Mit tett Béla király seregének leverése után, és hogyan fogta el és fosztatta ki őt
Ausztria hercege

Miután tehát maga a király megfutamodott a táborból, igen kevés emberrel éjjel-nappal Lengyelország határai felé vette az útját, és innét egyenes úton sietett, ahogy csak tudott, hogy elérje a királynét, aki Ausztria határán időzött.[31] Ennek hallatára Ausztria hercege, szívében gonoszságot forralva, a barátság örve alatt elébe ment.
A király, aki egyedül Isten akaratából menekült ki annyi rettenetes nyíl és mérgezett kard közül, és aki oly hosszú utat tett meg, letette fegyvereit, míg az ebédet elkészítik, és szeretett volna a folyó mellett egy kis időre pihenést lelni az álomban.
Az álomból felébredve meglátta a herceget, és nagyon megörült. A herceg pedig vigasztaló szavakkal kérte a királyt, hagy keljen át a Dunán, mert ott nagyobb biztonságban pihenhet és időzhet. Ezek hallatára a király, aki ártatlanságában semmi rosszat nem gyanított, ráállt a herceg szavára. Azt mondotta ugyanis a herceg, hogy a másik oldalon van egy vára, és ott a királyt jobban megtisztelheti, holott azt a tervet hordozta lelkében, hogy nem megtiszteli, hanem megszégyeníti. És amikor a király azt hitte, hagy kikerüli Szküllát, beleesett a Kharübdiszbe,[32] és ahogy a hal, amikor el akarja kerülni a sütőedényt, hogy ne süssék meg, beleveti magát a parázs közé, és az süti meg: azt hívén, hagy elkerüli a rosszat, még rosszabbra talált. Mert Ausztria hercege, amikor kedve szerint hatalmába kerítette a királyt, kitervelt ravaszságával visszakövetelt tőle egy bizonyos mennyiségű pénzt, amelyet a király állítólag egykor kicsikart. Minek erről több szó? A király nem szabadulhatott a keze közül, amíg a követelés egy részét készpénzben, másik részét pedig arany- és ezüstedényekben ki nem fizette, országának három vármegyéjét pedig, amelyek szomszédosak voltak annak a földjével, zálogként le nem kötötte neki.[33] És bár az arany- és ezüstedények sokkal többet értek, a herceg csak kétezer márka értékben fogadta el a drágakövekkel együtt. A herceg pedig azonnal tényleges birtokába vette e vármegyék várait és saját költségén kijavíttatta azokat a tatárok ellen. Ha valaki azt kérdezné mennyi volt a váltságpénz, nem tudjuk, mert egyesek hét-, mások kilenc-, a többség pedig tízezer márkáról beszélt, de az igazságot nem lehet kideríteni, mivel titokban kötötték meg a szerződést, és azt esküjükkel pecsételték meg.
A király ezek után, ahogy csak tudott, sietett a királynéhoz, aki tőle nem messze volt. A királynéval együtt késedelem nélkül a császári udvarba és a római kúriához küldte segítségért István váci püspököt, ő maga pedig Segesd környékén időzött azokkal együtt, akiket maga köré gyűjthetett.[34]

33. Hogyan fosztotta ki Ausztria hercege a magyar menekülteket, és a németeknek Magyarország ellen elkövetett csúfolódásáról

A herceg, látván, hogy a magyarok mindnyájan menekülésre fogták a dolgot, sok katonát gyűjtött össze, és ezeket a magyarok ellen Magyarországba küldte, és így a tatárok a Dunának a túlsó oldalán pusztítottak, a németek meg az innenső oldalán zsákmányoltak. A falvakat égették, ahogy csak tudták, Győr városába bevonulva elfoglalták a várat, és azt tervezték, hogy erőszakkal a birtokukban tartják. A magyarok pedig ama vidékről összegyülekezve, fegyveres csapattal a várhoz vonultak, elfoglalták a várost, és a várban lévő összes németeket megégették. A herceg emiatt szerfölött megdühödött; a tatárok elől menekülő magyaroktól, akiket Ausztriában összegyűjtött, és akiknek hűséget fogadott, izzó haragjában egy bizonyos pénzmennyiséget követelt a várak és városok őrizete fejében, nem elégedvén meg azzal, amit a királytól kicsikart. És e kitalált ürüggyel - mivel mind a magyarországi németek, mind a magyarok bőviben voltak a pénznek és értéktárgyaknak, - gyalázatos módon teljesen kifosztotta őket. És a szerencsétlen magyarokat mindenütt kínzó harapásokkal (5Mózes 32, 24) zabálták fel az éles fogú vadállatok, és azután meztelenül az aszú földre vetették, vagy kiöklendezték őket.
De ezek kifejtése után számoljunk be a tatárok királyairól, akik utóbb vonultak be Magyarországba.

