Visszalépés a Főoldalra
TARTALOM
ELMÉLET ANYAGA
ELMÉLET, egyszerűen
FÓRUMOK
   
 
<<< Előző cikkhezKövetkező cikkhez >>>

  
      Nyomtatható változat    Küldd el ismerősödnek ezt a cikket!   Szólj hozzá ehhez a cikkhez!


Heribert IlligTéma : Kitalált középkor elméletéről
 

Kitalált középkor a történelem legnagyobb időhamisítása


"Az 1991-re kidolgozott tézisem, amelyet azóta minden tudományos fórumon képviselek, röviden a következő. Az európai történelem VII., VIII. és IX. százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók. A kérdéses időközt már ekkor pontosan behatároltam: a betoldott, vagy kitalált időszak 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig tart."


Heribert Illig


Megdöbbentő? Az. A szerző Németországban hatalmas vihart kavart könyvének tézisét azóta sem tudták megcáfolni a középkorkutatók. Merthogy Illig úr rendkívül alapos munkával bizonyítja be: kik, hogyan, hol és mikor követték el minden idők legnagyobb történelemhamisítását. Naptárunk szerint elmúlt 2000. Valójában alig jutottunk túl 1700-on. Habár ez a lebilincselő történelmi krimi arra is rávilágít, csínján kell bánnunk az olyan szavakkal, mint például a "valójában". Hiszen az is kiderül: nem csupán Nagy Károly és kora kitalált, de időszámításunkhoz is kapcsolódik jó néhány meglepő rejtély. 


 

A fordítás alapjául szolgáló mű: 
Heribert Illig: Das erfundene Mittelalter (Econ Ullstein List Verlag GmbH, 2001)
Heribert Illig: Wer hat an der Uhr gedreht? (Econ Ullstein List Verlag GmbH, 2001)
Magyar kiadás: Allprint, 2002. ISBN 963 202 529 6, 560 oldal) 

Hogyan válik kérdésessé egy idôszak?   (25. oldal)  (részletek a könyvből )   Forradalmian új elméletek születéséhez nem szükségesek forradalmi körülmények - az egész oly ártatlanul is kezdôdhet.
Dr. Heribert Illig      1990 októberét írtuk. Semmi rosszra nem gondoltam, amikor felhívott egy berlini barátom azzal, hogy megtalálta Horst Fuhrmann-nak, a nagy középkorkutatónak azt a záróbeszédét, amelyet egy középkori hamisításokkal foglalkozó 1986-os kongresszuson tartott. Címe: „A hamisítók igazságáról". Ebben a tanszéke által ismert legnagyobb hamisítványokkal foglalkozik, és megállapítja: „Szilveszter-legenda konstantini ajándékozással, szimmachiáni hamisítvány, ál-Kelemen-levelek, ál-izidori hamisítványok: vég nélkül folytathatnánk ezt a felsorolást. Mindezen hamisítványok sajátsága, hogy keletkezésük idejében alig hatottak. Születési idejüket tekintve megelôzô jellegûek voltak." [1]   A hívástól az elméletig   Mit is jelent mindez? Azt állítja Fuhrmann, hogy a IV., V., VIII. és IX. században a hamisítók olyan szövegeket találtak ki, amelyek semmiképpen sem illettek keletkezési idejükbe, hanem csak sokkal késôbbi, évszázadokkal késôbbi idôpontokba. Így a Szilveszter-legenda Konstantin megkeresztelésérôl a IV. századba nyúlik vissza, de csak a VIII. századtól válik érdekessé. A szimmachiáni hamisítvány 500 körül keletkezett, de csak a XI. században fejtette ki „áldásos" hatását; a konstantini ajándékozólevél 750 körül íródott, hogy aztán - úgy, mint az ál-Izidor, amelynek 10 000 kivonatát a IX. század közepén gyártották -, a XI. században képezze vita tárgyát. [2]
      „Minden ilyen iratnak úgymond várnia kell, amíg felvirrad az ô napja." [3] Csakhogy ezeknek az okmányoknak évszázadokig kellett várniuk.
      Itt valami nagyon nem stimmel. Az efféle hamisítványok ellentmondanak minden törvényszerûségnek. Hogy egy hamisító öt évszázaddal gondolkodik elôre, ahogy ez a szimmachiáni hamisítvány esetében történt - nos, ezt az elképzelést nyugodtan kizárhatjuk. Elvégre az mégiscsak igen fura lenne, ha egy hamisító nem csupán a legravaszabb kortársak közé tartozna, de egyszersmind a leghíresebb próféták közé is. Vagy hamisítónk egy egész fióknyi variánst produkált volna, hogy aztán a kései utódok valamikor kiválaszthassák a megfelelôt? Nem, ez még sokkal mulatságosabb feltételezés. Egy hamisító azért dolgozik, hogy munkája gyümölcsét ô maga vagy megrendelôje záros határidôn belül élvezgethesse. „Az ember nem hamisít elôre!" - csapott az asztalra Johannes Haller, Fuhrmann azonban visszadobta a labdát: „Ez így meggondolatlan, általánosító kijelentés, nem helyes." [4]
      Akkor viszont mi lenne helyes? Olyan hamisítókról beszélni, akik biztos kezû látnokok is egyben? Komolyan hinni abban, hogy az egész nyugati fejlôdés elôrejelzése, forgatókönyvének kidolgozása egyházi írószobákban vagy királyi kancelláriákban folyt? Erre Fuhrmann már a kongresszuson választ kap: „A nem szándékos hamisítás jelenségét még egyszer fel kellene találni." [5] Niemitz barátomnak ezek szerint nagyon is igaza volt, amikor gyanakvását fejezte ki az évszázadokra elôrelátó hamisítókkal szemben. [6] Különben hogyan indokolhatnánk az ilyesfajta hamisítványok létezését? Telefonbeszélgetésünk akadozott. Az antik kronológiákkal kapcsolatos megjegyzéseim egyszer már nagy vitát generáltak. [7] Akkor azt kifogásoltam, hogy az egyiptomiaknál, görögöknél és babiloniaknál mindig akkor lehet felismerni a hibás kronológiát, ha hirtelen az ok és a hatás között ûr tátong. Elképzelhetô vajon ez a kora középkorban is? Lehetséges, hogy a hamisítás évszázadokkal késôbbi realizálása - amelyet az „anticipációval"* lehetne magyarázni - egyszerûen csak abból ered, hogy a hamisítás és az általa elért eredmény megszületése között egyáltalán nem teltek el évszázadok, csupán egy hibás, netán hamis kronológia választja el a kettôt egymástól?
      Az ókorral ellentétben ez a gondolat a középkorban jól ellenôrizhetô lenne - végül is létezik a keresztény idôszámítás, lapozgathatjuk kedvenc naptárunkat. Persze a mi naptárunkat 1582-ben a régi Julianus-féléhez képest tíz nappal korrigálták. Ekkor elhatároztam, hogy utánaszámolok a gergelyi változtatásnak.
      Több hétig veszôdtem vele. Nem a számolás nehézsége miatt, hanem mert túl kézenfekvônek tûnt, hogy a gergelyi javítás helytelen, s így ezt gyorsan el is vetettem. Gergely pápa korában ugyanis nem 10, hanem 12, sôt, inkább 13 napot kellett volna átugorni ahhoz, hogy - elvben - a naptár és a csillagászat ismét harmóniába kerüljön. De nem: a szentatya csak tíznapos ugrást írt elô - mégis egyezett és egyezik (!) a csillagok állása a naptár képével. Ez legalábbis különös. Ettôl fogva már nem tudtam megszabadulni e problémától.
      Merthogy ez esetben két-három napnyi különbségnek is óriási jelentôsége van. Hiszen minden egyes, a Gergely által helyesbített nap kb. 133 naptári évnek felel meg, ennyi ideig tart ugyanis, amíg a Julianus-féle naptár a nem tökéletes átváltás miatt egy nappal lemarad a csillagászati év mögött. Ezen a helyen az olvasónak ezt még nem kell megértenie, mert késôbb részletesebben visszatérünk erre a kérdésre, de annyi bizonyos, hogy a lehetséges következtetések már most döbbenetesek és világosak.
      Ha Julius Caesar és XIII. Gergely között, azaz Kr. e. 45 és Kr. u. 1582 között az elôbbi által megalkotott naptár nem 12,7, hanem csak 10 nappal maradt volna le a csillagászatilag helyes idô mögött, akkor a két naptárreformer között lévô 1627 év 2,7-szer 128, azaz kb. 345 évvel kevesebb lenne. Még ha a bizonytalansági intervallumot beleszámoljuk, akkor is azt találjuk, hogy az indokoltnál 256-384 év közötti értékkel többet számolunk történelmünkben!
      Amikor e beláthatatlan következményeket ígérô felfedezésre rájöttem, érthetô módon szédülés fogott el. Újra és újra számoltam, forgattam a csillagászati könyveket, a naptárral foglalkozó és egyéb szakirodalmat. Azonkívül elkezdtem a két naptárhelyesbítés közötti idôszak történelmét tanulmányozni, azaz a Caesar és XIII. Gergely közötti idôket ebbôl a szempontból kutatni, célom pedig egyértelmû volt: megtalálni, mely pontokon ingatható meg a kérdéses periódus.
      Gaius Julius Caesarral kezdtem. Kételkednem kellene az ô utódaiban, a római császárok korában? Hiszen ez az idôszak kifejezetten homogénnek tûnik. Csak a birodalom bukása után - amelyet általában 476-ra teszünk - válik lyukacsossá a nyugati történelem folyamata. Keleten, Bizáncban, a császárok sora minden zûrzavartól függetlenül 1204-ig, sôt 1453-ig rendben folytatódik, még akkor is, miután Bizáncból Isztambul lett. Elvben tehát kétségeim nem leltek táptalajt.
      Csakhogy már az elsô vizsgálódás is hozott néhány érdekes eredményt, holott az sem aprólékos, sem átfogó nem volt.

  • „A VII. században egyszer csak kihunyt a bizánci irodalom. Már nem írtak többet, nem építettek többet." [8]
  • „Nem tehetô semmiféle valamennyire is biztos állítás a bizánci építészettel kapcsolatban 610 és 850 között." [9]
  • „Görögországban 580 körül kezdôdött a sötét idôszak. [...] Az egyik ásató (H. A. Thompson) az athéni Agorán beszél egy »periódusról, amelynek során majdnem kihaltak az emberek, amíg a terület a X. században újra be nem népesült«." [10]
  • „A »sötét évszázadokként« jelölt korszak - 600 és 800 között - legszembeötlôbb mulasztása a történelmi tradíció elhanyagolása. E korszakból önálló történelmi mûvek egyáltalán nem maradtak fenn." [11]

