Visszalépés a Főoldalra
TARTALOM
ELMÉLET ANYAGA
ELMÉLET, egyszerűen
FÓRUMOK
   
 
<<< Előző cikkhezKövetkező cikkhez >>>

  
      Nyomtatható változat    Küldd el ismerősödnek ezt a cikket!   Szólj hozzá ehhez a cikkhez!


Gregor Kristóf - Móricz LeóTéma : Kitalált középkor elméletéről
 

HA ILLIGNEK IGAZA VAN...


Gregor Kristóf - Móricz Leó

avagy
 
 A MEGTALÁLT KÖZÉPKOR?



Tartalom

Néhány bevezető megjegyzés
Előszó

I. rész: A nyugati uralkodótípus, a király előképe
(Alfejezetek: Feltéve, de meg nem engedve..., A Károly – előkép,  A művelt, keresztény uralkodó, A népek uralkodója, Attilából – Károly?, A két római fürdő, A miért?, Az avarok, Csak nem Artus is?, Szerzői közbevetések és további kérdések, Visszatérhet-e a hős?, Az államstruktúra kérdései, Kelet és Nyugat eltérő hagyományai, Nincs túl messze Aachen?, És a többi költött idő?, A Roland-ének, Részleges összefoglalás)
II. rész: Nagy Theodorich avagy Pannóniából Bizáncon át Ravennába
(
Néhány szó a kora-középkori történetírásról, Az Attila-utódok itáliai trónon? I., Theodorich Attila-unoka?, Theodorich a gót?, Theodorich államfelfogása , Bizáncba – Bizáncból, Nagy Theodorich születésének különleges történeti környezete, Néhány szó a „gót” Amal nemzetségről és annak „történetírójáról”, Jordanisról, Attila-utódok itáliai trónon? II., Ravenna – főváros, Ravenna – Aachen, Szent István és Ravenna)
III. rész: „Kik?, „Miért?”, „Hogyan?” I.

( Cui prodest?, Az egyik „tettes”?, A „társtettes” és a „segédek”, A magyarok, Gergely motívumai, A saeculum, A színlegesség, Még a pogányság közelében, A 24. órában, A kivitelezés, A pápák listája és egy vallomás, Kivitelezés Bizáncban és árulkodó jelek,)
IV. rész: Az iszlám történetének furcsaságai,
(Az iszlám időszámításról, Párhuzamos történelmek, Perzsia egy új vallás felé, Arab pogány költészet?, Bizonytalanságok és egy valószínű eseménysor, A korán nyelve )
V. rész: „Kik?”, „Miért?”, „Hogyan?” II.
(A művelet palástolása, Áthúzódó jelenségek, „Építkezési stop Bizáncban”, A keresztény és a kínai időszámítás szinkronitásával kapcsolatos kérdések )
VI. rész: A „bolgár kérdés”
(Bolgária hézagos története, Bolgárok és szlávok, Egy valószínűbb eseménysor, Történelem az ellenség tollából, 216 év betoldás?,  A korai bolgár építészet)
VII. rész: Egy birodalom és kultúra utóélete
(Hová lettek a gótok és az alánok?, Egy irodalmi rejtély: a trubadúr költészet, a Grál mondák és a magyar tündérmese-világ, Oktogon és Pantokrátor: avagy árulkodó építészeti és ikonográfiai nyomok, Egyéb gót maradékok )
VIII. rész: A korona
(
A koronákról általában, A magyar Szent Korona érkezése Rómából?, A Szent Korona bizánci kalandja?, A Szent Korona alsó részének asztrális szimbolikája?, A Szent Korona felső része, A Szent Korona egységének kérdése, A Szent Korona felső részének asztrális szimbolikája: Nap, Hold, Csillag,  Sumer csillagok Ravennában?, Tenger Csillaga, Visszatérve a Szent Koronára, avagy a Szent Korona Ravennában?)
IX. rész: Zárszó kísérletek
(Zárszó helyett, Zárszó?)
X. rész: Recenziók és azok „recenziója”
(A fenntartások természetéről, Kristó Gyula történeti észrevételei, Ifj. Barta János történeti ellenvetései, Hetesi Zsolt csillagászati ellenérvei, Papp Imre történeti ismertetése, Képes György jogtörténeti fejtegetései, Balogh Elemér jogtörténeti megközelítése, Nagy Balázs írása egy dél-franciaországi arab támaszpontról, Bárány Attila adalékai Nagy Alfréd koráról, Olajos Teréz szempontjai Bizánc történetének értékeléséhez, Katus László a pápaság történetéről, Tomka Péter az avarokról, Fodor István ellenérvei )
XI. rész: Befejezés



Néhány bevezető megjegyzés
 

Óvatlan dolog talán oly bonyolult, és fogalmilag is nehezen megragadható dolgokról gondolatokat papírra vetni, mint amilyen a történelem és az idő. A történelem- és időhamisítás kérdései pedig már-már annyira titokzatos jelenségeknek tűnnek, hogy azokkal az ember vagy nem foglalkozik, vagy zárójelbe téve minden fenntartását veti bele magát a kutatás és felfedezés örömébe.

Mi mindent fog át a történelem? Politika- és államtörténetet, társadalomtörténetet, művészettörténetet, nyelvészetet, régészetet és még vég nélkül sorolhatnánk.

A klasszika-filológia a történelemmel való foglalkozásnak viszonylag szűk területe, ám ha ezt is egy kissé alaposabban szemügyre vesszük, hamar belátjuk: ez is valóságos mikrokozmosz. Amint Nietzsche írta: „Napjainkban a klasszika-filológiáról nincs egységes és világos képzetünk. (…) Őszintén be kell ugyanis vallanunk, hogy a filológiát némiképpen kölcsönözték többféle tudománytól, s mint egy varázsitalt, a legkülönösebb nedvekből, anyagokból és csontokból főzték össze, sőt, ezen kívül még művészi, az esztétika és etika területén imperatív elemet is tartalmaz, ami elgondolkodtató ellentétben áll tisztán tudományos viselkedésével.” (ld. Nietzsche: Homérosz és a klasszika-filológia; Székfoglaló a bázeli egyetemen, 1869. Május 28.-án, i.n. Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú írások. Fordította Molnár Anna, Európa Könyvkiadó, 1988. 9. old.)

Mindezt csupán példaként idéztük annak illusztrálására, hogy maga a történelem, illetve történettudomány minő sokrétű, heterogén ismerethalmaz sajátos rendszere , ha pusztán a klasszika-filológia  egy univerzumot rejt magában.

Ez a körülmény tehát önmagában tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy bárkinek ahhoz való kedvét szegje, hogy a már ismert források ismétlésén túl a történelemmel kapcsolatban bármi egyebet mondjon, Uram bocsá’ leírjon.

Mindezek belátása mellett az ember vagy óvatosan hallgat, vagy ismétli mindazt, amit korábban hallott, olvasott  (jó esetben  finoman feszegetve az uralkodónak tekintett álláspontok kereteit). Egy harmadik lehetőségként kínálkozik persze az, hogy a fürkésző elme  egyszerűen puszta munkahipotézisnek tekinti ismereteink jelenlegi rendszerét, s önálló utakra indul a tévedés lehetőségének fenntartásával, ám a mélyebb igazságok felfedésének őszinte vágyával.

Heribert Illig  ezt az utóbbi utat választotta, annak ellenére, hogy tévedhetőségét különösebben nem hangsúlyozza. De hát lássuk be, a kutatás elsődleges célja nem a szemérmesség és szerénység gyakorlása, hanem a - talán megszerezhető - ismeretek gyarapítása. Őszintén törekedtünk észrevételeink óvatos megfogalmazására, s ahol ez  kevéssé sikerült, ott kérjük, hogy a Tisztelt Olvasó túlzásainkat tudja be a szeretettel végzett munka hevének természetes következménye gyanánt.

Megjegyezzük egyúttal, hogy forrásaink az egyes tulajdonneveket a legkülönbözőbb formában adták meg, s ezeknek teljes egységesítésére kísérletet sem tettünk. E körülmény azonban a művelt olvasóközönség számára aligha lehet értelemzavaró.

Az általunk használt irodalom alapján igen hosszú és talán nagyképű bibliográfiát is csatolhattunk volna e kis munkához. Ennek azonban nem lett volna sokkalta több értelme, mint az, hogy e lista valaminő tekintélyességet kölcsönözzön szerény dolgozatunknak. Jelezzük továbbá, hogy magában a szövegben adjuk meg az egyes hivatkozások fellelhetőségi helyeit, hogy megkíméljük az amúgy sem kis kalandra vállalkozó Olvasót a szükségtelen lapozgatás kényelmetlenségétől.

Bevezető megjegyzéseknek azonban valószínűleg már e sorok is túl soknak bizonyulnak. Jó utat tehát!



Előszó

 

Történelem, vagy fikció? Tudomány, vagy sarlatánság?  E kérdések és alternatívák szinte mindig előtérbe kerülnek, ha valaki új elmélettel - Uram bocsá’ új paradigmával – áll elő. Heribert Illig Kitalált középkor című munkájával márpedig ezt tette: jókora kődarabot hajított alapjaiban kiforrottnak vélt történelmi képünk állóvizébe.

A történettudomány néhány évszám pontos meghatározásán még elbíbelődik, kutatásokat folytat egy-egy esemény oka és következménye körül, ám aggálymentesen bánik legfontosabb munkaeszközével, az „időtengellyel”, a kronológia szerkezetével.

Illig így summázta művét: „Az 1991-re kidolgozott tézisem, amelyet azóta minden tudományos fórumon képviselek, röviden a következő. Az európai történelem VII., VIII. és IX. százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók.” (ld. Heribert Illig: Kitalált középkor, a történelem legnagyobb időhamisítása, Allprint Kiadó, 2002. Budapest, hátlapon lévő summázat.)

Amikor az ember e meghökkentő és kihívó közléssel először találkozik – még csak a könyvről cikkező lapok hasábjain – első reakciója szinte nem is lehet más, mint a bosszankodó elutasítás: lám egy újabb álszenzáció, a piaci sikert kereső és megtaláló dilettantizmus egy újabb vadvirága. De hát az ember kíváncsi is. Meg amúgy intellektuális tisztességből is szeret utánanézni a dolgoknak a teljes elutasítás előtt.

A könyv elolvasása után annyit el kellett ismernünk: a munka számos helytálló megállapítást tesz, ám a „csalás” okát és körülményeit illetően érvelése kevéssé meggyőző. A könyv részigazságai mindenképpen arra ösztönöznek, hogy az esetleges „időhamisítás” problémáját kissé körüljárjuk, s a „hogyan?” és „miért?” kérdését ismételten feltegyük.

Egyáltalán nem állt szándékunkban a kérdésről sem könyvet, sem pedig hosszas tanulmányt írni, csupán röviden elmélkedni az olvasottakról. A kérdés szerteágazó volta azonban óhatatlanul vezetett el újabb és újabb problémák felé.

E szerény munkát tehát nem valaminek az igazolására törekvő szándék szülte, hanem maguk a kérdések, amelyekbe a kutatás önkéntelenül beleütközött. Sőt sokszor az úgynevezett „nem hivatalos” történetleírással szemben meglévő fenntartásaink ellenére voltunk kénytelenek szembesülni azzal, hogy az  (a „nem hivatalos” történetírás) minden metodikai fonáksága ellenére gyakorta – hályogkovács módjára – úgy jut a valóságot megközelítő megállapításokra, hogy azokat egy szilárd logikai rend szerint bizonyítani, de legalábbis magas fokon valószínűsíteni tudná.

Magunk sem vindikáljuk a csalhatatlanságot és tévedhetetlenséget. Mindössze végigmentünk egy szellemi ösvényen, amely a teljességében soha fel nem fedhető valóság – egykor volt valóság – útjához talán közel áll.

Egyszeri és nem is szándékolt gondolatkísérletről van szó, igazságkereső szellemi játékról, mint amilyen minden kutatásnak hívott intellektuális kaland.

Be kell ismernünk, a magyarság őstörténetével kapcsolatos kérdések eleddig kevéssé foglalkoztattak bennünket. A nagyobb civilizációs és kulturális egységek, Mezopotámia, a görög világ, Róma, a Nyugat problémái kultúrantropológiailag mindig sokkalta jobban vonzották érdeklődésünket. Az „időhamisítás” kérdése is elsősorban, mint nyugati jelenség tűnt izgalmasnak, ám rögtön a „miért?” kérdésénél ellenállhatatlanul tört elő az úgynevezett magyar honfoglalás eseménye, az avar-magyar részleges azonosság László Gyula által fölvetett kérdése, s az 570. körüli avar és a 870. körüli magyar hadmozdulatok esetleges azonossága.

E munka tehát Illig téziséből önmagát hozta létre, sőt eredetileg Illig gondolatának ellenőrzése-, esetleges cáfolataként. A cáfolat gyanánt feltett kérdésekre kínálkozó válaszok azonban rendre inkább erősíteni, mintsem cáfolni, korrigálni, mintsem lerontani tűntek Illig hipotézisét.

Elöljáróban azonban szabadjon még egy-két gondolatot szentelni néhány elvi kérdésnek is.

Először is: mi a történelem? Tudjuk jól: csak jelen van.

A jövő csupán a képzelet, a múlt pedig az emlékezet tárgya. Mégis, mind a célképzetet tartalmazó jövő-elgondolás mind pedig a múltról való vélekedés hatalmas erejű jelenformáló tényezők.

A történelem az a megfoghatatlan valami, ahogyan az események egykor lefolytak. Ettől merőben más természetű a történetírás, amely rostálva, olykor átszínezve megörökíti, de legalábbis több-kevesebb pontossággal elmondja: „mi volt”.

 A történettudomány a történetíráshoz képest már elvben tartalmazna valaminő kritikai elemet is: a régészet, nyelvészet, néprajz, stb. segédtudományok által felvértezett sajátos tárggyal és módszerekkel rendelkező racionális gondolati rend és cselekvés volna. De tudjuk jól: Napóleon szerepét például egészen máshogyan értékelik a franciák, mint a németek, az angolok és az oroszok. Van tehát nemzeti történettudomány? Lehet egy racionális szellemi formának nacionáléja?

Talán Sartre mondta: „Az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény.

A történettudomány a maga alig kétszáz esztendős múltjával nem elég idős ahhoz, hogy kiforrottnak, módszereiben egzaktnak mondhatnánk. Egzaktságának hiánya magától értetődően nem csak ifjú korából, de természetéből is adódik. Mindenesetre műveli már annyi ideje e tudományt a Nyugat, hogy számos megállapításával szemben legalább szkeptikusak legyünk. Több mint százhúsz éve írta meg Nietzsche „korszerűtlen elmélkedését” a történelem hasznáról és káráról. Száz éves sem volt még tehát e „tudomány”, s az európai szellem eme originális figurája máris a „történelemmel való töltekezés” túlzásaira és ennek káros következményeire hívta fel a figyelmet. Nietzsche jól látta: a történelem ópium is lehet, mely nem csak tettre sarkall, de el is tántoríthat a cselekvéstől, szörnyű és végzetes önelégültséghez vezethet.

Mi a történelem: tudomány, ópium, mese, valóság?

Fogadjuk el azt a legtágabb meghatározást, amelyet Huizinga így fogalmazott meg: „Történelem az a szellemi forma, amelyben egy kultúra számot ad magának múltjáról?” (ld. Johan Huizinga: A történelem formaváltozásai, A történelem fogalmának meghatározása c. tanulmány, Maecenas Kiadó, Budapest, 1997. Ford.: Radnóti Miklós, 15. oldal.)

De egy kultúra mindig őszinte önmagához? És általában az emberek, akik a kultúrát hordozzák, mindig őszinték önmagukhoz?

Nem mindenki szebbnek, jobbnak kívánja-e látni önmagát? C.G. Jung a kollektív tudattalannal összefüggő kutatásai kapcsán kiválóan mutatott rá: amilyenek az emberek, olyanok a népek, s amíg az emberek ezt vagy azt megteszik, megteszik azt a népek is.

Hogy egy kultúra őszintén adjon számot önmagáról történelmében, csak annyiban várhatjuk, amennyiben magában az adott társadalomban is főértéknek számít az őszinteség.

De mivel kezdődik a Nyugat számottevő építészete? A románkor templomaival. Henri Focillon, a kiváló francia művészettörténész A nyugati művészet című tanulmányában e remekműveket azon új, nyugati (francia, angol, német) szellem megnyilatkozásainak tekinti, amely szerinte mintegy varázsütésre hozta létre a nagyszerűség és bölcs mértéktartás monumentumait. (ld. Henri Focillon: A formák élete, A nyugati művészet, Gondolat Kiadó, Budapest, 1982, 100. oldal.)

Ezzel szemben tény, hogy az egész Nyugat román és kora gótikus építészetét római eredetű benedek-rendi, majd a Benedek-rendből kivált cisztercita-rendi építőmesterek tervezték és valósították meg hallgatásra kötelezett laikusok közreműködésével – ám erről még bővebben szó lesz. Maga a „román stílus” és „románkor” kifejezések is egyértelműen utalnak e kultúra római eredetére.

Egy kultúra önmagával szembeni őszintesége? Nos, nehéz kérdés. A tanítvány idővel szinte mindig különbnek érzi magát mesterénél, s csupán jóérzés és tisztesség kérdése, hogy utóbb képes-e még tisztelettel megemlékezni tanítójáról, s hogy a tanítás, tanulás tényét egyáltalán elismeri-e.

A Nyugat még ma sem nézett szembe azzal a körülménnyel, hogy kultúrájának számos jelensége nem autochton, de még csak nem is organikus akkulturáció eredménye, hanem a római katolikus egyház - az egyes uralkodóházak bázisán terjesztett - ideológiájának és formavilágának a lenyomata.

A kora-középkor kultúrája jobbára a Benedek-rend szerzetesi kultúrája, írásbelisége ugyanezen rend írásbelisége, akár a kolostor falai között, akár a későbbi királyi kancelláriák jegyzői tevékenységét tekintjük. Maguk az úgynevezett hiteles helyek – azaz az okiratok kiállítására jogosított szervek – sem mások, mint egyházi intézmények, legtöbbször kolostorok. Mindez nem értékítélet, legkevésbé sem a római egyház gyanúba keverése valamely nemtelen dologgal kapcsolatban, pusztán tény, amelyet nem szabad szem elől téveszteni, ha a kora-középkor világát, a Nyugat kultúrájának természetrajzát meg akarjuk érteni.

És ugyanígy, a Nyugat azzal sem nézett még szembe, hogy hová lett egyfelől sajátos „pogány kori” öröksége, s hová a hatalmas kelta hagyaték.

Amiről a következőkben szó lesz, nem elsősorban ez utóbbi két kérdést érinti, hanem a nyugati művelődésnek azt a Kr.u. V-VI. századi eredetű rétegét, melyet többek között a Nibelung-ének is megörökít. Erről azonban bővebben szintén később.

Visszatérve tehát az előbbi kérdéseinkre, azt mondhatjuk: egy történelem, egy „történettudomány”, egy történelemszemlélet és -interpretáció akkor lehet csak hiteles, ha az őt „hordozó”, „létrehozó” kultúra őszinte önmagával, jelenségeit, törekvéseit nem nyűgözik le tabuk, ha a kultúra képes különbséget tenni bizonyos dolgok tisztelete és fétisként való kezelése között.

Mármost tételezzük fel, hogy Illignek igaza van, és kb. 600-tól 900-ig nem telt el idő. Fogadjuk el, hogy Nagy Károly személyével hamis mítoszt teremtettek valakik, ám az „átmenet” zökkenőmentes biztosítása érdekében egyúttal számos iratot és bizonyítékot is nyilván megsemmisítettek – azokat tudniillik, amelyek árulkodók lehettek volna azt illetően, hogy a „valós idő” folyamatos, s hogy mondjuk 600. december 31. után valójában 901. január 1. következik. Egy „időugráshoz” ugyanis nem lehet elegendő iratokat hamisítani, a tökéletes illeszkedés érdekében iratsemmisítésre is szükség van. Nos mindezt tételezzük fel, s tegyük fel mindjárt a releváns kérdést. E történelemhamisítási akció egyedülálló volna? Az évek „költésében” talán igen, ám abban, hogy egy népnek vagy népeknek hamis múltat „gyárt”, abban egészen bizonyosan nem.

Nietzsche volt az a zseni, aki a Tragédia születése című tanulmányában rávilágított arra, hogy a Nyugat képe a harmonikus görög világról mennyire hamis. E kép ugyanis a görög kultúrának csak egyik, apollóni oldalát mutatja meg. Azt, amely a hódító dórok s a velük rokon jónok lelkiségét tárja elő. Ez alatt azonban minden borzalmával ott tombolt a tragédia világa, a dionüszoszi szellem. Ez később tört ugyan a felszínre, ám Nietzsche szerint is és a mai kutatás szerint is ősibb, mint – mondjuk így – az apollóni világ. Ez a dionüszoszi lelkiség – mely Hésziodosz költeményeiben már csak tompítottan tárul elénk – alighanem a pelaszg őslakosság régi kultúrájának maradványa, s melyet csupán átmenetileg fedhetett el a dór határozottság, s a jón Homérosz híres derűje. Az athéni démosz győzelmével felszínre kerül az ősi pelaszg világ minden borzongató babonája, egy olyan világ, melyben a Sors kérlelhetetlen akarata érvényesül, s nincs az a leleményes Odüsszeusz, aki a végzetnek útját állhatná.

Hamis világban éltek a görögök az athéni demokrácia koráig? Tévedtek, hogy velük kezdődött Hellász története? Egy biztos: valamiről nem vettek tudomást, ami utóbb a felszínre tört. És nem a rendpárti dór Spártában, hanem épp az engedékenyebb jón Athénban. Ott tört a felszínre – Jung kifejezésével – az elnyomott személyiségrész, s ott is hozta meg legszebb gyümölcseit két eltérő természetű kultúra feszültsége. A görög kultúra preklasszikus szakasza egy feledésre ítélt szellemi erő (a pelaszg) tetszhalála egyben, melyen gőgösen terpeszkedik el a dór és jón mentalitás. Ám ez utóbbi végső formáit csak úgy nyerheti el, ha megadja magát a kitörni vágyó pelaszg spirituális tartalmak követeléseinek.

És ugyan mire épül a majdan hatalmas Róma története, mint egy óriási mítoszra, ha tetszik hazugságra? Rómát – úgymond – a latinok alapították, s hamar szövetségre léptek a szintén italikus szabinokkal. Ezzel szemben – amint H.G. Wells is említi – „Kr.e. 753-ra teszik Róma alapításának esztendejét, de a római fórum alatt sokkal korábbi etruszk sírokat is találtak, Romulus állítólagos síremlékét pedig idáig meg nem fejtett etruszk felírás borítja.”. (ld. H.G. Wells: A világtörténet alapvonalai, Budapest 1925., A Génius Könyvkiadó R.T. kiadása, 233. oldal.)  Arra, hogy a Ruma etruszk nemzetség név  (Ld.: Csató-Jemnitz-Gunst: Egyetemes történelmi kronológia, Tankönyvkiadó, Budapest 1987., 56.old.),  hogy a városalapítás barázdahúzással és auguriummal történő szertartása, s a gladiátori játék mind – mind etruszk eredetű szokás, hogy mind a tóga viselet, mind a király előtt járó lictorok, mind pedig azoknak tizenkettes száma Etruriából ered, már ki sem térünk.

Adva van tehát egy latin király, aki etruszk név alatt (Romulus) és etruszk módon alapít várost, melynek neve is etruszk lesz. Világos tehát, hogy a legnagyobb valószínűség szerint a latin Róma legrégibb története is a történelem sajátos interpretációján, a legfinomabban mondva is mítoszon alapszik, s hogy a latinok inkább csak birtokba vették, mintsem alapították Rómát.

A hamis eredet-mítosz tehát inkább főszabálya mintsem kivétele a történelemnek, s így Nagy Károly tekintetében inkább az volna a furcsa, ha létezett volna és frank lett volna, mint az, hogy nem létezett, illetve hogy semmi köze a frankokhoz.

De mi a helyzet a múlt eltörlésével, az intézményesített iratmegsemmisítéssel, mely lehetővé tehette, hogy a Kr. u. 600-at megelőző korszak eseményei hibátlanul illeszkedjenek egy „X.” század óhajtott politikai realitásához? Ha volt is ilyen iratpusztítás, vajon példátlannak számított-e a világtörténelemben? Egyáltalán nem.

Kínában a Kr.e. III. században feudális anarchia uralkodott, s a császárok szinte csak névlegesen voltak urai országuknak a tartományi urakkal szemben. S amint a Pallas írja: „Három dinasztia hasztalan próbálkozott e feudális állapotokkal, vaskézre volt szükség, hogy őket megtörje és e vaskéz meg is jött Si-Hoang-Ti v. Hoang-Csing személyében (Kr.e. 259-210). Ez a császár "ki vérrel és vassal” vetett véget a feudális állapotoknak a kínai állameszme végrehajtója épp úgy, mint ahogy Nagy Ju annak megalkotója volt. Kiirtván a nyakas főnököket, a 7-re olvadt tartományból 36-ot csinált, országát délnek kiterjesztette, annak megvédése céljából pedig a világhírű khínai-falat építtette. Egyúttal meg akarván szakítani népe köztudatában minden kapcsot a jelen és múlt között, elrendelte, hogy minden írott emléket megsemmisítsenek, elsősorban a rituális könyveket elégessék.” (ld. Pallas Nagylexikona, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1895., Khína címszó.)

A múlt szisztematikus és intézményes eltörlése sem egyedülálló jelenség tehát a világtörténelemben. A kora-középkori Nyugaton pedig – jól tudjuk – magasra csaptak a máglyák lángjai, olykor írások, olykor „boszorkányok”, olykor pedig tudósok felett.

Példátlan dolog tehát az, amit Illig állít? Hogy egy új korszak beköszöntét egy hamis mítosz megteremtése előzi meg? Egyáltalán nem. S ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy a Krisztus születésétől való időszámítás alapját a VI. században fektették le, ám széleskörű alkalmazására csak a X.-XI. századtól került sor, még inkább azt kell gondolnunk, hogy Illig feltételezése a kitalált középkorról inkább valószínű mintsem képtelenség.

Történelem vagy fikció, tudomány vagy sarlatánság? – ezt kérdeztük elöljáróban. Nem szükséges e kérdésekre e helyen választ adnunk, hiszen bármit mondanánk is, ki-ki úgyis feleletet ad magának vérmérséklete szerint mindezekre. Mindenesetre, ha Illignek igaza van, úgy egészen új szemlélettel kell majd megközelíteni a Nyugat korai történetét. Ha azonban mégsem volna igaza, felvetésével akkor is gazdagodtunk, hiszen ráirányította a figyelmet egy olyan korra, melyet annak ellenére szokás néhány sematikus mondattal elintézni, hogy kulcsfontosságú a Nyugat történetében. Akadnak persze a korról szép monográfiák, ám ezeknek is vezérfonala jobbára három fogalommal leírható: a népvándorlás zűrzavara, Nagy Károly-i reneszánsz, sötét középkor.

Illig felvetése rákényszerít arra, hogy végre ne e sémák koordináta rendszerében gondolkodjunk a korról, amelyben a Nyugat megszületett.

Nagy Theodosius császár halálával 395-ben a római birodalom formálisan is két részre szakad, és ez az az időpont, amikor merőben új viszonyok, új minőségek kezdenek létrejönni Európában. Theodosius alatt – mint erre majd később bővebben kitérünk – a gótok, a hunok és az alánok Róma szövetségében harcolnak a gallok és a germánok ellen. Theodosius halála után azonban – amint az Egyetemes történelmi kronológia említi – „Császárok helyett a barbár katonai parancsnokok (magister militum) a hatalom tényleges birtokosai…” (ld. Egyetemes történelmi kronológia, Tankönyvkiadó, Budapest, 1987., 88. oldal.)

A Kr. u. 400. körüli esztendők azok, amelyekben az antik világ agóniája végső stádiumába érkezik, s kezd kiépülni a Nyugat középkori feudális rendje. Mindazonáltal a Kr. u. 1000. körüli esztendők azok, amelyekben tömegével alakulnak meg a nyugati keresztény monarchiák. Kr. u. 400. és 1000. között elvileg hatszáz esztendő telik el, ám az ez alatt bekövetkezett változások, meglehetősen csekélynek és lassú lefolyásúnak tűnnek. Függetlenül tehát Illig tézisének esetleges helyességétől vagy tévedésétől, a kora-középkor jelenségeinek vizsgálata során nem pusztán az Illig által körülhatárolt kb. 600.-tól 900.-ig terjedő „idő”-nek kell figyelmet szentelnünk, hanem annak az egész „hatszáz” éves folyamatnak, mely egyfajta  hatalmi vákuumot  jelent a római császári hatalom de facto megszűnése és a német-római császári hatalom megszilárdulása között.