34. Hogyan vették be ostrommal a tatárok Nagyvárad városát, és hogyan nyomultak tovább előre Tamáshidáig és máshová

Kadan király, mint már egy másik helyen mondottuk, Radna elfoglalása és Aristald ispán elfogása után kiválasztott hatszáz előkelő, felfegyverzett németet, akik az említett ispán joghatósága alatt álltak. Ezek vezetésével a tatárok erdőkön, berkeken, sziklákon és meredek szakadékokon keresztül, váratlanul megérkeztek Nagyvárad városa alá. És mivel a város igen híres volt Magyarországban, mindenfelől sok nemes és asszony, mind úriasszonyok, mind parasztasszonyok odagyülekeztek. És bár a püspök egynémely kanonokokkal együtt eltávozott, én mégis ott voltam a visszamaradókkal. És a várat, amelyik az egyik oldalon le volt rombolva, széles fallal kijavíttattuk, hogy ha a várost nem tudnánk megvédelmezni, itt találhassunk menedéket. És amikor egy napon hirtelen megérkeztek, és bizonytalanná vált a városban való tartózkodásom, nem akartam a várba bevonulni, hanem elfutottam az erdőbe; ott sokáig bujkáltam, ahogy tudtam. Ők azonban hirtelen elfoglalták és nagyrészt felégették a várost, a vár falain kívül semmit sem hagytak meg, és a zsákmány összeszedése után mind a férfiakat, mind a nőket, közrendűeket és főrangúakat egyaránt leöldösték az utcákon, házakban és mezőkön. Minek erről többet beszélni? Nem kegyelmeztek sem nemnek, sem életkornak. Ezeknek végrehajtása után hirtelen visszavonultak innen, és visszavonulásukban mindent összeszedtek, és a vártól számítva az ötödik mérföldkőnél telepedtek le, és sok napon keresztül egyáltalán nem jöttek a várhoz, úgyhogy a várbeliek azt gondolták, hogy a vár erős volta miatt elvonultak. Mert ez nagy árkokkal és a falakon fatornyokkal volt megerősítve, és sok páncélos vitéz volt benne, és valahányszor a tatárok szemlét tartva odajöttek, a magyar vitézek gyors vágtában üldözni igyekeztek őket. És mivel a tatárok több napig egyáltalán nem jöttek el a várhoz, és mivel mindenki azt hitte, hogy egészen elvonultak, a vitézek (és mások is, akik a várban voltak) bátorságot merítve azok elvonulásából, kimentek a várból és a váron kívül eső házakban kezdtek lakni. És így hajnalban a tatárok, akikről nem tudhatták, hogy hol vannak, megrohanták őket és nagy részüket, akik nem tudtak bemenekülni a várba, leöldösték és tüstént körülvették a várat, hét ostromgépet állítottak fel az új fallal szemben, és éjjel-nappal, megállás nélkül hajigálták a köveket mindaddig, amíg az új fal teljesen le nem omlott. A tornyokat és a falakat szétrombolták, majd rohamra mentek, a várat erőszakkal elfoglalták, és elfogdosván a vitézeket, kanonokokat és másokat, akik a vár elfoglalása közben nem pusztultak el kardtól. Az úriasszonyok, a kisasszonyok és nemeslányok a székesegyházba akarták magukat bevenni. A tatárok elrendelték, hogy a vitézek adják át fegyvereiket, a kanonokoktól pedig a legkeményebb kínzásokkal kicsikarták, amijük csak volt. És mivel a székesegyházba nem tudtak azonnal behatolni, tüzet raktak mellette, és tűzzel pusztították el az egyházat, az asszonyokat és mindazt, ami csak volt az egyházban. Más egyházakban pedig annyi gonoszságot követtek el az asszonyokon, hogy jobb elhallgatni, nehogy az emberek példát kapjanak a legocsmányabb vétkek elkövetésére. A nemeseket, polgárokat, katonákat és kanonokokat a városon kívül a mezőn könyörtelenül lefejezték. Ezután felforgatták a szentek sírját,[35] és bűnös lábukkal széttaposták az ereklyéket; a füstölőket, kereszteket, aranykelyheket és -edényeket és az oltár szolgálatára rendelt egyéb eszközöket darabokra törték. Az egyházakba férfiakat és asszonyokat vittek be vegyesen, gyalázatosan visszaéltek velük, és aztán megölték őket. Miután mindent feldúltak, és már elviselhetetlen bűz áradt a halottak testéből, a helyszínt elhagyva elvonultak. Az emberek, akik a környező erdőkben rejtőzködtek, előjöttek, hogy valami ennivalót keressenek. És miközben a köveket és a holtak tetemét emelgették, a tatárok hirtelen visszatértek, és azok közül, akiket ott találtak, senki sem menekülhetett élve. És ez az öldöklés mindvégig mindennap megismétlődött. És amikor már nem volt több ember, akit leölhettek volna, véglegesen elvonultak.
Mi pedig, akik az erdőkben a gyepűk között tartózkodtunk, éjjel futásnak eredtünk Tamáshida, a németek nagy városa felé, amely a Körös mellett fekszik. De a németek semmiképp sem engedtek bennünket átmenni a hídon, sőt a legtöbben arra ösztönöztek, hogy velük együtt védelmezzük jól megerősített városukat. Ez nagyon nem tetszett nekünk. Letértünk tehát egy szigetbe, amelyet a tatárok ellen az Ágyából, Vajádból, Gerótból és több más környékbeli faluból való emberek erősen felkészítettek. Mivel továbbmenni nem merészeltem, a hely gondnokának és minden lakosának kérésére velük együtt ott időztem. Mert az említett szigetre csak egy igen szűk és keskeny úton mehetett be bárki, és azon az úton egy mérföldön belül három kapu volt tornyokkal, és körös-körül egy mérföldnyire gyepűk voltak. És amikor megfigyeltem, hogy ezt a helyet így megerősítették, megtetszett nekem és ott maradtam. De a szigeten az volt a szokás, hogy megengedték az egyes embereknek, hogy