Más kutatók, mint Frank Thieß, „sötét századoknak" nevezik a Justinianus utáni korszakot 565-tôl 741-ig [12]       Nyugaton a Meroving-korszak a krónikákat és a régészeti leleteket tekintve hovatovább értékelhetetlen. Gyermek- vagy „árnyékkirályai", mindenekelôtt II. és III. Dagobert emlékei mintha nem is léteznének [13]: a „hivatalos" genealógia sokáig - 1655-ig - egyszerûen I. Dagoberttôl (639) III. Dagobertig (715) ugrál [14], mialatt Reinhard Schneidernek „katasztrofális forrásszegénységrôl" kell beszélnie a kb. 600 és 750 közötti idôszakban. [15] Jobb híján néhány ásatási leletre korlátozódik az idôszak, ám a föld felett gyakorlatilag semmiféle maradványt nem találtak. Pierre Riché így adja vissza a VII. századdal kapcsolatosan megfogalmazott uralkodó véleményt: „Az állam és intézményei, valamint az egész kultúra teljes hanyatláson megy át." [16] Wilhelm Wattenbach Károlyról és koráról írott fejezetét sóhajtozva kezdi: „A sötétség hosszú ideje van mögöttünk. Csak csekély és szegényes bizonyítékokkal rendelkezünk." [17]
      643-ig egyetlen homályos történelmi forrás marad, az ún. „Fredegar", miután a krónikák néhány évtizedre teljesen megszakadnak, „amiért is az ember a VII. század második felét »a középkori történelem legsötétebb korszakaihoz« számítja". [18]
      A pápák sora ugyan megbízhatónak tûnik, ettôl függetlenül a Szentszék hajlékából sem árad fény a VII. század sötét éjszakájában, „egyetlen szûkszavú forrásaként" a „Pápák könyve" említendô, igen kevés bejegyzésével. [19]
      És maga Itália? „A legsötétebb évszázadok közben elsôsorban a longobárdok adták az ország hôseit, fejedelmeket, érsekeket, történetírókat, költôket, s végül a szabad köztársaságokat." [20]
      Mindenütt ugyanaz: átláthatatlan, teljesen áthatolhatatlan sötétség. Ugyanez érvényes a skandinávokra, akiknek sagái és királyi listái épp ezekrôl az évszázadokról hallgatnak.
      Hanem bizony, amikor Nagy Károly 771-ben átveszi a hatalmat, hirtelen lôn világosság.       „Nagy Károly megjelenése villámfényhez hasonlítható, amely az éjszakából elôbukkanva egy ideig megvilágítja a földet, hogy aztán újra éjszakát hagyjon maga után." [21]
      „Mint egy különleges jelenség a legsötétebb éjszakában, úgy jelenik meg hirtelen a IX. század irodalma. Nemcsak az egyháziak, hanem a világiak is írtak könyveket, ami évszázadok óta nem fordult elô, és évszázadokig nem fog újra elôfordulni." [22]       Károly „Naphoz hasonló" fényében minden világosan szem elôtt van, az európai történelem minden gáncsoskodó kritika ellenére fenséges, és annak számít ma is. Újra minden szokatlanul biztos, minden ideális, minden tiszta. Csak a kutatás véli tudni, mily vékony a földréteg, amely e hatalmas császárt hordozza: „Károly történelmi alakjának túlzott nagysága [...] mindig azt idézi, hogy a vékony forrásbázist agyonstrapálják, vagy egészen el is felejtik." [23] Az ô idejére is érvényes „a szörnyû forrásszegénység, éppen az agrárvilág történetével kapcsolatosan". [24]
      Károly után a hatalmas hódítások árán összekalapált birodalom meginog. Félelmetesen gyorsan hunynak ki a Karoling-kezdeményezések fénycsóvái, hogy egy új, „sötét periódusban", egy valódi „saeculum obscurumban, történelmünk egyik legrejtélyesebb periódusában" aludjanak ki véglegesen. [25] A 823 utáni korszakról szólaltassuk meg ismét Ferdinand Gregoroviust, a római középkori történelem legjobb ismerôjét: „Róma ebben az idôben olyan mély sötétségbe borult, hogy a város története csak a birodalommal összefüggô események alapján következtethetô vissza." [26]
      Harald Zimmermann a majdnem áthatolhatatlan sötétséget, a maga „sötét évszázadait" kissé késôbbre, 850 és 950 közé helyezte. [27] Ez az a száz év, amely Ernst Adam számára „sötét évszázadnak" tûnt a német építészetben. [28] Erwin Panofsky még rá is tesz, „sötét idôszak a »sötét középkoron belül«" - ezt a nevet adta neki [29], és siránkozott a 877 után következô korszakról, hogy kiesett, „terméketlenül, mint a VII. század". [30]
      Más kutatók csatlakoztak Baroniushoz, aki már 1603-ban úgy beszélt a X. századról, mint sötét idôszakról. „Az írók hiánya miatt" jutott erre a véleményre. [32]
      De nemcsak az írók hiányoznak. Johannes Fried szerint az emberek éppen hogy csak vegetálnak, alig van ruhájuk, büdös lakóhelyként római romokat használnak, aládúcolt kunyhókban, sôt, földbe vájt bányaházakban laknak, világítóforrás és fûtôanyag szinte alig kerül hajlékukba. [33] Az uralkodó álnokság, hazugság és csalás, szitkozódás és mészárlás miatt Rudolph Wahl úgy érezte magát Kr. u. 900-ban, mintha a legvadabb homéroszi idôkbe tévedt volna. [34]
      „A keresztény üdvösségtan lényegébôl, a megváltásmítoszból és etikájából a X. század embereinek többsége még alig értett valamit. Néhány egyházi szokás ismét a pogány idôk kísérteteire emlékeztet." [35]
      Végül Werner Goez az egész Ottó-korszakot (919-1024) „sötét évszázadnak" nevezi. [36] Ha a Karoling-uralkodók kezdeményeztek is valamit, azok e szánalmas idôkben maradéktalanul feledésbe merültek.
      Csak ez után a sötétség után halad Európa megint energikusan elôre, Goez véleményével ellentétben 1000-tôl. A különbözô országokban számos templom épül, az irodalmi alkotások követhetetlen ritmusban szaporodnak, minden mûvészet virágzik, a skolasztika fejlôdik, a történetírás egyre újabb és jobb mûveket produkál. A zsidó történelemkutatás, amely Európában kb. 600-tól egészen a X. századig „dark ages"-rôl beszél [37], most újra bôséges anyagot talál zsidó közösségekrôl, kereskedelmi és egyéb tevékenységekrôl.
      A további út egészen a reneszánsz és a barokk korig mondhatni kikövezett, habár nem mindig szép, de kellôképp világos ahhoz, hogy követni lehessen egészen az 1582-es gergelyi naptárreformig. Egyébként csak a naptárreform után alakul ki a ma már magától értetôdô „középkor" fogalom. 1688-ban Christoph Cellarius megírja „Historia medii aevi" címû mûvét, amely a 306-tól 1453-ig terjedô idôszakot taglalja [38], és három részre osztja az ókori, középkori és újkori történelmet. [39] „Zavaros konstrukció, sebtében ácsolt szükséghíd, hogy az ókortól eljussunk az újkorig." [40]
      Ma a „középkor" fogalmat már az egyik középkorkutató is „tiszta értelmetlenségnek" nevezi. [41] Ezzel világossá vált, hogy ha egy korszakot keményen ki kell vallatni, akkor ez csakis az 500 és 1000 közötti idôszak lehet, vagyis a kora középkor. Éppen itt kell rejtôzködnie a mi „uchróniánknak", hogy modern szóval éljünk. Szó szerint ez azt jelenti: „a nem évek", egy „soha", és analógia az utópia szóra, ami azt jelenti: „nem hely, semmi". [42] Az ilyen különösen hangzó uchróniák széles mezôt képeznek, amely ugyanúgy magába foglalja a történelmi részletezéseket és a bolsevista történelemhamisításokat, mint minden lehetséges vázlatot [43], amelyek közül tán Alexander Demandt kifejezése - „A meg nem történt történelem" - jellemzi a legjobban a korai középkort. Úgy tûnik azonban, hogy az uchróniák a tudományokban is tanyát vertek, ha egy középkorkutató arra a következtetésre jut, hogy a X. század kevés forrása „folytonosan »megtréfálja a XX. század tudósait«". [44] A kora középkor idôszakát tehát, idôt és energiát nem sajnálva, az inkvizíciót idézô kínvallatásnak vetjük alá. Az eredmények idôrôl idôre megjelentek az „Elôidô - Koraidô - Jelenidô" címû folyóiratban 1991 januárjától (1995-tôl „Idôugrások" cím alatt). A kutatásban prof. dr. Hans-Ulrich Niemitz és Angelika Müller vett részt közvetlenül, mindketten Berlinbôl, valamint Manfred Zeller Erlangenbôl. Rajtuk kívül be-bekapcsolódott prof. Dres. Gunnar Heinsohn Brémából, valamint a berlini Christian Blöss és Uwe Topper.
      Az eddig megjelent munkák minden olyan néppel foglalkoznak, amelyek a keresztény naptárat használják. Ebbôl több kerekedik ki, mint amennyit az ember az elsô pillanatban várna. Az természetes, hogy elsôsorban a nyugati és keleti keresztény világot térképeztük fel Izlandtól Szicíliáig és Örményországig, ám betekintettünk a hittérítôk megjelenése elôtti idôszakokba is, sôt, nem álltuk meg, hogy tovább tekintsünk: a zsidó szórványok és az arab-perzsa világ, a sztyeppei népek a Fekete- és a Kaszpi-tengertôl északra, a kaukázusi népek és az elô-ázsiai területek, beleértve Indiát is. Ilyen messzire érnek a nyugati naptárból kihúzott szinkronizmusok. Még Kína is összeláncolta magát a nyugati történelemmel egy csata által, melyet 751-ben vívott Szamarkandnál az arabok ellen. Ezen érintkezések miatt minden javasolt naptárkorrektúrának olyan eredményt kell hoznia, amely az egész régi világ számára kompatibilis megoldást kínál.
      Röviden és tömören fogalmazva, 1991 januárjától a következô elméletet képviselem: az európai históriában a VII., a VIII. és a IX. század mesterségesen kitalált idôszakot képez. Nem tartalmaz valóságos történelmet, pótlás nélkül ki kell húzni, és az elôtte és utána lévô idôszakot közvetlenül, vagy némi kiigazítással össze kell kötni.
      A kérdéses intervallumot a jelenlegi tudásom alapján pontosan be tudom határolni: a fiktív, kitalált idôszak 614 szeptemberétôl 911 augusztusáig tart. Ám egy ilyen precíz állítást csak további kutatások fényében lehet megerôsíteni vagy megváltoztatni. Vagyis a kérdés nyitva marad, hogy a két idôhatárt közvetlenül össze lehet-e vonni, vagy eltelt közöttük néhány évnyi idô, amelyet váltakozva töltöttek meg a VII., illetve a X. század eseményeivel, már amennyire ránk hagyták ezen idôszak korrekt krónikáját.
      Jól észrevehetô, hogy csak az Európára érvényes idôszakról beszéltem. Ugyanakkor a világ más részein esetleg más idôszakok a kitaláltak, Perzsia története például olyannyira össze van kötve a bizáncival, hogy a perzsáktól „levonandó" intervallum idôben eltolódik. Valószínûleg ez a helyzet Kínával is, amelynek Tang-dinasztiája majdnem pontosan a kérdéses idôben - 618-tól 907-ig - uralkodott, márpedig regnálásuk régészetileg viszonylag jól alátámasztható.   [...]  [...]  [...]     A tettek embere is munkakerülô - avagy téli hadjáratok és sakkjáték  (93. oldal) A következô 794-es év is dús eseményekben. Június 1-jén Károly mint világi és egyházi fô Frankfurtban megnyitja a Reichstagot és a Szinódust. Nemcsak az adoptiánizmust ítéli el, hanem a bizánci képrombolás ellen is állást foglal, megátkozza a niceai második konzíliumot (787) és a bizánci császárságot. Azonkívül felszólítja a pápát, hogy tagadja ki az egyházból a keletrómai császárt. [411] Augusztus 10-én meghal felsége, Fastrada, ez azonban nem szegi kedvét, és szeptemberben további hadjáratra indul a szászok ellen.
      Ugyanebben az évben még egy nagy érmereformot visz végbe, Aachent fôvárosnak választja, mivel pápaként, császárként és kalifaként szeretne egy székesfôvárost (amit utódai elfelejtenek), felrajzolja az elsô terveket új várához, és újra megnôsül, bár ezt már csak érintôlegesen említik. [412]
      Nyilvánvalóan ért ahhoz, hogy herkulesi energiáját egész hadseregére átvigye. Másképp nehéz megérteni, hogyan tudott a tél közepén kétszer is átkelni az Alpokon. A hadsereg „rendesen" márciusban, késôbb májusban szállt hadba, mert korábban a lovakat és lovasaikat nem lehetett élelmezni. [413] „Hadsereg" alatt 500-800 nehézlovas, 1500-2200 könnyûlovas és 6000-10000 gyalogos értendô [414], bár K. F. Werner összességében 50 000 lovast számol. [415] Egyébként csodálatra méltó ezen évenkénti felvonulás pontossága, hiszen a lovasság tíz órán belül kelt útra, és ismerte az összes gyülekezôhelyet és útvonalat. [416] „Ebben az utakban szegény és gyakran átláthatatlan országban a hírrendszer olyan jó volt, és az ellenôrzô intézkedések olyan hatásosak, hogy a fegyverszolgálat alól nehezen lehetett kibújni." [417]
      Késôbb a szerzô arról panaszkodik, hogy a nagyon rossz hírrendszer és közlekedési nehézségek ebben az idôben az együttmûködést igen megnehezítették [418] - de hát nincsen rózsa tövis nélkül...
      Hogy a logisztikai körülmények valójában milyenek lehettek, erre nehéz választ adni - ami biztos: Károly nem ismert akadályt. Elôször 775 karácsonya után: „Villámgyorsan, a kedvezôtlen évszakra való tekintet nélkül" áttört lovasságának magjával. [419] Tizenegy évvel késôbb a longobárdok ellen indult egy téli hadjáratra. „Kemény télidôben tört be Itáliába" [420], ráadásul nem a Brenner-hágón keresztül, hanem a sokkal magasabb francia hágókon át.
      Az, hogy a téli hónapokban az Alpokon keresztül bármely átkelés lehetetlen, tán a kereskedôket lelombozta - nem úgy Károlyt. Mindkét utolsó olasz hadjárata, mindenekelôtt a 800-801-es, télen történt. [421] Számára az sem jelentett veszélyt, hogy hadseregét megossza, és két különbözô hágón át küldje Itáliába [422]; neki az sem volt sok, hogy gyors menetben vonuljon a Frank Birodalomtól Itáliáig, és egy sikeres hadjárat után éppen olyan gyorsan visszasiessen, hogy rögvest egy másik hadjáratot indítson a szászok ellen. [423] Aki ilyesmit olvas, legalábbis Caesar és Hannibál mellett érzi magát, de ha Batmanra esküszik, akkor sem vitatkozhatunk vele. Ezt a benyomást egyéb dolgok is alátámasztják. Károlyon és emberein kívül a földnek mely csapata volt akkoriban képes arra (és melyik manapság?), hogy egy napon belül egy olyan kápolnát húzzon fel olyan magasságban és kivitelben, amelyhez bárki másnak egy teljes esztendôre lett volna szüksége? [424]
      Bármennyire is hajszolta azonban seregét - népével szemben tudott kegyelmet gyakorolni. Mivel egyetlen napig sem maradt tétlen, mert tévedhetetlenül gürcölt az általános jólétért, a frankoknak megtiltotta a vasárnapi munkát. [425] Miután még „több körlevelet bocsátott ki, amelyben a szegények és gyengék jogait biztosította a nemesség támadásaival szemben" [426], az ember Károlyt az elsô szocialistának és szakszervezeti vezetônek nevezhetné.
      A játékos kedvû virágzó és késô középkor a kardforgató és stratéga Károlyból munkakerülôt és sakkjátékost csinált, aki a lovaknak nem csupán a harc-, de a fekete-fehér mezôkön is hódolt. Ez nyilvánvaló a legendaköltés, mert a számos megtalált figura az 1000 utáni idôkbôl származik [427], lévén a sakkjáték csak a kora XI. században jelent meg Európában. [428]   [...]   Az avarok  (109. oldal) Nyilvánvaló, hogy az avarokat teljesen felôrölték, olyan nyomtalanul tûntek el a történelembôl: „Errôl tanúskodik az egészen lakatlan Pannónia, és azok a helyek, ahol azelôtt a kagánok királyi vára állt, és amely most olyan pusztaság, hogy nyomát sem lehet felfedezni emberi lakóhelynek. [...] A frank nagyok közül ebben a háborúban csak ketten lelték halálukat". [521]
      Károly tehát olyan háborúkat vezetett, amelyek az ellenfelet elsöpörték a föld színérôl, saját serege azonban jóformán egyetlen vércseppet sem hullatott. Einhard különös módon nem avarokról, hanem hunokról beszél, miközben a VII. századból Fredegar hun melléknevû avarokról szól. [522] Vajon a késôbbi krónikások elfelejtették, hogy a hun elôrenyomulás már 469-ben véget ért? [523] Vagy, hogy az avarok 558 és 601 között vezették támadásaikat? Nem tudhatták, hogy a kutatás ma megkülönbözteti az avarokat, a pszeudo-avarokat és a késô avarokat, és hogy ezeket elkülöníti a bolgároktól, anélkül, hogy ezen népeket teljes egészében „felfogná". Manfred Zeller a sztyeppei népekrôl írt munkáiban rámutat, hogy e lovasnépek létszáma az I. évezredben megduplázódott - megtöltendô az üres évszázadokat. [524]
      Éppen ezt a meglepô érdektelenséget várnánk el egy túlterhelt hamisítótól, aki „mûvészi" figuráit - itt az avarokat - csak addig kíséri, amíg azok bûnüket el nem követik. Akinek ez a végkövetkeztetés túl merésznek tûnik, gondolkozzon el egy másik tényen.    