Be kell látnunk, hogy a születésnél, a létrejövetelnél nincs csodálatosabb dolog, legyen szó akár egy élőlényről, akár egy intézményről, akár pedig egy kultúráról.

Illig felvetésének feltétlen érdeme tehát az, hogy igen élesen ráirányította a figyelmet a nyugati kultúra születésének problémájára.

Amik pedig alább következnek, részben tények, részben pedig tényeken alapuló feltételezések, melyek egyszerre magyaráznak meg bizonyos jelenségeket, és egyszerre vetnek fel újabb kérdéseket . A továbbiakban – függetlenül a szóhasználattól – sosem állítjuk, hogy bármely kérdés tekintetében eljutottunk a végső igazsághoz, ám a további kérdések felvetésének és magának a keresésnek a jogát fenntartjuk.

Ezzel bocsátjuk tehát a Tisztelt Olvasó kezeibe e szerény tanulmányt, mely alkalmas lehet talán arra, hogy egy feledésre ítélt szép és nagy kor iránt érdeklődését és rokonszenvét felkeltse.



I. rész: A nyugati uralkodótípus, a király előképe 

 Feltéve, de meg nem engedve…

Mai tudásunk alapján sem megerősíteni, sem megcáfolni nem lehet Illignek azt az állítását, hogy a kora-középkor – tehát a Kr. u. 614-től 911-ig terjedő időszak – merő legenda és kitaláció. Megerősíteni nem lehet, mert aligha kerül elő olyan dokumentum, mely a hamisítás tényét kifejezetten igazolná, ám ha mégis, úgy annak hitelessége felől éppúgy kétségeink lehetnének, mint azokkal szemben vannak, melyek a „kitalált” kort megalkották. Cáfolni szintén nem lehet, hisz nincsenek olyan hitelesnek tekinthető, minden vitán felül korabeli dokumentumok vagy régészeti leletek a birtokunkban, melyek a karoling kor realitását bizonyítanák.

 Tehát Heribert Illig úrnak akár igaza is lehet. Ám, ha igaza van, akkor több kérdés is felmerülhet. Olyanok, például, mint: kiről mintázták a „krónikások” Nagy Károly impozáns alakját, illetve miért volt szükség a „hős” megteremtésére? Az ezekre a kérdésekre Illig által megadott válaszok ugyanis meglehetősen elnagyoltnak tűnnek. Az ugyan életszerű és hihető gondolat, hogy az I. Ottó és Barbarossza Frigyes számos vonását a múltba vetítve Nagy Károlyra ruházták a legendák szerzői, ám Illig itt nem számol azzal, hogy e kor német-római császárai közül egy sem akad olyan, aki nagyszerűségben a Nagy Károly-i képhez volna fogható. Vélhetően kellett tehát egy mitikus színezetű előkép, aki a „vetítővászon” szerepére alkalmasnak mutatkozhatott. Tehát egy olyan alak, aki előhívhatta az archetipikus pater képzetet, valahogy olyanformán, mint a görög, illetve római történelem hasonlóan korai szakaszában Aga-memnon, illetve Romulus. Az utókor ezek esetében is élt a kép kiszínezésének technikájával, ám vélhetően volt és kellett, hogy legyen egy valós alak, akinek képét utóbb oly gazdaggá tették.

 Csakhogy, ha a karoling kor magával Nagy Károllyal merő kitaláció, akkor vajon ki lehetett ez a mitikus nagyságú alak?

 Ami a másik kérdést illeti, - hogy az eredetileg Bizáncban „átállított” időhöz miért kellett hozzáigazítani a Nyugat óráját – Illig magyarázata bár logikus, mégis kissé erőtlenül hat. Szerinte a Szentkereszt elvesztésének presztízsvesztesége állott a dolog mögött bizánci oldalról, míg a Nyugaton az a törekvés, hogy a Kr. u. 1000. év mitikus dicsfénye bearanyozza a korszak uralkodóinak alakját, hatalmuknak szakrális színezetet adjon. Illig érvelése itt, tehát a „miért?” kérdése körül tűnik leginkább homályosnak.

 De haladjunk sorjában. Ki lehetett a Károly – előkép?

A Károly – előkép

 Ha elfogadjuk Illignek azt a tézisét, hogy a történetírást kb. a Kr. u. VII. század elejéig nagyjából hitelesnek foghatjuk fel, s ezután közvetlenül következik a Kr. u. X. század, tehát az Ottók kora, úgy az Ottók Illig szerinti valós történeti százada a Kr. u. VII. század. Ha valaki vagy valakik ebből a történeti időből olyan időtávba pillantottak vissza, amely időtáv megfelel mondjuk az I. Ottó trónra kerülése (Kr. u. 936), valamint a Nagy Károly Kr. u. 786-os hatalomra jutása közötti 168 éves időszaknak, azok a következőket pillanthatták meg. Mondjuk az illető, avagy illetők az Illig által javasolt Kr. u. 614-ben vagy a körül állították át az időt, s az általuk költött történelem legnagyobb alakiját, Nagy Károlyt tőlük kb. 168 esztendővel korábban óhajtották látni, éppúgy, ahogy az állítólag költött idő szerinti X. századból I. Ottó láthatta a VIII. századi Károlyt. Ez esetben a Kr. u. 446-os évszámot kapjuk, Attila hun birodalmának fénykorát. Ez idő szerint, tehát a Kr. u. V. század közepén, Attilán kívül nincs olyan történelmi személy, aki a nagyságot jobban és teljesebben kifejezte volna. Ha tehát Nagy Károlynak volt valós történeti előképe, úgy az nem lehetett más, mint a másik nagy birodalomépítő, a hun Attila.

 Hogy feltételezésünket ellenőrizzük, vegyük sorra mind Attila, mind pedig Károly életrajzának néhány fontos állomását (Ld.: Pallas Nagylexikona, Attila, ill. Károly címszavait):

1. Mindkét uralkodónak homályba vész a gyermekkora (vö. még Illig: Kitalált középkor, Allprint Kiadó, 2002., 49-50. Oldal).

2. Mindkét uralkodónak kezdetben testvérével kell osztoznia a hatalomban: Attilának Blédával (Budával), Károlynak Karlmannal.

3. Mindketten testvérük ilyen-olyan félreállításával szerzik meg az egyeduralmat.

4. A hatalom megszerzését követően mindketten hatalmas hódításokba kezdenek.

5. Mindkettejük életében jelképes találkozásra kerül sor a pápával: Attilát I. Leó pápa fejedelmi ajándékokkal és „megható szavakkal” (Ld.: Pallas) tántorítja el Róma bevételétől, Károlyt állítólag III. Leó (még egy Leó pápa) miután gazdag ajándékokkal halmozta el, Rómában császárrá koronázta.

6. Mindkét uralkodónak homály és titok fedi földi nyughelyét: Attilát állítólag hármas koporsóban víz alá temették, Károlyt Einhard szerint még halála napján – tehát feltűnő sietséggel – helyezték el az aacheni várkápolnában (vö. Illig i.m. 54. oldal). De Károllyal kapcsolatban még szó van Saint-Denisben történt temetésről, illetve a normannok támadása miatt álcázott sírról is (Ld.: Illig i.m. 55. oldal). A lényeg azonban mindkét személy esetében ugyanaz: bizonytalan és legendás sírhely.

7. Egyik uralkodó sem hozott létre tartósan fennmaradó birodalmat, országaik haláluk után szétesnek.

8. Mindkét uralkodó egykori hatalma utóbb politikai aspirációk jogcímeként merül fel: Attila és Csaba királyfi országára a honfoglaló magyarok tartanak igényt, Károly egykori országára németek és franciák.

9. A két személyt azonban egy legendás fegyver is összeköti: Nagy Károly kardja.

Amint Illig említi: „A bécsi kincstár rejti Nagy Károly kardját (szablyáját), amely egy másik, úgyszintén legendás melléknevet is magán visel: Attila kardja, ami egyben földrajzi eredetére is utal, hiszen egy IX. századi magyar szablyáról van szó." (Ld.: Illig i.m. 154. oldal) Csakhogy, ha figyelembe vesszük Illig teóriáját, a kard nem a IX., hanem a VI. századból származik. Ha pedig a kormeghatározás felfelé tévedett 50-100 esztendőt, úgy a kard valóban származhat a hunok nagy századából, a Kr. u. V.-ből. Függetlenül azonban a kard tényleges korától, e tárgy kapcsán tetten érhetjük a kétféle, tehát a Károly-i, illetve az Attila-i hagyomány egybecsúszását.

A fentebbi „véletlen” egybeesések már kellőképpen igazolni látszanak azt, hogy az Attila és Károly képek történeti egybemosódásáról való feltételezésünk nem légből kapott, annak lehet valós történeti alapja.

A következőkben vizsgáljuk meg, hogy az előbb tárgyalt körülményeken túl adódnak-e olyan további mozzanatok, amelyek kifejezetten kizárhatják, avagy éppenséggel megerősíthetik gyanúnkat.

A művelt, keresztény uralkodó

Feltételezésünkre a legkézenfekvőbb ellenérv az lehet, hogy Károly művelt és keresztény európai uralkodó volt, szemben a barbár, pogány és műveletlen Attilával, így kettejük portréja a már említett „véletlen” egyezéseken túl nem mutathat rokonságot.

Először is lássuk Károlyt, a művelt, keresztény uralkodót. Amint Illig írja: „Károly írni nem tudása az egyetlen, mindesetre majdnem hihetetlen hiba, amelyet Einhard megírt – ez kedvenc uralkodónk átfogó zsenialitásának egyik ellenpontja. Olvasni tehát tudott, vagyis ha tudáspszichológiailag nézzük, valószínűleg nem legaszténiában, hanem agráfiában szenvedett. Mindenesetre őt, aki magáénak mondhatta a birodalom legnagyobb könyv gyűjteményét, nemes egyszerűséggel analfabétának tarthatjuk.” (ld. Illig i.m. 74. oldal)

Károlyról, mint keresztény uralkodóról – nem kis malíciával, ám a történeti hűség szem előtt tartásával – így ír Illig: „Felesleges megemlíteni, hogy keresztény moralista is volt, aki pontosan tudta mások lelkének mi tesz jót. Harcolt a szüzességért a kolostorokban, csak úgy, mint a tartományi lelkészek szeretői ellen, és büntette azokat a férfiakat, akiknek nem volt állandó lakhelyük. Más kérdés, hogy Károly, aki 50. életévéig a többnejűség csavargó híve volt, hadat viselt és szászokat ölt, tulajdonképpen folyamatosan vétett a saját törvényei ellen – bár mindez nem akadályozta meg Wolfram von Steinent abban, hogy 1928-ban „az elgondolható legtisztább keresztényként” mutassa be őt…” (ld. Illig i.m. 81. oldal.)

Károly tehát egy frank közegben nevelkedett, írni nem tudó, és többnejűségben élő művelt keresztény uralkodó volt, aki maga körül kiépítette az akkori Nyugat szellemi központját. Meglehetősen bizarr kép, melyen jól látszik a fantáziált történetírás megannyi ellentmondása és hevenyészettsége. Minderre tehát igen világosan mutat rá Illig. Ám mi a helyzet akkor, ha a Károly-i környezetbe Attilát helyezzük. Vajon ő elképzelhető e művelt szakrális uralkodónak.

Amint a Pallas írja: „A történelem Attilának sem születéshelyét, sem évét nem ismeri. Mindössze csak annyi bizonyos, hogy Attilának korán elhunyt atyját Mundzuk-nak hívták és hogy nagybátyja, Rof, kit a kelet-római udvar tábornoki címmel és 350 font arany évi tiszteletdíjjal kenyerezett le, unokaöccsét kezes gyanánt az Al-Duna melléki Novae-be küldte, ahol a fiatal Attila nem csak a hasonló minőségben ott tartózkodó Aëtius-sal ismerkedett meg, (……), hanem a hanyatló római birodalom és társadalom gyöngéit is felismerte.” (ld. Pallas, Attila címszó)

Mindehhez hozzátehetjük, hogy Attila alighanem Novae-beli tartózkodása alatt elsajátította az antik műveltség alapjait is. Ekként Attilát könnyebben el tudjuk képzelni Károlynak a krónikások által reánk hagyományozott udvarában, mint az írni sem tudó, frankok közt nevelkedett Károlyt.

Attila azonban maga is többnejű volt, akárcsak Károly, tehát e ponton keresztényiségük között aligha van különbség.

De túl az irónián, Károly a császárrá koronázás állítólagos aktusával vált egy szent birodalom urává, tehát szakrális uralkodóvá. Mi a helyzet e tekintetben Attilával. Amint antik forrásokat felhasználva írja Váczy Péter A hunok Európában című kitűnő tanulmányában: „Krisztus születése után 448-ban görög követek hagyják el Konstantinápolyt, s a mai Nis (Naissus) felé haladva a hun fejedelem udvarába igyekeznek. Kíséretükben találjuk Priskost is. A menethez még Konstantinápolyban két hun csatlakozott. (…) Az egyik görög – elég vigyázatlanul – azt jegyezte meg: nem való istent emberrel összehasonlítani. Emberen persze Attilát, istenen Theodosiust értette. Erre a hunok módfelett felfortyantak és mindinkább feldühödve, végül is szitokban törtek ki. Nyilvánvaló, noha ezt a görög Priskos már nagy bölcsen elhallgatta, a hunok éppen megfordítva, Attilát jelentették ki isteni eredetűnek, míg a császárt csupán embernek voltak hajlandók elismerni. A bizánciak igen elcsodálkoztak ezen, sehogy sem értették, miképp lehet egy barbárt isteni eredetűnek tartani.” (i.n: Attila és hunjai, Szerkesztette: Németh Gyula, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1940., 114-115. oldal.) Attila ugyanis az Ég fiának neveztetett (ld. u.ott, ill. 117. oldal), tehát hatalma eleve szakrális jellegű volt, akárcsak az egykori keleti hun uralkodóké. Amint Dümmerth Dezső írja: „A fejlett korabeli kínai történetírás és kultúra jóvoltából azonban többet is tudunk ezekről a korai hunokról. Kínai átírásban ugyan, de ismerjük legrégibb uralkodójuk nevét, akit T’ou-man-nak hívtak. Királyi címén „san-jü”-nek nevezték, és éppúgy az „ég fiának” tartották, mint a kínai császárt.” (ld. Dümmerth: Az Árpádok nyomában, Panoráma, Budapest, 1987., 42.-43. oldal.)

Attila hatalma tehát a hun hagyományoknak megfelelően transzcendens természetű volt. Mindez azonban még nem teszi kereszténnyé sem Attilát, sem pedig a hunokat, ám rámutat a hun király hatalmának Károlyéhoz hasonló szakrális vonatkozásaira.

Ám nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a germánok keresztény hitre térítése is csupán a Kr. u. X.-XI. századra ment végbe teljesen; elég, ha csak Szent Adalbertnek a pogány poroszok által való 997-es meggyilkolására utalunk (ld. Szentek lexikona, Duna Könyvkiadó, Budapest, 1994. 9. oldal).

Ehhez képest a hunok térítése már a Kr. u. IV. század végével nagy lendületet vett. Amint szintén Váczy írja: „A hunok térítgetése a Duna-menti püspöki városokból történt. Ezt két esetből is látjuk. Tomi és egész Scythia provincia püspöke, a szerzetesi tudományokban jártas szentéletű Theotimus (393-430 körül) oly nagy tekintélyre tesz szert, „a Dunához közel lakó barbár hunok között, hogy őt a rómaiak földreszállt istenének tartották”. Ez a térítőmunka az Al-Duna területén – úgy látszik – szép gyümölcsöket hozott, mert Szent Jeromos, egy 403-ban kelt levelében lelkendezve írja: „a hunok zsoltárokat tanulnak.” Egy másik egyházi író, Theodoretos szerint „egyes szkíta nomádok, kik sátraikat az Iszternél (Duna) ütötték fel, az üdvösség után szomjúhoztak.” Erre Johannes Chrysostomos alkalmas térítőkről gondoskodik, bizonnyal még konstantinápolyi pátriarchiátusának első békésebb éveiben (398-403).” (ld. Váczy: i.m. 128. oldal).

Így állunk tehát a hunok pogányságával, kiket Orosius már a megtért népek között sorol fel (ld. ugyanott). Mindezek alapján tehát Attilát nem kevésbé gondolhatjuk el egy keresztény nép művelt, szakrális uralkodójának, mint Nagy Károlyt. Így tehát Attila éppenséggel archetipikus képként szolgálhatott egy majdani Nagy Károly ikon számára.

 A népek uralkodója

Most a kérdést vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogy a hun Attilát vajon elfogadhatták-e saját hősüknek a germán és kelta elemek.

Amint a Pallas Hunn mondák címszava alatt írja: „Három csoportot alkotnak ezek: a latin, germán és magyar mondák. Az első csoport jobbára legendákból áll, melyek rendszerint valamely galliai vagy itáliai városnak Attila által való feldulatására, vagy csodás megmenekülésére vonatkoznak; ezen legendák a népvándorlás minden borzalmát Attila személyiségével hozzák összeköttetésbe, akit általában isten ostorának neveznek. Egészen különbözik ezektől a germán mondák felfogása, melyekben Attila bölcs, hatalmas, gazdag és nagylelkű uralkodó, kinek párját sehol nem lehet találni, s aki mellett egészen eltörpülnek a népvándorlás többi nagy alakjai, közülük csak azok emléke maradt fenn a germánoknál, kiket valami módon Attila személyével tudott összekapcsolni a monda…

A germán népek között tehát nem volt olyan Attilával kapcsolatos fenntartás, mely elvi akadályát képezhette annak, hogy Nagy Károly alakját Attila vonásaival ruházzák fel a történetírók.

Az Attilával összekapcsolódó mondák egyébként meglehetős tarkaságot mutatnak, s még Itáliában is számos pozitív emlékű hagyomány maradt fenn a nagy hun királyról. Amint a Pallas írja: „ …Padovában, Troyesben egy jószívű, istenfélő Attiláról mesélt a nép, ki a rómaiakat erényre inté és az erényes leányokat kiházasítá.” (ld. Pallas: Attila-mondák címszó)

Mindezek után kérdés lehet az is, hogy vajon a germánok tekinthették-e saját hűsüknek Attilát annyira, hogy utóbb Nagy Károly név alatt ismét befogadják. Ismét Váczyt idézve:

Régi lovas nomád állambölcsesség, hogy a legyőzöttet nem szabad porba sújtani, hanem sorstárssá kell fogadni. Így gondolkoztak a hunok is. Ez tette lehetővé a „csalárdul” levert gótoknak, szkíreknek, gepidáknak, hogy megbékéljenek a hun uralommal, s Attilát saját fejedelmüknek, legfőbb uruknak tekintsék. Jól illett ehhez, hogy „atyácskának” nevezték (a gót atta „atya” szóból az ila kicsinyítő képzővel). Az együttélés következtében a hun szívesen vesz fel gót, a germán hun nevet.” (ld. Váczy i.m. 124. oldal) Vagy amint Dümmert írja: „… a „hun” megjelölés a történetben igen tág értelmű. Velük való eszmei rokonságunk legfőbb bizonyítéka éppen az, hogy a honfoglaló és az Árpád-kori magyar sem gondolkodott másképp, mint egykor Attila alattvalói. Aki elfogadta a dinasztia főségét és hajlandó volt fegyvert fogni céljai érdekében, az már „hun”-nak, illetve „magyar”-nak számított – ha szabad ember volt -, bármiféle vér folyt egyébként az ereiben, s bármiféle nyelvet beszélt is.” (ld. Dümmerth i.m. 27. oldal, illetve v.ö. 44. oldal)

A Kr. u. V. század hun uralom alá került germánjai számára Attila tehát saját hősnek számított. Itt szándékosan nem használjuk a nemzeti hős szót, hiszen e fogalom abban a korban értelmezhetetlen lett volna annak ellenére, hogy a társadalmi alakulatok alapvetően törzsi, „nemzeti” alapon szerveződtek. Attila tehát a germánok számára saját hősnek számított, aki történetesen hun volt, ám győzelemre vitte egyesített seregeiket.

Nem volt tehát a köznép körében elvi ellenállás aziránt, hogy Nagy Károly egyes vonásaiban magára Attilára, a népeket egyesítő, művelt, szakrális királyra ismerjenek, aki fegyverei erejével addig arrafelé soha nem látott birodalmat alapított.

Láttuk tehát Attila és Károly vonásaiban az egyezéseket és megvizsgáltuk azt is, vajon lehetett-e akadálya egy Attila- ill. Károly-kép azonosításnak. Mindebből kitűnhetett: legalábbis több mint valószínű, hogy a ma ismert Nagy Károly-kép alaptónusait a hun király, Attila adja.

Attilából – Károly?

De vajon miképp lett Attilából Károly, és miért épp Károly?

Amint Szilágyi Ferenc a Sokféle neveknek magyarázatja című könyvében írja a Károly névről: „Ezt a férfinevet idegenre Karl-nak, Charles-nak szokták fordítani, holott a magyar Károly név csak alakilag van rokonságban a latin Carolus-szal.” (ld. Szilágyi i.m. RTV - Minerva Budapest, 1987, 37. oldal)

Mármost ezen a ponton le kell szögeznünk, hogy olyan latin név, hogy Carolus, egyszerűen nincs. A klasszikus latinban legfeljebb caro, caronis szó van, melynek jelentése hús, disznó, dög. (ld. Györkösy Alajos Magyar-latin szótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.)

 A Carolus nem más, mint a Karl – pontosabban egy „k”, „a”, „r” és „l” hangokat tartalmazó szó - latinítása, mint ahogy Kopernikból a Copernicus lesz. 

Ahogy Szilágyi később már magát helyesbítve írja: „A nyugati nyelvekben található Carolus és származékai viszont a "legény, férfi" jelentésű Karl (Kerl) névből fejthetők meg…” (ld. Szilágyi ugyanott)

De mi a helyzet a magyar Károly névvel? Ismét Szilágyit idézve: „A Karuly ősi magyar személynév, a vadászmadár, karvaly végső soron ótörök eredetű nevének alakváltozata, s eredetileg a magyarság totemállata volt (a turullal együtt).” (ld. Szilágyi i.m. ugyanott)

Itt is pontosítanunk kell Szilágyit, ugyanis nem a „turullal együtt”, hiszen a kurul és turul egyazon fogalomnak két nyelvi megfelelője. Amint a Pallas írja Karoly címszó alatt: „Karoly vagy karuly, a karvaly (nisus) régi magyar neve. A curul vagy turulmadár Kezai szerint az astur (ölyv), mely álmában megtermékenyítette Emesét, Álmos anyját.

A Károly név tehát azonos a Turullal, az uralkodó isteni szimbólumával.

Az Attila és Nagy Károly hasonításával kapcsolatban korábban elmondottak alapján azonban Nagy Károly nevét kézenfekvően magyarázhatjuk a curul, Karoly szóból, mely próbálkozás egyáltalán nem erőltetettebb, mint a kerl-ből, ifjúból való levezetés. Érdekes továbbá az is, hogy a Karl név – Szilágyit idézve – „első nevezetes viselője” éppen Nagy Károly. Akik kevésbé nevezetesek, mint például Martell Károly, mind az Illig szerint kitalált időben éltek, tehát Kr. u. 614 előtt nem ismerünk Károlyokat. Tanulságos továbbá az is, hogy Martell Károly annak ellenére kapta a Martell előnevet, hogy

1. előtte minden frank uralkodónak csupán egy neve volt (pl: Chlodvig, Theuderich, Chlothar, Dagobert), illetve

2. mivel őelőtte még nem birtokolta a hatalmat egyetlen Károly sem, nem volt ok az ő Martell-ként való megkülönböztetésére.

A kettős név alkalmazása Martell Károlynál csupán egyetlen esetben logikus. Nevezetesen, ha őt a nála „később” uralkodó, de már előbb kitalált Károlytól akarták megkülönböztetni. Magyarán, ha Illig feltételezése mentén a dolgot akként fogjuk fel, hogy a már jól kitalált Károlynak utóbb tőle megkülönböztetendő elődöt kellett kreálni Martell Károly személyében.

Visszatérve azonban pusztán a név kérdésére: a frankok legendás uralkodója, Nagy Károly, a legnagyobb valószínűség szerint az ótürk eredetű curul szót viseli a nevében, mely szónak szakrális jelentése volt. (Megjegyezzük, szintén türk eredetű a „német” Kurt név is.)

Mármost kérdés, hogy ezt az ótürk szót ismerhették-e a hunok, akiktől a későbbi „krónikások” kölcsönözték.

Amint Ligeti Lajos Attila hunjainak eredete című tanulmányában leszögezi a hunokról: „Bár meglehetősen gyér a rendelkezésünkre álló nyelvi anyag (glosszák, tulajdonnevek) mégis úgy látszik, hogy mindkét esetben alkalmasint török nyelvű néppel van dolgunk.” (ld. in: Attila és hunjai idézett kiadás 29. oldal)

Egyáltalán nem tűnik tehát képtelenségnek, hogy Attila, az „Ég fia”, török nyelvű népének vezére, egy ótörök és isteni jelleget tükröző melléknévvel, mint Carul vagy Karl álljon előttünk. (Későbbi korokból is ismeretes, hogy a címerállata az uralkodó melléknevévé/másodlagos nevévé vált, pl. hollós Mátyásnál, a Corvinnál.)

Két római fürdő

Ám még egy apró adalék Attila és Károly lehető azonosságáról, azonosításáról. A személyek nem csak életútjukban, jellemvonásaikban, de a hátrahagyott műveikben is mutathatnak rokonságot. Ha ezek a vonások a valószínűnél több ponton egyeznek, úgy aligha lehet pusztán véletlenről szó.

Ha a középkorban valaki kolostort alapít, esetleg püspökséget szervez, az még nem teszi alakját nevezetessé, mással össze nem téveszthetővé. Ha azonban mondjuk fürdőt létesít, ezzel meglehetősen magányosan fog állni a középkor hősei között. Ha azonban ezt ketten is megteszik, mégpedig olyan személyek, akiknek életútja kísértetiesen hasonlatos, úgy már végképp gyanakodnunk kell, hogy nem ugyanarról a személyről számolnak-e be a források, ám két név alatt?

Amint a Pallas említi Nagy Károly halálát: „...Aachenben, melynek fürdőjében gyógyulást keresett, lehelte ki nagy lelkét.” (ld. Pallas: Károly címszó 31. pont, 10. kötet 191. oldal)

Attila szintén kedvelte a fürdőt – talán Novae-beli tartózkodásának emlékeként – ám Váczy olyan forrásokat használ, melyek szerint a fürdő nem Attilának készült. Mint írja: „Attila barbár „udvarmesterének”, Onegesiosnak egy sirmiumi fogoly római fürdőt épített, melyhez a köveket Pannóniából szállították.” (ld. Váczy i.m. 129. oldal)

Mindenesetre egy újabb érdekes egybeesés a „két” uralkodóval kapcsolatban: udvarukban római módra fürdő épül.

És ezen a ponton szakadjunk is el Illig vitathatatlanul szellemes és termékenyítő hipotézisétől. Azzal kezdtük: Ha Herbert Illignek igaza van… Nos, akkor mindez, amit fentebb vázoltunk, nevezetesen, hogy a Károly-i kép Attila-i vonásokkal gazdagodott, szintén valószínű. Csakhogy Károlynak Attila-szerűvé formálása akkor is igaz lehet, ha esetleg nem hamisították meg a századokat. A „két” hős életútja olyannyira hasonlatos, hogy szinte bizonyosra vehetjük az Attila képnek a Károly-ira vetülését, még akkor is, ha a köztük lévő századokat meghagyjuk. Sőt, ha létezett is Nagy Károly – esetleg nem is oly impozáns nagysággal -, még nevét is eredeztethette attól a világhódítótól, aki talán titokban példaképe volt. Mindez azonban valóban titok marad. Ám Illig felvetése nélkül aligha merészkedhettünk volna a vitathatatlanul valami módon meghamisított történelmi kép megbolygatására és a két hős jellemének, életútjának egybevetésére.

A miért?

Azonban ha Illignek tényleg igaza van, és valóban századokat kreáltak a krónikások, úgy a bevezetőben vázolt másik kérdésre, a miértre is választ kellene találnunk.

Mint említettük Illig válaszai ezt illetően kissé elnagyoltnak tűnnek. Illignek igaza van abban, hogy

1. az idő számítása a kora-középkorban nem volt sem egységes, sem pedig megbízhatóan pontos,

2. a hamisítás – ha volt – több lépcsőben mehetett végbe, éspedig különböző okokból,

3. nem az időszámítás meghamisítása lehetett a cél, hanem meg nem történt események megtörténtekként való feltüntetése.