bemenjenek, de megtagadták mindenkitől az elmenetelt. És amikor néhány napig ott voltam cselédségemmel együtt, kémeinktől értesültünk, hogy közelednek a tatárok. Titokban kimentem a szigetről, hogy megnézzem, hogy biztosíthatnánk lovainkat. Felbéreltem egy vezetőt és egy szolgát - így is mindegyikünknek három-három lova volt -, és éjszaka a Maros folyó mellett fekvő Csanád városába siettünk, amely ettől a helytől nyolc mérföldnyi távolságra volt. És mivel egész éjszaka száguldottunk, ahogy csak a lovaink bírták, hajnalban megérkeztünk Csanádra. De ezt az előtte való napon azok a tatárok, akik a másik oldalról jöttek be Magyarországba, már elfoglalták, és lerombolták. Az egész vidéket elfoglalták, úgyhogy a folyón nem tudtunk átkelni. És mivel a lovak fáradtak voltak, és az arról a vidékről való emberek itt is, ott is elrejtőzködtek, semmi módon nem tudtunk visszatérni, és így lovainkat némely kunyhókban hagyva, valami vermekben kellett azon a napon meghúzódnunk. Amikor végre elérkezett az éjszaka, szerfölött nehezen és nagy félelemben a tatárok között visszaszöktünk a régi helyre, és lesütött szemmel, szégyenkezve újból bementünk a szigetbe. És miközben ilyen veszélyekben forogtunk, a szolgáim, akik kint őrizték a lovakat, és azok is akik velem voltak, elszöktek a szigetről minden pénzemmel és ruháimmal. És szökés közben rájuk találtak a tatárok, és levágták őket karddal, én pedig egy szolgával és csaknem meztelenül maradtam ott a szigetben. Ezután nem sokkal elterjedt a hír, hogy az említett Tamáshidát, a németek városát a tatárok hajnalban elfoglalták, és mindazokat, akiket nem akartak életben tartani, a rettentő kegyetlenség a keserűség kardjával borzalmasan lemészárolt. Ennek hallatára égnek meredt a hajam, testem remegett és borzongott, nyelvem nyomorúságosan dadogott, hiszen láttam, hogy elkerülhetetlenül fenyeget a borzalmas halál szorongatása. Lelki szemeimmel már láttam a gyilkosokat, testemen kiütött a halál hideg verítéke. Láttam, hogy a halandók szüntelenül a halált várják, szemüket a földre szegezik, nem képesek kezüket kinyújtani a kard után, sem karjukat felemelni, sem lábukat a védelem helye felé mozdítani. Minek erről többet beszélni? Láttam az embereket szertelen félelmükben félholtra válva. Én is magamon kívül voltam, de segítségemre volt Jézus Krisztus könyörületessége, és mint a főbb emberek egyike, összehívtam a sziget népét, hagy itáliai módon jobban megerősítsük a szigetet. Ez alkalomból a néppel együtt kimentem a szigetről, és magamhoz véve két gyermeket, a gondnoknak és házigazdámnak fiait meg egyetlen szolgámat, aki megmaradt, azt színleltem, hogy messzebbre megyek az erdőbe, és elrejtőztem a gyepűk között. A gyermekek apjának megüzentem, ha félelmemben nem akarok visszatérni a szigetre, és azt gondoltam, hogy magamnál tartom és elbújtatom a fiait, ő majd ellát a szükséges dolgokkal. És amikor kora szürkületkor elküldte az élelmiszereket, máris megérkeztek a tatárok és körülvették a szigetet. És mivel úgy látszott, hogy a szigetet a vízen átkelve szándékoznak elfoglalni, a sziget népe rászedetve, annak a résznek a védelmére sietett. A tatárok pedig a másik oldalon az őrség nélkül maradt kapukat rohanták meg, és azokat elfoglalva berontottak a szigetre anélkül, hogy a védők közül bárki is rájuk lőtte volna nyilait, és lovon vagy gyalog szembeszállt volna velük. Hogy milyen, mennyi és mekkora méltánytalanságokat és kegyetlenségeket vittek ott végbe, azt nemcsak látni volt rettenetes, hanem még hallatára is elborzadnának az emberek. Elvitték a zsákmányt és ott csak az asszonyi és emberi holttestek maradtak, egyesek darabokra vágva, egyesek egészben. És a bujkálók legtöbben azt hitték, hogy a harmadik napon a tatárok elvonultak, visszamentek tehát a szigetre, hogy élelmet keressenek, de a tatárok, akik ott rejtőztek, elfogták őket, és csak igen kevesen tudtak elmenekülni. Én pedig bujdosóként, mindenkinek a segítségétől cserben hagyva, koldulgattam az erdőben és az, akinek én korábban nagy adományokat adtam, még alamizsnát is alig nyújtott, úgyhogy amikor az éhség és szomjúság kényszere már nagyon gyötört, éjszaka kénytelen voltam bemenni a szigetre és a holttesteket forgatni, hogy elásott lisztet, vagy húst, vagy más ehető dolgot találjak táplálásomra. És amit csak találtam éjjel, azt jó messze bevittem az erdőbe. Ó, halljátok és lássátok (JerSir 1,12), milyen szörnyű élet volt ez! Tíz vagy húsz nap múlva megint bementem a szigetre, és a holttesteket emelgettem. Mekkora lehetett ott a gyász, mekkora lehetett ott a bűz, mekkora lehetett ott a félelem, gondoljátok meg! Nincs ember, gondolom, aki el ne rémülne, ha lelkében felidézi a nyomorúság ennyi nemét, ha átgondolja ezt a nyomorúságot. Üregeket kellett keresnem, vermeket ásnom, odvas fákat felkutatnom, hogy valahol meghúzhassam magamat, míg a tatárok, mint a nyulakat és vaddisznókat nyomon követő kutyák, átfutkosták a tüskebokrok sűrűjét, az árnyékos berkeket, a vizeknek mélységét és a puszták belsejét. Ezeket az erdőket egy hónapig és még tovább is kutatták, és mivel ezen a vidéken nem tudtak mindenkit kiirtani, a csalárdságnak új neméhez fordultak, ilyenképpen:

35. Hogyan csalták lépre a tatárok azokat, akik az erdőkben rejtőzködtek

Elfogtak némelyeket, akik az erőkben rejtőzködtek, és szétküldték őket azzal a hírrel, hogy aki hűségükre megadja magát, annak bizonyos határideig megadatik a biztonságos hazatérés lehetősége. Mivel az emberek között az élelem hiánya miatt már pusztított a halál, teljes hitelt adtak szavaiknak, és így mindazok visszatértek otthonukba, akik életben maradtak. És mivel az erdőségek nagyok voltak, végtelen sokan rejtőzködtek ott, úgyhogy háromnapi járóföldre újból benépesedett a föld, és minden falu azt választotta királyául a tatárok közül, akit akart. Ennek megtörténte után, mivelhogy aratás ideje volt, mindnyájan begyűjtötték a termést, és csűrökbe hordták azt is, az alomszalmát és a szénát is és minden mást. Ott voltak velünk együtt a tatárok és kunok, igen sokan végignézték mindezt, és örültek és örvendeztek, hogy az atyák a lányaikkal, a férjek a feleségükkel, a fitestvérek szép nővéreikkel váltották meg az életüket, a nőket amazok kéjének tartogatva. És női hozzátartozójukért az lett a vigaszuk, hogy a leányt vagy a feleséget az apa vagy a férj szeme láttára szeplősítették meg. Kenézeket, azaz ügyintézőket állítottak az emberek fölé, hogy igazságot tegyenek, és számukra lovakról, állatokról, fegyverekről, ajándékokról és használható ruhákról gondoskodjanak. Az én gondnokom is egyike volt ezeknek az uraknak, és csaknem ezer falut igazgatott, és mintegy száz ilyen kenéz volt. Lett tehát békénk és lettek törvényszékeink, és mindenkinek jogos igazságot szolgáltattak. Ezeknek küldték a legszebb lányokat, és az odavezetők az ilyen ajándékért juhokat, ökröket vagy lovakat kaptak cserébe. A kenézek majdnem minden héten összejöttek. Én pedig igen gyakran elmentem hozzájuk kenézemmel, hogy lássam életmódjukat, és hogy megismerjek néhányat a főemberek közül, és hogy megtudjam, nem nyílik-e valamilyen mód megszabadulásomra. Egy alkalommal az összes kenézek parancsba adták, hogy bizonyos falvakból az emberek, asszonyok és gyerekek ajándékokkal együtt járuljanak színük elé. Nem kevéssé féltünk emiatt a hír miatt, mivel egyáltalán nem ismertük az okát. Inkább azt választottam tehát, hogy a kenézekkel a hadsereghez megyek, semhogy ilyen kétes helyzetben visszamaradjak a faluban. Ezért csupaszon és saru nélkül visszamaradtunk a kocsik őrzésére egynémely olyan magyar sátrában, akik tetteikben már tatárokká váltak. A kenézek pedig elmentek az ajándékok átvételére, és miután megkapták az ajándékokat, az ajándékozókat elvezették egy völgybe, és ott rettenetesen kifosztva és meztelenre vetkőztetve, leöldösték őket.

36. Hogyan jutott a tatárok keze közé az Ének szerzője

És amikor ennek a híre eljutott hozzám, alávetettem magam egy magyar hatalmának, aki, mint mondattam tetteiben már tatárrá vált. Ez nagy kegyként méltóztatott engem szolgájává fogadni. És amikor néhány napot vele töltöttem, a halált mindig magam előtt láttam testi és lelki szemeimmel. Láttam a végtelen sok kunt és tatárt, amint zsákmánnyal megrakott szekerekkel, nyájakkal, igavonó barmokkal és használati tárgyakkal mindenfelől visszatértek. És amikor kérdezősködtem, mit jelentsen ez, azt felelték, hagy az általuk elhagyott összes falvakat egyetlen éjszaka körülvették, vérrel részegítették meg kardjaikat a legyilkoltak vérében, úgyhogy ezekben a falvakban csak kevesen menekülhettek meg, az erdőkben és üregekben el tudtak rejtőzködni, úgyhogy a tartomány teljesen elpusztult. Mindamellett sem a gabonatermést, sem az alomszalmát, sem bizonyos házakat nem égettek föl, sőt mindezt halálos büntetés terhe alatt tilalom alá vetették. Ebből biztosan arra következtettem, hogy azon a vidéken akarnak telelni, vagy oda akarják küldeni a háznépüket, hogy télen lovaik számára ott hajlékot és élelmet találjanak. Utóbb megtapasztaltam, hogy ez így is volt. Mert egy időre életben hagyták a népeket annak a biztosítására, hogy a termést összegyűjtsék, a szőlőt leszüreteljék, de azt nem akarták, hogy ők fogyasszák el mindazt, amit összegyűjtöttek.

37. Az új falu és az egresi monostor elpusztításáról

Minek a sok szó? Elkezdtek vonulni Arad és Csanád felé, elkerülve az ezek között középütt fekvő új falut, amelynek neve Pereg volt, és amelyben hetven falu emberei gyülekeztek össze, elkerülve továbbá Egres ciszterci rendű monostorát[36] is, amelyben, mint valami megerősített várban, harcosok húzták meg magukat, és igen sok úrasszony is. A tatárok nem akarták megtámadni ezeket a helységeket addig, amíg körös-körül a vidéket teljesen el nem pusztították. Néha azért egynéhányan a közelükbe mentek, de a magyar katonák messzire kergették őket, és már-már szilárdan hitték, hogy hadi erejük miatt sértetlenül megmaradnak. De az egész vidék elpusztítása után amazok orosz, kun és magyar foglyokból és kevés számú tatárból egyesített tömegükkel mindenfelől körülvették a nagy falut, és a harcba a magyar foglyokat küldték előre, és amikor azok mind elpusztultak, utánuk az oroszok, izmaeliták és kunok harcoltak. A tatárok pedig a hátuk mögött meghúzódva nevettek pusztulásukon és romlásukon, és azokat, akik az övéikkel való harcból visszavonultak, legtöbbnyire vérszomjas kardjukkal megölték, úgyhogy ezek egy hétig éjjel-nappal harcolva és a várárkokat betemetve, elfoglalták a falut. A katonákat és úrasszonyokat, akik sokan voltak, kint a mezőn az egyik oldalra, a parasztokat a másik oldalra állították, és miután elszedték tőlük a pénzüket, ruháikat és más javaikat - csupán az úrasszonyokat és lányokat tartva életben, akiket a maguk szórakoztatására elvittek -, mindnyájukat fejszével és karddal kegyetlenül kivégezték. Csupán azok maradtak meg, akik hirtelen a földre vetették magukat, és másnak a vérétől bevérezve el tudtak rejtőzni. Ó, fájdalom, ó, kegyetlenség és mérhetetlen dühe e rettenetes népnek! Mert aki ily nagy nemzetnek a pusztulását józan ésszel fontolóra veszi, ezt a helyet méltán vérmezőnek nevezhetné. Néhány nap múlva pedig az említett kolostort vagy monostort, Egrest vették ostrom alá, sok ostromgépet sorakoztatva fel. A bentlevők nem sokáig állhattak ellen, és hogy életüket megtarthassák, megadták magukat a tatárok kezére és becsületére. De velük is az történt, ami másokkal, kivéve néhány szerzetest, akiknek megengedték, hogy elmenjenek, és kivéve néhány úrasszonyt és igen szép lányt, akiket saját használatukra megtartottak. Mit mondjak még? Ha egyenként leírnánk minden csatát és mindazt a szertelen kegyetlenséget, ami megesett, megriadna az olvasók szíve, és a rémületes zajtól zúgna a fülük. Ha e rettenetes hírek világszerte elterjednének, másképpen gondolkodnának a világ fejedelmei. Íme, azon a nyáron Ausztriának, Csehországnak, Morvaországnak, Lengyelországnak, Sziléziának határáig és Kunországban egészen a Dunáig mindent egyaránt elpusztítottak.