Károly anonim vazallusai

Walther Kienast életét a kora középkori vazallitás problémájának szentelte, kutatott, hogy a földbirtok létrejöttét megértse. A kapott okmányokból kinyomozta, hogy az egyes királyoknak vagy császároknak milyen sok néven nevezett vazallusa volt. Valószínûleg Donald Bullough kijelentését tartotta szem elôtt: „Számunkra ezek a férfiak (a vazallusok) természetesen csak nevek, vagy ehhez hasonló bábfigurák, amelyek a krónikás fonalain táncoltak. Csak két laikus lép elénk hús-vér emberként Károly udvarából": Wibodus harcos, és a könyveit vonszoló Einhard. [525]
      Nagy Károly esetében Kienast 24 ilyesféle „vassi dominicit", azonkívül még egyetlen utóvazallust tudott azonosítani név szerint. [526] Vajon ez kielégítô szám? K. F. Werner megpróbálta felbecsülni az egykori összvazallusi mezônyt: „A ténylegesen meglévô 189 érsekségbôl, 200 királyi kolostorból, 140 jelentôs várból és 500 grófságból indultam ki. Ezek után Nagy Károly vassi dominiciéinek a száma alig lehetett kevesebb, mint 1000.  A nemesi vazallitás összerejét 30 ezerre becsülöm." [527]
      Kienast nem volt igazán elégedett azzal, hogy az összes királyi vazallus 97,6%-a névtelenségbe burkolózik, rendületlenül kutat, hatvan esztendô után sem adva fel a harcot. [528] Mi pedig csendben megkérdezzük: lehetséges, hogy a Nagy Károly által sorban megnevezett vazallusokat [529] nem lehet azonosítani?
      Még elégedetlenebb lett volna, ha a fiktív évszázadok koronatanújaként idézik meg. Hiszen a Károly-idôkre, valamint az utána következô évszázadra vonatkozó kutatási eredményeit aligha lehet másképpen értelmezni, mint a hamisítók lustaságának tökéletes bizonyítékát. Egyetlen gazdaságosan gondolkodó hamisító sem találna fel 1000 vagy még inkább 30 ezer személyt hozzátartozóikkal és leszármazottjaikkal együtt, hogy szerep nélküli statisztákként vegye velük körbe a hôsöket. A virágzó középkor hamisítóinak így is éppen elég dolguk volt azzal, hogy a geneológiákat minden akkori nemesi család esetében praktikusan Károlyig vezessék vissza.    

Európa testi ôsatyja

Károly dicsôítése - Világ Ura, Krisztus, Világ Bírája - földi alapvetésre támaszkodott. Személyes morálja ugyan éppenséggel nem felelt meg a keresztény tanoknak, ebbôl azonban nem lehet semmire következtetni. Többnejûsége még mindig salamoninak nevezhetô. Állítólag dinasztikus okokból nem szerzett lányainak házasságot [530], a frigy még Rotrude és VI. Konstantin császár között sem jött létre. [531] Viszont nagyon kedvelte a házasságon kívüli kapcsolatokat, az így született három „zabigyerekét" igen szerette: Nithard például történetíróként kötôdött az udvarhoz, Ludwig pedig tekintélyes abbé lett Saint-Denisben, és 867-ig élt. [532]
      Leszármazottainak sokasága azonban nem hatványozódik a következô generációknál, hiszen tizennyolc gyermeke után csupán tizennyolc unoka következett. Utóbbiak közül csak hatan házasodnak meg, miután hárman papi hivatást választanak, míg hat leányunoka érthetetlen módon feledésbe merült. Mindezek dacára 13. utódgenerációja már 984 fôre dagasztja az aktuális famíliát.
      És Károly utódainak száma feltartóztathatatlanul növekszik. „A németek fele gyakorlatilag Nagy Károlytól származik", errôl egy olyan kutató biztosít, mint Herber Stoyan. [533] Sôt, Károly leszármazottjai még az elsô generációkból is szaporodnak. Ezt akkor ismerjük fel, ha a biztos utódokról készített három listát összehasonlítjuk. [534]

Generáció Brandenburg Werner Rösch
       
1 17 18 18
2 19 20 19
3 45 47 46
4 27 40 41
5 37 50 51
6 56 86 86
7 67 99 104
268 360 365

      „Az az ezer (a 13. generáció), a »késô középkor« kezdetén, majdnem az egész európai fônemességet magába foglalta. ôk - ez egy további eredménye Brandenburg kutatásainak - nemcsak egyszer származnak Nagy Károlytól, hanem általában többszörösen is. Mert Károly utódai mint a legmagasabb réteg hozzátartozói, mindig egymással kötöttek házasságot, és ennek az volt az eredménye, hogy átlagon felül »megszaporodtak«." [535]
      Halála után 400 évvel az egész európai fônemesség közvetlenül, sôt gyakran többszörösen híres arról, hogy Nagy Károlytól származik. [536] Így ô Európa uralkodóinak nemcsak lelki, hanem testi ôsatyja is. „Europapának" az sem ártott, hogy a királyi családfa tekintélyes ágairól egyszerûen elfeledkeztek. Így nincsenek híreink Károly fiáról, Itáliai Pippinrôl és öt lányáról, akárcsak Együgyû Károlynak a 907-ben, Friderummal kötött házasságából származó hat - vagy négy [537] - lányáról. [538] Ennél az uralkodónál (879-929) a 911. évtôl a forráshelyzet ugrásszerûen javul [539], hiszen következô öt lányának utódait geneológikusan gondosan regisztráltatja.
      Károlynak nemcsak a férfierejére volt szüksége ahhoz, hogy a kontinensen túl is célirányosan terjessze magvát, hanem aktív és hamisító kezekre is. Így Károly császár Karoling-leszármazottságát Theoderich istenkirályra, késôbb pedig a trójaiakra vezeti vissza. [540] Ezt éppen az a 101 Károly-okmány bizonyítja a rendelkezésre álló 270-bôl, amelyek bizonyíthatóan hamisak. Ilyen magas hamisítási aránynál az ember elvárhatná az óvatosságot azon történészektôl, akik végül is hamisításnak tartanak egy egész Károly-konzíliumot a kánonokkal együtt. [541] Valójában inkább elcsendesedtek: „Újabban ismét felkapott tény, hogy a kb. 270 okmányból, amely Nagy Károly neve alatt maradt ránk, nem kevesebb, mint kb. 100 darab hamisított, és a hamisítványokat több mint három századon át készítették." [542]    