A miérttel kapcsolatos egy igen fontos politikai mozzanatra Illig könyvében érdekes módon éppen nem Illig mutatott rá, hanem a magyar kiadás előszavát jegyző Pap Gábor. Ő kissé költői nyelven így fogalmaz: „Az otromba időbetoldással a „trojka” (…) nem csupán annyit ért el, hogy egy sohasem volt kontinuitásnak, a „szent” Károlytól eredeztetett Karoling dinasztiának megágyazott az európai történelemben, hanem azt is, hogy megszakított egy valóságos és szakrális kontinuitást. Azaz elszakította az elő fa koronáját, a Turul-dinasztia (ismertebb nevén az Árpád-ház) szakrális uralmi rendszerét annak gyökerétől, a valódi szakrális uralkodóőstől, az államfői, katonai és erkölcsi tekintetben egyaránt példaképül szolgáló Attilától.” Kevésbé ezoterikusan fogalmazva: a magyar honfoglalás tájékán több népnek is igénye támadt a Kárpát-medencére. Ezen igényeket a népek és azok vezetői a kor szokásainak megfelelően legendák homályába vesző jogcímekkel igyekeztek alátámasztani.

Amint a Pallas a Hunn mondák cím alatt írja a magyar hun mondákról: „Egy nagy mondakörnek a töredékei ezek, melyet a magyarság eredeti hunn emlékekből avar- és honfoglalás-kori hagyományokból s hazai, főleg germán eredetű mondákból fejlesztett ki, melyeknek körvonalai a krónikás száraz kivonatából is fölismerhetők; hunnok és németek harcolnak Pannónia birtoklásáért, az Attila-fiak viszálykodásai miatt elvesztik a hunnok s idegenek lépnek Attila örökségébe, de a magyarok nem feledkezve meg Csaba végrendeletéről, ismét visszafoglalják, amit apáik bűnei elvesztettek.

E monda lényegét tehát mind a magyarok, mind pedig a germánok is ismerték, s nemcsak hogy ismerték, de a tétjével is tisztában lehettek. Ha a magyarok Attilára hivatkoznak, úgy a germánoknak Karul-ra kellett hivatkozniuk, akit – mint láthattuk – amúgy is a magukénak tekintettek.

Ha az időt valóban átállították, úgy ennél aligha kellett és lehetett jobb politikai ok: védeni a magyar törekvésektől a Rajna vidéket, s egyúttal jogot formálni Pannóniára is. Ám, amint majd látni fogjuk, a szálak jóval túlmutatnak a német aspirációkon.

 

Az „avarok”

És még egy apró adalék Illig téziséhez. A szerző - könyvének 109. oldalán - Az avarok cím alatt a következőket írja azzal kapcsolatban, hogy a karolingok vajon kivel harcolhattak keleten: „Vajon a későbbi krónikások elfelejtették, hogy a hun előrenyomulás már 469-ben véget ért? Vagy, hogy az avarok 558. és 601. között vezették támadásaikat?

Mármost, ha az avar támadások 558.és 601. közötti időszakának középső időpontját, az 579-es évet vesszük alapul és ehhez az időhöz hozzászámítjuk az Illig szerint kreált 297. esztendőt, úgy a Kr. u. 876-os évet kapjuk. Ez az évszám igen közel áll a Kr. u. 872. évhez, mely az Egyetemes történelmi kronológia szerint a magyaroknak a karolingok elleni első támadását hozza el (ld. hivatkozott kiadvány, Tankönyvkiadó, Budapest, 1984., 107. oldal). Ha tehát Illignek igaza van, több mint valószínű, hogy nem a nem létező karolingok küzdöttek az avarokkal, hanem bizonyos germán népek a honfoglaló magyarokkal. Mindenesetre ez a „véletlen” egybeesés is Illig merész teóriáját látszik alátámasztani.

 

Csak nem Artus is?

Ám miután láttuk, hogy Attila milyen mélyen és hosszantartóan rányomta bélyegét az európai történelmi képzeletre, tegyük fel a kérdést: az Attila-hatás vajon véget ért-e a Nagy Károly–kép kialakulásával – kialakításával. Attila hatalmas híre nem messzehangzóbb-e annál, hogy csak a kontinensen mozgassa meg a legendagyártók fantáziáját? S ha a Károly-kép és név alatt felismerjük Attila jellegzetes vonásait, vajon más nevezetes alak mögött nem sejthetünk-e szintén Attila-i elemeket?

Attila hatásának földrajzi határait kémlelve idézzük ismét a Pallas-t. „Még a távol Grönlandon, sőt Izlandon is emlegették Attila nevét /az Atla-Mal és Atla Quida mondában). Hogy pedig a keleti népek, elsősorban a mongolok nem felejtették el az ázsiai barbár király tetteit, arra nézve Cahun közöl érdekes adatokat.” (ld. Pallas: Attila mondák címszó)

Mármost, ha Attila híre Izlandig eljut, úgy nehezen képzelhető, hogy Angliáig el ne jutna, s ha e hír mindenhol a mondák világában virágzik tovább, úgy ez Britanniában sem lehetett másként. Csakhogy e földön – a fámák közegében - kevés híre maradt Attila nevének. Ám, ha Károly neve alól kikandikál a hun vezér névjegye, úgy Angliában sem Attila név alatt célszerű keresni hősünk vonásait. A legnagyobb hős a briteknél kétségtelenül Artus. Pontosan úgy, ahogy a kontinens germánjainál Nagy Károly. Ha Attila a kontinensen Károly neve alatt él tovább, úgy a szigeten Artust illő vallatóra fogni. E helyen szintén csak pontokba szedve és vázlatosan közöljük Artus és Attila néhány életrajzi adatát, mégpedig a Pallas már hivatkozott Attila és Artus, valamint más szócikkeire utalva, illetve a Germán, kelta regék és mondák (Móra, Budapest, l976., különösen 181-204. oldal) című kiadványra hagyatkozva:

1. a., Attila származása homályos,

 b., Artus származása is bizonytalan, születését titokban tartották.

2. a., Attila túszként kerül a római birodalomba,

 b., Artust tisztázatlan okokból Ector báró saját házában neveli fel.

3. a., Attila számára az egyeduralkodói hivatás jele, hogy egy földből kiálló kardot egy hun pásztor megtalálja,

 b., Artus azáltal válhat Anglia egészének királyává, hogy egyedül ő tudja kihúzni a kőbe szúrt kardot.

4. a., Attila kezdetben testvérével, Bledával osztozik a hatalomban,

 b., Artus, Kayt, nevelőapjának fiát, tehát quasi testvérét szinte, mint társuralkodót kezeli.

5. a., Attila nagy hódításai, diplomáciai egyezségei,

 b., Artus erővel birtokba veszi Angliának a szépszerivel meg nem hódolt részét, illetve kiegyezik Lot királlyal.

 6. a., Attila kardja szakrális szimbólum, állítólag még a korai Árpád-házi királyoknak is a birtokában volt, ám –amint a Pallas írja Attila kardja cím alatt – „Salamon király anyja azonban 1071-ben bajor Ottónak ajándékozta, mert a kard szerencsétlenné tette, aki viselte.” (Ez az ajándékozás lehet korábbi esemény visszfénye is.)

 b., Artus a Tó Hölgyétől átveszi az Excaliburt, melynek segítségével minden ellenségét legyőzi. (Ez a kardmotívum megkettőzése, és újabb értelemmel való felruházása.) Artus halála előtt minden indok nélkül megparancsolja Bediverének, hogy az Excaliburt adja vissza a Tó Hölgyének. Itt tehát látható, hogy az Excalibur – Attila kardjához hasonlóan – vélhetően szerencsétlenséget hozna újabb tulajdonosaira. Itt említjük meg, hogy a kard, mint kultikus tárgy eredendően a keleti népeknél szerepel. Amint Eckhardt is írja: „Összehasonlító kutatások alapján tudjuk, hogy a kardot hegyével felfelé földbe ásni keleti eredetű szokás, melynek nyomait Herodotos szkítáitól kezdve a háromszéki székelységig lehet követi és a magyar népmesékben is fellelhetjük.” (ld. Eckhardt: Attila a mondában, in: Attila és hunjai, 151. oldal) A kard megfordított, tehát pengéjével kőbe szúrt pozíciója bőven belefér egy vándormotívum alakváltozásainak „tűréshatárába”. Mindazonáltal a kelta és germán mitológiában nem fordul elő a kard szimbolika az Attilával analóg Artus, illetve az Attilával szorosan összefonódó Siegfried figurák felbukkanása előtt. Eliade sem tesz említést e motívumról hatalmas munkájának a legkorábbi kelta és germán mitológiát tárgyaló fejezeteiben (ld. Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. kötet, Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 112-144. oldal).

7. a., Attila Róma ellen indul, majd hazatér és meghal,

 b., Artus – a Pallas Artus cikke szerint – több nagy hódítása után „Róma ellen indult, s ez alatt otthon hagyott unokaöccse Mordred (…) fellázadt (…) Artus hazasietett és a Mordred és a vele szövetséges Childerik szász herceg ellen vívott harmadik csatában elesett.

8. a., Attila holttestét hármas koporsóba zárva, víz alá temették,

b., A haldokló Artusért három királynő érkezik bárkán, és magukkal viszik a tavon Avalon völgyébe, a tündérek országába.

9. a., Attila halála után birodalma szétbomlik.

b., Artus polgárháborút hagy maga után.

10. a., Attila örökösei képében vissza fog térni.

b., Artus is vissza fog térni országába, ha Britannia bajban lesz.

További érdekes egyezés, hogy a néphit szerint Artus lelke egy hollóba vándorolt, (ld. Pallas: Artus cikk) tehát a madármotívum transzcendens értelemben nála is éppúgy előfordul, mint a magyar mitológiában, s vélhetően előfordult a hunoknál is. Ahogyan László Gyula írja az Attila visszatéréséről szóló magyar hagyomány kapcsán: „Az Árpád család pedig amint Emese álmából kitűnik (…) fogantatásmondával származtatta magát a turultól s így Attilától.” (ld. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, 1944., Magyar Élet Kiadása, 243. oldal)

 És még egy adalék a kard-motívumhoz. Tóth János és Tóth Marianna A jászok őstörténete című tanulmányukban nem csupán leírják a hun birodalom egyik alkotó elemét adó alánoknak a jászokkal való voltaképpeni azonosságát, de az antik író A. Marcellinus alánokról szóló igen értékes közléseit is részletesen idézik és értékelik.

Marcellinus többek között a következőket írja az alánokról. „…hasonlóak mindenben a hunokhoz (…) Nincs templomuk, szentélyük, földbe szúrt kard előtt borulnak le, mint Mars előtt, aki annak a területnek a védője, ahol éppen vándorolnak.” (ld. in. Magyarrá lett keleti népek, Szerk.: Szombathy Viktor és László Gyula, Panoráma, Budapest, 1988., 168. oldal)

A földbe szúrt kard tehát mind a hunoknál, mind pedig az alánoknál fontos, sőt szakrális szimbólum volt. Éppúgy, ahogy a szkítáknál, akikkel kapcsolatosan Hérodotosz a Kr. e. V. században följegyzi: „Telephelyeik főhelyén nagy dombot raknak rőzsekévékből (…). Minden törzsi székhelyen, e dombon ősrégi vaskard van felállítva a Hadisten szent jelvé-nyeként.” (hivatkozza Solymossy Sándor in. A magyarság néprajza. Királyi Magyar Egyetemi nyomda, Budapest, I. kötet, 169. oldal)

S amint Solymossy Sándor is említi, a kard hasonló kultuszának nyomai a magyar királyság területén – nevezetesen a székelység körében – még a XIII. században is kimutathatók (ld. ugyanott).

Solymossy azonban kétségbe vonja Attila folyómederbe való temetésének történetiségét, s úgy véli Alarich nyugati-gót király (396-410) temetésének Jordanes által lejegyzett képei keverednek utóbb az Attila- mondába. Ennek azonban némileg ellentmond, hogy a székely néphagyományban Attila feleségének, Réka királynénak holttestét szintén hármas (arany-, ezüst- és érc -) koporsóba helyezték, s e koporsót szintén „víz közelben”, a Rika patak mellett temették el. (ld. Benedek Elek: Székelyföldi mondák és mesék, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999. 7-8. oldal) Alig hihető tehát, hogy a székelyek Attilával, illetve feleségével kapcsolatos mondáikat Jordanestől kölcsönözték volna.

 Fentebbi egyezések tükrében talán az sem tűnik merő véletlennek, hogy a legendás Artus székhelyének neve Karleol volt (ld. Pallas: Artus cikk). Itt a Karl szótő önmagát mutatja, az eol pedig vélhetően a szélre, az elmúltságra utalhat talán.

Az Attila és Artus párhuzamok nem hagyhatnak kétséget affelől, hogy az Attiláról keringő szóbeszédek beépültek a kelta mondákba is. Hogy ez mikor ment végbe, nem lehet tudni, valószínűleg több hullámban. A kései behatásokra az a körülmény utal leginkább, hogy Artus udvarában rendszeres volt a lovagi torna, mely azonban csupán a X. század tájékán kezdett elterjedni Európában, mégpedig magyar hatásra. A „tour” szó is a magyar tor-ból, tornából veszi eredetét, mely kezdetben a halott tiszteletére adott ünnepélyes hadi játékot jelölte. (v. ö. Ipolyi Arnold: Magyar mythologia, Heckenast, Pest, 1854., 558.oldal, Pallas Torna szócikk.)

 Attila alakja, illetve vonásai tehát hihetetlenül mélyen és hihetetlenül tudattalanul szövik át az európai mitológia mélyrétegeit. Talán csak a legműveltebb németek számára egy-értelmű, hogy mondaviláguk elképzelhetetlen a hun múlt nélkül, ám Károlyban még ők sem ismerik fel Attila vonásait. Amint Eckhardt Sándor írja Attila a mondában című tanulmányában: „A német mondakutatók egyhangú véleménye szerint a hun király az ú.n. „Heldensage” középpontjában áll, sőt sokan a hunok történeti szerepéhez kötik az egész Heldensage keletkezését.” (ld. Attila és hunjai id. kiadás 174. oldal) Azonban maga Eckhardt Sándor sem sejthette sorainak mélyebb igazságát, amikor ezt írta:

 „Az ó- és középfelnémet költészetben Attila alakja nem több mint Nagy Károlyé a francia eposzokban vagy Arturé a francia lovagregényekben. Ő az a hatalmas király, kinek udvarában élnek a germán uralkodók vagy nevelkednek a királyfiak …” (ld. ugyanott.)

Eckhardt itt önkéntelenül tett egyenlőségjelet Attila, Károly és Artur alakja közé, megérezve fajsúlyuk azonosságát, ám fel nem figyelve valós rokonságukra, melynek lényege az Attila-i vonások szétsugárzásában áll.

Szerzői közbevetések és további kérdések

És ezen a ponton be is fejezhetnénk a kérdés első közelítésének szánt fejtegetéseinket, ám a probléma izgalmassága és szerteágazó volta nehezen enged el vonzásából. Újabb és újabb kérdések merülhetnek fel ugyanis, amelyekre a válaszok vagy megerősítik, vagy megcáfolják mind Illig elméletét, mind pedig teóriánkat Attila és Károly párhuzamáról.

 A tisztesség kedvéért e helyen kifejezetten rá kell mutatnunk arra - mindazok kedvéért, akiknek e körülmény nem tűnt volna fel -, hogy a bevezető gondolatok során nem vettük szigorúan az Illig által költött időnek minősített tartam 297 éves hosszát. Amikor ugyanis a 936-ból Károlyra visszatekintő I. Ottó alakját az Illig által megjelölt 614-be helyeztük, nem 297, hanem 322 évet ugrottunk. Erre azonban felhatalmazva érezhettük magunkat, a következők miatt.

1. Az „óraátállítás” időpontjában maga Illig is bizonytalan, csupán a Kr. u. VII. (X.) századra gyanakszik.

2. Amikor Gergely pápa 1582-ben csupán 10 nappal korrigálta a Julianus féle naptárat – Illig szerint – „nem 10, hanem 12, sőt inkább 13 napot kellett volna átugorni” (ld. Illig i.m. 27. oldal). Márpedig ha 297 év „költött időre” kettő egész valahány tized hiányzó nap esik, úgy 322 évre is csupán 2,42 nap. Amint Illig írja: „Hiszen minden egyes, a Gergely által helyesbített nap kb. 133 naptári évnek felel meg, ennyi ideig tart ugyanis, amíg a Julianus-féle naptár a nem tökéletes átváltás miatt egy nappal lemarad a csillagászati év mögött.” (ld. ugyanott) Eljárásunk tehát belül marad az Illig-féle teória tűréshatárán. (Ha más adatok szerint akként számolunk, hogy 128 év alatt marad le egy nappal a Caesar-féle naptár a csillagászati évtől, 322 évre akkor is csak 2,51 nap jut, s ez az érték is a hibahatáron belül marad.)

Most pedig vegyük sorba azon kérdéseket, melyek az eddig elmondottakat tovább árnyalhatják.

1. Lehetséges-e és előfordult-e már, hogy valamely nevezetes hős más név alatt bukkanjon elő, avagy valamely más történelmi alak vonásait átszínezze?

2. A későbbi német-római császárság államstruktúrája menyiben hasonlatos a Nagy Károly által állítólag megalkotott modellhez?

3. Miként értékelhető Nagy Károly – Illig kifejezésével élve – kozmopolitizmusa, különös tekintettel a később kialakuló „nemzetállamok” létrejöttére?

4. A közép-kelet európai hagyományok összhangot mutatnak-e a Nyugat Károlyról szóló elgondolásaival?

5. Aachen vajon túl messze esett-e Attila székhelyétől ahhoz, hogy ott az Attila-i vonásokat Nagy Károlyra kopírozzák?

6. Ha Attila alakját használták is fel Károly modelljeként, a többi „költött időnek” vajon volt-e hasonló alapsémája?

Visszatérhet-e a hős?

 Az első kérdés kapcsán, rögtön le kell szögeznünk, hogy a történeti szemlélet és kritikai attitűd csupán az érett reneszánsztól kezdődően jellemzi az európai szellemet. Eladdig a történelem nem más, mint

1. a jelen igazolása, gyakorta múltba vetítése,

2. az egyetemes üdvtörténet félig-meddig bevallottan szimbolikus eseménysora.

Méltán írja Dümmerth: „A tudomány eleve szkepszissel tekint a mitikus ősködbe nyúló hagyományokra. Többek között az emlékezetben „félistenné” vált ősöktől származó dinasztikus, gyanús genealógiákra, melyek olykor csak egy ravasz diplomáciával rendelkező, tetterős „új ember” felemelkedését segíthették a hiszékeny néptömegek előtt. (…) Ha hamisítottak, akkor léteznie kellett egy reális valóságmagnak is, amit hamisítani, kiszínezni volt szükséges.” (ld. Dümmerth i.m. 38. oldal)

És e megállapítások egyaránt érvényesek mind a nyugati, mind pedig a közép-európai hagyományokra, s minél visszább megyünk az időben, annál inkább. A Nagy Károlyra vonatkozó X. századi nyugati említéseket tehát semmivel sem kezelhetjük több bizalommal, mint a magyar gesták és krónikák lejegyzéseit.

 Hogy a X. század babonás, misztikus gondolkodásáról fogalmat alkossunk, elég csak arra gondolnunk, hogy Európában még a XVI.-XVIII. században is voltak még boszorkányégetések. Nos ebből a XVII.-XVIII. századi „felvilágosultságból” és „racionalizmusból” kell levonnunk még úgy kb. hétszáz esztendőt, hogy a X. század állapotaihoz eljussunk. A X. század éppúgy a babonás hitek és mendemondák kora, mint annak a lovagi epikának a kezdeteié, melyben mitikus hősök és valóságosak keverednek és ki is cserélődnek egymással. Illig feltételezését a „kitalált középkor”-ról, illetve felvetésünket az Attila-Károly párhuzamról tehát ebben a kontextusban kell szemlélni.

 Sőt nem pusztán a X. századra jellemző, hogy hősök vonásait egymásba csúsztatja, hanem még a művelt XV. és az azutáni századokra is, csupán ez utóbbiaknál a filológia előbb tetten éri a „mesterkedést”.

 Amint Eckhardt írja: „A Mátyás-kori Attila kultusz oly nagyfokú volt, hogy ezt a külföldi humanisták is észrevették és ily módon jutott a diplomata-humanista Callimachus Experiens arra a gondolatra, hogy Attila életrajzát megírja azzal a rejtett szándékkal, hogy az életrajzba belevitt tendencia Miksát harcra ingerelje. Kitalál újabb részleteket is célzata érdekében; ilyen például a troyes-i sokgyermekes asszony esete, kin Attila – Mátyás megkönyörül, vagy a hízelgő Marullus költőé, kit Attila kegyetlenül megbüntet, mint ahogy Mátyás szokta volt tenni a hízelgő poétákkal.” (ld. Eckhardt i.m. 209. oldal)

 Volt tehát arra is példa, hogy maga Attila színeződött későbbi tónusokkal, ám ami a lényeg: a nevezetes hősök még sokáig előbukkanhattak más név alatt! Mindazonáltal ismerünk egy konkrét esetet is, melyben Attila nevet cserél.

 Amint szintén Eckhardt írja: „De már Kezai előtt, a 13. század táján készült a „Lengyel-magyar krónika” is, s itt valószínűleg még a magyar ősgesta alapján, de teljesen szabad átköltésben kapjuk meg Attila történetét a délszláv népek, de különösen a horvát nép őstörténetével kapcsolatban. (…) Attila itt az Aquila nevet viseli azzal a célzattal, hogy Aquilia lerombolójából annak alapítójává lépjen elő.” (ld. Eckhardt i.m. 203. oldal)

 Összességében is csupán azt mondhatjuk, amit Eckhardt, nevezetesen, hogy a középkorban „a regényes eredetmondák úgyszólván divatban vannak.” (Ld.: ugyanott.)

Az első kérdésünkre adott válasz alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a középkor szelleme éppenséggel nem teszi kizárttá, hogy Károlyban Attila köszönjön vissza, vagy közvetlenül és személyesen, ám Karl név alatt, vagy pedig mint egy valóságosan élt Károly jellemvonásainak és életútjának forrása.

Az államstruktúra kérdései

 Ami a második kérdést illeti: szembeszökő, hogy az erős központosítást végrehajtó és grófságokat alapító Károly államának az a német-római császárság lesz majd az utóda, melyben a tényleges hatalom a választófejedelmeké, s ahol a császári méltóság nem sokkal több, mint puszta cím.

 Amint Ruszoly József írja Európa Jogtörténete, című kiváló munkájában: „… a 10.-12. században a francia király és a német császár-király mégiscsak hasonló helyzetben volt: frank császári elődeiktől mindketten szétesett birodalomrészeket örököltek. Franciaországban a nagy hűbéresek valóságos tartományi, uralmi területeket építettek ki, a királyhoz fűződő viszonyuk merőben formálissá vált; a király maga is csupán saját, Párizs környéki tartományában (Ile de France) volt úr, különben – miként hűbéri kúriájában – csupán első volt az egyenlők között (primus inter pares).

 A fejedelmektől s más nagy hűbéresektől függő német császár-király törekedett ugyan hatalmának kiterjesztésére, ám a fejlődés a hűbéresek ereje folytán éppen ellentétes irányú lett. A 13. század végére az egykori törzsi hercegségek a ténylegesen tőlük függő birodalmi uralkodóktól magukat egyre inkább jogilag is elszakító tartományokká, Landokká váltak.” (ld. Ruszoly i.m., Püski, Budapest, 1996., 33.-34. oldal)

 Látható tehát, hogy Franciaországban több, mint fél évezredig, Németországban pedig több mint egy évezredig nyomát sem látjuk a Nagy Károly féle államszervező hagyományoknak. Kérdés tehát, hogy miként sikerülhetett a frank Nagy Károlynak szinte egy csapásra az, ami „utódainak” fél, illetve egy teljes évezredbe tellett, illetve, hogy az „utódoknak” - minden törekvésük ellenére - miért nem sikerült kissé korábban a nagy „előd” nyomdokaiba lépni, és legalábbis a töredék területeiken egységes birodalmakat létrehozni.

 E kérdésekre a válasz talán a germán államszervezeti eszmében rejlik.

Amint Dümmerth írja: „Az antik világ bukása után azonban a helyére lépő germánok között, akik valamennyien közös eredetűek voltak és azonos nyelvet, illetve rokon nyelvjárásokat beszéltek, nem volt ilyen egyszerű az idegenek befogadása. Ezeknek házasodás útján fajilag is be kellett utódaikban olvadniok és a nyelvet is átvenniük. Hasonló volt a helyzet a szláv népek körében is.” (ld. Dümmerth i.m. 44. oldal)

A germán állameszme tehát fokozottan etnocentrikus volt, s nincs okunk feltételezni, hogy – ha élt eme nagy uralkodó – ne ilyen lett volna már Nagy Károly idején is. Ez esetben azonban miféle államfelfogás alapján szervezte meg soknemzetiségű, hatalmas, és hamar szertehulló birodalmát Károly?

Dümmerth így folytatja: „Jellegzetesen lovasnomád, steppei elvvé lett azonban az, amelyet már Mao-tun képviselt: minden idegen aki meghódol, már hunnak számít, s közben akadálytalanul megtartja saját nyelvét, faji különállóságát is. Csak egy a feltétel: engedelmeskedjen a hun uralkodónak, és az ő oldalán vonuljon hadba.” (ld. Dümmerth ugyanott)

Károly tehát alighanem „jellegzetesen lovas-nomád, steppei” állameszme szerint alakította ki birodalmát. Ez egyúttal megmagyarázza azt is, országa miért hullott halála után darabokra. Dümmerth a steppei típusú államalakulatról fejtegetését így folytatja:

„Ez volt a magyarázata, miért sikerült a hunoknak olyan meglepő gyorsasággal hatalmas birodalmat alkotniuk, ami egységes fajú, nyelvű népeknek sohasem sikerült. De ez a magyarázat arra is, miért nem lehettek tartósak az ilyen birodalmak, s milyen nagymértékben voltak kiszolgáltatva az uralkodó személyes alkalmasságának, tetterejének.” (ld. Dümmerth: ugyanott)

Csakhogy mi a hihetetlenebb, hogy Károly - a frankok többszáz éves európai tartózkodása után - egyszeriben steppei módon szervez egy olyan államot, melynek a végzete is a steppei alakulatoké lesz, tehát hogy a karizmatikus vezető halála után felbomlik, avagy az, hogy a középkor fámagyártásának megfelelően a hun Attilából frank Karl lesz?

De lássuk most a Károly-i grófságokat, ezek mi módon viszonyulnak a későbbi tartományúri jelenséghez.

Amint az Egyetemes történelmi kronológia írja: „Károly a régi igazgatási egységek (gau) fönntartásával a birodalmat grófságokra osztotta (élükön a gróf állott), bevezette a királyi küldöttek ellenőrzőtevékenységét, ezeknek jelentései alapján adta ki a birodalmi törvényeket (capitularék).” (ld. hivatkozott kiadvány 103. oldal)

Látható, hogy a grófságok bevezetése

1. erős központosítást jelent,

2. csökkenti a törzsi önállóságot,

3. közbenső lépcsőt hoz létre a nemzetségi törzsi előkelők és az egyeduralkodó között.

Ehhez képest Németországban százöt évvel Károly halála után, Madarász Henrik idején (919-936), virágzik a tartományúri hatalom, nem létezik erős központi adminisztráció (főleg nem ellenőrökkel), nincs egységes jogrendszer, a capitulárék kora leáldozott.

 Mindez tehát hihetetlen változás, mintha csak egy „idegen” uralom államszervezetétől szabadult volna meg Németország. Alig hihető, hogy a Károly-i grófságok folytatása a tartományúri rendszer.

 Ehhez képest lássuk a hun államszervezetet. Amint Váczy írja: „A nomád nagy-fejedelem csak saját törzse, népe és a főméltóságok felett gyakorol közvetlen hatalmat, az alsóbb tisztségeket már nem ő, hanem az alája tartozó méltóságviselők töltik be. Az ázsiai hun birodalomban a huszonnégy főember maga választja ki a vezéreket az ezredek, századok és a tizedek élére. A nép ugyanis hadakra oszlott, mégpedig a tizes számrendszer alapján. (…) A nomád népek politikai szervezete tehát lépcsőszerűen, tagozódik lefelé. Törzs uralkodik törzs, nép nép felett jól kiépített hierarchikus rendben.” (ld. Váczy i.m. 109. oldal)

 E nomád struktúráról – szemben a X. századi német államalakulattal – elmondható mindaz, ami a Károly-i grófságokról:

1. erős központosítás,

2. csökkentett törzsi önállóság,

3. lépcsőzetes rend, amely egyúttal feltételezi

4. a szigorú ellenőrzést.