38. A tatárok rendkívüli ravaszságáról a Dunán való átkelésnél

Mivel Magyarországon Esztergom minden egyes várost felülmúlt, a tatárok legfőként arra gondoltak, hogy átkelnek a Dunán, és ott ütik fel táborukat. Íme, télen a hónak és jégnek akkora volt a bősége, hogy - ami már hosszú idő óta nem történt meg - a Duna befagyott. De a magyarok az ő oldalukon minden egyes nap feltörték a jeget, és őrizték a Dunát, úgyhogy a jégen állandóan folyt a gyalogosok csatározása. Mégis, amikor a kemény fagy megérkezett, és a Duna teljesen beállt, a tatárok egyáltalán nem merészeltek átkelni rajta lovaikkal. Figyeljétek meg tehát, mit csináltak. Sok lovat és állatot vezettek a Duna partjára, és három napon keresztül senkit sem hagytak ott ezek őrizetére, úgy látszott, hogy az állatok őrizők nélkül kóborolnak ott, és senki nem mutatkozik azon a vidéken. Ekkor a magyarok abban a hitben, hogy a tatárok elvonultak, hirtelen átmentek, és ezeket az állatokat átvezették a jégen. A tatárok megfigyelték ezt, és átlátták, hogy lovon is nyugodtan át lehet menni a jégen. Meg is tették, és egy nekiiramodással annyian mentek át, hogy a Dunának innenső oldalán ellepték a földet. Kadan király pedig Magyarország királya után sietett, aki Szlavóniában töltötte idejét, mivel semmiféle segítséget nem kapott, ennek hallatára pedig futásnak eredt, és mivel a tengerparti várakat nem tartotta alkalmasnak, átkelt a szigetekre, és a tatárok elvonulásáig a szigeteken tartózkodott. Kadan király pedig látva, hagy nem tudja őt hatalmába keríteni, elpusztította Boszniát, Rácországot, és innen átment Bulgáriába.

39. Hogyan pusztították el a tatárok Esztergomot

A sereg másik része pedig Esztergom felé vette útját, de csak nagyon kevesen mentek egészen odáig, hanem kissé távolabb telepedtek le, és vagy harminc ostromgépet készítettek. Az esztergomiak eközben árkokkal, falakkal és fatornyokkal megerősítették városukat. És a városban határtalanul sok volt a köznép és a nagyon gazdag polgár, vitéz, nemes és úrasszony, akik úgy gyűltek oda, mint egyedülálló erősségbe; de akkora volt az önérzetük, hogy azt hitték, hogy ellenállhatnak az egész világnak. Íme, a tatárok egy napon körülvették a várost, és a foglyok, akik velük voltak annyi rőzsenyalábot hordtak oda, hogy a város egyik oldalán a rőzsenyalábokból a védőárok szélére együttesen és egyszerre egy magas falat szerkesztettek, és a fal mögött azonnal felállították a mondott harminc ostromgépet, úgyhogy a városra és a fatornyokra éjjel-nappal lődözték a köveket. És emiatt akkora zavar támadt a városban, és akkora homály árnyékolta be az emberek elméjét, hogy megfeledkeztek a védekezésről, és mint a vakok és bolondok egymás között marakodtak. Amikor pedig a tatárok a faerődítményeket már lerombolták, földdel telt zsákokat hajítottak a gépekkel az árkok feltöltésére. A magyarok és a többiek közül senki sem merészelt az árkok szélén megjelenni a kövek és nyilak miatt. A magyarok és a vallonok meg lombardok[37] pedig, akik mintegy urai voltak a városnak, mikor észrevették, hogy nem tudják tartani magukat, az alsóvárost, meg a faházakat, melyekből sok volt, felégették egészen a város kőpalotáiig. A házakban végtelenül sok értékes szövetet és ruhát égettek el, leölték a lovakat, az aranyat és ezüstöt a földbe ásták, elrejtették mindenféle javaikat, és a palotákba húzódtak vissza, hogy ott védjék magukat. De a tatárok megtudták, hogy mindazt, amiből meg akartak gazdagodni, elégették, nagy haragra gyúltak, és hirtelen körülzárták a várost fapalánkokkal, hogy aki menekülni próbál a kard torkába jusson. És ezután hozzákezdtek a paloták ostromához. Ezeknek gyors elfoglalása után - hogy megvalljam az igazat - az egész városban talán, ha tizenöten voltak, akiket nem öltek meg hitvány módon, vagy bent, vagy kívül. Megrészegítették kardjukat (vö. Izaiás 34,5) a vérrel, és a védők elleni izzó haragjukban elevenen sütöttek meg embereket, mint a malacokat.