Ôshamisítás

E tény, mondhatni, bombasztikus. Elsôsorban az az érdekes, hogy a hamisítványok nagy részét a XII. században állították elô, és hogy 23 hamisítvány szemtelenül eredetinek mutatja magát. [543] Itt kizárólag arra az óriási mennyiségû középkori hamisítványra utalunk, amelyet már eddig is lelepleztek. [544] Csak az 1986-ban tartott müncheni hamisítványkongresszus jegyzôkönyve több mint 3700 oldalas. [545] Ha meghallgatunk egy olyan kívülállót, mint Wilhelm Kammeier [546], arról, hogy hány további hamisítványt fedeztek fel kiderül, hogy a hamisítások indítóoka már régóta ismert: „A XII. században különbözô egyházi intézményekben, mindenekelôtt a birodalmi apátságokban foglalkoztak okmányhamisítással, hogy a család (és a kisnemesség) jogainak megállapítását elôsegítsék. Ezeknél a hamisítványoknál elôszeretettel használták császárok és királyok neveit, akik régebben uralkodtak, sôt még Nagy Károly és Jámbor Ludvig nevét is." [547]
      Tézisembôl következik, hogy idáig nem különítették el az eredetieket a hamisítványoktól, hanem csak a jó hamisítványokat a rossz hamisítványoktól. Ami nem felel meg egy eredeti feltételeinek, azt kimustrálták. Miután a feltételeket a diplomatikusok állandóan finomítják, ezért állandóan új hamisítványok leplezôdnek le. Összességében felismerhetô, hogy a három fantomévszázadban csak hamis okmányok készültek, vagyis ezen okmányoknak nem csupán a 30, 50 vagy 70 százaléka hamis.
      Egyes kutatók szerint a hôskeresôk a XII. századtól Nagy Károlyhoz hasonlóan Nagy Sándorra is ráfanyalodtak. „Történelmi vonatkozásban ez a német nyelvterületen 1150 után kezdôdik, mûfaji vonatkozásban az udvari epikától a drámáig, a farsangi játéktól a mesterénekig, a történeti bibliáig, krónikákig, bohózatokig és a példázatirodalomig nyúlik." [548]
      Ezek szerint ez a hôskeresô folyamat a Barbarossa-idôkre esik. Sándor már abból a „Fredegar-krónikából" hozta magához közelebb a középkori ember világát, amely a VII. századból származik [549], és amely a trójaiakat szintén a frankok ôseiként emle-geti.
      A megjelölés, mely szerint „Fredegar után", biztosan abból a századból származik, amikor elôször használja J. Scaliger 1598-ban. Mivel „Fredegar" 613-ig tûrhetôen, 642-ig legalább megszakításokkal tudósít [550], és egyetlen történelmi mûve a VII. századot mutatja be, így tanácsos a sötét évszázadokból származó szerzôt nem sokkal az 1150 elôtti idôkbe átköltöztetni. Így nem fordulhat elô, hogy a trójai frankokról költött híradása 350 évvel korábban szülessék meg a kelleténél.    