Ha tehát Károlyban történetesen Attilát tisztelhetjük, úgy a grófságok nem mások, mint a hun fejedelmi uralom összekötő hatalmi lépcsői az alávetett és befogadott törzsek vezető intézményeivel, ez utóbbiak pedig nem mások, mint a grófságok mellett csökkentett jogkörrel meghagyott ú.n. „gau”-k. (Mint említettük a hun birodalomban a meghódoltak megtarthatták saját identitásukat.)

 Ha tehát Nagy Károly birodalmát, mint soknemzetiségű egészet, illetve mint közigazgatási szervezetrendszert tekintjük, úgy az sokkalta jobban hasonlít a hun birodalomra és a későbbi magyar királyságra – királyi vármegye-rendszerével együtt – mint a Károly után 50 – 100 évvel létező német államalakulatra és annak struktúrájára.

 A fentiekkel voltaképp már meg is válaszoltuk harmadik kérdésünket, nevezetesen, hogy miként értékelhető Nagy Károly – Illig kifejezésével élve – kozmopolitizmusa (ld. Illig i.m. 75. oldal) különös tekintettel a később kialakuló „nemzetállamok” létrejöttére?

 Károly kozmopolitizmusa valóban zavarba ejtő és érthetetlen, ha őt pusztán, mint frank uralkodót szemléljük. Ha azonban Attilaként látjuk Karul név alatt, tehát mint steppei hun vezért, avagy egy ilyen vezér jellemével felruházott frank Karlként, úgy „kozmopolitizmusa” mindjárt érhetőbbé válik.

Kelet és Nyugat eltérő hagyományai

 Negyedik kérdésünk az volt, hogy a közép-kelet európai hagyományok összhangot mutatnak-e a Nyugat Károly elgondolásával?

 Arról van ugyanis szó, hogy az ú.n. óbolgár királylajstrom, mely az óbolgár birodalmat alapító egyik Attila-fiú, Irnik utódait tartalmazza – hasonlóan a középkori magyar krónikákhoz – néhány nemzedéknek jelöl csupán egy olyan időszakot, amelynek hivatalos időszámításunk szerint kb. ötszáz évnek kell lennie.

 Amint Dümmerth írja: „Azt mindjárt látjuk, hogy az Álmost Attilától elválasztó négyszáz esztendős időközt csupán négy nemzedék kapcsolja össze a krónikai hagyomány szerint, s ez éppoly képtelenség, mint az óbolgár listának az az állítása, hogy ötszáz év alatt öt fejedelem uralkodott.” (Ld.: Dümmerth i.m. 53. oldal.)

Tehát sem a magyar krónikát, sem pedig az óbolgár listát nem támasztja alá hivatalos naptárunk és kronológiánk. Máshogy fogalmazva: a magát Attilára visszavezető magyar, illetve óbolgár királyság közlései nem támasztják alá a Károlyra hivatkozó Nyugat által szerkesztett kronológiát.

 A kérdésben perdöntőek lehetnének a bizánci adatok, csakhogy amint Dümmerth írja:

 „A VI. századtól kezdve gyérré váló bizánci források nem engedik meg, hogy folyamatosan szemlélhessük Irnik „bolgár” néven szereplő új birodalmának történetét, alattvaló népeivel. Annyit azonban a bizánci források alapján mégis tudunk, hogy 568. körül az avarok megszüntették ennek a birodalomnak a létezését. (ld Dümmerth i.m. 50. oldal)

A bizánci források tehát nem mondanak semmi kézzelfoghatót, ám hallgatásukkal éppen Illig teóriáját támasztják alá. S ha figyelembe vesszük, hogy Illig felvetésére – nevezetesen, hogy kivel harcoltak keleten a frankok, ha az avarok már 601-ben befejezték nyugat felé irányuló támadásaikat – azt válaszoltuk, hogy valószínűleg a honfoglaló magyarokkal (éspedig „valójában” a „870-es” évek körül), úgy most sem feltételezhetünk mást, mint azt, hogy az „óbolgár" birodalmat „megszüntető” "avar” birodalom sem más, mint a formálódó magyar birodalom, mégpedig szintén a „870-es” években.

 Látható tehát egyfajta szinkronizmus a magyar és óbolgár hagyomány között, éspedig egy olyan kérdésben – a „hiányzó” idő kérdésében -, amely szembehelyezi e közléseket a nyugati kronológiával.

 Most azonban lássuk, hogy a hiányzó időn túl is illeszkedik-e a magyar és az óbolgár kronológia.

 Amint Dümmerth Omeljan Pritsak nyomán ismerteti az óbolgár királylajstromot:

1., Avitochol, élt i. sz. 153-ban.

 2., Irnik nemzetsége: Dulo, uralkodásának kezdete 453. (Utána Gostoun helytartó, egy más nemzetségből, aki az avar uralom után „két évig” állt az újra önálló birodalom élén.)

 3., Kovrat, nemzetsége Dulo, született (?) = 605. Uralkodott kb. 635-665.

 4., Bezmer, nemzetsége Dulo, uralkodott 3 évig. (Eszerint tehát 668-ig.)

Ezek után a jegyzékben ez a megjegyzés olvasható: „Ez az öt fejedelem uralkodott a Dunán túl 515 évet, borotvált fejjel. És ez után jött a Dunának erre az oldalára Isperich fejedelem, aki itt a mai napig uralkodik.” (ld. Dümmerth i.m. 52. oldal.)

Az érthetőség kedvéért megjegyezzük, hogy Avitochol, az elsőnek említett uralkodó Attila „óbolgár” alakváltozata. (ld. még Hóman-Szekfű Magyar Történet, Budapest, 1935., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, I. kötet, 49. oldal)

Avitochol – Attila után következik fia, Irnik. Őutána következik az állítólagos avar uralom, majd Gostoun.

Ezt követően – amint Dümmerth írja: „635 körül Irnik egyik utóda, Kovrat felszaba-dította népét az avar kagán idegen uralma alól. (…)

Bizánci forrásokból azonban azt is tudjuk, hogy mielőtt uralomra került volna, túszként Bizáncban tartózkodott és itt 619-ben megkeresztelkedett, sőt jó viszonyba került az uralkodó Herakleiosz kelet-római császárral is. Amikor népe függetlenségét visszaszerezte, ezt a források a hun eredetre utaló „onogur-bolgár birodalom” néven nevezik.” (ld. Dümmerth, 51. oldal)

Szintén a könnyebb érthetőség kedvéért megjegyezzük, hogy a bolgár szó nem nép megjelölés, hanem amint Hóman és Szekfű kiváló munkája írja: „A „keverék” jelentésű bolgár név 481-ben tűnik fel először a Dnyeperen túli ogur népek jelölésére s a hunnal párhuzamosan használva lassanként háttérbeszorítja azt, és az ogur nevet is.” (ld. Hóman-Szekfű i.m. I. 45. oldal) Más források szerint a bolgár szó a volgai ogurokat jelöli és eredeti alakja a volgár lehetett.

 Tehát Avitochol-Attila, illetve fiának Irniknek hunjai az V. század végétől bolgároknak kezdenek neveztetni. És amint szintén a „Hóman-Szekfű” rámutat: „Az új név nem mindig jelent új népet, legtöbbször csak új politikai alakulásról, a törzsek és népek új csoportosulásáról tanúskodik.” (ld. Hóman-Szekfű i.m. I. 45. oldal)

Az Attila és Irnik leszármazott Kovrat tehát több mint százéves „avar” uralom után helyreállítja az „onogur-bolgár birodalmat”, majd őt a szintén Dulo nemzetségből származó Bezmer követi. Ez kb. három évig uralkodik, majd Isperich fejedelem megszünteti az „onogur-bolgár birodalmat.”

Ha most a fentebbieket az Illig által hamisítottnak gondolt századok átugrásával sorba vesszük, a következő eseménysort kapjuk.

1. 900-as évek eleje: a bolgárok saját uralkodó nélkül,

2. 900-as évek kb. 20-as évei: Kovrat feltűnése bizánci megkeresztelkedése kapcsán,

3. 900-as évek közepe: Kovrat fejedelem,

4. 900-as évek vége: Kovrat utóda, Bezmer rövid uralkodása,

5. 900-as évek vége, talán 1000-es évek eleje: Isperich véget vet Bezmer uralmának, kizárólagos egyeduralkodó.

Ez az öt elemből álló eseménysor azonban feltűnően hasonlatos a magyar honfoglalást követő első század bizonyos eseményeivel, nevezetesen Erdély Gyula méltóságviselő-inek sorsával. Hiszen:

1. A 900-as évek elején mit sem hallunk a Gyuláról (Erdély saját uralkodó nélkül?)

2. 900-as évek közepe: Gyula első említésére bizánci megkeresztelkedése kapcsán kerül sor,

3. 900-as évek közepe: Gyula az erdélyi terület ura és dinasztikus kapcsolat fűzi a magyar fejedelemhez,

4. 900-as évek vége: Gyula utóda, az ifjabb Gyula Erdély ura,

5. 1002: István véget vet az ifjabb Gyula uralmának és kizárólagos egyeduralkodó: magyar király.

A Gyula – mely egyébként is elsősorban méltóságnév – tehát a legnagyobb valószínűség szerint azonos, a másik bizánci keresztelkedővel, Kovrat-tal, az ifjabb Gyula pedig Bezmerrel, aki éppúgy országvesztő Isperich-kel szemben, mint ifjabb Gyula Istvánnal szemben.

 Ha ezt az azonosságot elfogadjuk, egyúttal az is érthetővé válik, hogy míg a magyar hagyománynak négyszáz évet kell kitöltenie uralkodókkal, addig az óbolgár kronológiában miért ötszáz esztendő választja el Attilától Bezmert, az utolsó óbolgár uralkodót. A magyar hagyományok ugyanis Attilától a honfoglalásig számolják az időt, s ez a nyugati kronológia szerint a Kr. u. V. század közepétől a Kr. u. IX. századig terjedő 400 évet fogja át. Ezzel szemben azonban, ha a szintén Attilától számoló „óbolgár” kronológia Istvánig követi az időt, úgy érthetően éppen kb. száz esztendővel többet kell haladjon, mint a magyar, tehát összesen kb. ötszáz évet kell áthidalnia.

 Hogy az óbolgár királylajstrom évszámaihoz, nyugodt lélekkel hozzáadhatunk jó háromszáz esztendőt, azt éppen az Avitochol-Attila mellett közölt i.sz. 153-as évszám mutatja meg a legjobban.

Attila ugyanis a Kr. u. 153-ban nemhogy Európában nem volt jelen, de meg sem született. Az ő halála a Kr. u. 453-as esztendőre esik, tehát éppen háromszáz esztendővel későbbre, mint ahogy azt az óbolgár lajstrom feltünteti.

Mire véljük akkor azonban a nyilvánvalóan téves Kr. u. 153-as évszámot? A 153-as év megjelölése alighanem a Diocletianus-éra szerinti időszámításon alapszik. A római birodalomban ugyanis a Kr. u. III. század végén bevezették és több évszázadon keresztül meg is tartották a Diocletianus trónralépésétől kezdődő időszámítást. Amint Lakatos Éva írja „Tempora mutantur” – időszámítás naptár, ünnepek című tanulmányában:

Az ú.n. diodetionusi időszámítás i.sz. 282-ben kezdődött, s főleg a birodalom keleti részében alkalmazták.”(ld. Lakatos Éva i.m., in: Az antik Róma napjai, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986., 122. oldal) (Megjegyezzük, hogy egyes források kereken 300-ra teszik a diocletianus féle időszámítás bevezetését.)

 Tehát a diocletianusi időszámítást elsősorban abban a Bizáncban alkalmazták, mely az Attila-utód óbolgár birodalommal tartott fenn kapcsolatokat. Az óbolgár lajstromban az Attila uralkodásaként feltüntetett 153-as évszámot már azért sem tekinthetjük Krisztustól számítottnak, mert Krisztus születésének meghatározására csupán a VI. század közepén, tehát Attila halála után majd száz esztendővel került sor. Amint a Pallas írja Éra címszava alatt: „a keresztény vagy Dionysius-féle jelenleg használt évszámításunk Érája, mely Dionysius Exiguus apáttól ered, aki 532 körül Krisztus születését a római Éra 753. évére tette.” Tehát a város alapításától számított 753. évre.

Az óbolgár királylajstrom Attilája, tehát nem Kr. u. 153-ban, hanem kb. 453-ban uralkodott.

Mint láttuk, a keresztény időszámításra történő „átállás” kezdete éppen az óbolgár király-lajstromban szereplő első és utolsó király, tehát az Attila és Bezmer közötti időszakra tehető. Érthető tehát, hogy a lajstrom diocletianusi időszámítással kezdődik, és Krisztus szerintivel végződik. Az ebből adódó képtelenségek kiküszöbölésével azonban az Attila és Bezmer közötti időszak 515 évről mindössze 215 évre zsugorodik, tehát egy Kr.u. 453-tól 668-ig terjedő folyamatra. S minthogy ennek utolsó 100-130 éve egybeesik a magyar történelemnek a honfoglalástól István koráig és a Gyula leveréséig terjedő időszakával, így az óbolgár király-lajstrom 215 évéből csupán 85-115 év marad homályban. Ez a fennmaradó időszak, mely kb. Attila halálától a magyar honfoglalásig terjed, már megfelel a magyar krónikák szerinti hasonló időtávnak, melyben a középkori híradások szerint Attilát csupán négy nemzedék választotta el Álmostól.

 Az óbolgár királylajstrom megtisztítva tehát a diocletianusi és Krisztus szerinti kétféle időszámításból eredő anomáliáktól, tökéletesen egybevág a magyar krónikai hagyományokkal.

 Mármost lássuk azt, vajon képtelenségnek számít-e az Attila-utód Irnik leszármazottaiban, tehát az „óbolgár” Kovratban, illetve Bezmerben a magyar történelem Gyuláit látnunk.

Amint a Hóman – Szekfű-féle Magyar történet írja: „Irnik a birodalom bukása után az Al-Duna vidékére Kis-Szkítiába költözött, majd teljesen eltűnt a bizáciak szeme elől. Az utolsó értesítés szerint ellenezte Dengiziknek a birodalom ellen irányuló haditerveit. További sorsáról a bolgár királyoknak VII. századi feljegyzések alapján 765 táján készült geneológiája, az óbolgár király-lajstrom értesít. Ennek élén Avitochol (Attila) fia Irnik, mint a bolgár Dsulo vagy Dsula (ogurosan: Gyula) dinasztia ősapja tűnik fel.” (ld. Hóman-Szekfű i.m. I. 49. oldal)

Kovratot és Bezmert tehát nem képtelenség a Gyulákkal azonosítani, hiszen ők maguk Gyulák. Mármost figyelembe véve

1. ezt a körülményt,

2. életrajzi adataiknak a magyar Gyulákéval való egyezését, valamint

3. az óbolgár királylajstromból kiáltó kronológiai anomáliát, ami a diocletianusi és a Krisztus-féle időszámítás kettősségéből adódik,

nemigen juthatunk más belátásra, csak arra, hogy Kovrat és Bezmer a magyar Gyulákkal azonos személyek.

S ha már a „bolgár” Dsulókban (Dulókban) a magyar Gyulákat ismerhetjük fel, illő volna, ha a Magyar, Megyer törzsnevet a „bolgároknál” is fellelhetnénk. Amint a Hóman-Szekfű írja a bolgárokat tárgyalva:

Vajon Gorda és Mogyer az egész bolgár szövetségnek vagy csak az onogur népnek fejedelmei voltak-e, és vajon fennállt-e a bolgár népeknek politikai egysége a VI. század derekáig, vagy már korábban felbomlott, biztosan megállapítani nem tudjuk. (…) Mogyer neve a mogyer > magyar népnévvel azonos (…)” (ld. Hóman-Szekfű i.m. 50-51. old.)

 A magyar népnek nevet adó Megyer törzs neve tehát éppúgy kitüntetett helyen szerepel a „bolgár” történelemben, mint a „magyar” történelemben a „bolgár” Duló (Gyula) név. Ez a kettős egyezés, valamint a Gyulák, Dsulók különös párhuzamai pedig leginkább arról tanúskodnak, hogy egy a VI. századig egységesnek tekinthető hun-utód onogur folyamatnak Kr.u. 600. körül valami módon véget vetettek. Magyarrá, illetve bolgárrá kezd válni lassan az, ami tegnap magát még hunnak tekintette.

 Ami azonban a lényeg: az óbolgár királylista anomáliái, a Dsulók és a Gyulák egymással való legszorosabb összefüggései nem sok kétséget hagynak afelől, hogy a bolgár történelem VII. és a magyar történelem X. századi bizánci keresztelkedői ténylegesen azonos személyek. 

 Ez a körülmény, nemcsak hogy alátámasztja Illig teóriáját a kitalált háromszáz esztendőről, hanem egyúttal automatikusan kérdőjelezi meg a kreált korra datált Nagy Károly létezését.

Negyedik kérdésünkre tehát kissé hosszú okfejtésünk után azt válaszolhatjuk, hogy a közép-kelet európai hagyományok egyáltalán nem mutatnak összhangot a Nyugat Nagy Károly elgondolásával, sőt azt kifejezetten cáfolni látszanak.

Nincs túl messze Aachen?

 Ötödik kérdésünk az volt: Aachen vajon túl messze esett-e Attila székhelyétől ahhoz, hogy ott az Attila-i vonásokat Nagy Károlyra kopírozzák?

 Akkor, amikor az Attiláról alkotott német mondai képről szóltunk, tehát egy jóságos, lovagias, hatalmas és kegyes úr elgondolásáról, egyúttal válaszoltunk arra is, hogy földrajzi akadályok nem játszottak szerepet a hun vezér hírének terjedésében. Ha azonban kifejezetten egy Nagy Károly–szerű építő Attilának a hagyományait keressük, úgy azt éppen az Aachentől alig több, mint száz kilométerre fekvő, Trier környékén találjuk meg.

 Amint már Eckhardtot idéztük: „De van építő Attila is. Németországban a Trier melletti Igelnél még ma is meglévő római diadalívről már a 12. században azt írják, hogy Attila emeltette. Ugyanakkor említik „Attila hídját” is.” (ld. Eckhardt i.m. 189. oldal.) Ennek az „Atilla-híd” hagyománynak az emlékét őrizheti a Trier szomszédságában fekvő Luxemburg Ettelbruck településének neve is.

Ha tehát a Nagy Károly-kép megfestéséhez a X-XII. századi Aachenben szükség volt egy mitikus építtető modelljére, úgy az Attila személyében rendelkezésre állt a közeli Trier környékén.

És a többi költött idő?

 Hatodik kérdésünk az volt: ha Attila alakját használták is fel Károly modelljeként, vajon a többi „költött időnek” volt-e hasonló alapsémája?

 E kérdést is – akárcsak az eddigieket – nem valaminő előzetesen kigondolt és feltétlenül helyesnek vélt teória igazolásának a vágya fogalmazta meg, hanem pontosan mind az Illig-féle, mind pedig az általunk felvetett elképzeléssel szemben támasztott kétely.

Magának a „kitalált idő”-nek a fogalma oly meghökkentő, és szinte émelyítően szédítő, hogy vele szemben a legösztönösebb reakció csupán az elhárítás és a tagadás lehet. Az intellektuális tisztesség és a természetes kíváncsiság azonban el kell, hogy vezessen a kérdés tüzesebb megvizsgálásához. Így jutottunk el ahhoz a kérdéshez, hogy ha Károly nem létezett, akkor vajon ki lehetett az a modell, aki egy történeti periódusban elfoglalt helyzete szerint Agamemnonhoz, illetve Romulushoz hasonlatos. Szükségképp vezetett utunk a Nyugat mondakincsének egy olyan központi alakjához, aki egyúttal történeti személy is volt: Attilához. 

Vizsgálódásunkat nagyban segítette, hogy Attila kb. éppolyan időtávra áll az Illig szerint „kitalált idő” kezdetétől, 614-től, mint Nagy Károly a reá hivatkozó Ottóktól.

Ha mindeddig végigvezetett fejtegetéseinkkel bizonyítottuk is volna, hogy Károlynak Attila az alaptípusa, továbbra is fennmaradna a kérdés, mivel töltötték ki a krónikások a költött háromszáz esztendő Károlyon kívüli hosszú időszakait. Az az idő már valóban pusztán a képzelet termékeit tartalmazza, esetleg egyéb forrásokból, analógiákból merít? Vagy talán nincs is „kitalált középkor”?

 Az eddig mondottakat tehát tegyük mind zárójelbe. Ha a Károly és Attila párhuzamon kívül a történelem nem „ismétlődik” a kérdéses korban, úgy bármit is adtunk elő eddig, mindaz lehet csupán a véletlen szeszélye, mely késői korok unatkozó elméivel incselkedik. Ha azonban a Károlyt közvetlenül követő és megelőző időszak eseményei akként tűnnek fel, mint századokkal korábban lezajlott folyamatok visszfényei, úgy valóban komolyan kell már vennünk a „kitalált középkor” tézisét.

 Gondolkodásunk kiindulási alapja itt az, hogy az emberi természet igencsak hajlik a lustaságra, az ember nem szeret olyan dolgot újra előállítani, ami már amúgy is az orra előtt van. Maguknak a mítoszoknak a vándormotívumai sem kis részben ezen emberi jellemvonásnak köszönhetik létüket. Ami egyszer már jó volt, ami egyszer már hatott, azon nemigen érdemes változtatni.

 A másik alapvető tétel, amiből kiindulunk, hogy a történetek megváltoztatásának legegyszerűbb módja: pusztán a nevek, helyszínek és évszámok kicserélése. A mítosz képződésben erre is szépszámmal találunk példákat. Ami ezek után megmarad, az csak a cselekmény puszta váza, a szereplők darabszáma és nagyjából az egymáshoz való viszonyuk.

 Mármost lássuk ennek alapján a Károlyt övező kor történetének csontváz-szerűvé meztelenített cselekményét.

1. Titokzatos előzmények után a frank király mellett feltűnik a fegyveres kíséret parancsnoka, a majordomus.

2. Ennek jelentős és kevésbé jelentős utódai követik egymást, miközben hatalmukat fokozatosan kiterjesztik.

3. Egyszer csak megjelenik a legnagyobb hős, aki merőben új alapokra helyezi birodalmának mind igazgatását, mind pedig kulturális viszonyait.

4. A hős halála után utódai három részre osztják a birodalmat.

Ezek után lássuk az Attilát övező kor sematikus történetét.

1. Félelmetes fegyveres csapatok élén megjelenik Európában az első hun vezér, Balambér.

2. Ennek jeles és kevésbé jeles utódai követik egymást, miközben hatalmukat fokozatosan kiterjesztik.

3. Egyszer csak megjelenik a legnagyobb hős, aki Európában addig nem ismert igazgatást épít ki, vagy épít tovább, illetve olyan udvartartást visz, mely Európában legendássá lesz.

4. A hős halála után fiai három részre osztják a birodalmat.

A történet alapsémája tehát adott. Lássuk most a szereplőket időben visszafelé haladva

a., alatt a hun,

b., alatt a frank neveket feltüntetve.

1. A hős utódai: a., Ellák, Dengizik, Irnik,

 b., Lothar, Pippin, Lajos

2. A hős: a., Attila,

 b., Károly,

3. A hős uralkodótársa: a., Bleda

 b., Karlmann

4. A hős előtti uralkodópáros:

 a., Ruga, Oktar

 b., Kis Pippin, Karlmann,

5. Ezek elődje: a., Balambér, az első ismert európai hun vezér

 b., Martell Károly, az első olyan majordomus, aki már quasi

 királyként uralkodik.

(ld. Egyetemes történelmi kronológia 101-103., illetve Dümmerth i.m. A hun dinasztia c. melléklet)

 Megjegyezzük, hogy a nyugati történetírás Károly 814-es halála és a birodalom 843-as felosztása közé beiktatja Károly fiát, azt a Jámbor Lajost, akinek 26 éves uralkodása – nevéhez illően – feltűnően eseménytelen. Az ő szerepeltetése azonban feltétlenül alkalmas az idő jobb kitöltésére.

 Az Attilát, illetve a Károlyt övező kor történetének tehát mind a cselekménye, mind pedig a szereposztása megdöbbentően hasonlatos. És ha azt mondtuk: ha a Károlyt közvetlenül követő és megelőző időszak eseményei akként tűnnek fel, mint századokkal korábban lezajlott folyamatok visszfényei, úgy valóban komolyan kell már vennünk a „kitalált középkor” tézisét – nos ha ezt mondtuk, fentebbiek alapján nem igazán tehetünk mást, minthogy elgondolkodunk azon, hogy a történelmi véletlenek vajon milyen mértékig halmozódhatnak anélkül, hogy véletlenségükben kételkedjünk.

 És még sorolhatnánk a csodás véletleneket, ám se vége, se hossza nem lenne. Minthogy azonban e szerény tanulmány már így is bőven meghaladja azt a terjedelmet, melyet neki szántunk, s melyet egy folyóirat jószívvel engedélyezhet, most már csupán a Chanson de Rolandra térünk ki néhány gondolat erejéig, majd végül eddigi megállapításainkat cím-szavakban foglaljuk össze.

A Roland-ének

 Illignek igaza van, amikor azt mondja igencsak hibádzik valami a Karoling reneszánsz körül. A Károly-i kor irodalmi termékenységére meglehetősen jellemző, amit Szerb Antal így fogalmaz: „Ez a renaissance csak egy irodalmi művet hagyott hátra, Nagy Károly szép életrajzát…” (ld. Szerb A.: A világirodalom története, Révai, Budapest, 1941., I. kötet 206. oldal) Einhartnak ez a műve azonban vagy a IX. században íródott vagy nem. Mindenesetre furcsa, hogy egy kor irodalmi életéből csupán egyetlen dokumentum maradt fenn, s az éppen az, amely azt hivatott igazolni, hogy a kornak volt kulturális, s így irodalmi élete.

 Feltűnő továbbá az is, hogy – amint Eckhardt írja – „a franciáknál egyetlen hősi énekben sem találjuk meg Attila nevét…” (ld. Eckhardt i.m. 174. oldal) Ott van azonban a Roland-ének, mely Károly kedves vitézéről szól, s mely valószínűleg a XI. században született. (ld. Szerb A. i.m. I. 219. oldal)

A francia hősi eposz nem tekint tehát vissza a különösebben távoli múltba. Ennek oka egyesek szerint, hogy a franciáknak nem volt az Eddához vagy a Nibelunghoz hasonló hősi mondája.

Amint Szerb írja: „a francia tudósok újabban elfogadják Bédier tanítását, amelynek értelmében a Roland-éneknek és társainak semmi köze a frank hősdalokhoz, amelyek ugyanis csak az irodalomtörténészek képzeletében születtek.” (ld. Szerb i.m. I. 219. oldal)

Ez azonban meglehetősen hihetetlen, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a hősdalok hiányával éppen a gazdag irodalmú franciák szinte teljesen egyedül állnak Európa népei között. Szerb kiváló érzékkel kételkedik annak a Bédiernek az állításában, kiről megjegyzi: „Ez a tudós, aki a háború után kétes eredetű „naplók” alapján könyvet írt a német katonák kegyetlenségéről, nem tudta elviselni, hogy a francia vitézi énekek frank, germán, tehát bizonyos fokig német eredetűek legyenek. Inkább kétségbe vonta a költemények ősiségét és azt vallotta, hogy a költemények mindenestől francia földön születtek a XI. században. (ld. Szerb i.m. I. 220. oldal)

 A Roland-ének alaptörténete, mondai magja tehát - Szerb szerint – germán eredetű lehet. Megjegyzi továbbá Szerb azt is, hogy „a francia mondateremtő kor 943-ban, Raoul de Cambrai halálával záródik le.” (ld.: ugyanott)

Ez azt jelenti, hogy a francia mondák csupán a 943-ig terjedő időszak történéseit dolgozzák fel, éspedig csupán Nagy Károlytól kezdődően. Ehhez képest érdekes, hogy a német „mondateremtő kor” a VI. századdal zárul le. Amint Szerb írja: „A germán hősmondákban foglalt történelmi események a IV., V., és VI. században játszódnak le.” (ld. Szerb, i.m. I. kötet 197. oldal)

 Ha azonban a francia mondák a germánokban gyökereznek, mi történt a germán mondai kor VI. századi lezárulta és a francia mondai kor IX. századi kezdete között?