40. Hogyan tértek vissza a tatárok hazájukba, miután csaknem egész Magyarországot elpusztították

A főbb úrasszonyok pedig, amilyen szépen csak fel tudták magukat díszíteni, díszbe öltözve összegyülekeztek egy palotában, és amikor el akarták fogni és meg akarták ölni őket, fellebbeztek és a nagyfejedelemtől kértek kihallgatást. Mindnyájukat, mintegy háromszázat, a fejedelem elé vezették a városon kívül, és ők azt a kegyet kérték, hogy tartsa életben őket az uralma alatt. Ez afölötti haragjában, hagy semmi haszonra nem tettek szert, megparancsolta, hogy fosszák ki és fejezzék le őket. Ez nagy hirtelen meg is történt.
A város várát nem tudták elfoglalni, mert a spanyol Simeon ispán sok számszeríjászával bátran megvédelmezte. És amikor Székesfehérvár városához érkeztek, amelyet mocsarak vesznek körül, mivel a hó és a jég éppen olvadóban volt, nem tudták elfoglalni. És miközben pannóniai Szent Márton várát[38] ostromolták, melyet az apát férfiasan védett, hirtelen visszarendelték őket, úgyhogy azokon a vidékeken ez a három helység maradt megvívatlanul. És kezükben tartották az országot mind a Dunán túlon, mind a Dunán innen, de a Dunán inneni rész nem volt olyannyira pusztasággá téve, mivel itt nem ütötték fel sátraikat, hanem csupán átvonulva pusztították, amit csak találtak. Amikor hírét hallottam, hogy a tatárok letettek Németország megtámadásának tervéről, nagyon elszomorodtam, mert azt hittem, hogy ott majd megszabadulok a gyilkos kezük közül, de nem kevéssé örültem is, mivel így abbamaradt a keresztények elpusztítása. És a főbb királyok parancsára lassan megkezdtük az elpusztított földön a visszavonulást, zsákmánnyal és szerszámokkal megrakott szekerekkel, marhák gulyáival, és juhok nyájaival, felkutatva a rejtekhelyeket és az erdős hegyek homályát, hogy amit nem találtak meg az előnyomuláskor, azt a visszavonuláskor megtalálják.
És így, lassan visszavonulva, elérkeztünk Erdélybe, ahol sok nép megmaradt, és ahol az átvonulás után igen sok várépült. Mit mondjak még? Néhány vár kivételével teljesen elfoglalták az országot, és ahogy tovahaladtak az ország pusztán és üresen maradt. Kimentek Magyarországból, megkezdtek bevonulni Kunországba. Most már nem engedték meg, mint korábban, hagy válogatás nélkül öljék meg az állatokat, a foglyok számára, hanem csak a belső részeket és az állatok fejét és lábát adták nekik. Kezdtünk attól tartani - és a tolmácsok is ezt beszélték -, hogy amikor kimegyünk Magyarországból, mindnyájunkat vérszomjas kardjukra hánynak. És mivel már nem bíztam életben maradásomban, és a kegyetlen halál már ott volt az ajtóban, azt gondoltam, jobb itt meghalni, mint továbbvonulva gyötrődni a félelem szüntelen mardosásától. Elhagytam tehát az országutat, azt színlelve, hogy természetes dolgom elvégzésére megyek, és gyors léptekkel az erdő sűrűje felé siettem, egyetlen szolgám kíséretében, és egy patak medrébe bújva, betakartattam magam ágakkal és falevelekkel. Szolgám távolabb rejtőzött el, nehogy egyikünk váratlan megtalálása a másiknak szomorú elfogását is eredményezze. És így feküdtünk két természetes napon keresztül, miként a sírban, nem emelve fel a fejünket sem, és hallottuk azoknak rettenetes hangját, akik az erdőben a tévelygő barmok nyomát követve, hozzánk nagyon közel mentek el, és rákiáltottak a rejtőzködő foglyokra. Amikor már nem voltunk képesek az éhség igen jogos követelődzését és az evés iránti gyötrelmes vágyunkat szívünk zárkájában a hallgatás kötelékével féken tartani, felemeltük fejünket, és kezünkön-lábunkon kúsztunk a földön kígyók módjára. Végre összetalálkoztunk és halk, fojtott hangon elkezdtük kellemetlen éhségünknek szomorú panaszait váltakozva feltárni egymásnak, és nyögések és sírás közt fejtegettük, hogy könnyebb lett volna kard által meghalnunk, mint éhezés útján feloszlatni testünk eresztékeit, és a test és lélek egységét. És miközben ilyen jámbor beszédeken elmélkedtünk, egy ember bukkant fel, és mihelyt rá esett szemünk pillantása, félénk futásnak eredtünk, de futás közben sem fordítottuk el róla szemünket, hogy lássuk, vajon elénkbe vág-e, vagy követ-e menekülésünkben. Láttuk, hogy nem vállalkozik a kengyelfutó szerepére, mert azt hiszi, hogy mi túlerőben lévén, oldalról cselt vetünk neki. Így, egymást figyelve tudtul adtuk és fel is fogtuk, hogy menekülők pillantottak meg menekülőt, és hogy egyikünknél sincs fegyver, megálltunk, és integetéssel és jelekkel hívogattuk egymást. És amikor megismerkedtünk egymással, hosszú és jámbor beszélgetésekkel meghánytuk-vetettük, mitévők legyünk. De kettős szorongás, tudniillik a kárhozatos éhség és a halálfélelem gyötört bennünket oly aggasztóan, hogy attól tartottunk, elvesztjük szemünk világát. Mert nem tudtuk lenyelni a füvek nedvét, sem magukat a füveket rágni, ahogy a barmok teszik. És bár ekkora éhség gyötört, és a megdöbbentő halál fullánkja fenyegetett, mégis erőt merítettünk az életben maradásunkba vetett bizakodásból, menekülésünkbe vetett reményünk pedig bátorsággal ruházott fel bennünket, és így bizakodással eltelve és megerősödve az Úrban, elérkeztünk az erdő szélére. Izgatottan felmásztunk egy kimagasló fára, és szemügyre vettük a tatároktól elpusztított vidéket, amelyet jövetelünkkor még nem tettek tönkre. Micsoda fájdalom! Elkezdtük bejárni a puszta és elhagyott földet, amelyet elmenetelükkor pusztítottak el. Az egyházak tornyai voltak útmutató jeleink egyik helységből a másikba, és ezek is borzalmas utat jelöltek. Mert az utak és ösvények el voltak törölve, fű meg tüskés bozót lepte be őket. Hagyma, porcsin, répa és fokhagyma, ami a parasztok kertjében megmaradt, ha néhol rájuk bukkantam, nyalánkságszámba mentek számomra; a többiek mályvával, tökkel és bürökgyökérrel táplálkoztak.
Ezekkel töltöttük meg éhes gyomrunkat, és ezektől üdült fel az éltető lélek vértelen testünkben. Ha elfáradtunk, nem adatott meg nekünk a pihenés (JerSir 5,5) nem lévén mivel befedni a fejünket. Végre odahagytuk az erdő magányát, és a nyolcadik napon Gyulafehérvár városába érkeztünk, ahol semmit sem találtunk, csak a megöltek csontjait és koponyáit, a bazilikák és paloták szétrombolt és aláásott falait, amelyeket szerfölött sok keresztény vér kiontásával mocskoltak be. És bár a földön nem láttuk az ártatlanok vérét, hiszen megrészegülve magába szívta, de láttuk a piros vértől még vöröslő köveket, és nem járhattunk rajta állandó nyögés és keserű sóhajtozás nélkül. És a tizedik mérföldkőnél az erdő mellett volt egy falu, amelyet a nép nyelvén Frátának hívnak, és itt az erdőtől négy mérföldnyire volt egy csodálatosan magas hegy, amelynek a csúcsán megerősítettek egy sziklát, vagyis félelmetes követ: embereknek és asszonyoknak nagy sokasága menekült ide, és most szívesen és könnyek között befogadtak bennünket, kérdezgettek a kiállott veszélyek felől, amit mi néhány szóval elmondani - valamennyit - nem tudtunk. Végül fekete kenyeret adtak nekünk, amelyet lisztből és összemorzsolt tölgyfakéregből sütöttek, és ennek az íze édesebbnek tetszett a zsemlékénél, amelyeket valaha ettünk. Itt maradtunk tehát egy hónapig, és nem merészeltünk eltávozni, de mindig kiküldtünk hírszerzőket a jelentéktelenebb emberek közül, hogy nézzék meg és tudják meg, nem maradt-e vissza a tatárok valamelyik csoportja Magyarországon, nem térnek-e vissza csalárd fortéllyal élve, mint korábban is, a szökevények összefogdosására. És bár gyakran felkerestük az egykor lakott helységeket, hiszen az élelemszerzés szüksége rákényszerített, de a hegyről való lejövetelünk mindaddig nem volt biztonságos, míg Béla király a tengerparti vidékekről vissza nem tért Magyarországba,[39] a Rhodosz-szigeti lovagoktól és a Frangepán uraktól nagy sereggel segítve,[40] miután előbb a magyarok értesítették a tatárok elvonulásáról.
Megírtam tehát önnek, atyám, mindezeket hamis dolgok belekeverése nélkül, hogy atyaságod, aki ismeri sorsom kerekének szerencsés forgását, ismerje meg szerencsétlenségemnek és az átélt veszélyeknek mineműségét is. Jó egészséget, atyám!