A háromszorosan elhanyagolt egyházállam

Újra ki kell pellengéreznünk a három birtokmegerôsítô okmány elvesztését, a világtörténelem egyik legnagyobb hanyagságát. Köztudomású, hogy elsôként Nagy Konstantin ajándékozta a pápának az „egyházállamot". Ez a grandiózus ajándék egy még grandiózusabb konstantini hamisítványként leplezôdött le - már, vagy még - a XV. században. Azóta rejtély, hogy a „pápai kacsa" a VIII. vagy a IX. századból származik-e [551], mindenesetre a 755. év körüli idôt favorizálják. [552]
      Valamennyi kritika legfôbb problémája, hogy az inkriminált eredeti példányt egyetlen ember sem látta. Világossá vált, hogy az okmányt nem elhanyagolták, elvesztették - az sohasem létezett. Összeszedtem az okait annak, hogy a hamisítvány miért a XI. században keletkezett, és miért két lépésben vált eredményessé [553]; mai ésszel azt gondolom, hogy elsô szövege a késô X. századból származik. Ennél az elsô osztályú hamisítványnál az a tény okozza a gondot, hogy a hamisító olyan dolgokról tudott, amelyekrôl elvben sohasem tudhatott, mint azt Horst Fuhrmann az „Anticipatórikus jellegû hamisítványok"-ban elôadja, Percy Ernst Schramm pedig már 1929-ben egy hasonló értékelésre jut: „A mûvébôl levonható következtetések, amelyeket a hamisító még nem is sejthetett, csak sok száz évvel késôbb értelmezhetôk." [554]
      Az egyházállam azonban mégsem egy hamisított, hanem egy valódi ajándékozás ürügyén jött létre. Az ifjabbik Pippin ugyanebben a VIII. században, sôt, talán pontosan ugyanebben az évben odaajándékozta a pápának az egyházállamot, éspedig pont akkor, amikor a „konstantini ajándékozást" hamisították. A longobárdok elleni sikeres harcot követôen (756) átadta III. Istvánnak a meghódított Exarhátust, a Pentapoliszt és Rómát azzal, hogy a meghódított városok kulcsait az ajándékozási okmányokkal együtt letette Péter sírja elé, ahogyan 754-ben Quiercyben megígérte. [555] Ez a pippini ajándék szemtelen gyermekcsínynek, afféle sértésnek - mai szóval orgazdaságnak - tekinthetô, hiszen ez az elajándékozott terület jog szerint a keletrómai császáré volt, hiszen a longobárdok csak 751-ben települtek oda. Márpedig Pippin idejében a pápák még mindig a keletrómai császárt ismerték el maguk fölött, és ennek megfelelôen a pápai okmányok - 776-ig - a bizánci Basileus kormányzási évei alapján datálódtak. Pippin tehát a bizánci császár alattvalóinak ajándékozta a bizánci területet, ez az abszurditás azonban az idevágó irodalomban alig játszik szerepet.
      Persze mindig mindennek van elôzménye. Itt megjegyzendô, hogy a keletrómai területeket már a longobárd idôkben (744) Ravenna és Róma között egy folyosó kötötte össze, amely „római ellenôrzés alatt" állt. De: „nem ismert, hogy a rómaiak 744-ben mennyire uralták Perusia (Perugia) és Tudertum (Todi) városok környékét". [556]
      Nagy Károly 781-ben és 787-ben apja pápai ajándékát jelentôsen megfejelte. [557] A naiv történész csodálkozik: „Csodálatra méltó, hogy mindkét okmány, amely a pippini ajándékozási ígéretet és Károly általi megismétlését tartalmazza, elveszett. Hiszen ezeket alapvetô jogi okmányként kellett volna ôrizni. Semmi sem lehetett fontosabb a pápák számára, mint e két dokumentum". [558]
      Csakhogy a Szentszék illetékesei nem tanultak az elôdök látszólagos hibáiból. Bár szerencsére Nagy Ottó maradéktalanul megismételte a karolingi paktumot császári koronázása alkalmából 962-ben, Rómában. „Kínos hézag a történelmi átadásban, hogy a kívánt és engedélyezett visszahelyezés mértékérôl csak nagyon homályosan vagyunk informálva." [559]
      III. Ottó ezt az ottóniánumot, vagyis nagyapja nyilatkozatát nem erôsítette meg, de ez a kijelentés is csak egy indiciatív összegzés, mert ennek elutasítása sem mutatható ki. II. Heinrich csak utalásképpen hivatkozik 1020-ban az ottóniánumra. [560]
      Maguk a pápák csak a X. század végén hivatkoznak a „konstantini ajándékozásra". [561] A Pippin-Károly ajándékozás értelmezései valószínûleg 817-bôl és 962-bôl származnak. [562] Kritikus gondolkodók meghökkennek, ha vizsgálják a frank ajándékozásokat: „Ha az ember megnézi azokat az országokat, amelyeket a pápai életrajz megad, akkor legalábbis kérdéses az okmányok tartalma. Károly és Pippin ekkor a mai Lombardia kivételével gyakorlatilag egész Itáliát és Korzikát elajándékozta a pápának". [563]
      Ilyen nagymértékû ajándékozást egyetlen történelmi atlasz sem jelöl. Ellenben az összes ábrázolja az egyházi államot, amely tengertôl tengerig húzódik, Rómától Ravennáig, és a legkeskenyebb helyen, egy valódi darázsderéknál, 20 kilométer széles volt. Könnyen ezen térképi feltüntetés ellenére sem határozható meg területe és státusa.
      „Ez az egyházi állam egy övet képezett a Tirrén- és az Adriai-tenger között, de területe ingadozott, rekordnagyságát a VIII. és a XII. században érte el. A XI. századig többnyire viszonylagosan a Német Birodalomhoz volt kötve." [564]
      Aligha lehetne homályosabban körülírni egy állam területét és státusát. Az egyházi állam 800 és a XII. század között idônként eltûnt a politikai köztudatból. Így tudósítanak 882-tôl 914-ig: „Azt, hogy Pippin és utódai ajándékozási okiratai alapján a római érsek uralkodhat az örök város felett, elfelejtették; azok a nemesi csoportok, amelyeknek az apostoli fejedelmek emelvénye csak hatalmi eszközt jelentett céljaik eléréséhez, egymással harcoltak az elsôbbségért." [565]
      Vagyis a terület és a fölötte való uralom egyszerûen feledésbe merülhetett! Még a papok sem jelentették be igényüket saját államukra, holott nekik elemi érdekük volt a világiaktól való függetlenség. Csak az egyházreform és a lassanként kifejlôdô invesztitúravita - amely 1035-ben kezdôdött és 1056-ban erôsödött fel - okán vezette a kúria „külpolitikáját anélkül, hogy sokat kérdezôsködne a birodalomról, különösen Alsó-Itáliában". [566]  A pápaság jelentôsége ugyanolyan mértékben ingadozik, mint az egyházi állam jelentôsége: „A pápai erôszak (a IX. században) egy rövid pillanatra eléri csúcspontját, amelyet - miután a Karoling-hanyatlás örvényébe merült - csak a XI. század egyházi reformjával ér el megint. Lehet kételkedni abban, hogy a pápaság e nélkül a IX. században kialakított világkép nélkül valaha is elérte volna a késôbbi magasságot." [567]
      Elméletem szerint a pápaság kitalált magasrepülése a Karoling-idôszakban ugyanezeket a célokat szolgálta. Határozottan emellett szól az, hogy a pápák X. századi helyzete rendkívül bizonytalan. Különben (Karl Günther utalása, Bad Dürkheim) III. Ottó császár nem foglalhatott volna okiratba egy ekkora sértést: „Ottó, az apostolok szolgája és Isten akaratából római császár (titulus). Tudjuk, hogy Róma a világ feje, bizonyítható, hogy a római egyház minden egyház anyja, és hogy ezt a tényt a pápák figyelmetlenségébôl és hanyagságából régen elfelejtették." [568]
      Azzal az érdekes esettel találkozunk itt, hogy az uralmon lévôk megfeledkeztek felségterületükrôl és hatalmukról, de még egyházi státusukról és méltóságukról is. Ezt vagy orvosi szempontokkal, vagy a fiktív századokkal magyarázhatjuk meg.  De térjünk vissza az egyházi államhoz, amely 1201-ben újjászületett. Ekkor IV. Ottó a pápát egy még inkább birodalomfüggô terület független urának ismeri el. És amikor III. Innocent pápa gyámsága (1198-1216) véget ér a fiatal II. Frigyes felett, a pápa kiköveteli magának Sora grófságot.
      „A pápák régen igényt tartottak egy saját tartományra. Ennek érdekében számos uralkodói okmányra hivatkozhattak, kezdve a mondákkal övezett, valóságban a Konstantin-féle hamisított ajándékozási iratra, továbbá Pippin 754-es valódi szerzôdésére. De ezen földkiutalásokból szinte semmit sem realizáltak. Persze, Róma közvetlen körzetében gyakorolta a kúria a felségjogokat, amikor a császár külföldön tartózkodott. Ám semmiképpen sem jöttek létre pontosan körülhatárolható viszonyok. [...] A Conti-pápa az »egyházállam« újjáteremtôjévé lett, kiterjesztve az egyházi állam területét a Tirrén-tenger és az Adria, Paglia és Carigliano, a Pó és Trento közé. [...] Az apostoli szék elnyerte a vágyott szabad territóriumot - egy széles övet a félsziget körül -, amely parttól partig ért. Innocent várakkal erôsítette meg pozícióját, így végre rendezett viszonyok közepette kormányozhatott." [569]
      Miután a pápa csak ettôl fogva válik az egyházi állam igazi védelmezôjévé, levonható a következtetés: korábban nem volt mit védeni. Véleményem szerint III. Innocent, aki Jámbor Lajos okmányát „egy rekuperációs politika" jogi alapjává tette [570], az egyházállam tulajdonképpeni megteremtôjének, és nem újjáteremtôjének nevezendô. Csakhogy az egyházi állam tulajdonképpeni kialakítása még mindig nem zárult le. Csupán 1275-ben egyezett bele Habsburg Rudolf abba, hogy a Szentszék a birodalomtól független legyen. Kissé tovább tartott mindez Romagnában: „Csak valamivel a XIII. század elôtt mondott le a diplomaták által kényszerített Habsburg Rudolf egyértelmûen a pápaság javára az Adria, a Pó és az Appenninek közötti területrôl." [571]
      Az a gondolat, hogy a kora középkori egyházi állam fiktív, hogy minden alapokmánya - úgy a konstantini, mint a pippini, illetve a károlyi ajándékozás - hamisítvány, nehezen vitatható megállapítás. Kizárólag így magyarázható egyértelmûen az eredeti okmányok hiánya, csak így érthetô az állami terület feledésbe merülése, csak így nincs szükség arra, hogy elméletet keressünk - még nem találtak hihetôt -, hogy miért keletkezett egy idôben a pippini és a konstantini ajándékozólevél. A konstantini hamisítvány a Lateránból származott, és egy bizánci császárra támaszkodott, mint világra jöttének segítôjére, míg a pippini és a károlyi ajándék egy nyugati uralkodóra alapozott. [572] Vajon a „keleti" és a „nyugati" kiállítás között az 1054-es nagy nyugati egyházszakadás áll? Egy biztos: mindegyik hamisítvány elsôsorban a pápákat használta ki.     [...]  [...]  [...]   Ki állította át az órát? Károly a kísértet - és a fantomidô  (267. oldal)   „Vedd ki a számot a dolgokból, és minden összeomlik."   (Sevillai Izidor) [1387] Nagy Károlynak folyamatosan jelenése van. Vele kapcsolatban évrôl évre jubileumokat ünnepelnek, szimpóziumokat rendeznek, kiállításokat nyitnak meg. Az ünnepségek végtelen sorában az abszolút fénypont császárrá koronázásának 1200. évfordulója: ez a nyugati történelemnek arra a ragyogó nyitányára emlékeztet, amellyel egy császárság alapjait rakták le, és amely - késôbb mint a „Német-Római Császárság" - egy egész évezreden át meghatározta kontinensünk históriáját.
      Ez a koronázási évforduló szimbolikusan a 2000. esztendôvel esik egybe. Mily szerencsés egybeesés: ünnepelhetjük az eltelt millenniumot, megemlékezhetünk a Krisztus születése óta eltelt kétezer évrôl, és még Európa atyját, a legkeresztényibb Károly császárt is éltethetjük, amennyiben ôt 1200 év után mint az európai egység úttörôjét magasztaljuk.
      Ebben a könyvben bebizonyítjuk, hogy ez semmiképpen sem a sors szerencsés rendelése, cseppet sem a véletlen mûve, hogy ezek a jubileumok - a média nagy örömére - éppen egybeesnek. Mindez nem a sors különleges kegye, merthogy egy kitalált eseményrôl van szó, amelyet pontosan a kiszemelt napra tettek.
      Kimondani is borzongató, mindazonáltal tény: a koronázott uralkodó sohasem élt, miképp a koronázó pápa és egybegyûlt kortársaik sem.
      Ahhoz, hogy ezt a fikciót létrehozzák, a nyugat idôszámítását alaposan meg kellett másítani.
      Hogy a Károly-jelenséget megfejtsük, el kell merülnünk a naptárszámításban, annak kis és nagy rejtelmeiben. Megállapítjuk, hogy melyik napon ér véget valójában a millennium, és utánajárunk annak a kérdésnek, hogy miért számolunk oly tántoríthatatlanul Krisztus születése szerint, annak ellenére, hogy ez az esemény egyszer így, egyszer egészen máshogy datálódik - magyarán: kitalált idôvel foglalkozunk. Végül is idôtengelyünkbe betoldásra került egy szakasz, csak így tudták Károly 800-ban történt megkoronázását, majd múmiájának 1000-re datált megtalálását nemcsak összekapcsolni, hanem egy millennium befejezésévé, és egy új millennium kezdetévé tenni.
      Aki számára a bevezetô gondolatok a „Krisztus születése szerinti" számításról túlságosan hétköznapiaknak, profánnak, netán szemellenzôs matematikai bûvészmutatványnak tûnnének, azt talán meggyôzi a második fejezetben bemutatott súlyos naptárprobléma, amely idôszámításunkat jelentôsen befolyásolja. Hosszú idô óta elôször vetjük fel ezt a kérdést - egyszersmind elvezetjük az olvasót a megoldáshoz.
      Akit a második rész terjedelmes naptári levezetése nem érdekel, áttérhet közvetlenül a harmadik részre, amelyben e középkori probléma történelmi oldalát mutatjuk be, nem feledkezve el a világ egyetlen szegletérôl sem.
      A negyedik részben elmélyülünk abban, hogy a naptár és az idôszámítás úgymond köszönôviszonyban sincs a valósággal - nálunk éppúgy, mint a zsidóknál vagy a mohamedánoknál. Az összes, ma ismert naptárban közös, hogy rejtélyes módon mind a história sötét korszakaiban született. Ugyanakkor csak így vált lehetségessé Károly császárrá koronázását egy csaknem idôn túli eseménnyé stilizálni, amely dátum a korai középkorból szinte egyetlenként maradt meg a széles tömegek emlékezetében.
      Ezek alapján két fejezetben ábrázoljuk, hogyan találták ki a millenniumot Bizáncban, és a késôbbi Németországban. Ezen állítások igen élesen konfrontálódnak mindazzal, ami a középkorkutatók legfontosabb támaszát jelenti: vagyis az okiratokkal. Ezen dokumentumértékûnek tekintett források kezelôi határozott ellenzôi az itt elôadott tézisnek. Természetesen kifogásaikat, ellenérveiket nem kívánjuk elhallgatni. A fantomidô általunk kifejtett tézisét immáron három éve vizsgálják és támadják középkorkutatók, építészettörténészek, csillagászok, dendrokronológusok és fizikusok. Miután e tézis, A kitalált középkor (jelen kiadásban könyvünk elôzô része - a szerk.) - szerzôjével egyetemben - mostanáig minden támadásnak ellenállt, így könyvünkben bizonyítottként kezeljük. Azt mindenesetre teljes joggal állíthatjuk, hogy a korai középkor az emberiség történelmének hihetetlenül problematikus korszaka, egyben a jelenkor emberének is óriási kihívás.
      A millennium egy sor reményt és félelmet szabadított ránk. A pápa meghirdette a szent kapuk megnyitását és a teljes bûnbocsánatot. A numerológusok pedig a pánikról gondoskodtak. „A vadállat száma" az Apokalipszisbôl, azaz a 666 hárommal megszorozva az 1998-as évszámot adja. Ennek megfelelôen az erre fogékony körökben elterjedt a félelem. A szám optikai megfordítása, tehát a 999 démonizálta az 1999-es évet. Az ebbôl következô, „utolsó idôhöz kötött" félelmek határozott elôkalkulációkban nyertek támaszt. A csillagászok meghirdették az „évszázad sötétségét" 1999. augusztus 11-re, az asztrológusok pedig fenyegetô kvadratúra állást jeleztek, fontos égitestek „égi keresztjét", az 1999. augusztus 6. és 13. közötti idôre. És a katasztrófahirdetôk - egy Nostradamus jóslattól vezérelve - jó elôre szónokolni kezdtek a földgolyó ugrásáról, egy rettenetes aszteroidabecsapódásról és szörnyû háborúkról. Még maguk a számítógép-specialisták is gyöngyözô homlokkal gondoltak a váltásra, amikor gépeik dátumkijelzôje 1999-rôl 2000-re váltott. Mivel a megannyi számítógép és mikrocsip eme egyszerû évszámváltásnál csôdöt mondhatott, újabb és újabb kríziseket imitáltak, hogy ha úgy adódik, úrrá legyenek az áramkimaradásokon, az ivóvíz elapadásán, fontos helyiségeket védô zárszerkezetek önállósodásán.
      Mivel a mindezektôl való félelmek szinte egybefonódtak a millenniummal, már ez is indokolhatná, hogy a kérdést mélyrehatóan, egészen a gyökeréig megvizsgáljuk.  

Két millennium - 2000 év nélkül?   (271. oldal)

Kezdjük mindjárt egy banális témakörrel. Muszáj ezt tennünk, mert a realitás már túlnôtt a banalitáson.
      Tehát: az iskola elsô osztályától kezdve tudunk tízig számolni. Ezt, meglehet némi fáradtság árán, de megtanították nekünk, ha máshogy nem, hát az ujjaink segítségével. Amennyiben mindegyik ujjunkat kinyitottuk, az épp tizet jelentett - innen lépjünk tovább, hiszen tíz év tesz ki egy évtizedet. Mivel a számlálásunk a legkisebb természetes számnál, a nullánál kezdôdik, csak a tízzel van befejezve a tízes csoport. Érthetôbben: nem köszönnénk meg, ha egy tíz alkalomra szóló bérletnél az utolsó, tizedik alkalommal már nem engednének be az uszodába.
      Ezt a matematikai logikát követve egy évszázad a századik év utolsó napjával végzôdik, egy évezred pedig az ezredik év utolsó napjával. Ez egyszerû összeadás, Nostradamus nem is kell hozzá. Mindez magyarázza azt is, hogy a lelkes matematikus elôször csak a kétezredik év végén koccinthatott a következô évezredre. A matematikusok azonban többnyire magukban ünnepeltek, mert mindenki más egy évvel elôbb hûtötte be a pezsgôt, ugyanis a nem matematikus világ számára egy dolog vitathatatlannak tetszett: az új évezred kezdete az 1999. december 31-rôl 2000. január 1-jére virradó éjszaka volt. Jellemzô, hogy a világ alighanem legjelentôsebb, az egész földkerekséget lázba hozó nagy viadalán, az olimpiai játékokon is eluralkodott ez a hangulat, hiszen Sydneyben, a 2000 szeptemberében rendezett sporteseményen folyvást azt olvashattuk a pályaszéli táblákon: „Games of the new millennium." Vagyis: az új évezred olimpiája...  