Tehát tisztán irodalmi vonalon is makacsul szembetalálkozunk az Illig által fölöslegesnek, meg nem történtnek ítélt kb. háromszáz esztendővel.

Sokkal érthetőbbé válik a helyzet, ha a francia Roland-ének Nagy Károlyában sem látunk mást, mint a germán mondák Attiláját. Így összhangba kerül a „kizökkent idő”, s nem kell tovább kutatni a francia hősdalok után.

A Roland-énekben a szokásos Attila-attributiumok közül már csak az eltörhetetlen karddal találkozunk, amit Roland halála előtt éppúgy meg akar semmisíteni, mint ahogy a haldokló Artus dobatta a tóba az Excaliburt, illetve amint a magyar uralkodóház valamely tagja kívánt megszabadulni Attila nevezetes kardjától. Igen homályos tehát itt már az Attila-i hagyomány, s talán csak a forrás ködös megjelölése árulkodó még. Amint Szerb írja: „Szerzője talán az a Turoldus, aki a költemény végén igen bizonytalan módon megnevezi magát.” (ld. Szerb i.m. I. 219. oldal) De tegyük mindjárt hozzá, hogy a mű végén előbukkanó Turoldus nem biztos, hogy a szerző nevét takarja, lehet, hogy valaminő olyan hagyományra utal, mely valamilyen – mégoly közvetett - módon a szent madárral, a Turullal kapcsolatos. Mindez azonban már tényleg csupán találgatás, ám amelyet mégis megenged a Roland-ének előzményeinek tisztázatlansága, valamint benne a sajátos kard-motívum felbukkanása. Illetve talán még annak a kürtnek a témája is, melyet Ronald csak a legreménytelenebb pillanatban fúj meg, hogy segítséget hívjon. A kürté, mely a hunokkal együtt élő alánoknál volt kultikus tárgy. Olyan, amelyet nyakban hordtak, és ami a legjelesebb al-kalmaknak volt elmaradhatatlan kelléke. (ld. Tóth János és Tóth Marianna i.m. 214. oldal)

 Függetlenül azonban a Roland-ének eredetétől, társtalansága és helyzete az európai irodalomban mindenképpen Illig gyanúját látszik igazolni a festett századokról.

 

Részleges összefoglalás

 Végezetül – anélkül, hogy messzemenő következtetésekre ragadtatnánk magunkat – lássuk pusztán mindazon tényeket és felismert összefüggéseket, melyekkel e tanulmány papírra vetése során alkalmunk volt találkozni.

1. Ha Nagy Károlyt kiemeljük a Nyugat történetéből, hiányozni fog a mitikus színezetű valóságos király azon alakja, melynek szerepét Görögországban Agamemnon, Romában Romulus, továbbmenve: Mezopotámiában Gilgames játssza el.

2. Minthogy az előkép, a kialakított kép megalkotását megelőző korban szokott szerepelni, aligha feltételezhető, hogy a X.-XII. századi német-római császárok vonásait a „semmibe” vetítették volna.

3. A Nagy Károly-ikon megszerkesztésének - Illig szerint feltételezett X. századi - kezdetei pontosan annyi időre esnek Nagy Károly VIII. századi hatalomra kerülésétől, mint amilyen távol áll Attila hun birodalma az Illig szerint képzelt idő kezdetétől, tehát a VII. század elejétől.

4. Nagy Károly és Attila sematikus életrajza összesen kilenc ponton mutat egyezést, melyből egy

5. nevezetesen a Bécsben őrzött kard még nevüket is összekapcsolja.

6. A római birodalomban nevelkedett Attila legalább oly művelt lehetett, mint az írni sem tudó Nagy Károly.

7. A fokozatosan kereszténnyé váló hunok szakrális hatalmú fejedelmét nem lehet kevésbé keresztény uralkodónak tartani, mint azt a Nagy Károlyt, aki Attilához hasonlóan többnejűségben élt, és éppúgy gyilkolta a szászokat, mint később a szintén germán műveltségi körhöz tartozó poroszok megölték a nagy hittérítőt, Adalbertet.

8. A germán mondákban Attila leginkább pozitív hősként tűnik fel, s ez éppenséggel nem zárja ki a Károllyal való azonosítását.

9. A hun államfelfogás szerint az alávetett népek, ha engedelmeskednek a fejedelemnek, „tiszteletbeli hunok”-ká válnak, s így a germán népek is saját fejedelmüknek ismerhették el Attilát.

10. Attila, mint egy türk nyelvű nép vezére, nyelvészetileg is összefüggésbe hozható Károly nevével, mely germán értelmezés szerint csupán ifjút, férfit jelöl, ám amely ótürk értelmezése szerint – a Károlyra jobban illő – szakrális fejedelmi sólymot jelent.

11. Attila és Károly életútját a pályaív főbb állomásain túl az is összeköti, hogy udvarukban – a középkor szokásaitól eltérően – római fürdő létesült.

12. Attila sematikus életrajza nem pusztán Nagy Károlyéval mutat jelentős egyezéseket, hanem a brit hagyományokban a Károlyéval hasonló helyzetű Artuséval is.

13. Nem csupán a kora-, hanem az érett középkorban is számos példát találunk történelmi, illetve mondai alakok megfeleltetésének, névcseréjének, egymásra-hatásának.

14. A Nagy Károly-i állam lényegesen több egyezést mutat a hun birodalom állam-struktúrájával, s a majdani magyar királyság berendezkedésével, mint a későbbi német-római császárságéval, vagy akár a francia királyságéval.

15. A Nagy Károly-i „kozmopolitizmus” inkább rokon a hun fejedelem uralmi politikájával, mint a Nyugat „nemzetállami”, etnocentrikus tendenciáival.

16. A közép-kelet európai hagyományok, tehát a magyar krónikák, az óbolgár király-lajstrom adatai nem megerősíteni, hanem éppen cáfolni látszanak a Nyugat kora-középkor elképzelését, mind az Illig által körülhatárolt háromszáz évvel, mind pedig Nagy Károllyal kapcsolatban.

17. A Károly-ikon megszerkesztésében valószínűleg központi szerepet játszó Aachenhez igen közel fekszik az építő Attila emlékét őrző Trier és környéke.

18. Nem csupán Károly és Attila életpályája mutat egymással rokonságot, de éppígy hasonlatos egymáshoz a két hőst közvetlenül követő, illetve megelőző kor összesen majd egy évszázada is.

19. A Károlyt, illetve Attilát övező egy-egy évszázadnak nem csupán a történeti tendenciája azonos, hanem e századok főbb szereplői is megfeleltethetők egymással.

20. A francia Roland-ének a mai irodalomtörténeti szemlélet mellett kivételes és előzmények nélküli műnek számít, mely különös körülmény csupán akkor nyer kielégítő magyarázatot, ha Illig javaslatának megfelelően meg nem történteknek tekintjük a Kr. u. VII. és VIII. és IX. századot.

Tanulmányunk címeként azt a be nem fejezett gondolatot választottuk, hogy

„Ha Illignek igaza….”

Nos, hogy igaza van-e Illignek avagy sem, azt Wittgenstein követőiként mindezek után sem tudhatjuk. Egy azonban bizonyosnak tűnik. Illig felvetésének helyes gondolatként való feltételezésével számos olyan kérdésre ésszerű magyarázatot találunk, melyekre a ma „hivatalos” kronológia alapján nincs kielégítő válaszunk.


II. rész: Nagy Theodorich avagy Pannoniából Bizáncon át Ravennába

 

Néhány szó a kora-középkori történetírásról

 Ha sötét korról egyáltalán beszélni lehet, úgy az a VII. századnál alighanem ko-rábban kezdődött. Róma klasszikusnak nevezhető történetíróinak sora Ammianus Mar-cellinus 400 körüli halálával megszakad, s ezután alig száz évvel a nyugat-római biro-dalom is megbukik. A források természetesen nem apadnak el teljesen. Rendelkezésre állnak olyan gyűjtemények, mint a Monumenta Germaniae Historica vagy az Auctores Antiquissimi sorozat Chronica Minora című kötetei, ám ezeknek még annyi lényeglátást és pontosságot sem tulajdoníthatunk, mint a klasszikus és posztklasszikus kor azon tör-ténetíróinak, akik bár kiváló stiliszták voltak, de kétségkívül nem voltak történet-tudósok.

 Megemlítendő még Cezareai Prokopius is, aki a Kr. u. 395-553. közötti időszak háborúiról részletesen beszámol, így a vandálokkal, mórokkal, perzsákkal és gótokkal vívott küzdelmekről, ám keveset tud a korszak - Rómán és Bizáncon kívüli - legjelentősebb hatalmáról, a hun birodalomról. Boetiusszal és Cassiodorusszal sem áll másként a dolog. Előbbit inkább az antik filozófia – különösen Platon – vonzotta, míg utóbbi – noha bőségesen közöl adatokat a Kr.u. VI. századról – tudósításaiban azért kezelendő óvato-san, mert nem volt a kornak olyan politikai konstellációja, melyben számítását meg ne találta volna: előbb Odoaker bizalmasa, majd Nagy Theodorichhoz pártol, végül Justinianus idején békében birtokaira vonul.

 Az idő előrehaladtával mindinkább halványul a hunok neve, annak ellenére, hogy hatásuk – amint ez elsősorban az észak-germán népek mitológiájából látszik – teljesen elenyészne.

A történetírás sosem vonhatta ki magát a napi politikai törekvések hatása alól, s így a nagy hallgatásokban, avagy a gyakori emlegetésekben sem feltétlenül valamely jelenség lényegtelenségét, illetve fontosságát vagy igazságát kell látnunk. A források azonban Prokopius után még gyérebbekké válnak, s nemcsak a hunokat, hanem általában a következő évszázadokat illetően is. A VII. századtól már valóban elkezdődik a sötétkor három százada, amely vagy megesett, vagy sosem volt.

Az Attila-utódok itáliai trónon? I.

 De mi lett Attila fiaival? Irniknek az óbolgár birodalom megalapítójának sorsát láttuk.

Ellák Keletre húzódott, majd a főhatalom átvétele céljából állítólag a Tisza vidékére vonult, ahol állítólag testvérháborúban lelte halálát. (ld. Hóman-Szekfű i.m. I. 43. oldal) Hogy így volt-e, s hogy hagyott-e maga után utódot, biztosan tudni nem lehet.

Dengizik még hadat viselt Bizánc ellen és 470. körül halhatott meg. Hogy volt-e gyermeke – szintén nem tudjuk, bár valószínűsíthetjük.

Annyi érdekességet még feljegyzett a história, hogy Attila egyik unokája római tábornoki méltóságig vitte. (ld. Hóman-Szekfű, I. 43. oldal)

Ám a tágabb értelemben vett Attila-i vonatkozások sora itt még nem ér véget. Amint Hahn István írja: „473-ban a pannóniai származású Orestes (Attila egykori titkára) ragadta kezébe a magister utriusque militae tisztjét és saját fiát, a kiskorú Romulust nevezte ki császárrá (474). Ekkor lépett fel a különböző germán törzsekből össze-verődött itáliai hadsereg vezetője, Odovacar azzal a követeléssel, hogy Itália földjét is osszák fel tertia alapján a barbár alakulatok tagjai között. Amikor ezt Orestes megta-gadta, Odovacar előbb a rex Italiae címet vette fel (476. augusztus 23.), majd Orestest rövid harc után elfogta és kivégeztette, a kiskorú császárt, az „Augustulust” pedig egy vidéki birtokra internálta.” (Ld.: Ferenczy-Maróti-Hahn: Az ókori Róma története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998., 419. oldal)

Az utolsó római császár tehát Attila egyik bizalmas emberének fia volt, s így – hiszen Orestes, illetve Romulus nevet a kor szokása szerint bárki felvehetett – az sem kizárt, hogy éppen egy hun volt. (Mint korábban láttuk, sem a megkeresztelkedés, sem pedig a latin nyelv ismerete nem volt lehetetlen dolog a hunok körében, ha ez esetleg szükséges is lett volna a császári címhez. Ám ez egyáltalán nem volt az.)

Tudjuk azt is, hogy Attilának ígérete volt Honoriustól húga (unokahúga), Honoria kezére, s ezzel a nyugat-római császári cím elnyerésére. (ld. Hahn i.m. 418. oldal)

Azáltal tehát, hogy Attila titkára – s talán rokona – saját fiát, Romulus Augustulust ültette trónra, Attila akarata sajátos végrehajtójának szerepében is feltűnhetett önmaga előtt.

A történetnek azonban még itt sincs vége, ugyanis a vélhetően hun, mindenesetre Attila-titkár Orestes gyilkosát, Odoakert, Nagy Theodorich fosztja meg majd hatalmától, és végezteti is ki.

Theodorich Attila-unoka?

 Nagy Teodorich mint keleti gót király szerepel a történelemben. 488-ban Zenon, kelet-római császártól kapja meg a magister militum címet. Egyáltalán nem tekinthető tehát a valóságtól elrugaszkodottnak minősíteni egy olyan felvetést, hogy az a Theo-dorich, aki leszámol Attila hű emberének gyilkosával, Odoakerrel, nem más, mint Attila unokája, aki – mint említettük – római tábornokságig, esetleg magister militumságig vitte.

 Ezt a felvetést két további körülmény látszik erősíteni.

1. Theodorich, (Dietrich vagy Detre név alatt) mint Attila jó embere szerepel a német mondákban. Minthogy Attila és Theodorich életének delét kb. két ember-öltő választja el egymástól, Theodorich nem lehetett Attila bizalmasa. Ám a mon-dai hagyomány kettejük ilyen összekapcsolásával talán egy másik összefüggést, nevezetesen a rokonit juttatta kifejezésre.

2. Theodorich unokájának neve Athalarich volt, s e névben nehéz nem észrevenni Attila nevének alakváltozatát. (ld. Egyetemes történelmi kronológia 98. oldal)

Theodorich a gót?

 Ami Theodorich keleti gótságát illeti, elég csupán a hun Irnik óbolgár voltára utal-nunk. Tehát arra a körülményre, amelyre Hóman-Szekfű munkáját idézve rámutattunk: a nép nevének megjelölése e korban számos bizonytalanságot megenged. Ha a hun Irnikből óbolgár fejedelem lehet, úgy Attila unokája szintén feltűnhet keleti-gót királyként. (A Hóman-Szekfű szerint Irnik hunjai rátelepedtek az oguzokra és nevüket is használták, másfelől, hogy gótok hun, hunok germán nevet kölcsönösen felvesznek e korban – szin-tén említettük.)

 Theodorich (Detre) leánya, Amalasuntha egészen 535-ig uralkodik a kiskorú Athalarich helyett. Őt is a hun folytonosság egy szakaszának felfogva sokkal érthetőbb, hogy a nyugati hagyományban miért hagyott oly mély nyomot Attila emléke, holott a nagy király maga csupán alig húsz évig tartotta kezében a hatalmat. Ha azonban a hun, vagy hun eredetű nyugati uralkodói jelenlétet Attilától Amalasuntháig vesszük számí-tásba, úgy egy egész évszázaddal állunk szemben.

 Megjegyezzük, hogy ha Theodorich valóban Attila unokája volna, úgy kizárás alapján vélhetően Dengizik fiának kell őt tekintenünk, hiszen Ellák állítólag keletre, Irnik délkeletre húzódott.

 Egyes források Dengizikről is azt írják, hogy a Kárpátokon túlról irányította birodalmát, ez azonban a legkevésbé sem jelenti a Kárpátokon inneni hun jelenlét meg-szűnését. Dümmerth már többször hivatkozott művének A hun dinasztia című melléklete – amelyet a már szintén említett Pritsak nyomán közöl – Attila egy kései leszárma-zójaként említi Alzeco-t, azzal a megjegyzéssel, hogy az „Itáliában, Ravenna vidékén telepszik le népével.” (ld. Dümmerth i.m. hivatkozott melléklet) A feltételezett családfa – melyet Pritsak bizánci írók alapján állított össze – Alzeco-t a VII. századba helyezi (amely Illig feltételezése szerint nem létezik, ám Illig nem arról ír munkájában, hogy a középkorban hunokat hamisítottak, inkább arról, hogy frankokat).

 A ravennai hun Alzeco tehát vélhetően élt, csak az Attilához fűződő rokoni fokát, s így korát határozhatta meg tévesen Pritsak.

Tehát feltételezésünkhöz még egy okiratilag hitelesített Attila-utóddal is rendel-kezünk, aki történetesen Ravennában telepszik le népével. Alzeco valószínűleg nem azonos Theodoroch-kal, ám igencsak sokatmondó az, hogy személyében egy Attila-leszármazott hun telepszik le népével Ravenna környékén.

Teóriánk elfogadása két ponton is megerősíti az Attila-Károly párhuzamról mondottakat.

1. Az Attila-ivadékoknak a „gótságban” való feloldódása megkönnyíti a hun Attilának germán Károlyként való értelmezését.

2. Az Attila rokonságnak a római császári trónra, illetve itáliai királyi székbe kerülése jó hivatkozási alap egy germánná váló Attila (tehát Károly) császárrá minősüléséhez. (Ne felejtsük el, Attila is megcélozta a császári címet.)

Csakhogy a történettudomány Theodoriknak kifejezetten gót eredetet tulajdonít. Ezek az értesülések azonban már a római történetírás meglehetősen megbízhatatlan korszakából erednek.

 A Theodorich név a gót Thuidareiks alakváltozata, mely pusztán fejedelmet, kor-mányzót jelent. (ld. Pallas Theodorik címszavát) Ha tehát azt feltételezzük, hogy Attila valamelyik unokája volt a keleti-gót Theodorich, csupán annyit mondunk, hogy egy hun lett a keleti-gótok fejedelme, hasonlóan Attila Irnik nevű fiához, aki azonban az onogu-rok-bolgárok Dsulo-jává, Gyulájává vált.

Theodorich államfelfogása

 Theodorich uralmi politikájában észrevehetünk egy olyan vonást, amelyet a ko-rábbiak során jellegzetesen steppei, hun hatalomtechnikaként ismerhettünk meg. És ép-pen ez állította őt szembe később indoeurópai alattvalóival.

 Amint a Pallas írja:

…a többi germán királyok között helyreállítá a békét, akik mint békebírájuk iránt szeretettel viseltettek. A birodalom belszervezetében is célszerű reformokat létesített. Saját népének, a gótoknak a földbirtok harmadrészét adta, s a birodalom védelmezésé-vel is megbízta őket, a rómaiak (olaszok) alkotmányát, törvényeit és törvénykezését tiszteletben tartotta és a hivatalnoki állásokat úgyszólva csakis rómaiakkal töltötte be. Mindazonáltal Theodorik minden törekvése meddő volt, nem sikerült a katolikus rómaiakat arra bírni, hogy az ariánus és barbár gótokat megbecsüljék és velük össze-olvadjanak.” (ld. Pallas Theodorik címszó)

 Theodorich állameszméje is hasonló volt tehát Attiláéhoz, a sokféleség egységét igyekezett megteremteni, igazgatási rendszere pedig hasonlóságot mutat mind a steppei hierarchikus renddel, mind pedig a később Károlynak tulajdonított határőr-grófsági meg-oldással. Látható egyúttal az is, hogy elgondolása meglehetősen idegen volt környezete számára.

 E helyen tehát ismét utalunk Ruszoly azon megállapítására, hogy Nagy Károly birodalmának utódállamai – tehát mind Franciaország mind pedig Németország – évszá-zadokig a feudális széttagoltsággal küzdöttek. Ezt azonban most kiegészíthetjük azzal, hogy ugyanez volt a helyzet a Theodorich és Amalasuntha utáni Itáliában is, míg ezek uralkodása alatt megvalósult a politikai egység a félszigeten.

 Méltán jegyzi meg a hun uralkodókkal kapcsolatban a Hóman-Szekfű féle Magyar történet című munka, hogy ezek (t.i. a hunok) „szervező tehetségét, államalkotó és művelődő képességét hirdetik Kurt király VII. századi pontusi birodalma, a XIII. szá-zadban Európába nyomuló tatároknak áldozatul esett volgamenti Bolgária, s a keresz-ténnyé lett dunai bolgárok és magyarok ezeréves államai.” (ld. Hóman-Szekfű i.m. 50. oldal)

 Theodorich Itália újjászervezését, tehát alighanem steppei mintára, a hierarchia szük-ségességének és a sokféleség egységének szem előtt tartása mellett vitte véghez.

 Itt szükséges megjegyezni azt, hogy a gót elnevezés – hasonlóan a bolgárhoz, mely utóbbit keverékként, vagy volgai népként (volgár) szokás értelmezni – szintén nem népnév. Jelentése csupán annyi: barbár. (ld. Pallas)

 A keleti-gót szóösszetétel tehát csupán annyit fejez ki, hogy e név viselői római szemszögből keleti barbárok. Ez a néptömeg alapvetően germán lehetett, azonban bő-ven magában foglalhatta a hunok egy jelentős részét is. A „keleti-gót Theodorich” szóösszetétel tehát szó szerint pusztán annyit jelent, hogy keleti barbár fejedelem.

Bizáncba – Bizáncból

 További érdekes egyezés, hogy a híradások szerint mind Nagy Theodorich apja, mind pedig Dengizik Kr. u. 470. körül halt meg. (ld. Pallas Theodorik címszavát, ill. Hóman-Szekfű i.m. I. 43. oldal)

Amint a Pallas Theodorichról írja: „…Theodemir király fia, 462-ben, mint túsz a bizánci udvarhoz került, hol tíz évig időzött…” (ld. Pallas Theodorik címszavát) És ezen a ponton érdekes összefüggések lehetőségei mutatkoznak. A magyar Csaba mon-dával kapcsolatban ezt írja Dümmerth:

E néphagyomány valós magva annyi, hogy Csaba egy hun király legifjabb fia volt, aki Pannóniából görög, azaz bizánci területre távozott, s innét hiába várták vissza. Ezért olvashatjuk a XIV. századi krónikaszövegben, hogy a nép között még akkor is divatban volt a szólásmondás arról, akit nem akartak többet látni: „Akkor térj haza, mikor Csaba Görögországból.” (ld. Dümmerth i.m. 54. oldal)

Egy Attila ivadéknak nyoma vész Bizáncban, akit hiába várnak Pannóniában. Ezalatt Attila bizalmas embere, Orestes saját fiát, Romulus Augustulust ülteti Róma császári trónjára. Orestest megöli Odoaker, majd egyszerre csak mintha a semmiből lépne elő, feltűnik ugyancsak Bizáncból valaki, akit a fejedelem-jelentésű Theodorich névvel illetnek, és leszámol Attila hű emberének gyilkosával, majd steppei hun módra átszervezi Itália igazgatását.

Nagy Theodorich születésének különleges történeti környezete

 Az ariánus „gót”-ok a valószínűleg szintén török nyelvű hunok kulturális közegében éltek hosszú ideig, a hunokkal mind nyelvben, mind szokásban, mind pedig etnikailag is keveredtek. A keleti gótok leghatalmasabb királya, Nagy Theodorich pedig – mint már említettük – több szempontból túlzottan hasonlatos egy hun fejedelemhez. Uralmi módszerei, unokájának Attilát idéző neve, furcsa felbukkanása annak a Bizáncnak az irányából, ahol állítólag Attila unokája eltűnt, magas római katonai rangja, melyet Attila egy unokája szintén elért, mind – mind arra enged következtetni, hogy személyében valójában egy hun származású uralkodót kell tisztelnünk.

 Mindehhez már csupán az hiányoznék, hogy Theodorich ne csak Bizánchoz kötődjék, mint az Attila unoka, hanem az egykori hun központhoz is, a mai Magyarország területéhez.

Ám, amint Borovszky Samu írja A népvándorlás kora című kitűnő munkájában:

A birodalom kapuja, Sirmium most már a keleti-gótok kezébe kerül, s csak vezérre van szükség, hogy azon át kiéhezett népét kivezesse. Az is csakhamar előáll egy bátor és okos, elszánt és művelt királyfi személyében. Theodorich volt a neve, s talán a legnagyobb mindazok között, akiket a gót faj szült és nagyra nevelt. A tizennegyedik volt az Amalok királyi családfáján, s hazánk földjén, valahol a Balaton partján látta meg a napvilágot. (…) Mondják, hogy a gótok éppen egy nagy győzelmüket ünnepelték (454 tájban), amikor a királyi ház e kis királyfival megszaporodott. Még kisgyermek volt, midőn mint kezes a császár udvarába, Byzanczba került.” (ld. Borovszky Samu: A nép-vándorlás kora, Nagy képes világtörténet IV. kötet, Franklin-Révai, Budapest, 242-243. oldal)

 Theodorich tehát a hunok központjának számító Kárpát-medencében született, mégpedig az Attila halálát követő év tájékán. Innen útja Bizáncba vitte, mint az Attila utódét, és hasonlóan ahhoz is, mint ahogy egykor maga Attila a római birodalomba került: túszként, mint a béke záloga. Ha Theodorich hun volt és Attila unokája, úgy ez az út tökéletesen érthető, hisz az Attila halála után megrendült hun birodalom szempontjából is átmenetileg kívánatos lehetett a béke.

 A hun uralom ellen Attila halálát követően, állítólag azonnal fellázadtak az alávetett népek. Attila fiaival kapcsolatban Váczy Péter többek között ezt írja:

Legerősebb támaszuk a Pontus mentén uralmuk alá jutott keleti gótság volt. Ez kétfelől is hun telepek közé ékelődve nem gondolhatott arra, hogy urait cserbenhagyja. Azután meg ők voltak azok, akik hun uralom alá hozták a gepidákat. Ezt pedig a gepidák sohasem tudták megbocsátani nekik. Ilyen körülmények közt arra kényszerültek a keleti gótok, hogy a gepidákkal szemben a hunoknak fogják a pártját.

 A seregek Pannóniában, az ismeretlen fekvésű Netao folyó mellett csaptak össze, és a szerencse Ardariknak és szövetségeseinek kedvezett. A hunok elbuktak, maga Ellák, Attila legidősebb fia is halálát lelte a csatatéren (454). A győzelem után a gepidák birtokukba vették a hunok főszállásait …” (ld. Váczí Péter i.m. 136. oldal)

Ha azonban 454-ben a hunok és a velük szövetséges keleti gótok vereséget szenvedtek a gepidáktól, akkor miféle győzelmet ünnepelhettek a keleti gótok ugyancsak 454-ben Theodorich születésekor? (ld. Borovszky imént hivatkozott szövegét)

 Látható, hogy óriási zavarok tapasztalhatók az Attila halálát követő kor hagyo-mányai körül. Ha ugyanis Theodorich valóban a győztesek táborában született, úgy nem lehetett keleti gót, csak gepida. A legvalószínűbb azonban mégis az, hogy sem keleti gót, sem gepida nem volt, hanem hun, mégpedig Attila-származék.

Váczy - római és bizánci forrásokra hagyatkozva - ekként folytatja a hunok történetét:

 „A csatavesztés után a hunok Attila két fiának, Dengiziknek és Irneknek vezetésével a Fekete-tenger északi partvidékére menekültek úgy, hogy a keleti gótok ottani főszállásai csakhamar megteltek megvert, hazátlan hun rajokkal. Amint múlt az idő és mind nyilvánvalóbb lett, hogy a gepidák ligájával szemben mit sem tudnak elérni, végleg berendezkedtek a pontusi steppén és a keleti gótokat hazájuk elhagyására kény-szerítették. Mint amolyan elővéd népnek, a legveszélyesebb területeket utalták ki nekik. Valószínűnek kell tartanunk, hogy a hunokkal egyetértésben költöztek át a pusztán maradt pannon területekre, a gepidák és szövetségeseik közvetlen szomszédságába.” (ld. Váczy Péter i.m. 136-137. oldal)

Ez a történet azonban számos csodás elemet tartalmaz:

1. A keleti gótok egyetértenek azzal, hogy a hunok őket hazájuk elhagyására kény-szerítik. (Örök rejtély milyen kényszer az, amellyel a kényszerített egyetért.)

2. A keleti gótok csakhamar évszázados birodalmat hoznak létre, mit sem törődve azok-kal a gepidákkal, akik állítólag megverték és elkergették a hunokat. A hunoknál tehát erősebbek a gepidák, a gepidáknál hatalmasabbak a keleti gótok, ám a keleti gótoknál mégiscsak erősebbek a hunok, ha őket szállásaik elhagyására tudták kényszeríteni – noha megegyezéses alapon. A történet tehát tökéletes képtelenség, s célja talán csak az lehet, hogy a hunok Duna-menti, pannóniai folyamatos jelenlétének emlékét egy nép cserebere mítoszával elfedje.

Azonkívül, ha a keleti gótok a hunok után évekkel kerültek a mai Magyarország terü-letére, vajon hogyan születhetett az állítólag keleti-gót Theodorich Attila halála után egy esztendővel a Balaton partján?