Fordította HORVÁTH JÁNOS

[Jegyzetek]

ROGERIUS MESTER SIRALMAS ÉNEKE

Rogerius Siralmas Énekének első kiadója Thuróczy János. A címzett Pecorari Jakab prenestei (palestrinai) püspök, pápai legátus, akinek 1244-ig Rogerius a káplánja volt soproni főesperesként. Rogerius - egyetemi végzettségét a magister cím igazolja - a tatárjárás idején váradi kanonok, 1249-től 1266-ig pedig a dalmáciai Spalato (ma Split) érseke volt. A Carmen miserabile címre egy prózai mű élén Horváth János szerint az ajánlólevél Boethius-utalása szolgálhat magyarázatul. (Árpád-kori irodalmunk stílusproblémái. Bp. 1954. 243.) Rogerius a skolasztikus dialektika eszközeit (quaestio, causa, responsio) alkalmazza középkori történeti irodalmunkban páratlan oknyomozó módszerességgel.
Latin szövegkiadás: SRH 2,543-588; magyar fordítás: A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona Tamás. Bp. 1987. 137-191.

[1] A legtöbb irodalmi igényű középkori mű ajánlólevéllel kezdődik. (Erről ld. az Árpád-kori és Anjou-kori levelek c. fejezet jegyzeteinek bevezetőjét.) Jelen esetben a mű maga is levélformájú (vö. befejező sorok), bár nem kizárólag magánlevélnek íródott.

[2] Vö. Boethius: A filozófia vigasztalása, I, 1-2.
Carmina qui quondam studio florente peregi
Flebilis, heus, maestos cogor inire modos.

[3] István királyt és Imre herceget 1083-ban, László királyt 1192-ben csakugyan szentté avatták, Kálmánt azonban nem.

[4] Szövegromlás 1239 helyett; a 14. fejezetben helyes időpont szerepel.

[5] Az esztergomi érsek ekkor Róbert (1226-1239); a főbb száműzöttek: Barc fia Miklós volt nádor, Miklós fia Miklós kincstartó, Keán-nembeli Gyula fia László országbíró; börtönben halt meg Keán-nembeli Gyula bán volt nádor; megvakították Dénes fia Dénes, volt nádort.

[6] Korábban minden nemes közvetlenül a királyhoz fordulhatott kérelmével vagy peres ügyével; IV. Béla újítása volt, hogy ezt most írásban kellett benyújtani. A közvetve az írni-olvasni tudás komoly elterjedtségére utaló újítás heves ellenzésbe ütközött. 1267-ben IV. Béla vissza is vonta rendelkezését.

[7] Kőmonostor nem a Tisza, hanem a Duna mellett volt Szerém vármegyében, nem messze Péterváradtól.