Optika kontra logika

Az idôszámítás esetében más prioritásokat alkalmazunk, mint az iskolából ismert számolási szabályokat. Számunkra egy új évtized, új évszázad azzal az elsô nappal kezdôdik, amelyen a szám optikailag a lehetô legtöbbet változik. Amikor 199-bôl 200 lesz, vagy 1999-esbôl kerek 2000. A „roaring twenties", a vad húszas évek, vagy a vad hatvanas évek a helyi értékek alapján kaptak nevet. Az olaszok még tovább mennek, amennyiben ôk még az évszázadokat is így határolják el. A „trecento", „háromszáz" szóval az 1300-tól 1399-ig tartó idôintervallumot nevezik. Magyarul ezt az idôszakot XIV. évszázadnak hívják, így rögvest egy kis kétség támadhat, hogy vajon az 1400. év még a XIV. évszázadhoz számolható-e. Az olasz és a magyar intervallum egészen bizonyosan ugyanolyan hosszú, de vajon fedik is egymást?
      A „trecento" vagy a „cinquecento" mellett szól ezek szerint az éppen vezetô szám, és a dupla nulla optikája. Ez a számolás mindenesetre nem alkalmas minden évtized vagy évszázad megnevezésére. Senki nem tudja, hogy ilyen módon hogyan tudnánk a számolást tovább folytatni. Hamarosan a „nullákról" fogunk beszélni, hogyha a 2000-tôl a 2009-ig tartó évtizedet akarjuk megjelölni? Az olaszok vajon egészen fesztelenül fognak „zerocento"-ról, vagyis „nullaszázról" beszélni? Eddig, azaz az éppen elmúlt évszázad kezdetéig sem tudott senki megbarátkozni a „tízesekkel". Vajon a 2010-tôl 2019-ig tartó idôszakot ennek ellenére úgy fogjuk megjelölni, hogy „teenies"?
      Ezt a jövendôbeli megnevezési nehézséget figyelmen kívül hagyva kijelenthetjük: minden millenniumi buli 1999. december 31-re lett idôzítve. A szám optikája felülkerekedett a matematikán. A lehetôleg minél több szám megváltozása nagyobb örömet okoz a logikánál. Ezért még azzal is szívesen megalkuszunk, hogy a három nullát magában nézve inkább negatívan szokták értékelni. Hiszen már az önmagában egyedül álló nulla is kis közkedveltségnek örvend, a dupla nulla pedig még ennél is kisebb tekintéllyel bír. Lenézôen kezelik, az illemhely egyik beceneveként használják, amivel mindent elmondtunk róla.
      A programozók még kevésbé szeretik a nullát. Figyelmetlen kezelésnél balra terjedhet, és oszlopokat képezhet. Ez ellen egy egész eljárást fejlesztettek ki, „A vezetô nullák elnyomása" néven. Persze a programozóknak sokkal nagyobb problémáik is vannak a nullával.
      Ismeretes, hogy a régi programoknál az évszámadatokat csak az utolsó két számjeggyel tárolják. Mivel a nullával való osztás a számítógépeket térdre kényszeríti, a programozók már régóta küzdenek az ebbôl eredô problémák kiküszöböléséért. ôk ilyen esetben az év utolsó napját csak akkor ünneplik, ha a programok egzisztenciát veszélyeztetô törés nélkül mûködnek.
      Mindenki más azonban örvendezik. Ha a dupla, sôt akár a háromszoros nulla felragyog a dátumban, akkor a nullát, mint egy új idônek a hírnökét ünneplik; a kis Hamupipôkébôl hercegnô lesz, és akkor teljesen mindegy, hogy az évszázad letelt-e vagy sem. Egy ilyen hatalmas szimbólumot hiába rohamoznának a matematikusok. A pszichológusok pedig azt kérdezik, hogy ilyenkor miért akar az egész világ idô elôtt öregedni? Erre talán a numerológia és egy misztikumoktól mentes kabalisztika, vagy egy sokrétû számmágia adhatná meg a választ.  

A „Krisztus születése" rejtély

Fogadjuk el tehát a fáradságosan megszerzett logikánk feláldozásával, hogy a következô évezredet már akkor beharangozzuk, amikor a régibôl még csak 999 év futott le. Tudvalevô, hogy 1 ezrelék jóval nagyvonalúbbá tesz, még akkor is, hogyha csak differenciaként lép fel.
      De vajon idôszámításunk szilárd alapokon nyugszik-e egyáltalán? Ki, vagy mi garantálja nekünk, hogy a mögöttünk hagyott évszázadok alatt tisztán számoltak, semmit sem sikkasztottak el az esztendôk folyásából, avagy semmit sem adtak hozzá?
      Naptárszámításunk sarkköve eléggé ismert és rendszeresen ismételt: ha egy évszámot említünk, Jézus születése utáni 1492-rôl vagy 1999-rôl beszélünk. Naptárunk tehát egy, a kereszténység számára rendkívüli fontosságú eseményen alapszik, amelyet a Római Császárság fennállásának idején rögzítettek.
      Mely rögzítés finoman fogalmazva sem tûnik megbízhatónak, ugyanis Urunk születése nem krónikákban maradt ránk, hanem vallásos írásokban, amelyek teljesen más törvényeket követnek, mint a tiszta kronológia szabályai. De közeledjünk a problémához lépésrôl lépésre.
      Amennyire egyáltalán tudjuk, egy római tudós, Furius Dionysius Philocalus szerkesztette az elsô naptárat, amelyben az évszámadatok Krisztus születésére vonatkoznak. ô volt I. Damasus pápa [1388] késôbbi kalligráfusa, azaz „szépírója". Számításaink szerint 354-ben hozta létre a kései ókor legjelentôsebb keresztény naptárát. Ô az akkori szokás szerint számolta az éveket Róma alapításától („ab urbe condita"), amely a mi naptárrendszerünkben a Kr. e. 754-es évre esik. De aztán „753" után Philocalus, aki mint Filocalus is megjelenik, hagyta a régi Rómát, és a számításait keresztény évekre állította át - így tulajdonképpen ô lenne a mi évszámításunk ôsapja. Csakhogy róla nem igazán bírunk széles tudásanyaggal, azt a keveset, amit tudunk, a középkorkutató Arno Borst bányászta elô az archívumokból. [1389]
      Mindemellett minden lexikonban áll még egy utalás a jóval késôbbi VI. századra (kettes számú hipotézis), mely szerint: elsôként egy másik Dionys, név szerint Dionysius Exiguus dátumozott az Úr születése szerint. Erre utalva jegyezte meg 1991-ben az akkori német kultuszminiszter, Hans Maier tömören és velôsen: „És még mindig abban a korszakban élünk, amelyet Dionysius Exiguus 525-ben alapított." [1390]
      Mielôtt e szerzetesre összpontosítanánk figyelmünket, még emlékeztetnünk kell aquitaniai Victoriusra is. Ô 457-ben, a késôbbi Hilarius pápa megbízásából egy húsvéti ciklust készített, amelynek egyik oszlopában egy másik évszámítást, mégpedig a Jézus keresztre feszítése szerintit is feltünteti. [1391] A Jézus szenvedései szerinti számítás többször is használatban volt, ám végül mégsem maradt fent. Mivel azonban sem Jézus születése, sem keresztre feszítése nem kapcsolható pontosan Augustus császár valamely meghatározott uralkodási évéhez, így ez a számítási mód sem ad precízebb idômeghatározást.       De kanyarodjunk vissza Dionysius Exiguushoz, és a VI. századhoz. Az ô mellékneve különbözô interpretációkra ad lehetôséget: lehet szerzetesi alázat, amely az „együgyû", netán „jelentéktelen" melléknévhez vagy jelzôhöz vezetett, lehet az is, hogy egyszerûen az ô kinézetére utal, ami „kicsi" vagy „gyenge" szóval lett leírva; hiszen akkoriban durva gúnyneveket adtak még magának a császárnak is. Sokan úgy gondolják, hogy a „rövidlábú" Exiguus név mögött egy szkíta férfi rejtôzik, míg mások azt állítják, hogy valójában egy Rómában élô görög volt. Így vagy úgy, Kr. u. 525-ben készített egy húsvéti táblát, amelyben 532-tôl 626-ig elôre kiszámította a húsvéti idôpontokat, egyszersmind felháborítónak találta, hogy a diocletiani korszak segítségével kell számolnia. Az akkoriban használatos dátumozás ugyanis Diocletianus császár kormányzásának kezdetét használta kiindulópontnak, mellyel kapcsolatban Dionysius a mellékelt kis libelluszban, azaz könyvecskében a következô megjegyzést teszi: „Mivel Szent Cirill elsô ciklusa Diocletianus után 153-ban kezdôdik, és 247-ben végzôdik [...], mi a mi ciklusunkat nem akartuk ennek az istentelen Krisztus-üldözônek az emlékével összekötni, hanem elônyben részesítettük azt, hogy a mi urunk Jézus Krisztus születése óta számítsuk az idôt, hogy reménységünk kezdete bizalmasabb közelségbe kerüljön hozzánk, és az emberiség újjászületésének oka, azaz Megváltónk szenvedése jobban elôtérbe kerüljön." [1392]       Nos, ebben a szövegben bízvást találunk „Krisztus utáni" datálásokat, és ezért azonnal ki is egészítjük: Diocletianus császár uralkodásának kezdete a 284. év 8. hó 29. nap dátumot kapta. Az ehhez hasonló alapvetésekhez Dionysiusnak rögzítenie kellett Jézus születésének idôpontját. A nappal és a hónappal könnyen boldogult: 274-ben a „sol invictus"-t, mint legyôzhetetlen Napistent Aurelianus császár birodalmi istenné emelte, és a december 25-öt mint a neki szentelt ünnepnapot határozta meg [1393] - másképpen fogalmazva: akkor vált a Mithras-kultusz egy jó évszázadra római államvallássá. Amíg Kr. u. 200-ig a karácsonyt november 18-ra tették [1394] - a pápa akkoriban inkább Róma városában („urbi"), mint az egész földkerekségen („orbi") számított illetékesnek -, addig Philocalus Kr. u. 354-ben december 25-re tette Jézus születését. Jó oka volt rá: az egyház itt is, mint sok más esetben, átvette a pogányság dátumait és szokásait, hogy az ingadozókat a saját oldalára állítsa, és a visszaeséstôl megóvja ôket. Mire Dionysius Exiguus elkezdte a számolgatást (525), a karácsonyt, ezt az új ünnepet a konstantinápolyi, az alexandriai és a jeruzsálemi pátriárka, vagyis a római püspök egyenrangú konkurensei is bevezették. Azt azonban, hogy a Mithras-kultusz, s az annak bûvkörébe kerülô császár miért a december 25-ét emelte ki, mostanáig homály fedi.
      Sokkal nehezebb volt Jézus születésének pontos évét rögzíteni. A VI. században már több dátum keringett, nem utolsósorban azon okból, hogy az Újtestamentum adatai Jézus életérôl és haláláról bizony messze nem egyértelmûek.
      Hogy mást ne mondjunk, a születéssel kapcsolatban egyáltalán nem említ évszámot. Máté szerint (2,1) Jézus Heródes király uralkodása alatt született Betlehemben, Júdeában. Lukács beszámol egy népszámlálásról, amelyet Augustus császár rendelt el, amikor Quirinus volt Szíria helytartója. Márk, mint a legidôsebb az evangélisták közül, egyáltalán nem ad meg részleteket, miközben ezek János számára egyáltalán nem jelentéktelenek. Ezért egyelôre a születés idôpontjának meghatározását nem feszegetjük.
      Lukácstól (3,1) megtudjuk, hogy Jézus Tiberius regnálásának 15. évében kezdte meg nyilvános tanítói mûködését, ám ezzel csupán a 28. augusztus 19-tôl a 29. augusztus 18-ig tartó idôszakaszt határozza meg. Akkoriban - szintén Lukács szerint (3,23) - „körülbelül harmincéves volt". János szerint Jézus keresztelése után nem élt meg három zsidó húsvétot, pészahot, hanem közvetlenül a harmadik elôtt keresztre feszítették. [1395]
      Mindez mégsem ad igazán biztos datálási bázist, mert Lukács szövegébôl nem derül ki Jézus pontos kora a halálakor, amit egyébként más források 33 életévben határoznak meg. Matematikailag tehát nincs kellô számú adat a birtokunkban, így cseppet sem meglepô, hogy a „mikor született Jézus?" kérdésre meglehetôsen különbözô válaszokra lelünk.
      Így például a zsidó Flavius Josephus, aki a Kr. u. I. században írt, a Quirinus alatti népszámlálást a Kr. u. 6. vagy 7. évre teszi. Eszerint Jézus ennyivel született volna Krisztus után, ami legalábbis furán hangzik. A keresztény tudós Clemens Alexandrinus, az alexandriai iskola vezetôje, aki körülbelül 150 és 215 között élt, egy korábbi dátumot ad meg. Szerinte Jézus Augustus egyeduralkodásának 28. évében, tehát Kr. e. 2-ben született - ezt az évet fogadták el helyesként a korai keresztény írók. Ez a hagyományvonal a III. századtól fut, a Julius Africanus-féle keresztény világkrónika elkészülésétôl fogva, amely Eusebiusról és Szt. Hieronymusról szól a XII. századig. Ezt az évet hagyományozták a XVI. század arab és reneszánsz tudósai is, mint Joseph Justus Scaliger, a „jezsuita" naptárreform evangélikus ellensége. [1396] Elôször a XVII. században, Kepler hatására keletkezett az azóta leggyakrabban képviselt nézet, hogy Jézus Kr. e. 7-ben született, ugyanakkor Abbo von Fleury (meghalt 1003-ban) kiszámolta, hogy Krisztus feltámadását, és ezzel a születését is 21 évvel késôbbre kell tenni. [1397]
      Dionysius nem hagyta magát megtéveszteni az ô idejében uralkodó tanoktól. Húsvéti idôpontjainak elsô évét tette egy 532 évbôl álló teljes húsvéti ciklus alapjául. (Ez a következô két tényezô kombinációján alapszik: a 19 éves holdciklus és a hét napjainak visszatérése a négyéves szökôciklusban.) Krisztus születését pontosan egy húsvéti ciklussal teszi a Kr. u. 532. év elé.
      Dionysius Exiguus számára ez az esemény bizonyos értelemben fikció a földi idôn belül, mert az ô számítása a születést nem helyezi be egyetlen konkrét évbe sem, hanem a „keresztény" éveket sorakoztatja utána. Amikor késôbb a korábbi idôket is elkezdték Jézus születésével összekapcsolni, létrejött azoknak az éveknek a vég nélküli láncolata, amelyeket a „Krisztus elôtt" meghatározással illettek. Csakhogy maga az az év, amely Krisztus születésekor kezdôdött, voltaképpen elfelejtôdött, vagy éppenséggel tudatosan töröltetett az emlékezetbôl. Elvégre a Kr. u. 1. év elôtt közvetlenül a Kr. e. 1. év áll. Ezzel az az esemény, amelyre az évszámításunk alapszik, nem következtethetô vissza az éppen érvényes idôpontból. Vagyis egy fiktív idôszakra esik, mégpedig a Kr. e. 1. év december 31. napja és a Kr. u. 1. év január 1. napja közé. Hogyha akkoriban a nullát mint számjegyet és számot már ismerték volna, akkor a születési évet a nullával kellett volna megjelölni. Bármennyire egyszerûnek tûnik is ez a levezetés, néhány ember számára mégis rejtélyesnek hat. Így például egy ôstörténeti és ókortörténeti kronológiáról szóló aktuális könyvben a következô bejegyzés található: „0: nem egy pontosan meghatározható év. Ez az oka annak a megszámlálhatatlan tévedésnek, amely a kereszténység elôtti események besorolásánál adódik." [1398]
      Csak a második mondat helyes. A „0." év hiánya miatt az idôszámítás-váltásnál, tehát a Krisztus elôttrôl Krisztus utánra váltáson átnyúló idôszakok nem számíthatóak ki egyszerû összeadással. Például az idôbeli távolság Kr. e. 4. év elejétôl a Kr. u. 7. évig nem tizenegy, hanem csak tíz év. Ez azonban azt is jelenti, hogy az ebbôl következô „megszámlálhatatlan tévedések" csupán csak egyévnyi tévedést jelentenek. Azt viszont, hogy a „0." év miért egy „nem pontosan meghatározható év", egyedül a szerzô, Locquin tudja. Mindazonáltal mi úgy véljük, megengedhetetlen, hogy így elbánjanak a 0-val, annál is inkább, mert egészen jó okok szólnak a „0." év létezése mellett. Sajnos, a szám értékét drámaian felértékelô érvek nem kerülhettek szóba, hiszen az idô mesterséges rögzítésekor a nulla sem mint számjegy, sem mint fogalom nem volt még kitalálva.
      Ugyanakkor ezen a helyen becsúszhatott egy másik hiba is, lévén egy másik naptárszakértô állítólag egy súlyos következményekkel járó beavatkozást tett. Az idôszámítás terén szerzett nagy tudása miatt igen tiszteletreméltó Beda Venerabilist akkoriban a komputista szóval jelölték, mert a húsvéti számítást „computus (paschalis)" névvel illette. Ô Jézus születését a fiktív köztes idôbôl a Kr. u. 1. évre tette át. Ezzel a Beda szerinti Kr. u. 1. év megfelel a Dionysius szerinti Kr. u. 2. évnek. Beda egészen titokban azt egyesítette, ami eddig egymástól külön volt: a ma 1999-cel jelölt év Beda szerint a 2000-es év lenne, ahogyan erre a biofizikus, tudománytörténész és régi keletkutató Werner Papke rájött. [1399] Ez esetben az igazi szilveszterestén az emberiség nagy többsége ünnepelne, és a matematikusok kezdenék túl késôn a pezsgôzést. De ki esküdne meg rá, hogy akkoriban minden dátumozás egy évvel meg lett változtatva, ahogyan Papke feltételezi? Egyébként látni fogjuk, hogy Bedát is igencsak különleges és titokzatos sötétség veszi körül, amelybôl csak úgy szabadítható ki, hogy életét és munkásságát egy késôbbi évszázadra helyezve vizsgáljuk.
      Ezzel a könyv tulajdonképpen véget is érhetne. Mindazonáltal idôszámításunkat illetôen további, és még sokkal drámaibb kétségek is vannak. A fentiekbôl ugyanis egyértelmûen adódik az a kellemetlen dolog is, hogy hiányzik ünnepeink eredeti alapja.   [... A betlehemi csillag -  Nagy konjunkció? - Üstökös az istálló felett? - Talán egy szupernóva?]    