Ha a Németh Gyula szerkesztette Attila és hunjai című kiváló munka második térkép-mellékletére pillantunk, mely a hun-kori lelőhelyeket mutatja be, rögtön megpillanthatjuk, - mint hun emlékek lelőhelyét – a Balaton-parti Keszthely városát. Theodorich tehát talán épp a mai Keszthely környékén születhetett, mégpedig királyi hun szülőktől.

 A Balaton nyugati csücskében fekvő Keszthelynek Nagy Teodorich születési helyeként való megjelölésével egyáltalán nem állítunk semmi képtelenséget, ugyanis amint a Sági Károly és Zákonyi Ferenc által írt Balaton című kiváló munka írja:

A hunok után a keleti gótok leltek itt új hazát, legnagyobb királyuk Nagy Theodorik a hagyomány szerint a fenékpusztai város területén lévő királyi palotában született.” (ld. Sági-Zákonyi Balaton, Panoráma, Budapest, l989., 343. oldal)

 A mai Fenékpuszta helyén egykor álló római város, Valcum mindössze 5-10 km-re fekszik attól a Keszthelytől, mely jelentős hun-kori lelőhelynek számít. A László Gyula szerint a hunokkal kulturálisan voltaképp azonosnak tekinthető avaroknak szintén kulcs-fontosságú központja volt Keszthely területe. Amint Sági-Zákonyi munkája írja:

Az avarok már a mai Keszthely területén laktak (…) Ezernél több avar sírt tártak fel a Sörház utcai telepen. Emlékanyaguk: a kosaras függők, fülbevalók, dísztűk, csuklós karkötők, a róluk elnevezett „keszthelyi kultúra” jellegzetes és máshol nem talált emlékei.” (ld. ugyanott)

 Nagy Teodorich tehát egy hun-avar központ közvetlen szomszédságában szü-letett, ha nem épp annak kellős közepén.

Fenékpusztáról a továbbiakban ezt írja Sági-Zákonyi Balaton könyve:

455-ben Avitus nyugat-római császár ismét katonaságot vezényelt Valcumba. Az akkori katonaság építette az ásatások során előkerült kezdetleges sütőkemencéket a ma is látható kutat, raktárt. Ez év őszén azonban a keleti-gótok támadása során elesett a vár (…). Majd fél évig hevertek a temetetlen holttestek a vár területén, amíg 456-ban Thuidimer király népei be nem költöztek.” (ld. Sági-Zákonyi i.m. 359. oldal)

Hogy születhetett azonban 454-ben Theodorich Valcumban, Fenékpusztán, ha apja Thuidimer, (Theudemir) csak két év múlva veszi be Valcum városát. Ha tehát Theodorich 454-ben született, éspedig Valcumban, ahová Avitus császár csak egy évvel később küldött római katonaságot, úgy Theodorich Valcum-Fenékpuszta hun uralma alatt született, s vélhetően hun előkelőktől. Ha azonban a szomszédos Keszthely területén született, úgy szintén valószínűbb Theodorich hun – vagy tágabban fogalmazva hun-avar – kultúrából és népből való származása, hiszen Keszthelyen a hun és avar leletek össze-hasonlíthatatlanul gazdagabbak, mint a germán emlékek.

 Valóban ünnep lehetett Theodorich születésének időpontjában, ám nem a hunok és nem is a keleti-gótok, hanem az épp függetlenedő gepidák körében.

A gepidáknak a hun birodalomból való kiválásával valóban gyengülhettek a hunok, és szükség lehetett a béke fenntartására Bizánccal. Feltehetőleg a béke zálogaként érkezett Theodorich Bizáncba, ahol valószínűleg olyan Bizánc-hű nevelésben részesülhetett, melynek során benne – a kevésbé veszélyesnek tűnő – gót tudatot igyekezhettek kialakítani. Nagykorúságát elérve a gótokhoz küldték, ám – mint a történelem mutatja – csakhamar kiütköztek hun gyökerei. Olyan egységes birodalmat hozott létre Itáliában, melyhez hasonlóra ott több mint ezer évig, egészen a XIX. századig nem volt példa.

Hogy hun elemek nagy számban vándoroltak Attila halála után Itáliába, Váczy forrásai is megerősítik. Hogy származásával mennyiben volt tisztában Teodorich, nem tudni, ám unokájának, Athalarichnak nevéből arra következtethetünk, hogy volt sejtelme általunk feltételezett hun eredetéről.

Néhány szó a „gót” Amal nemzetségről és annak „történetírójáról”, Jordanisról

A „gót” elnevezés – mint már említettük – barbárt jelent. A gótok pedig az a germán nép, mely állítólag Skandináviából kiindulva a Kr. u. III. században a Fekte-tenger vidékén tűnt fel. Megjelenésük tehát jó 3-4 évszázaddal követte a germánok első rajaiét, s szoros összefüggésben állt a hunok előrenyomulásával.

Azt ugyan elfogadhatjuk, hogy e nép etnikailag, s nyelvileg is a germánokhoz tartozott, ám afelől sem lehet kétségünk, hogy kulturálisan-mentálisan – az együttélés következtében - közelebb álhatott a hunokhoz.

Nem csupán felbukkanásuk, de történelmi szereplésük néhány ellentmondásos mozza-nata is hasonlatossá teszi történetüket a hunokéhoz. Különösen igaz ez az úgynevezett keleti gótokra, akik hol úgy szerepelnek, hogy már a IV. században jelentős számban letelepedtek a római birodalom területén, hol meg úgy, hogy ők csupán az Attila-i birodalom bukását követően terjednek el és jutnak szerephez a Nyugaton.

Szintén homályos annak az Amal nemzetségnek az eredete, melyből állítólag Theodorich származott, illetve amelynek a IV. században Hermanarich nevű sarjadéka által lesz bizonyos említésre méltó szerepe. (ld. Borovszky Samu i.m. 136. oldal)

Hogy e család egy hamis genealógia terméke-e avagy valóban létezett-e, nehéz eldön-teni. Mindenesetre feltűnésük mindig az egykori hun birodalom, a mai Magyarország terü-letéhez kötődik. Amint Borovszky írja:

A gótok hatalmának megalapítója 331. körül Geberich nevű királyuk volt, ki a Maros mellett a vandálokat legyőzte. Utána az Amalok nemzetségéből való Hermanarich következett…” (ld. Borovszky i.m. 136. oldal)

A Maros parti csata után tűnik fel tehát az Amal család. A hun áradat ezután nem sokat változtat-e família életén, a Maros folyótól mindössze csak a Balaton partjáig sodródnak. Mintha csak arra volnának valók az Amalok, hogy a gótokat bevezessék a történelembe, s hogy a történetírót kisegítsék azokon a pontokon, ahol a gótok és a hunok viszonyát tisztázni kellene.

Amint feltűnnek az Amalok Hermanarich által, nyomban vissza is térnek a homályba. Amint Borovszky írja:

A keleti gótok nem kerülhették ki végzetöket, s az Amalok büszke nemzetsége meghajtotta fejét a hunnok királya, Balambér előtt.” (ld. Borovszky i.m. 137. oldal)

Hermanarich szerepeltetése tehát szinte csak ürügy arra, hogy az „Amal” név elhan-gozhassék.

 De lássuk, hol találkozunk a történelem folyamán olyan nevekkel, melyek maguk-ban viselik az „Amal” szót.

 E nevek, illetve személyek a következők:

1. Amalafrida, Nagy Theodorich özvegységre jutott nővére, ki utóbb Thrasamund ((496-523) vandál királyhoz ment nőül. Thrasamund egyik elődje a vandál trónon nagybátyja, Hunerich (477-484) volt. (ld. Borovszky i.m. 221. oldal)

Itt két megjegyzést kell tennünk:

a, Amint Szilágyi Ferenc az Imre névvel kapcsolatban írja:

 „Ismeretes, hogy I. István királyunk fia, Imre herceg is ezt a nevet viselte, amely végső soron germán eredetű, ott Amalarich volt eredeti formája. Ez összetett szó: utolsó eleme a mai – reich (Reich) megfelelője: azt jelentette: hatalmas, híres, királyi; első eleme, az Amal pedig egy gót királyi család neve volt.” (ld. Szilágyi Ferenc, i.m. 258. oldal)

 Hogy az Amal család létezett-e, s ha igen, vajon gót volt-e, nos e kérdéseket most tegyük zárójelbe.

 A fentebbi etimológiából azonban világos, hogy Hunerich nevében az erich szó ”hatalmas, híres, királyi” jelentéssel bír, s így a fennmaradó hun szó nem jelenthet mást, mint egy nép megjelölését nevezetesen a hunokét. Az V. század végén tehát a vandáloknak egy magát hun királynak nevező uralkodójuk volt, s ennek unokaöccse, a kiváló Thrasamund vette feleségül, Theodorich megözvegyült nővérét, Amalafridát.

b, Amalafrida VI. század eleji szereplése is csak annyit bizonyít, hogy „Amal” néven léteztek uralkodók nyugaton ezidőben, ám semmi esetre sem igazolja azt, hogy ennél korábban létezett volna az Amalok nemzetsége.

2. Amalasuntha, Theodorich leánya, keleti-gót régensnő. Az ő személye is csupán az V. század végére és a VI. század első felére hitelesíti az Amal név előfordulását.

3. Amalarich (526-531) nyugati-gót király, Theodorich unokája. Apja II. Alarich nyugati-gót király volt, aki állítólag egy, a frankokkal vívott csatában vesztette életét. (ld. Borovszky i.m. 230-231. oldal)

Amalarich személye is csupán a VI. század tekintetében hitelesíti az Amalok létezését.

Ezen túl hiába kutatunk olyan személyek után, akik nevükben viselvén az „Amal” szót, igazolhatnák eme állítólagos nemzetség VI. századnál régebbi voltát.

 Mármost ami a gótok történetére vonatkozó források elfogultságát, elfogulatlan-ságát illeti, amint a Pallas írja:

 „Jordanis (riktábban Jordanes), gót nyelven Jornanes, VI. századbeli történetíró, született 500 körül, halálának éve nem biztos.

Az Amalok nemzetségével rokonságban álló alan családból származott. Egy ideig a keleti-gót udvar jegyzője volt, ezután áttért a katolikus vallásra, s élete alkonyán, hihetőleg Krotonban püspök volt. Első 551. vagy 552.-ben írt műve a De origine actibusque Getarum (A gótok eredetéről és hőstetteikről) fontos forrásmunka, mely tulajdonképpen Cassiodoros elveszett munkájának kivonata, melyet Jordanis azonfelül Marcellinus Comes annaleseiből és saját tapasztalatai nyomán kibővített. E mű Konstantinápolyban vagy Kalcedonban készült, ahová Jordanis Vigilius pápát 547 elkísérte volt. A munkában nem helyesli a gótok ellenszenvét és harcait a rómaiakkal, illetve bizantinusokkal és csak a gót és a római elem összeolvadásától remél jobb jövőt.” (ld. Pallas, Jordanis címszó)

 Látható, hogy maga Jordanis is atyafiságban áll az állítólagos Amal családdal, bár nem kizárható, hogy éppen ezzel a mondott és vallott rokonsággal óhajt hitelt biztosítani egy sosemvolt nemzetségnek.

 A gótokra vonatkozó legfontosabb forrásról azonban mindenképpen elmondható, hogy

1. a katolikus egyház kebelén belül született, mégpedig

2. Konstantinápolyban vagy Kalcedonban, Vigilius pápa közvetlen környezetében,

3. lejegyzésére jó másfél évtizeddel a Theodorich-dinasztia bukása után került sor, tehát az érintettek tiltakozására már nem volt lehetőség,

4. megírásának nem is leplezett célja az volt, hogy a „gótok” és a rómaiak etnikai keveredését előmozdítsa.

E körülmények azonban mindenképpen arra intenek, hogy a gótokra vonatkozó kulcsfontos-ságú jordanesi közléseket megfelelő távolságtartással kezeljük.

Sőt az sem lehet egészen bizonyos, hogy a Jordanis neve alatt megmaradt iratok a középkor nagy másolásai során nem szenvedtek-e el további tendenciózus hatásokat.

Mindezen körülmények azonban igencsak megalapozzák azt a kételyt, hogy valóban léte-zett-e egy Amal nevezetű gót dinasztia, amelynek hiteles nyomát amúgy sem leljük az V. század vége, a VI. század eleje előtt, s amelynek létét az a közlés is mitikus bizonytalanságúvá teszi, hogy Nagy Theodorik annak állítólag épp tizennegyedik hajtása. Amint ugyanis arra Illig is rámutat, a középkori nemzetségtáblák kegyes szándéktól vezetve gyakorta mintáztattak biblikus előképekről. S lám – amint Vermes Géza írja Jézus nemzetségtáblájával kapcsolatban – „Máté szándéka kezdettől fogva nyilvánvaló, evangéliumát így kezdi: „Ez Jézus Krisztus nemzetségtáblája, aki Dávidnak a fia.” Három tizennégy nemzedékre osztott egységbe rendezve adja meg a Messiás férfi őseit…” (ld. Vermes i.m. 226. oldal)

 A Vigilius pápa mellett buzgólkodó Jordanis kegyes tekintete előtt tehát nyilvánvalóan Jézus Krisztus bibliai nemzetségtáblájának elrendezése lebegett, midőn Nagy Theodorichot az amúgyis kétséges létezésű Amal családnak éppen tizennegyedik hajtá-saként tüntette fel. Különösen valószínűnek tűnik ez, ha figyelembevesszük, hogy az állítólagos Amal nemzetség hatalmát – mint Borovszkyt idézve láthattuk – csupán a Kr.u. IV. század közepén alapította meg Hermanarich. Tőle azonban legfeljebb négy nemzedéknyire áll a Kr.u. V. század közepén született Theodorich. Körülbelül tehát olyan időtávban, mint ami hunok nyugati felemelkedését megalapító Balambért elválasztja a Pannóniából Bizáncba távozó Csabától.

Attila utódok itáliai trónon? II.

 Ez volt egy korábbi fejezetünk címe. Az Attila – fiúk utáni kutatásainkat felfüg-gesztettük egy időre, hogy a kora-középkor jelenségeit egy térben és időben, szélesebb kontextusban láthassuk. Az illem azonban mindenképpen megkívánja, hogy az elejtett szálat ismét felvegyük.

 Többek között Homan és Szekfű munkáját idézve említettük, hogy a római-bizánci alapú történetírás milyen szánalmas véget tulajdonít Attila fiainak.

Azt nem tekinthetjük feladatunknak, hogy a szálak mindegyikét követve pontosan megha-tározzuk Attila mely fiának mi lett a sorsa, ám az eddigiek alapján már alaposan kétel-kedhetünk abban, hogy a római és bizánci tudósításokon nyugvó történetírás valamennyi megállapítása helyénvaló.

 Az Irniktől – Bezmerig terjedő időszak az óbolgár királylista alapján viszonylag tisztázottnak tekinthető.

 A magyar krónikai hagyományok felvázolnak egy – visszafelé haladva – István-Géza-Taksony-Solt-Árpád-Álmos-Előd-Ügek vonalat. (ld. Dümmerth Dezső i.m. 79. oldal) Kézai Ügekről csak annyit mond, hogy a „Turul-nemzetségből” származik („de genere Turul”). (ld. ugyanott) Minthogy Attila Ellák nevű fia állítólag először keletre húzódott (majd ismét visszatért a Tisza vidékére, hol vereséget szenvedett a testvérharcban), nos e mozgásából ítélve – ha az Árpád-ház valóban Attilától ered – a magyar uralkodó- család alighanem Elláktól veszi eredetét.

Megjegyezzük, hogy Ellák sorsát illetően is igen nagy a zavar. Míg ugyanis a Hóman-Szekfű-féle kiváló munka testvérharcról ír Ellák halálával kapcsolatban (Ld.: Hóman-Szekfű i.m. I. kötet 43. oldal), addig Borovszky nem kevésbé pontos és alapos munkája a következőket mondja:

A nagy hunn uralkodó halála kedvező pillanat volt a germán népeknek, hogy magukról a kelletlen igát lerázzák. (…) Az összeütközés színhelye a pannoniai Nedad folyó vidéke volt, melyről nevénél egyebeket ma már mit sem tudunk. (…) „Bámulatos volt látni – úgymond ez események egyetlen krónikása, a gót Jordanis – a dühös gótot kard-dal viaskodva (…)” „ (…) A hunnok negyvenezer embert vesztettek s ezek közt volt vitéz királyuk Ellák is, ki oly hősileg küzdött, hogy körülötte a harctér tele volt halottakkal. Többi testvérei ekkor már nem tarthatván magukat, futásnak eredtek…”(ld. Borovszky i.m. 441-442. oldal)

Eszerint Ellák nem a testvérei ellen folytatott hatalmi harcban esett el, hanem a lázadó germán törzsek elleni küzdelemben.

Az egymást gyilkoló Attila-fiúk története tehát alighanem csupán római-bizánci ihletésű monda, mely arra szolgálhat, hogy az Attila utódokat dicstelen színekben parancsolja le a történelem Rómában-Bizáncban írt (tákolt) színpadáról.

 Dengizik volt az, ki a legtovább tartotta magát a Nyugaton, így ha Theodorich unokája azért kapta az Athalarich nevet, mert Theodorich Attila vérének tartotta magát, úgy Theodorich apjának személyében valószínűleg nem valaminő kétséges Amal sarja-dékot, hanem Dengiziket kell tisztelnünk. (Ismét emlékeztetünk arra, hogy mind Theodorich apja, az állítólagos Theudemir, mind pedig Dengizik Kr.u. 470. körül halt meg.Ld. Pallas Theodorik címszavát, ill. Hóman-Szegfű i.m. I. kötet 43. old.)

 Hogy a hunok nem vonultak vissza maradéktalanul a keleti területekre, nyilván-való.

Ebből a római-bizantinus alapú történeti hagyomány csupán annyit ismer el, hogy – amint Váczy írja - :

A következő években nincs olyan távoli garnizon, ahol ne élne császári zsoldban egynéhány hun Attila népéből. A tiszti és hadvezéri állásokat elárasztják ezek a barbárok, az imperium hajdani ellenfelei. A nyugati imperiumot azonban első sorban azok a germán népek rohanják meg, melyeket mindeddig a hun hatalom tartott féken.” (ld. Váczy: i.m. 142. oldal)

Tehát a hunok továbbra is jelen vannak – noha eltérő arányban – a birodalomnak mind a keleti, mind a nyugati felében. A nyugaton előbb Orestes, Attila hű embere ülteti fiát a császári trónra Romulus Augustulus néven. A germán Odoaker megfosztja őt hatalmától, és szörnyen feldúlja Itáliát. Néhány éves olyan káosz következik, mely a hun uralom „féken tartó” ereje mellett nem következhetett volna be. Majd feltűnik a Pannóniából, a Balaton mellől származó, s az Attila halálának esztendeje utáni évben született Nagy Theodorich, aki Attilához méltó rendet teremt Itáliában, s veje II. Alarich halála után unokája, Amalarich nevében még Hispániát is uralma alatt tartja. (ld. Borovszky i.m. 230-231. oldal)

 Föltűnik ezen kívül még egy Hunerich nevű vandál király is, akinek történelmi szereplése ugyan nem túl dicső, ám akinek neve önmagában bizonyítja a hun vagy hun eredetű uralkodói jelenlétet az Attilát követő kor Európájában.

 Attila fiai bárhogy is végezték sorsukat, azok gyermekei még sokáig elevenen tartották a nagy hun fejedelem emlékét. S maga az ariánusból katolikussá váló Európa sem tudott sokáig szabadulni az állítólag csak két évtizedig regnáló hun király nyom-talanul eltűnő hatalmának képzetétől.

 Mert, ha a nyugati hun-jelenlét csupán két rövidke évtizedre korlátozódott, vajon miért mozgatta és mozgatja az utókor képzeletét több száz és több mint ezer év után még mindig a hunok emléke. Miért festette meg Raffaello Nagy Szent Leó találkozását Attilával a vatikáni stanzákban, s miért örökítette meg Algardi ugyanezen találkozást „Leó pápa kiűzi Attilát” című 1650-es, a Szent Péter bazilikában látható domborművén? S miért jegyezhette meg élcelődve Pálfy József Franciaország című munkájában:

Franciaországban időről-időre ismétlődő „kacsa”: Finistère megyében, a legnyu-gatabbra fekvő, az Atlanti-óceánba benyúló földdarabon rábukkantak a hunok leszár-mazottjaira…” (ld. Pálfy i.m. 33. oldal)

S Verdi is miért a hun királyról, Attiláról írt operát „1400” év után?

Európa később is látott számos csatát, az állítólagos Nagy Károly-i hódításokat, melyeket – ha voltak – nyilván nem rózsafüzérrel vívták, guelfek és ghibellinek kölcsönös évszázados mészárlásait, az úgynevezett százéves háborút és még sorolhatnánk. Ehhez képest Attiláról – a „római történeten” túl – számos olyan monda maradt fenn, melyekben hadaival békében vonul át egy-egy városon. Attila nem volt tehát kegyetlenebb, mint bár-mely korban, bármely hadviselő fél, sőt a könyörületéről szóló fámák még kifejezetten fegyelmezett és mértéket tartó hadvezér színében tüntetik fel őt. (A „civilizált” Rómának nem is a legvéreskezűbb császára, a „Nagy” melléknévvel megtisztelt Theodosius, Attila uralma előtt néhány évtizeddel (Kr.u. 387. körül) például a thessaloniké-i felkelést nem kevesebb mint háromezer polgár felkoncoltatásával bosszulta meg. Ld. Hahn i.m. 407. old.)

 Ami miatt Attila és hunjai különösen emlékezetesek lehettek, alighanem az, hogy

1. az európai hun uralom nem ért véget Attila halálával,

2. Attila és az Attilát sötéten lefesteni kezdő kor között nem telt el annyi idő, mint amennyit a saecularis naptár mutat, hanem éppen háromszáz esztendővel keve-sebb.

Csak ez magyarázhatja meg kielégítően, hogy a Római Katolikus Anyaszentegyház művészetében miért viszonyítási pont Attila személye még a XVI.-XVII. században is, s hogy a franciaországi bulvárlapok köznapi valóságában is miért szerepelhetnek időről-időre aktuális témaként a hunok.

S, hogy mi lett Attila fiaival? A történelemben oly kevés, ami biztosan tudható, hisz a történelem a genealógiákkal és a hamis genealógiákkal kezdődik. A történelem-hamisítás talán még magánál a történelemnél is ősibb jelenség. Pont Attila fiainak hiteles történetét ismerhetnénk helyesen? Amivel azonban a történelemmel való foglalkozás során, mindenképen számolnunk kell: hogy a leírt korabeli, vagy annak mondott szövegek éppen annyit fedhetnek el a valóságból, mint mennyit felfednek, s hogy a szavaknál mindig többet mondanak, és hitelesebben beszélnek a régészeti leletek és a kulturális jelenségek analógiái.

Ravenna – főváros

Theodorich székhelyét abban a Ravennában állítja fel, mely egyúttal Honorius császárnak volt a székhelye egykor. Annak a Honoriusnak, aki Attilát – húga kezének odaígérése által – császári dinasztia alapításával kecsegtette. (ld. Fajth Tibor Itália, Panoráma, Budapest, 1969., 276. oldal)

Theodorich tehát még székhelyének megválasztásával is mintha az igazság kizökkent egyensúlyát kívánná visszaállítani. Uralkodása alatt Ravenna új életre kel, építkezései által egy új stílus születik meg: az úgynevezett román. Ariánus keresztelő-kápolnát építtet, felépül a San Apollinare Nuovo bazilika, megkezdődik a páratlan szép-ségű és harmóniájú San Vitale építkezése, Amalasuntha pedig apja, Theodorich földi nyughelyéül egy csodálatos tízszögletű mauzóleumot emeltet.

A korai román építészetnek tehát egy, a szó szoros értelmében páratlan együt-tese születik meg Ravennában, Theodorich és az unokája, Athalarik nevében kormány-zó Amalasuntha uralkodása idején. És itt kapcsolódunk ismét Illighez, pontosabban a „kitalált középkor” teóriájához. Méltán írja Fajth Tibor „Ravenna az egyetlen hely, ahol – nem csoda, hanem reális folyamatok révén – e homályos századokból majdnem érintet-len építészeti és képzőművészeti alkotások maradtak ránk.” (ld. Fajth i.m. 275-276 oldal)

Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténete, című kiváló munkájában nem győz sajnálkozni azon, hogy a Károly-féle aacheni palotakápolnán kívül voltaképp semmi nem maradt fenn. (ld. Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1980., II. kötet, 98-105. oldal, különösen 101., illetve 102. oldal) Megemlíti többek között a centulai Sain-Riquier rekonstruált tömegvázlatát, melyet egy meglehetősen kései, 12. századi miniatúra alapján képzeltek újra, a Sankt Gallen-i kolostor könyvtárában őrzött tervlapokat, ám Aachenen kívül semmi, még ma is létező karoling emlékkel nem tudta illusztrálni könyvét.

Aachenen kívül tehát minden csak „volt” vagy „lett volna”.

Ezzel szemben ott állnak teljes pompájukban a Kr. u. VI. századi ravennai épü-letek, melyek után - Aachen Károly-kápolnáján kívül - nem találunk semmit, egészen a Kr. u. X. századig.

Az írni nem tudó Károly azonban 800 körül a lehető legbiztosabb építészeti érzékkel tekintett Ravenna felé, amikor palotakápolnájának mintájaként a San Vitale-t szemelte ki. Illig részletesen bemutatja, hogy ez miért képtelenség. Itt csak arra a kézen-fekvő gondolatára utalunk, hogy a ravennai színvonalú aacheni épület elkészültét köve-tően az európai építészet hogyan zuhanhatott vissza századokra, szinte a semmibe, hogy aztán a X. századtól mindent újra kelljen kezdenie. 

Ravenna – Aachen

Mindezt csupán azzal az észrevétellel egészítjük ki, hogy az aacheni kápolna nem pusztán másolata a San Vitale kialakításának, de egyenesen eklektikus felfogású továbbfejlesztése is. Az aacheni kápolna boltívének tömegét ugyanis az építők – szem-ben a ravennai mintával – jellegzetesen móros, sötét-világos árnyalatokat váltogató sávos ornamentikával tették könnyedebbé. Ennek a díszítő megoldásnak az európai alap-típusa a cordobai nagymecset, melyet azonban csupán a X. század végén fejeztek be. (Ld.: Művészeti lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965., Aachen, illetve Cordoba címszavait és képmellékleteket.)

Mindez ugyancsak arra mutat, hogy az állítólag 800. körül emelt aacheni kápol-nát nemigen építhették a XI. század elejénél korábban.

Ha azonban Károly valójában nem élt, hanem csupán Attila visszfénye, s akinek képét elsősorban az Attilára hivatkozó magyarok törekvésével szemben kellett megal-kotni, úgy Aachennek Ravenna felé való fordulása egyenesen törvényszerű.

Ha ugyanis az Attilai vonásoknak egy elképzelt Károlyra kell vetülniük, úgy minden, ami Európában Attilához köthető, ezután Károlyhoz kell kötődjön.

Ha elfogadjuk, hogy az Attila emberének gyilkosával leszámoló Theodorich, aki az Attilát becsapó Honorius székhelyén rendezkedik be, s akinek unokája az Athalarik nevet viseli, s aki hun módra szervezi át Itáliát, nos, ha elfogadjuk, hogy ez a bizonytalan származású római katonatiszt azonos Attila római tábornokságig jutott unokájával, úgy érthető, hogy a „kitalált Károlynak” mellőzhetetlen szüksége van a Theodorichhoz fűző-dő hagyomány átfestésére és kisajátítására is.

Ravennát tehát Aachenbe kell vinni. Ha Theodorich mauzóleuma Ravennában áll, úgy egy ahhoz építészetileg hasonló kápolnában nyugodjék a kitalált Károly, kinek azonban földi maradványai – más verzió szerint – elvesztek.

 A lényeg, hogy Attilából Károly legyen, s ennek germánsága kösse össze őt a szintén germánként tisztelt Theodorichhal. Ha mindehhez az építészet is segítséget nyújt, az még több eredményt ígér.

 A Károly-i sírhoz az alapötletet tehát a legnagyobb valószínűség szerint a raven-nai Theodorich mauzóleum adta. (ld. Giovanni Mesini: Führer von Ravenna, Edizioni A Longo, Ravenna, Tipo-lito degli Stimmatini-Verona- 1971., 54-58. oldal)

 Illig tökéletesen hibátlan logikával mutatott rá arra: ha 800. körül ilyen színvonalú építészeti technika létezett, akkor hogyan lehet az, hogy 1000. táján sokkal alacsonyabb szintről indul újra az európai építészet.