[8] II. (Harcias) Frigyes, Ausztria hercege (1230-1246); II. Frigyes német-római császár (1212-1250). Rogerius összekeveri őket: a magyarok ellen az osztrák herceg vezetett hadjáratokat.

[9] Az Orosz-kapu vagy Hegyi-kapu a Keleti-Beszkideken átvezető Vereckei-hágó.

[10] A nádor ekkor (1235-1241) Tomaj-nembeli Dénes fia Dénes volt. Nem tévesztendő össze a megvakított Dénes nádorral.

[11] Horatius, De arte poetica, 70.

[12] IX. Gergely pápa 1241. március 31-re, húsvét vasárnapjára egyetemes zsinatot hívott össze Rómába a pápaság és császárság ellentéteinek elsimítására.

[13] A Csák-nembeli Ugolin vagy Ugrin 1219-től 1241-ig volt kalocsai érsek; a magyar sereg vezéreként esett el a tatárok ellen vívott Sajó menti ütközetben.

[14] Báncsa-nembeli István váci püspök és kancellár (a későbbi esztergomi érsek), Albert volt kancellár, aradi prépost és a csanádi prépost (a mai Magyarcsanád mind Csanád vármegye, mind a Csanádi egyházmegye székhelye volt) kísérte biztonságba Laszkarisz Máriát, I. Laszkarisz Teodor niceai görög császár leányát, akit IV. Béla 1220-ban vett feleségül.

[15] A tatár nevek nehezen azonosíthatók, a mongol sereg létszámát pedig erősen eltúlozza Rogerius.

[16] Az északi tatár sereg 1241. április 11-én Liegnitznél (ma Legnica Sziléziában) legyőzte Henrik sziléziai lengyel herceg hadait. Maga Henrik is elesett. Wratislavia Boroszló városa, a mai Wroclaw.

[17] Ez a kapu a Trencsén közelében levő Hrizovkai-hágó.

[18] Óradna (ma Rodna Romániában).

[19] Az Erdőn inneni vidék a tulajdonképpeni Magyarország; az Erdély (Transsylvania) név ugyanis Erdő-előt, Erdőn túli vidéket jelent.

[20] A moldvai és havasalföldi kun püspökség székhelye Milkó volt a Szeret folyóba ömlő Milkó (Milcovul) patak mellett.

[21] 1241. március 15-én. A Szenvedés vasárnapja a húsvét előtti 2. vasárnap.

[22] 1241. március 17-én.

[23] Bulcsú 1229-től 1254-ig volt csanádi püspök; Barc fia Miklós volt nádor (akit IV. Béla korábban száműzetésre ítélt) valószínűleg életét vesztette a kunok elleni harcban.

[24] A kunok déli irányban vonultak végig a Duna-Tisza közén, és Valkó váránál (Vukovar) kelhettek át a Szerémségbe. Ezt nevezi forrásunk Marchiának. Nagyolaszi (Francia villa, ma Mandjelos) és Szentmárton (ma Martinci) a Duna és a Száva közti területen van.

[25] Benedek 1231-től 1243-ig volt váradi püspök.

[26] Kálmán herceg (1208-1241-ig), IV. Béla öccse, korábban Halics királya.

[27] Bertalan 1219-től 1251-ig volt pécsi püspök.

[28] Mátyás 1240-től volt esztergomi érsek, Gergely (és nem György) 1223-tól győri püspök, Rajnald 1222-től erdélyi püspök, Jakab 1221-től nyitrai püspök, Miklós 1240-töl fogva királyi alkancellár, szebeni prépost. A másik kettőről nem tudunk többet, mint amit Rogerius ír róluk.

[29] Helyesebben a már említett Miklós szebeni prépostnál és alkancellárnál. A kancellári tisztet ebben az időben ugyanis Benedek, székesfehérvári prépost, majd kalocsai, végül pedig esztergomi érsek viseli haláláig, 1261-ig.

[30] A „Dunán túl" ekkoriban a Duna-Tisza közét jelentette.

[31] IV. Béla észak felé menekült, de nem Lengyelországba ment, hanem a Felvidék erdőségein keresztül az ausztriai határra. Felesége valószínűleg Hainburg várában (Bécs és Pozsony között) várt rá.

[32] A mitológiában szereplő szörnyek, voltaképpen a szicíliai tengerszoros egy veszedelmes sziklája és a vele szemben kavargó örvény.

[33] Moson, Sopron és Locsmánd vármegyéről van szó. Locsmánd később beolvadt Sopron megyébe.

[34] A királyné a dalmáciai Spalatóba (ma Split), majd a közeli Lkissza (ma Klis) várába menekült gyermekeivel együtt. Két lánya Klissza várában halt meg, a spliti főszékesegyház főkapuja fölött nyugszanak egyszerű kis szarkofágban. A király valószínűleg Zágrábba (és nem Segesdre) sietett. Innen küldte leveleivel István püspököt a pápához és a császárhoz. 1242 februárjában családjával a dalmáciai Trau (ma Trogir) városába menekült, onnan a hagyomány szerint előbb a szomszédos Čiovo, majd a biztonságosabb kis Kraljevac szigetére hajózik.

[35] Váradon volt eltemetve Szent László király is.

[36] Pereg a Marostól északra; Egres a Marostól délre. Az egresi ciszterci monostorban van eltemetve II. Endre király.

[37] Esztergomban a magyarok mellett laktak vallonok (Francigene) és lombardiai telepesek is, elsősorban kereskedők.

[38] Pannonhalma bencés monostorát, amelyet Uriás, vagy Uros apát (1206-1244) védett.

[39] 1242 augusztusának végén.

[40] Thuróczy János későbbi javítása. Ebben az időben ugyanis még nem nevezhették a johannita lovagokat rhodosziaknak (a sziget csak 1291-ben került a lovagrend kezére), sem a vegliai grófokat Frangepán uraknak. A Frangepánok adományleveleit azonban éppen Thuróczy kancelláriai szolgálata idején, 1488-ban átíratja és megerősíti Mátyás király: valószínűleg ennek hatására igazított az eredeti szövegen Thuróczy.