Hogyan kovácsolják az idôtengelyt?   (283. oldal)

Az utolsó szakasz látszólagos ellentmondása a következô: hogy lehet Jézus születését egy idôtengelyen ide-oda tologatni, ha az idôtengely a születéshez van kötve, és ezen alapszik? Nem kezd-e el inogni az idôtengely, ha a betlehemi istállóban történteket átdátumozzuk?
      Elôször is le kell szögeznünk egy fontos tényt: az idôtengely, amely a mai napunkat olyan korai eseményekkel köti össze, mint Amerika felfedezése 1492-ben, vagy Anglia normannok általi meghódítása 1066-ban, nem isteni ajándék, nem is természeti állandó: az emberi szellem alkotása, márpedig az ember alkotta dolgok tudvalevôleg lehetnek hibásak. E könyv éppen arra kívánja felhívni a figyelmet, mily ingatag is a mi örökérvényûnek tartott idôszámításunk.
      Ellenôrizzük hát ezt az alkotást, melyet a kora keresztény idôk óta használnak. Éppen most hallottuk, hogy az evangéliumok részben megpróbálják a szent történéseket a politikai történésekkel összekapcsolni, Jézus keresztelésére például egy sor megfeleltetést találunk bennük: 
      Lukács (3, 1-2): „Tiberius császár uralkodásának 15. évében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes Galilea uralkodója, testvére Philippus Iturea és Trachonitis tartományának uralkodója, és Lysanias Abilene uralkodója, amikor Hannás és Kajafás voltak a fôpapok." E személyekrôl pontos adataink vannak [1412]:

  • Tiberius Kr. u. 14-37-ig uralkodott,
  • Pilátus római prokurátor volt Júdeában Kr. u. 26-36-ig,
  • Heródes Antipas - tehát nem az apja, Nagy Heródes - Kr. e. 4-tôl Kr. u. 39-ig uralkodott,
  • testvére Philippus Kr. e. 4-tôl Kr. u. 34-ig uralkodott,
  • Lysanias, Abilene régense Kr. u. 28 és 37 között halt meg,
  • bár Hannást már Kr. u. 18-ban leváltották, vejét, János Kajafást sikerült utódául kineveztetnie, aki Kr. u. 18-38-ig viselte a tisztséget.

Így elmondható, hogy a fô kijelentést - Tiberius uralkodásának 15. évét - a többi öt vonatkozás egyértelmûen bizonyítja. Mivel Tiberius 14. szeptember 17-én lett császár, a 28-as és 29-es év adódik, mint a keresztelés ideje.   A hatalom története Ezzel felépítettük az elsô hidat a római császárok sorához. Velük egy jóval szilárdabb történelmi talajon mozgunk, már csak azért is, mert rendszerint az éppen uralkodó császár uralkodási évébôl indultak ki a napi üzletmenetben. Az udvari krónikás feladata volt, hogy ezekbôl a dátumokból egy folyamatos sorozatot képezzen, s ez így ment évszázadokon át. Bár Romulus Augustulust, mint utolsó nyugatrómai császárt 476-ban megfosztották trónjától, és tíz évvel késôbb erre a sorsra jutott Syagrius, legutolsó, a birodalom megmaradt részén uralkodó utódja, ez azonban a keletrómai vonalra nem gyakorolt hatást. Itt császár császárt követett, egészen 1204-ig. Ebben az idôben a keresztény Bizáncot megtámadták a legkeresztényibb szerzetek, kirabolták, és 33 évig a nyugat latin kereszténység császárai uralkodtak rajta. De a keletrómai császárság mindezt átvészelte a niceai számûzetésben, a Boszporusz ázsiai oldalán, így a folyamatosság biztosítva volt 1453-ig, amikor is a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, és Isztambult csináltak belôle. Vagyis manapság uralkodók hosszú láncolatát ismerjük, amely látszólag precízen elvezet minket Tiberius császártól a XV. századig.
      A keletrómai császárság alkonya olyan idôszakra esett, amikor Európa többi részén számtalan nemesi család volt hatalmon. Nem nagy mûvészet precíz kapcsolatokat találni a kortárs Habsburg császári családdal, a francia Valois királyi családdal, és más uralkodókkal. A Habsburgok tudvalevôleg egészen a most lefutott évszázadig kormányoztak, így tehát híd van az I.-tôl a XX. századig.
      Ezen az alapon kovácsolódott össze tehát idôtengelyünk. A történészek dúskálhatnak, a kritikusok pedig ugyanilyen jogon beszélhetnek toldozgatásokról is. Mert természetesen vannak idôszakok ebben a 2000 évben, amelyekrôl a ránk maradt adatok homályosak és ellentmondásosak. Csak egy példa: a bizánci császárok adtak arra, hogy tetteiket az utókorral tudassák, nem véletlen, hogy név szerint ismerjük udvari történetíróikat és krónikásaikat. Hanem felettébb különleges módon a saját tettek megörökítésének igénye röviddel 600 után megszûnik. Lehet, hogy azért, mert a hatalmasságok keresztényi alázatot gyakoroltak, lehet, hogy azért, mert a szomorú eseményeket nem lehetett annyira megszépíteni, mint ahogyan szerették volna. Mindenesetre a bizánci történetírás két teljes évszázadra megszûnik, csak késôbb jegyezték le ezen éveket. Ki tenné tûzbe a kezét azért, hogy semmi mást nem írtak le, csak az igazságot? Vagy az aktuális feljegyzések híján mégis annyi anyag állott rendelkezésre, hogy a történelmet precízen rekonstruálni lehessen? Mindannyian tudjuk, milyen fáradságos dolog akár csupán három hónap távlatából is a saját életünk egy-egy pontos dátumát meghatározni. Komoly nehézségekbe bonyolódnánk, ha a családi feljegyzések alapján kellene újra meghatározni évszázadokkal korábbi dátumokat.
      Szeretnénk hinni, hogy mégis minden buktatót áthidaltak. Végül is van egy folyamatos lista a pápákról Pétertôl II. János Pálig, akadtak rövid életû dinasztiák, amelyek a kronológiailag nehezebb idôkben pótlólagos keresztvonatkozásokat adnak, és vannak csillagászati utalások, mint pl. a feljegyzett napfogyatkozások, amelyek lehetôvé teszik a visszaszámlálást. Látjuk a krónikaírók végtelen sorát, akik megpróbálták az emberiséget a teremtés óta évszámokkal ellátni, látjuk a tudósok hadát, akik évszázadok óta a történelemmel kínlódnak. Úgy tûnik, nagy és örökérvényûnek tekinthetô munkát végeztek. A kronológia kérdései a mai történészeket már csak kivételes esetekben foglalkoztatják.     Augustus Mindenekelôtt induljunk ki abból, hogy az idôtengelyt a római császárok idejéig, tehát Augustusig „emberi számítás szerint" helyesen alkották meg. Ez esetben Gaius Julius Caesar Octavianus - ismertebb nevén Augustus, aki Julius Caesar unokaöccse és fogadott fia volt - életének dátumai a következôk:

  • Kr. e. 63. szeptember 23.:  születése,
  • Kr. e. 30. augusztus 30.:  egyeduralkodó, Alexandria meghódítása (innen az „alexandriai korszak" kezdete),
  • Kr. e. 27. január 16.:  „Augustus",
  • Kr. u. 14. augusztus 19.:  halála.