Saját megállapításunkként említettük azt is, hogy szembeötlő a Károly-kápolna boltívei-nek sajátos, a X. század végén befejezett cordobai nagymecsetet idéző móros díszí-tése. Most tegyük hozzá mindehhez azt is, hogy az európai építészetben ez a móros elem – a Károly-kápolnán kívül – sehol sem jelentkezik a XII. század előtt. Akár a pisai dóm, illetve campanile, akár a vézelay-i Ste. Madeleine példáit vesszük szemügyre – melyek a legkorábbi móros díszítésű európai épületek közé tartoznak -, azzal szembesülünk, hogy ez az ornamentikai megoldás a Nyugat építészeti kultúrájában egyszerűen nem létezett a XII. század előtt. (ld. Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete, Képző-művészeti alap Kiadóvállalata, Budapest, 1980., II. kötet, 125. és 132. oldal)

Tegyük hozzá természetesen, hogy az e tekintetben is csodaszámba menő aacheni palotakápolnát kivéve.

 Tehát, ha a kérdést tisztán építészet- és művészettörténetileg közelítjük meg, úgy azt mondhatjuk, hogy az aacheni - Nagy Károlynak tulajdonított - palotakápolnát legkorábban a XI. század közepén, de inkább később építhették.

Szent István és Ravenna

 Látható, hogy – ha Károlyt valóban csupán kitalálták – a Károly-kép megfestői-nek igencsak szükségük volt az Attila-hagyományokon túl – a vélhetően Attila utód – Theodorichra is.

Most nézzük meg van-e valami nyoma a korai Árpád-korban annak, hogy a magukat Attilától származtató magyar királyok kötődtek Theodorich emlékéhez, s annak székhe-lyéhez, Ravennához.

Több mint ezer esztendő után a leghalványabb emlék is árulkodó lehet. Nem is találunk ennél sokkal többet, ám ez valóban elgondolkodtató. Amint Mario Mazotti is említi, állítólag még maga Szent István alapított egy zarándokházat Ravennában, mely a Rómába tartó magyar zarándokoknak nyújtott biztonságos szállást. (ld. Mario Mazotti: Ravenna e l’ Ungheria dai tituli classiarii alla fondazione dell’ abbazia di S. Pietro in Vincoli, Ravenna, 1969., Faenza, 306-310. oldal)

Az ilyen jellegű intézmények helyét – mint ahogy általában az intézmények helyét – nem találomra szokták kiválasztani. Miért pont Ravennában, a gyanúnk szerint Attila-utód Theodorich városában hozta létre István a zarándokházat? Hiszen aki az északi Padova felől Rómába tartott, inkább Bologna felé vette már akkor is az útját.

 S hogy ismét Fajth Tibort idézzük: „Hogyan maradtak meg ennyire épen e régi műemlékek? Ravenna elsorvadása árán. 750-ben longobardok telepedtek le Észak-Olaszországban, a keleti császárság itáliai birtoka feloszlott. (…) A tengeri, szárazföldi forgalomtól egyaránt kieső város a jelentéktelenség homályába süllyedve tengődött tovább.” (ld. Fajth Tibor i.m. 277. oldal)

 Tehát miért pont ebben a forgalomból kieső, a „jelentéktelenség homályában tengődő” városban alapított Szent István pihenőházat a magyar zarándokok számára?

Alighanem azért esett Szent István tekintete éppen Ravennára, amiért Nagy Károlynak, avagy az őt kigondolóknak is. Mert a legnagyobb valószínűség szerint Ravenna volt az európai hun uralkodók utolsó fellegvára és földi nyughelye.


III. rész: „Kik?”, „Miért?”, „Hogyan?” I.

Cui prodest?

De vajon ki építtethette az aacheni kápolnát és mi célból ? És már megint ott vagyunk a cui prodest problémájánál. És egyúttal ismét felmerül az időátállítás kérdése is. Hiszen ha a karoling építészet egyetlen „értékelhető” bizonyítéka is elvész, valóban diszkreditálódik maga a karoling korszak is. És ha móros elemekkel gazdagítva másolni akartak egy régi épületet, vajon kinek juthatott eszébe éppen Ravenna? Életszerűtlen volna azt feltételezni, hogy a XI. századi, a barbárságot még épp elhagyó nyugati uralkodóknak ilyen biztos tájékozódásuk lett volna az itáliai építészet dolgaiban, illetve ilyen kiváló érzékük lett volna a szimbolumokhoz – már ha Károlyban valóban a krisztianizált Attilát óhajtották megfesteni, illetve ha Theodorich valóban azonos a ravennai hunnal.

Sem a kápolna építése körüli finomságok, sem pedig az idő „átállításának” felté-telezett ténye nem engedi meg azt, hogy ezek mögött pusztán egy profán hatalmasságot és annak tisztán hatalmi ambícióját lássuk. Természetesen ezek is meghúzódnak, meghúzódhatnak a dolog hátterében. Másfelől, ha az idő „átállításának” 614., ill. 911.-ben kellett végbemennie, úgy a „tetteseket” is ezen időpontok tájékán kell keresnünk. Ennek azonban ellentmondani látszik az aacheni kápolna, vélhetően XI.-XII. szá-zadi építése.

Ha azonban mindkét momentumot, tehát az idő „átállítását” is, és az aacheni „hamisítást” is tényként fogadjuk el, úgy egy olyan, több évszázadra kiható folyamatot kell feltételeznünk, melynek titkosságát profán hatalom aligha biztosíthatta.

Illig feltételezése a „tettesekről” sok szempontból logikus, ám mégis nehezen hihető. Az ő – és most már kockáztassuk meg, függetlenül attól, hogy igaza van-e – zseniális teóriájának leggyengébb pontjai a „miért” és a „kik” kérdései körül vannak.  Csillagászati és matematikai összefüggésből következtetett igen logikusan, és hihetet-lenül bátran egy érzelmileg elsőre tökéletesen elfogadhatatlan tényre, kb. 300 év „több-letre”.

Kiváló érzékkel határozta meg ezután az ú.n. sötét középkor három századát, melynek vonatkozásában egy ilyen csalás egyáltalán elképzelhető. Ezzel a munka legnagyobb részét már el is végezte. Minden további bizonyítása és okfejtése már csupán „ajándék”-számba megy, melyekkel egy racionális világban már a „szaktudósoknak” kellett volna foglalkozniuk. Csakhogy legkésőbb C.G. Jung óta tudhatjuk, hogy az ember, sem mint egyén, sem mint kollektív lény nem tisztán a racionalitás törvényeinek van alávetve. Érzelmi kötődéseink, beidegződéseink – akár ha nem létező 300 évről, akár polcról le-emelt áruról van szó – fogva tartanak mindannyiunkat. 

Illig tehát pusztán a probléma fölvetésével olyan jelentős tettet hajtott végre, amelynek értékéből az sem von le semmit, ha esetleg nincs igaza.

Ám a „miért” és „kik” kérdéseinek megválaszolásakor talán kicsit nagyvonalúan járt el. Ha ugyanis a VI. századból közvetlenül kibontakozó X. századot és annak világát akarjuk megérteni, úgy a kérdést akkor közelítjük meg történetileg helyesen, ha a VI. századból és annak jelenségeiből indulunk ki, s nem a X. századból. Ennek megfelelően III. Ottó és II. Szilveszter aligha lehettek a tettesek.

Anélkül, hogy Illignek az e körben írt okfejtését részletesebben észrevételeznénk, lássuk azokat az előfeltevéseket, melyek a helyesnek remélt megoldáshoz elvezethet-nek.

1. A „költött” idő kereken 300 év, mert  a., a három szakrális szám,

b., kerek századokkal kényelmesebb dolgozni.

2. Az „átugrott” vagy inkább betoldott idő „századfordulótól” „századfordulóig” tart, ugyanazon fentebbi két oknál fogva, nevezetesen a szakrális jelleg és a kényelem miatt.

1. A „szálakat el kell varrni”, tehát a résztvevők háromszáz év múlva más név alatt bukkannak majd elő.

2. Akik-e szörnyű játékban részt vesznek, feltétlenül jelentős történelmi személyek, hisz ha volt, úgy ez volt talán a világtörténelem legnagyobb szabású „játéka".

3. Az „elkövetők” nem leplezhetik le egymást, tehát jelen kronológiánk szerint különböző századokból ismerjük őket, noha a valóságban kortársak voltak.

4. A tetteseknek a legnagyobb összhangban kell cselekedniük.

5. A tetteseknek az akkori kor két hatalmas, és a művelődés szempontjából is kiemelkedő központjában kell lenniük. Itt szükségképp figyelembe jön Róma és Bizánc, de nem feltétlenül az akkori német terület.

6. Minthogy az idő átállítása quasi szakrális tevékenység, s a titkosság is feltétlenül szükséges, az egyháznak, nevezetesen a pápának és legszűkebb környezetének közre kellett működni a műveletben.

7. Célszerűsége és meggyőző volta miatt elfogadjuk Illig ajánlatát a három évszázadra nézve, ám csupán a 600.-tól 900.-ig „tartó időt” tekintjük költöttnek.

8. A tettesek maguk is kortársai az „időugrásnak”, mert így a kivitelezhetőség esélyei jobbak, mintha az „időt” maguk mögött gyártanák csupán.

Az egyik „tettes”?

A költött idő tehát a 600-tól 900-ig terjedő időszak, így a tetteseket is 600 körül kell keresnünk. És aligha találnánk tiszteletreméltóbb és a dolog kivitelezésére alkalma-sabb jelöltet, mint az 590-től 604-ig uralkodó Nagy Szent Gergelyt, aki a pápaság világi hatalmának alapjait lerakta, s egyúttal az apostoli kort követő idők legnagyobb egyház-szervezője volt.

Mindezt azonban a legnagyobb csodálattal és tisztelettel kell leírnunk az irónia leg-halványabb árnyéka nélkül, mert mint látni fogjuk, a mű hatalmasra és a maga nemében tökéletesre sikeredett. (Megjegyezve természetesen azt, hogy ha egyáltalán létrejött a mű.) Hisz, ha tökéletes, úgy épp azért az, mert létrehozásának ténye alighanem mindig is a legnagyobb bizonytalanságban fog maradni.

Az ő kortársa a bizánci császári trónon Maurikios (582-602), aki annak ellenére viszonylag jelentéktelennek tűnik, hogy majd két évtizeden keresztül viselte a császári koronát. Ám elékezzünk: a két nagy nem élhet azonos században, hiszen így konspirá-ciójuk hamar lelepleződhet.

A „társtettes” és a „segédek”

A bizánci társtettest, tehát alighanem a 900. körüli időben kell keresnünk. És lám, a 900-at övező években már valóban találunk egy Nagy Szent Gergelyhez fogható ural-kodót, éspedig IV. (Bölcs) Leó személyében, akinek uralkodása a 886. és 912. közötti időszakra van feltüntetve.

Nagy Szent Gergely és Bölcs Leó uralkodásainak évszámaival kapcsolatban a pontosí-tásokat később tesszük meg. Most azonban lássuk kik ültek akkoriban Európa jelen-tősebbnek mondható trónjain, a művelet végrehajtása során kikkel kellett „számolnia” a „Nagy”-nak és a „Bölcs”-nek.

Németország trónján ekkoriban IV. (Gyermek) Lajos ült (900-911), aki – amint a már hivatkozott Egyetemes történelmi kronológia is említi – „a püspökök (különösen Hatto, mainzi érsek) befolyása alatt áll.” (ld. Egyetemes történelmi kronológia hivat-kozott kiadás 108. oldal)

A „Nagy”-nak és a „Bölcs”-nek Franciaország tekintetében sem kellett túlzott intellek-tuális ellenállástól tartania, hisz az ország trónján ekkoriban IV. (Együgyű) Károly ült (898-923). Károlyt Rudolf, Burgundia hercege elfogatja és bebörtönözteti, majd 923-ban maga ül a trónra, és egészen 936-ig uralkodik.

Franciaországban a X. században még nem sok nyoma van a keresztény monarc-hiának, ám annak annál inkább, hogy a kellő időben éppen egy alkalmatlan, „együgyű” ember ül a trónon, mégpedig meglepően hosszú ideig, két és fél évtizedig.

Németország uralkodóiban sem feszülhet Nagy Károlyhoz méltó keresztényi buz-galom, hiszen az állítólagos nagy előd, állítólagos keresztény hagyományaira fittyet hányva I. (Madarász) Henrik király (919-936) a fritz-lari királyválasztáson még kerek-perec elutasítja az egyházi szentesítést, a koronázást. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 109. oldal)

Rómának németföldön alighanem először I. Ottóval van szerencséje, akit 936-ban Aachenben végül is sikerül megkoronáznia a mainzi érseknek (Ld.: ugyanott),aminek jutalmául Ottó megkapja a Gergelyt és az állítólagos Károlyt is megillető „Nagy” melléknevet.

Franciaország sem maradhat el azonban az új rendbe való betagolódásban, s 987-ben Capet Hugó személyében végre Róma számára is megbízható uralkodót juttat-hat a királyi székbe Adalbert reimsi érsek. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 106. oldal)

Az idő valószínűsíthető 600-as/900-as átállításától, és a Gyermek, illetve Együgyű uralkodóktól, tehát még évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy Róma-hű uralkodók akadjanak francia és németföldön.

Napjaink Római eseményeiből is köztudomású tény, hogy a katolikus egyház a pogány vagy ingadozó területek hitbuzgalmát nemzeti szentek avatásával kívánja előmozdítani. Ez Róma pasztorációs tevékenységének bevallott eszközeihez tartozik. Ám mit tehet Róma ott, ahol nincsenek olyan valós személyek, akiket példaképül lehetne állítani a megtérítendők elé. Nem marad más hátra, minthogy teremteni kell ilyen alakot. Egy nagy uralkodót, aki mint közös hős egybe fogja Franciaországot és Németországot az éppen akkor Attila jussára hivatkozó honfoglaló magyarokkal szemben. Csakhogy ehhez helyet kell csinálni a történelemben: mondjuk háromszáz évet. Illig maga sem hanyagolja el a magyarokat, mint hatalmi tényezőt, s amint írja: „…persze mindenekelőtt a kalandozó magyarok jelentették az igazi veszélyt.” (ld. Illig i.m. 432. oldal)

A magyarok

Ha azonban a dolgot alaposabban megvizsgáljuk és Illig gondolatának megfe-lelően nem 900-at, hanem 600-at írunk, akkor be kell látnunk, hogy a magyarok első-sorban nem azokra a németekre jelentettek veszélyt, akik a Nibelungen-liedben bölcs és fényes uralkodóként emlékeznek Attilára. A „magyar veszedelem” inkább Rómát fenyegette, ahol alig több mint száz esztendeje Attila egy hű emberének fiával, Romulus Augustulussal szűnt meg végleg a császárság, illetve azt az Itáliát, melynek Ravenna nevű városában alig több, mint hatvan éve egy Athalarik nevű, ráadásul ariánus uralkodó tartotta székhelyét.

Ha a magyarok történetesen Ravennában rendezkedtek volna be és Theodorich-hoz hasonlóan az ariánus vallást vették volna fel, úgy az örök városnak – mint politikai és spirituális központnak – alighanem vége lett volna, s valószínűleg arra a provinciális sorsra jut, mint amilyenre végül is Ravenna jutott.

Gergely motívumai

És ezen a ponton eljutottunk az egyik leglényegesebb tényezőhöz, a „miért”-hez, Nagy Szent Gergely személyiségéhez és motivációjához.

Tudvalevő, hogy Gergely régi római szenátori rendű családból származott, és élete so-rán betöltötte Róma legmagasabb közigazgatási tisztét is, a prefektusságot.

Annak ellenére, hogy I. Benedek vagy II. Pelagius a római egyház diakónusává szentel-te, nem lehetett számára közömbös az a körülmény, hogy az Anicius nemzetség sarja volt, s az antik kultúrán nevelkedett rómaiak utolsó nemzedékéhez tartozott. (ld. Pallas Gergely címszavát, ill. Szentek Lexikona, Duna Könyvkiadó, Budapest, 1994., 116. oldal)

Amint Gergely Jenő kitűnő munkájában írja róla: „Őt szokás az utolsó ókori és az első középkori pápának tekinteni. Pápasága a keresztény ókor és a keresztény közép-kor fordulóján állt.” (ld. Gergely J.: A pápaság története, Kossuth Könyvkiadó, Buda-pest, 1982., 50. oldal)

Ezen a köztudomású tényen azonban – megemlítésén túl – igen könnyen szokás átsiklani, holott két jelentős kérdés is felmerül ennek kapcsán.

1. Mennyiben volt aktív alakítója Gergely annak a történelemnek, melyben a fordulópont éppen az ő pápaságára esik?

2. Ha Gergely alakja két kor határán áll, úgy személyében mennyi az antik és mennyi a középkori?

Kezdjük a második kérdéssel. A hagyományos – kimondatlanul a „fejlődés” gondolatát preferáló – történelemszemlélet igencsak hajlik arra, hogy régmúlt korok hőseiben kizá-rólag napjaink előfutárát lássa, s megfeledkezzék az egyik legfontosabbról, az ifjúkori élményekről, a mélyebb gyökerekről. Az a hajlandóságunk, hogy a tegnapban a mát ünnepeljük, gyakran vonja el tekintetünket a lényegről, a tegnap valóságáról. Valahogy ekként állunk Nagy Szent Gergellyel is, akit 1400 év távlatából is inkább hozzánk, mint a caesarokhoz érzünk közelebb lévőnek. Holott 540 körüli születését körülbelül harmad annyi idő választja el Augustustól, mint mitőlünk. S ha ő maga áll a korszakhatáron, vajon nem feltételezhetjük-e alaposan, hogy noha műve hozzánk köti őt, ám nevelte-tése, műveltsége, szemlélete inkább az antik Rómáé. Műve tudatos volt, ám jelleme, gondolkodásának antikos környezete nem választásán múlott, és aligha feltételezhetjük azt, hogy éppen ő tudta volna kivonni magát teljesen a pogány kor még mindig meglévő hatásai alól.

Amint Spengler rámutat a Nyugat alkonyában, az antik embernek ha volt is törté-neti tudata, az távolról sem hasonlított a Nyugat történelemszemléletéhez és időfel-fogásához. Az antik időelképzelést egy sajátos jelenidejüség és a dolgok körforgásának képzete jellemezte. Jobbára ez volt a jellemző a görögökre és a lationokra is annak elle-nére, hogy ismertek egyfajta lineáris időszámítást az olympiai játékoktól, illetve a város alapításától vezetve azt. Ez azonban inkább technikai jellegű eljárás volt, s nem kapott olyan, szinte transzcendens értelmet, mint később a Krisztus születésétől, illetve majd a Mohamed menekülésétől eredeztetett időszámítás.

Volt azonban az antik világban egy szinte szakrális időszámítási mód, mely nem teljesen volt lineáris: ez pedig az etruszk saeculum számítás.

Amint Kenediné Szántó Lívia írja: „Az etruszk időszámítás alapja a „saeculum” (század) számítás volt, egy saeculum azonban nem minden esetben jelentett száz évet.

Tartamát egy adott időszakban az elsőként érkezett gyermek születése napjától az adott időszakban született, utolsóként távozó öreg halálának napjáig számították. (…) Kiszámításához a Volsiniiben lévő Norita istennő szentélye nyújtott segítséget, ahol az évente megrendezett népünnepély alkalmával egy-egy szöget vertek a falba. Ezek jelen-tették az évek futását. (…) Az etruszkok hite szerint, amint az egyén élete születésétől kezdve felfelé ível, majd elérve ereje tetejét, hanyatlásnak indul, úgy a népek is szület-nek, fejlődnek, majd a csúcsot elérve hanyatlanak a megsemmisülés felé. Az etruszkok mint nép 8-10 saeculumot reméltek maguknak.” (ld. Kenediné Szántó Lívia: Az etrusz-kok nyomában, Corvina Könyvkiadó, Budapest, 1977., 53.-54. oldal)

Rómában, ahol a Disciplina Etruscát a Kr.e. II. században a senatus törvénybe iktatta (ld. Az antik Róma napjai, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986., 20. oldal), jól ismer-ték a saeculum számítást is, mely nem más volt, mint egy félig szakrális játék az idővel, melynek kezdete és vége is van. Sors és idő egybefonódik e felfogásban, tehát aki a sorsot akarja befolyásolni annak az időt kell „átalakítania”: aki időt nyer életet nyer.

Valahogy ekként gondolkodhatott az antik műveltségű, ám már keresztény római Gergely, amikor a népvándorlás viharában Itália és a római egyház egy kis lélegzet-vételnyi időhöz jutott. A másik római elv, amit figyelembe vehetett, alighanem az „oszd meg és uralkodj” szabálya volt.

Elválasztani az Attila alatt egymással békében élő germán és hun elemeket, illetve a magyarokkal szemben létrehozni egy „francia-német” koalíciót, melynek uralko-dói a korona elfogadásával Róma spirituális hűbéreseivé válnak. Nagy Károly alakja e sosem volt koalíció pecsétje lett volna, ám ehelyett csak viszályt hintett el németek és franciák között a valószínűleg fiktív hagyaték felett.

Másfelől, ha az Attila-fiú Irnik „bolgár”-jait háromszáz év és egy 870-ben (tulajdonképp 570-ben) nyélbeütött térítés választja el a honfoglaló magyaroktól, úgy az elszigetelt és a „bolgárokkal” nem egyesült magyarok az erős, Nagy Károly-i hagyatékú Nyugattal találják szembe magukat, s Róma az örök város maradhat.

Gergelyt tehát – ha az „időugrást” véghezvitte – alighanem egyaránt vezette egy-háza megoltalmazásának nemes szándéka, és római patríciusi törekvése az imperium romanum helyreállítására.

Dümmerth jóval Illig 1992-es felfedezése és teóriája előtt, tehát mit sem tudva egy Nagy Károly hamisítás lehetőségéről, igen tárgyilagosan ekként fogalmaz:

Az Árpáddal egy időben élő európai dinasztiák ugyanis nem voltak oly régiek, hogy mitikus hagyományokkal rendelkezhettek volna.” (ld. Dümmerth i.m. 83. oldal)

Égetően szüksége lehetett Rómának egy olyan képre, mely helyettesíteni volt hivatott Európa akkori fejedelmeinek nem létező mitikus, legendás múltját. A legendagyártás egyébként igen kitartó jelensége volt az európai történetírásnak. Amint a XIV.-XV. szá-zad vonatkozásában igen találóan jegyzi meg Huizinga: „A királyok jellemzését néhány őstípusra vezetik vissza, többé-kevésbé mindegyik valamely irodalmi motívumnak felel meg.” (ld. Huizinga: A középkor alkonya, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979., 14. oldal)

De mennyire igaz ez a nem létező királyra, Károlyra, akinek mintájául alighanem a történeti Attiláról szóló mendemondák szolgáltak.

Attila, Gergely 540 körüli születése előtt kb. 80-90 évvel halt meg, s ez éppen az az időszak, amelynek távoláról egy nyíltértelmű gyermeknek apja vagy nagyapja beszélni szokott. S ezeknek a történeteknek a nyomai bizony hatvan év után is kitörölhetetlenek. A történetek a legyőzhetetlen Attiláról szóltak, aki csak Leó pápa csodás közbe-avatkozása miatt nem dúlta fel az örök várost. Aztán egy újabb történet Attila Orestes nevű tanácsosának fiáról, akit végül is sikerül a császári trónra juttatni. Majd Teodorich, aki vagy hun volt, vagy nem, ám – mint a Detréről szóló német fámákból tudjuk – szintén Attila udvarához közel állhatott.

A gyermek Gergely fejében a legnagyobb borzadást kiváltó gondolat alighanem az Itáliát időről-időre visszatérve fenyegető hun veszedelemé volt (függetlenül attól, hogy az Örök Várost nem Attila és hunjai, hanem Kr.u. 410-ben a nyugati gót Alarich illetve Kr.u. 455-ben a vandál Geiserich dúlta fel és rabolta ki). S hogy mindez kamasz-korában patríciusi önérzetét is sérthette, azt szinte biztosra vehetjük.

Milyen jó is volna, ha lenne egy nagy király ott fenn északon, aki ugyanolyan rendít-hetetlen és a népek erejét egyesítő hős, mint Attila volt egykor, csakhogy immár keresz-tény bajnok, amolyan athleta Christi, aki Róma vazallusaként megoltalmazná a várost a „hun hordáktól”.

Pszichológiailag tökéletesen érthető egy ilyen hős elgondolása, ám ahelyett, hogy az álom valósággá válna, mit látni az Alpok felett? Egymással torzsalkodó germán törzs-főnököket, akik mikor tehették Attila fejedelmi udvarába küldték fiaikat a lovagi szoká-sokat megtanulni. Kiábrándító kép. S ha a hős nem akar eljönni magától, hát meg kell teremteni. De addig is keresztény hitre kell téríteni a pogány germánokat.

Amint Gergely Jenő már hivatkozott munkájában a nagy pápáról írja: „…az ő szemében az egyház és a pápaság számára a jövő a germán nyugati világ katolikussá tétele…” (ld. Gergely i.m. 50. oldal)

De nem felejthetjük el, hogy gondolkodását nem csupán egyházfői, hanem patrióta szempontok is befolyásolták. Védelmiek éppúgy, mint az Imperium Romanum sajátos feltámasztásával kapcsolatosak. Amint Gergely Jenő írja: „Leó pápa elméletileg, I. Gergely pápa pedig gyakorlati  - gazdasági és egyházszervezési -  politikájával elő-készítették az utat, amely a középkorban a pápák világi uralmának és univerzális politi-kai hatalmának kibontakozásához vezetett.” (ld. Gergely i.m. 50. oldal)

De egyelőre még a védelmen van a sor. Nagy veszedelem ugyanis, ami Rómát fenyegeti, hiszen a hun királyság sajátos többnemzetiségű államstruktúrájával és szak-rális királyságával a legkomolyabb versenyt támasztja Rómának, mely szintén nemzetek feletti, univerzális hatalmat kíván magának, szintén szakrális és hierarchizált fejedelem-ségi formában, és szintén világi hatalmat is megtestesítve.

Ezek a formális egyezések a legtávolabbról sem jelentik azt, hogy egyenlőség-jelet lehetne tenni a hun király és a pápa hatalmának természete között. Ám ha el is fogadjuk a pápa hatalmának kivételes, apostoli jellegét, van mégis egy fontos momen-tum, ami a pogány germánok szemében vonzóbbá tehette a hun király hatalmát, mint a pápáét. Az nevezetesen, hogy a hun szakrális király hatalmának elfogadása mellett a betagozódott népek szokásaikat és vallásukat háborítatlanul megőrizhették. A hun birodalom tehát nem csupán katonailag, hanem ideológiailag is a legnagyobb riválisa volt a pápaságnak, és a pápák aspirációinak. S ha mindehhez azt is tekintetbe vesszük, hogy – amint korábban írtuk – Theotimus, Theodoretos és Orosius értesítései szerint a hunok keresztény hitre térése már 400 körül, tehát már Gergely születése előtt kb. másfél évszázaddal nagy lendületet vett, beláthatjuk, hogy a Róma tekintélyét helyre-állítani igyekvő Gergely számára egy keresztény hun királyság lehetősége talán még nagyobb politikai veszélyt jelentett, mint egy elszigetelt, egyelőre „pogány” magyar fejedelemség realitása.

Gergely tehát mint római patrícius és mint a római egyház feje, alighanem engesztelhetetlen ellenérzéssel viseltetett a hun birodalommal szemben, amelyben talán egy új Rómát is felismerni vélhetett.

A saeculum

Ennyit tehát Gergelynek – a hun birodalommal kapcsolatos – okkal feltételezhető attitűdjéről.

Most azonban lássuk, nem számíthatott-e véteknek, bűnnek egy olyan tett, csalás, amely Krisztus születésének idejét érinti.

A legnagyobb meglepetésünkre Saeculum cím alatt a következő lakonikus meg-határozást találjuk a Pallas-ban: „Évszázad; másrészt a világi társadalom, ellentétben az egyházzal és a papsággal.” Hogy mit értettek az etruszkok saeculum alatt, azt a korábbiak során láttuk: szakrális jellegű és sajátosan meghatározott évszázadot. De miként határozza meg a saeculumot az a latin-magyar szótár, mely csak az antik latint veszi alapul, tehát nincs tekintettel a középkori kifejezésekre és értelmezésekre. Itt a saeculum emberöltő, emberélet, kor(szak), idő, korszellem, század, hosszú időszak, nemzedék értelemmel van csupán megadva, tehát itt szó sincs a világi társadalom és az egyház kettéválasztásáról, megkülönböztetéséről. Ez a distinkció tehát alighanem középkori eredetű és az értelmét sem túl nehéz belátni.