Uralkodásának ideje a császári uralkodókon keresztül közvetlenül összekapcsolódik a mi idônkkel. A trónra lépése és a jelenkor közti idô fixnek számít. Ha az „alexandriai idôszak" szerint dátumoznánk, nem lenne semmi kétség ezen idôszámítást illetôen.    

Jézus születése

Ehhez a „császári idôhöz" kell Jézus életének adatait csatlakoztatnunk. Láttuk, hogy ez a keresztelésével kapcsolatban bizonyos mértékig problémamentes. A Kr. u. 28. vagy 29. évben történt, bár a pontos napot nem tudjuk meghatározni. Születésének idejével azonban nehezebb a helyzet. Emlékeztetôül: Máté (2, 1): „(...) Heródes király idejében született". Nagy Heródes, akit a rómaiak neveztek ki, Kr. e. 40-4-ig uralkodott. Halálának éve azonban nem hagyományozott, hanem kikalkulált. Mások ezt Kr. e. 2-re teszik.
      Lukács (2, 1): „Azokban a napokban Augustus császár egy rendeletet adott ki." Augustus Kr. e. 30-tól Kr. u. 14-ig volt egyeduralkodó.
      Lukács (2, 2): „A szíriai helytartó, Quirinus idejében történt." Publius Sulpicius Quirinus Kr. e. 12 és Kr. u. 16 között különbözô magas pozíciókat töltött be a birodalom keleti részében. Ez a három adat a születés dátumát Kr. e. 12. és 2. közé szorítja, de egy pontosabb dátum, pláne egy napra pontos ezekbôl nem hámozható ki. Bizonytalanságot szülne, ha a római császárokhoz próbálnánk kötni, feltéve, ha nem vesszük a bátorságot egy tudatos fixáláshoz. Philocalus, mint utána Dionysius Exiguus is tette, úgy döntött, egészen tûrhetô az összhang a császárok és az Újtestamentum adatai között: tehát a Jézus születése utáni elsô napnak Augustus uralkodásának 30. évére kell esnie. Ezzel a keresztény korszak egy világi gyökerezést kapott, magyarán keresztény idôszámításunk Augustus 30. uralkodási évének január 1-jén alapszik. A képlet egyszerû: Augustus uralkodásának 30. éve = Kr. u. 1. év, amelynél az érthetôség kedvéért figyelmen kívül hagytak egy momentumot. Mégpedig azt, hogy Jézus születésének ôk kerestek történelmi dátumot. Így jutottunk el az idôtengely azon pontjához, amelyen az egész, Krisztus utáni idôszámításunk nyugszik. Errôl a „biztos" oldalról most már megpróbálkozhatunk Jézus tulajdonképpeni születésnapjának megsaccolásával. Ennek ellenére teljesen mindegy, ha ezt a korrigált születésnapot akár más napra, vagy egy másik évre tesszük - a keresztény idôszámítás kezdete Augustus uralkodásának 30. évéhez köttetik. Jézus születésének valódi dátuma ezzel szemben elválasztható a keresztény korszak kezdetétôl - ezért Jézus „Kr. e.", illetve „Kr. u." is születhetett.    

Idô-összehasonlítás

Két példával szemléltetjük, hogyan történtek egykoron az idôbeli összehangolások. Az elsô egy anonim minorita szerzetestôl származik, aki 1292 körül Flores Temporum (Az idôk virága) címmel írt krónikát. Ezt írja: „Hatodik korszak. Jézus Krisztus megszületik Betlehemben Szûz Máriától. A világ kezdete óta akkor eltelt 5199 év, ahogyan Orosius és Augustinus írják. Jézus elôtt eltelt 5199 (=200-1+5000) év. Ábrahám óta 2015 év. Dávid óta 480 év. Róma városának alapítása óta 752 év." [1413]
      Két évszázaddal késôbb, 1493-ban Hartmann Schedel híres világkrónikájában még egyszer megmutatta, hogyan hangolták össze idôben a korszakokat. A 95. lapon ezt írja számunkra egészen érthetetlen németséggel, amelyet itt csak részben tudunk visszaadni:
      „Még következnek az idôk Róma alapítása óta, a zsidó fogság óta, Dávid király óta, Ábrahám születése óta, az özönvíz óta, és Keresztelô Szent János fogantatása óta."
      Schedel minden, a nyugati világ számára fontos idôszámítást összehangolt, Róma politikai történetét és ezzel Palesztináét is, az olimpiák szerinti számolást, valamint a Róma alapítása szerinti számolást, és a bibliai generációk sorát. Számunkra a legérdekesebb az Augustusra való vonatkoztatás. Schedel császárságának 42. évérôl beszél, míg mi éppen egyeduralkodásának 30. évérôl szóltunk. Vélhetôleg nem egy eltérô definícióról van szó, amely Jézus születését Kr. u. 12-re akarja áttenni, hanem egy másik vonatkoztatásról. Itt bizonyára a Kr. e. 42. évre céloz, amelyben a 21 éves Octavianus és Antonius Philippinél legyôzi a császárgyilkos Brutust és Crassust, ami a Római Köztársaság végét jelentette. Ezen schedeli interpretációval oda lyukadnánk ki, hogy Jézus Kr. e. 1-ben látta meg a napvilágot. Puff neki, egy újabb dátum. Persze, a nürnbergi humanista még semmit sem hallott Kepler számításairól a betlehemi csillagra vonatkozólag.

A cikk eredetije a már megszűnt kitalaltkozepkor.hu oldalán jelent meg.

Heribert Illig


  
    Nyomtatható változat    Küldd el ismerősödnek ezt a cikket! Szólj hozzá ehhez a cikkhez!

Sz:SzekeresS
Idő:2010.02.22.
Olv.:3
Cimkék:

<<< Előző cikkhezKövetkező cikkhez >>>
 
    

  
 
 
    

   
 

Eddigi hozzászólások:

A cikkek kigyüjtött hozzászólásainak oldalára =>


 
    

   
 
A cikkhez regisztráció nélkül is hozzászólhatsz, egy tetszőleges név megadásával.
Ne feledd: azok a szavak, amelyekkel minősítesz valakit, többet mondanak rólad, mint akiről beszélsz!
Neved / nicked:   
  (Írjál be egy nevet, különben nem megy el a hozzászólásod.)

Extra mosolyok:
(Egérrel megfogva behelyezhetőek a szövegbe.)

Humán ellenőrző kód:

Másik_kód_kérése
Kedves Hozzászóló!
Írd be ide a fenti képen látható kódot.
Ez a programok által bevitt veszélyes tartalmak beírásának megelőzésére szolgál.
(ha bizonytalan vagy a kód olvasásában, a kis nyilakra kattintva kérhetsz egy másikat)



 
    

 
Generálás ideje: 0.03 mp 

Mottó:

A tévedés be nem ismerése a megoldástól való elfordulással egyenlő és csak árt mindenkinek. Az idő pedig olyan mint víz, előbb-utóbb a felszínre dobja, ami nem oda való.

(Nemtom)


Kezelők
 BEMUTATKOZÁS
 LEXIKON

Online könyvrendelés
Fotóalbumok
Linkek, társoldalak Honlap statisztika

Keresés honlapon


Felhasználónév:

Jelszó:


Téma bevezető és tartalma

Kitalált középkor elméletéről
A 'kitalált középkor' és társelméleteiről szóló cikkek.



Ma érvényes évszámok

Jelenlegi:2017
Etióp:2009
Kopt:1733
Iszlám:1438
Perzsa:1396
Zsidó:5777
Indiai:1939
Bizánci:7525
Örmény:1465

Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.

Eltévedt évszámok

Jézus születésétől számolt
TévesHelyes
20241777
Arszakida éra
TévesHelyes
22642017
Szeleukida éra
TévesHelyes
23282081
Róma alapításának érája
TévesHelyes
27702523
Nabú-nászir-éra
TévesHelyes
27642517
Olimpiai éra
TévesHelyes
698 ol. 1 év633 ol. 1 év

Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.

Információk
 
Ugrás_a_cikk_oldalára

 

Unsoft.hu


Levél a webmesternek


Egyiptomi kopt naptár

Etióp naptár

Iszlám naptár

Honlapok
  www.kisbiro.hu: Közhírré tétetik!
  Eltévedt időszámítás
  Mocsáry Évelőkertészet
  Mlinkó István Általános Iskola, Eger
  Elektro-Tec, Gyöngyös
  Ősmagyar nyelvek
  Meglátások
  Eurochess
  Hevessakk
  Agriasakk
  Boricsev Oleg
  Mellár Mihály: Kitalált a kitalált középkor az...
  Mellár Mihály: Atlantisz - hol volt, hol nem volt
  Tomory Gábor Néptánciskola
  Borostyán Néptáncegyüttes
  Csibészke Néptáncegyüttes
  Mákvirág Néptáncegyüttes
  A gyöngyösi Ringsted utca oldala
  Évelő növények, évelő virágok
  UNIX-időbélyeg kiszámítása
  Egyszerű játékok a sakktáblán
  Szkíta Főnix
  The Scythian Phoenix

Statisztika
Te vagy itt a(z)
2376580
látogató!
Ma  960,
ebben a hónapban
31195 látogató volt.
Jelenleg
2 regisztrált tag
és 56 vendég olvas minket.

Üdvözlöm oldalamon!

Oldalt eddig 2376580 alkalommal keresték fel.

Regisztrált felhasználók száma:133
Látogatók összesen 616 alkalommal szóltak a fórum 9 témájához és a honlap cikkeihez.

Legutóbbi 5 felhasználónk:
LL.kedõ
Gondol-f
enteje
trilla
Teupoko

Mai legolvasottabbak
Az európai nyelvek földrajzi kialakulása  (30)
Kitalált középkor a történelem legnagyobb időhamisítása  (8)
Földalatti krónikáink különös története  (8)
Az uráli nyelvcsalád népességének genetikája a mitokondriális DNS vizsgálatok alapján  (8)
I. Bevezető  (7)
895-ben ugyanaz történt, ami 568-ban  (7)
Kiegészítő gondolatok az Eredetünk és őshazánk című tanulmányhoz  (7)
Egy alig ismert ókori világbirodalom: Párthia  (7)
A magyar nép őstörténete  (7)
A kihirdetett magyar őstörténet alkonya  (7)