Az etruszk saeculum az italikus (tehát latin, szabin) Rómában szakrális fogalomból előbb profánná változott, majd a középkorban valamikor kifejezetten a világiasság értelme társult hozzá, elhatárolandó az egyházi, papi dolgoktól. Csakhogy ez ugyancsak arra enged következtetni, hogy magában az időszámításban is érvényesül egy kettősség, nevezetesen a világi idő és az egyházi idő kettőssége.

Ennek a megkülönböztetésnek azonban csak akkor van értelme és létjogosultsága, ha a kétféle idő nem esik egybe, az egyik „többet”, a másik „kevesebbet” mutat. Illig találóan hívta fel a figyelmet arra, hogy Róma az első szent évet 1300-ban hirdette meg, holott az indokoltabb lett volna 1000-ben. Ám most már láthatjuk azt is, hogy létezik kétféle időszámítás, egy világi és egy egyházi, egy szekuláris és egy szakrális. Ha tehát az egyház számon tartja Krisztus születésének valós évét, úgy felmentve érezheti magát a bűn vádja alól. Különösen pedig akkor, ha Jézusnak azon szavait, hogy „Veletek vagyok minden nap az idők végezetéig.”, akként értelmezi, hogy Jézus maga tette a világ számára közömbössé inkarnációjának történeti idejét.

A saeculum számítást tehát Gergely nemcsak hogy ismerhette, de a saeculum fogalmának minden bizonnyal ő adott új értelmet, s e tettét a keresztény hitvallás szerint nem kellett bűnnek tekintenie.

A praktikus szempontokon túl valószínűleg szintén etruszk emlékként merül föl a költött évek 300-as száma, hisz náluk ugyan a legszentebb szám a 12 volt, de különös tiszteletnek örvendtek ezek osztószámai is. (ld. Kenediné Szántó Lívia i.m. 56. oldal)

Jellegzetes momentum talán az is, hogy Gergely az első pápa, aki felölti magára az egyértelműen az etruszk gyökerekre visszautaló pontifex maximusi címet (ld. Gergely Jenő i.m. 35. oldal)

A már hivatkozott Szentek Lexikona a Gergellyel kapcsolatos legendák közt említi, hogy a szent pápa olykor megmondta a jövőt. Akár igaz ez, akár nem, már önmagában az is igen árulkodó, hogy Gergelyről ilyen legendák keringhettek. S valóban, talán a régi római  királyok korában érezte magát, amint – szinte egy Sibylla könyv szerzőjeként – megírta, megíratta a jövőt 600-tól 900-ig.

Feltűnő az is, hogy az általunk Gergely társának feltételezett X. századi Bölcs Leó is jóstehetséggel megáldott hírében állt. Amint a Pallas említi: „Leónak tulajdonítják még a Konstantinápoly sorsára vonatkozó jóslatszerű mondásokat is.” (ld. Pallas Leó címszó)

A színlegesség

Ha elsődleges témánk az „időhamisítás”, úgy fel kell figyelnünk az egyéb szín-leges mozzanatokra is Gergely pályája kapcsán.

A pápaság anyagi forrásait megteremtő földbirtokadományokat ugyanis nem a pápának és nem is az akkor még nem létező jogi személynek, az egyháznak juttattak, hanem Szent Péternek, akinek birtokát, a Patrimonium Sancti Petrit a pápa igazgatta. Olyan színleges eljárás ez, mint az ősi és vélhetően etruszk gyökerű in iure cessio-s átruházás (ez utóbbi egy fiktív tulajdoni per által való elidegenítés). Az etruszk eredetű igazi gladiátori játékok is csupán színleges küzdelmek voltak, s csak az italikus plebs győzel-me után, a Kr. e. II. század körül váltak véres viadalokká.

Más helyütt kimutattuk, hogy az etruszk kultúrának – mely a rómaiban is tovább élt – milyen sarkalatos jegye volt a színlegesség és a szimbólumok tisztelete. Már a város megalapítása során Remusnak meg kell halnia, mert a barázdával kijelölt szimbolikus városfalon átugrani merészelt.

Az etruszk gyökerű római hagyományok tovább élnek a római egyházban is. Vélhetően a római szertartásrendet megállapító Gergely előírásai közé tartozik az a szabály, mely azt rögzíti, hogy a mise átváltoztatási részét a papnak olvasnia kell, mert ha elvétene akár egyetlen szót is, szakrális cselekménye nem vezetne eredményre, s a szer-tartásnak azt a részét meg kellene ismételnie. E szabály a régi pogány római szertartás formakötöttségének továbbélése.

Amint idősebb Plinius írja a pogány istentiszteletekről: „azt is láthatjuk, hogy a legfőbb magisztrátusok meghatározott imaformákkal fordulnak az istenekhez, annak érdekében, hogy egyetlen előírt szót se mulasszanak vagy hibázzanak el, valaki mindig írott szövegből mondja előttük az imát…” (ld. Plinius Naturális História XXVIII. 3. 10., in. Az antik Róma napjai hivatkozott kiadás 100. oldal)

Még a pogányság közelében

Gergely korában tehát még igen erősen jelen voltak a pogány hagyományok Rómában, sőt olyannyira, hogy tovább is éltek immár a római keresztény egyház keretein belül. És e továbbélésben – továbbéltetésben jelentős szerepe volt a szertartás-rendet szabályozó és a pogány pontifex maximusi címet is magára öltő régi római patríciusnak, Nagy Szent Gergely pápának. Hiszen 400 körül, amikor a térítők a hunok bimbózó hitbuzgalmát magasztalják, Rómában még meglehetősen bizonytalan volt a kereszténység helyzete.

Amint Geréb József hatalmas munkájában Theodosiusról említi: „A népies hagyomány azt beszélte, hogy a senatusra bízta annak eldöntését, vajon Itáliában és a szomszéd provinciákban a keresztény vallás legyen-e uralkodó, s hogy a szavazatok többsége a pogányságot elvetette. Halála után (395. januárius 17.-én) a pogányok mindazonáltal apotheosisban részesítették, amint ezt nemcsak Claudianus, a pogány rhetor-költő, hanem egykorú föliratok is bizonyítják.” (ld. Geréb J.: A rómaiak története, Franklin-Társulat-Révai Testvérek, Budapest, 1899., 617. oldal)

Vagy amint Kenediné Szántó Lívia rámutat: „Hogy a Disciplina Etrusca még a korai kereszténység időszakában is mennyire eleven volt, annak bizonyítéka, hogy i.sz. 408-ban, mikor a nyugati gótok Rómát ostromolták római feljegyzések szerint etruszk villámjósok ajánlották fel segítségüket.” (ld. Kenediné Szántó Lívia i.m. 56. oldal)

A 24. órában

Gergely tehát lerakta ugyan a keresztény középkor alapjait, ám családi és nemzeti hagyományai, illetve egész műveltsége a pogány antik korhoz kötik őt. Egy hanyatló nagy kultúra utolsó tanúja ő, akit éppúgy taszít korának dekadens léhasága, mint kb. hatvan esztendővel korábban rokonát, a szintén az Anicius nemzetségből származó rendalapító Szent Benedeket. Gergely csak azt kívánja átvinni Róma hagyományaiból az általa teremtett, de nélküle is valamiképp beköszöntő új korszakba, amit arra érdemesnek gondol. Ezek közül a legfontosabbak: az Imperium Romanum eszméje (tanúsítja ezt az egyik, ha nem a „legimperialistább” római császárral összefüggő Gergely-legenda, mely arról szól, hogy „Gergely a Szent Péter templomban Traianus császár miatt sír, akinek szelídsége ellenére a tisztítótűzben kellett szenvednie. Egy hang jelentette Gergelynek, hogy a császár kiszabadult.”, továbbá az ezzel kapcsolatos ábrázolási forma, amelyben a birodalom határait véres háborúkban kiterjesztő uralkodó a következőképpen szerepel együtt a szent pápval: „a megszabadított római császár, Traianus, akit Gergely felemel” /ld. Szentek lexikona, hivatkozott kiadás, 116. és 117. old/.)  a pontifikátus valamint a régi szertartások formalizmusának szakrálitása. Ehhez a hagyatékhoz többé-kevésbé már hozzátartozik maga a kereszténység is. Mindezt vállára véve úgy próbálja átvinni az új kor túlsó partjára, mint a legenda szerint Szent Kristóf a gyermek Jézust.

Gergelynek azonban, aki Rómát éppúgy át akarta menteni, mint a keresztény-séget, látnia kellett azt is, hogy hazáját népek tengere veszi körül, s hogy talán már maga az idő is túllépett eszméin.

A gót származású II. Bonifác személyében 530-tól 532-ig – tehát Atalarich uralkodása idején – már a római egyház is egy homo novus vezetése alá került. Ráadásul ennek pápasága alatt vezették be az új, Krisztus szerinti időszámítást. (ld. Gergely Jenő i.m. 48. oldal), melynek alkalmazása azonban később vált általánosan elterjedtté. Mintha mindez egy új kor nyitánya volna, s Rómának, a birodalomnak végleg bealkonyulna.

Nagy Szent Gergely több mint valószínű „hun-fóbiájáról” már tettünk említést. Ezt pedig csak növelhette, hogy a VI. századra a római elem nem csupán katonai tekintet-ben látszott alulmaradni a hunokkal, illetve hun-utódokkal szemben, hanem szellemi-spirituális téren is. Hiszen II. Bonifáccal nem csupán egy „gót” került a pápai székbe, de egy egészen új szellemiség is: a pápaság eladdig áttekinthetetlen viszonyait őtőle kezdte felváltani a rendszeresség, a kiszámítható működés. (Hogy II. Bonifácra valami miatt neheztelhetett az őt követő kor katolikus egyháza, jól mutatja, hogy ő a legelső pápa, akit halála után nem avattak szentté, noha ez őelőtte századokon át szinte hivatal-ból járt a Péter-utódoknak; ld. Gergely J. i.m. 424-425. oldal.)

De kinek a munkájára támaszkodott II. Bonifác? Ki volt az, aki a Krisztus szerinti időszámítást kialakította, s akinek munkája megalapozta egy új rend – sőt a rend – meg-teremtését az egyházban? E személy nem más volt, mint Dionysios Exiguus, egy görögös-latinos név alatt meghúzódó homo novus. Amint a Pallas írja: „D. Exiguus (a kicsi) mely melléknevet nem kis alakjától nyerte, hanem alázatos szerénységből viselte. Scitha származású (…) szerzetes volt, ki Gelasius pápa halála után (496) Rómába ment s ott élt – egy ideig dialektikát is tanítva – egész haláláig, 536-ig.” (ld. Pallas: Dénes címszavát; a Dionysios címszó a Dénesre utal vissza)

Ez a szkíta szerzetes az Al-Duna vidékéről származik, s állítólag itt is számította ki Krisztus születésének évét. De mit keresett az Al-Dunánál egy szkíta 500. körül, tehát a hun birodalom állítólagos bukása után kb. 30-40 évvel, illetve a bolgárok ugyanitt történő megjelenése előtt több mint száz évvel? A szkíta (ha tetszik hun) Dionysios Exiguus al-dunai felbukkanása inkább arra enged következtetni, hogy a „hun-maradé-kok” nem vert seregként széledtek szerte, hanem oly jelentős számban maradtak az Attila által egykor birtokolt területeken, hogy közülük tudós egyházi emberek is kikerül-tek, kikerülhettek. Statisztikailag ugyanis kizárható, hogy Attila hun-szkíta népéből mindössze egyetlen ifjú maradt volna hátra, s az – szkíta identitását megtartva – az egyik legjelentősebb egyháztörténeti személyiséggé vált.

De lássuk tovább a Pallast idézve, mit köszönhet az Egyház ennek a derék szkíta szerzetesnek: „A latin és görög nyelvben egyaránt jártas szerzetes több görög egyházi munkát fordított latinra. De főleg két dologgal örökítette meg nevét:

1. Ő volt a mai évszámításnak, mely szerint az éveket Krisztus Urunk születésétől számítjuk kezdeményezője.

2. Ő volt az egyházi jogforrások első rendszeres összegyűjtője a latin egyházban. István salonai (damát) püspök számára lefordította az 50 apostoli kánont, valamint a IV. században tartott 7 görög zsinat határozatait, ezekhez csatolta az afrikai zsinatok határozatait. Ezen első gyűjteményét még egyszer átdolgozta, s ezen javított átdolgozásban közli a 419. tartott afrikai zsinat összes határozatait. Később Julian római pap buzdítására összegyűjtötte Siriciustól II. Atanázig (384-498) a római pápák decretumait. E két munkája később összefűzve, mint az egyházi jog első rendszeres gyűjteménye, nagy tekintélynek örvendett a latin egyházban.” (ld. Pallas ugyanott.)

Látható tehát, hogy az egyházi jog megalapítója egy homo novus, történetesen egy szkíta tudós volt. E körülmény is ugyancsak fájó lehetett annak a római Gergelynek, aki a jogot kifejezetten római művészetnek tekinthette.

Hunok, gótok, szkíták mindenütt: a világi hatalomban, Róma püspöki székében, s a tudományban. Itt határozott cselekvés szükségeltetik.

Még csak kb. 60 évre tekintett vissza az új időszámítás, (melynek napi alkal-mazása ekkor nem volt még szokásban) amikor Róma egykori prefektusa, Gergely került Péter apostol trónjára.

Az avaroknak nevezett és Attila népétől nemigen különböző csapatok azonban már kb. húsz éve látogatják Európát, s félő, hogy a „bolgárokkal”, illetve az Ibérián lévő „nyugati gót” maradványokkal egyesülve Itáliát veszik célba. A keleti gótként emlegetett Theodorich Ravennájában Amalasuntha és Athalarich halálával alig több, mint ötven éve üresedett meg Itália királyi trónja.

Bizánc kilátásai sem jobbak. Az Al-Duna közelségében maradt, magukat szintén Attilától eredeztető bolgárok az „avarokkal” egyesülve nem sok jót ígérnek a kelet-római császárságnak.

Ha valaki, úgy egy római igazán tudja mi a jogcím. Ezt kell tehát diszkreditálni, s egyúttal a jól bevált oszd meg és uralkodj politikáját folytatni.

Érdekes egybeesés, hogy a „bolgárok” éppen akkortájt – tehát 870 körül – veszik fel a keresztséget, s kapják meg – Európában elsőként – a „nemzeti” nyelvű szertartás jogát, amikor a magyarok első támadásaikat intézik a „frank birodalom” ellen. Ez a nemzeti nyelv pedig a szláv. Irnik utódainak  „bolgár” birodalmában bizonyára számos szláv is van, de az „ogur-bolgár” birodalom egyházának nyelve mégsem az ogur, hanem a szláv lesz.

Ezzel a manőverrel

1. szembeállíthatók a „pogány” magyarok a keresztény bolgárokkal, másrészt

2. ellentét vihető a bolgár birodalom ogur és szláv elemei közé.

De térjünk csak vissza 570-590 tájára, az épp ekkor felemelkedő „avar” birodalom korába. Germániában anarchia, pontosabban már fel vannak léptetve a történelemkönyvek lapjaira az Illig által nem létezőeknek minősített frankok, kiknek tökéletesen jelentéktelen I. Chilperich királya ekkortájt uralkodik (561-584). Nagyjából ez, illetve a közvetlenül ezt követő kor a legsötétebb középkor.

Ibériában a „gótok” első nagy dinasztiája már kihalt. És e helyen szükséges megtennünk egy fontos megjegyzést. Ha valóban 300 évvel „állították át” a naptárat, úgy nem lehetett elegendő mindössze 300 év történetét megírni, de a 300 évet megelőző és követő valóságosan lefolyt évszázadok eseményeit is át kellett írni, hogy a költött és valóságos események szálai hibátlanul illeszkedjenek.

Ha tehát azt látjuk, hogy a VI. század közepe táján Ibériában a nyugati gótok rejtélyes módon eljelentéktelenednek, élhetünk a gyanúperrel, hogy ez csupán a költött kort bevezetni hivatott dramaturgiai fordulat.

Amint Geréb a 300-as évek végének állapotáról írja: „Hunok, gótok és alánok harcoltak oldala mellett gallusok és germánok ellen.” (ld. Geréb i.m. 613. oldal)

Mármint Theodosius császár oldalán együtt harcoltak a gótok és a hunok. A germán fejedelmek később is megbékéltek a hun uralommal. Mindenesetre a gótokat és hunokat a IV. század vége egymás szövetségében találja. Később a gótok körében eleven és szinte már idilli Attila emléke.

Ehhez képest a catalaunumi csatában, 451-ben egymással szemben állnak a nyugati gótok és a hunok, miközben a keleti gótok Attila uralma alatt maradnak.

Ám ne higgyük, hogy ettől a nyugati és keleti gótok ellenségek, hiszen a keleti gót Nagy Theodorik a nyugati gótok segítségére siet azok válságos helyzetében. Zavaros korszak ez – maradjunk ennyiben. Egy azonban valószínű, ha Attila utódai megjelennek a VI. század vége felé Nyugaton, úgy őket elsősorban a bolgároktól és a gótoktól kell elszigetelni.

Gergely számára szövetségesként Bizáncon kívül egyedül a gallok és a germánok maradnak, melyek közül a germánok kifejezetten bizonytalan fegyvertársak. Mindesetre csodák-csodája a „frank birodalom” éppen a gall és a germán területeken fog megszületni, míg a „gótok” lakta Ibériára utóbb rászabadulnak a mórok.

Sürgető szükség van tehát a VI. század végén egy Róma-szövetséges gall-germán koalícióra az esetleges „avar-gót” találkozás megakadályozása céljából, mint ahogyan hasonlóképpen szükség van egy „avar-bolgár” egyesülés lehetetlenítésére is.

Jöhet tehát Nagy Károly, a hitbuzgalom föllendítője, a keresztény „nemzeti” hős, mely mint frank uralkodó egységbe fogja a gallokat és a germánokat, illetve jöhet végre az időugrás.

A kivitelezés

Ha valóban volt időugrás, nem feltételezhetjük azt, hogy annak ne lettek volna diplomáciai előzményei. Arról van nevezetesen szó, hogy a germánok megtérítését célul tűző Gergely az első puhatolózó lépéseit már valószínűleg pápává választása előtt megtehette. A terv alighanem már kolostornak berendezett házában megszülethetett, a kivitelezés azonban időt igényelt, illetve egy szinte szakrális időpontot, a 600. esztendőt. Több mint egy évszázad távolából (kb. 580-at írhatunk, s Attila 453-ban halt meg) már nem lehetett oly nehéz meggyőzni az írni-olvasni nem tudó, ám komoly politikai aspirációkat dédelgető germán és gall fejedelmeket, hogy királyi népből valók, Nagy Károlyéból. Emezek valakire még emlékezhettek, más kérdés, hogy azt Attilának hívták és hun volt. De aki az emberi természet gyöngéit ismeri – márpedig Gergely bizonnyal ismerte – az tudhatja, hogy az ember a legképtelenebb mesét is elhiszi, ha az reá nézve hízelgő és terveit általa igazolni látja.

Meg lett tehát teremtve az ősi múlt, ám méltónak is kell rá lenni, meg kell keresztelkedni és a pápa hűbéreseként a koronát el kell fogadni. (Mint láttuk, Madarász Henriknek mindez „háromszázhúsz” év múlva sem kellett).

Ha az első variáció nem válik be, marad a „bábkormányzat” felállítása, egy „Együgyű”-nek, illetve egy „Gyermek”-nek a hatalomba segítése.

A hihetetlenül nagy családi vagyonnal rendelkező, patrícius Gergelynek, aki több éves bizánci tartózkodása alatt nem csak az állami élet minden csínját-bínját, de a diplomácia mesterfogásait is elsajátíthatta, nem jelenthetett megoldatlan nehézséget két korlátozot-tan beszámítható embert "királlyá" emelni két belső zavarokkal küszködő és a nomád életmódot alig elhagyott országban.

Természetesen mindezek csak feltételezések, amelyek a IV. század végének, illetve a X. század elejének gondolati összekapcsolásán nyugszanak. Ám a lényeg pontosan az – és ebben van Illignek hihetetlenül igaza -, hogy Európa e két időszaka rendkívül hasonlatos civilizációs képet mutat, melyet csupán a háromszáz év elgondolá-sa és a meggyőző bizonyítékok nélküli Nagy Károlyi–jelenség választ el egymástól.

Mármost, ha a gót II. Bonifác által bevezetett, de a szélesebb körben nem ismert naptáron igazítunk 300 évet, úgy elegendő hely keletkezik egy kitalált történelem meg-alkotására mely, mint ideológiai kapocs, tartósan Rómához fűzheti Galliát és Germániát. Britannia kevésbé érdekes, ám biztos, ami biztos, oda is egy negyven főből álló missziót küldött Gergely. (ld. Szentek Lexikona 116. oldal)

Hogy Hispánia milyen sorsra jutott zömmel ariánus „gót”-jaival, már ismerjük: a mórok martaléka lett.

Illig „kitalált középkor” elméletével, noha e sorok lejegyzésének idejéig (2002. december) nem foglalkozott még a „szaktudomány”, ám a téma végre elérte a szélesebb sajtónyilvánosságot. Párdányi Miklós történész egy népszerű lap hasábjain – elismerve, hogy Illig művét nem olvasta – elmondta mindazt, amit a teória ellen általában fel szoktak hozni. Mint megjegyzi:

… egy ekkora svindlihez annyi dokumentumot kellett volna egymással keresztbe-kasul egyeztetni, olyan átfogó és tökéletesen szervezett, egész Európát behálózó hibátlan akcióra lett volna szükség, ami gyakorlatilag nem kivitelezhető. Tény, hogy a középkor korai szakasza a hamisítók virágkorának számít, ám ilyen összefüggő rendszert nem hozhattak létre az egymással gyakran homlokegyenest ellentétes érdekű európai hatalmasságok írnokai.” (ld. Nők Lapja, 2002. december 31., 16. oldal)

Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy Rómán és Bizáncon kívül Gergely korában nemcsak hogy európai hatalmasságok – illetve azok írnokai – nem voltak, de a mai fogalmaink szerinti Európa sem, úgy könnyen beláthatjuk, hogy a fentebbi ellenvetések a legcsekélyebb mértékben sem cáfolják Illig elméletét. Hisz Európa csak éppen most van születőben a római birodalom romjai fölött.

Gergely idején még nincsenek európai uralkodóházak, nincsenek királyi kancellá-riák. Ezzel szemben ez az időszak az, amikor Benedek rendjének kolostoraiban „iskolá-kat, könyvtárakat, könyvmásoló műhelyeket rendeznek be.” (ld. Gergely Jenő i.m. 56. oldal) S amint Gergely Jenő mindehhez hozzáfűzi: „A szerzetességnek ezt a formáját honosította meg az egyházban Gergely.” (ld. ugyanott)

A könyvek és iratok másolására, átírására, gyártására tehát rendelkezésre állott a szükséges kapacitás, sőt a szerzetes testvérek részére kifejezetten előírt  engedelmességi fogadalom mellett.

Másfelől ha az „időugrás” Gergelyhez köthető, úgy nem is kellett túl sok iratot hamisítani, hiszen az elsőként készült valótlan tatalmú okiratok alapján állíttattak ki a későbbi, szintén valótlanságokat rögzítő iratok. S ez utóbbiak akár már teljesen jóhiszeműen is készülhettek. Inkább a múlt elrejtése lehetett a nagyobb feladat. Ám jól tudjuk a sötét középkor „századai” folyamán nem csupán a boszorkányok alatt csaptak magasra a lángok, de máglyára kerültek mindazon könyvek és iratok is, amelyeket az előbb kataló-gusnak, utóbb indexnek nevezett listákra rávezettek.

Hogy mi veszett el, s ami elveszett, mit bizonyíthatna, ma már senki sem tudja. Maradt csupán egy emlék szigorú barátokról, akik könyörtelenül és ellentmondást nem tűrően hajtanak végre egy parancsot, melynek valós okáról ma sem lehet biztos fogal-munk.

S ha azt is figyelembe vesszük, hogy Gergely idején még nem létezett a könyv-nyomtatás, s maga a kézzel előállított könyv szinte luxusnak számított, s így a könyvek, iratok mennyisége egyáltalán nem fogható mai tömegükhöz és elterjedtségükhöz, beláthatjuk, hogy nem csupán az iratok gyártása, de a régiek elpusztítása sem lehetett emberfeletti feladat. S alighanem az időben sem kellett régebbre mennie a pusztítandó iratok listájának, mint kb. 150 évre.

Ami pedig az egymással ellentétes érdekű hatalmak számát illeti, ez a gyakorlatban nem volt több kettőnél: Róma és Bizánc.

A hagyományos kronológia szerint 600-ban ugyan még nem kell számolnunk az iszlámmal, hisz Mohamed Mekkából Medinába majd csupán 622-ben fog menekülni, ám minthogy Illig elmélete közvetve érinti az iszlám időszámítást, érdekelt, s egyáltalán nem ellenérdekelt tényezőként kell számolnunk a mohamedanizmussal.

A pápák listája és egy vallomás

Láttuk tehát, hogy Gergelynek oka is, alkalma is lehetett a hamisításra, melyet azonban nem kellett, hogy bűnnek tekintsen. Most pedig tekintsük át, hogy mi módon találunk árulkodó jeleket a pápák szigorú és folyamatosnak tűnő névsorán.

Elöljáróban Gergely Jenő már hivatkozott munkáját idézve állapítsuk meg, hogy „A hivatalos egyház hosszú időn keresztül egyenesen megtiltotta a katolikus teológusok és történészek számára az egyház történetének tudományos eszközökkel és módsze-rekkel való következetes feltárását.” (ld. Gergely J. i.m. 434. oldal)

S noha mindennek indoka az egyház isteni eredetének az emberi okoskodásokkal való összeférhetetlenné nyilvánítása volt, maga a tiltás sok gyanút ébreszthet, s talán sok talányra önmagában is magyarázatot ad.

Mindazonáltal XIII. Leó pápa 1883. augusztus 18.-án De Luca, Pitra és Hergenröther bíborosokhoz intézett levelében az egyháztörténetet a pápaság történe-tének művelésére szólította fel.

Nos feloldottnak érezve magunkat is a vizsgálódások korábbi tilalma alól, lássunk néhány tényt a pápák katalógusával kapcsolatosan, s itt is csupán Gergely Jenő kiváló munká-jának idézése mellett.

Amint írja: „Az első, Rómában s a latin Nyugaton is hivatalosnak tekintett jegyzék az ú.n. Liberius-féle katalógus volt, amely Szent Pétertől Liberius pápa haláláig (366-ig) sorolta fel a pápákat. (…) A Liberius-katalógus szolgált fő forrásul az 530-tól íródó Liber Pontificalis (Pápai Könyv) szerzőinek. A Liber Pontificalis II. Bonifác pápa (530-532) idején keletkezett.” (ld. Gergely i.m. 436. oldal) Tehát a Krisztus szerinti időszámítást bevezető, gót származású pápa idején. „Tulajdonképpen ez az első pápatörténet, amely Szent Pétertől III. Félixig (526-530) tárgyalja az egyes pápák biografikus történetét.” (ld. ugyanott)

Látható tehát, hogy II. Bonifác önmagát nem foglaltatta bele katalógusába, hanem az őt megelőző pápa halálával befejezi a listát.

II. Bonifáctól azután – ismeretlen római klerikusok – tovább írták a Liber Pontificalis életrajzait, egészen V. Istvánig (885-891).” (ld. ugyanott)

Mármost ez utóbbi lista, mely ismeretlen kezektől származik, 530-tól vezeti tovább a listát 891-ig, és pont az ezen ismeretlen kezek által készített katalógus foglalja magában a 600-tól 900-ig terjedő idő jelentős részét.

A gót pápa, II. Bonifác úgy tűnik rendet kívánt teremteni, és megalkotta a Liber Pontificalist, ám az Itáliai gót uralom megszűnésével a lista vezetésében is szünet állott be. Nehezen feltételezhető azonban az, hogy a mindenre kiterjedő figyelmű, nagy egyházszervező, Gergely ne vezette volna tovább a listát saját pápaságáig. Tételezzük tehát fel, hogy volt ilyen lista. Ennek azonban 590-es pápává választásáig kellene elvezetnie. Ehhez képest rendelkezünk egy 891-ig terjedő, tehát épp 301 évvel későbbi időpontban végződő listával, melyet ismeretlen kezek írtak.

Ha azonban Gergely úgy tekintett magára, mint akinek pápaságát a saját pápasága követi, ezt a folytonosságot költői nyelven akként fejezhette ki, hogy egy esztendővel túlterjeszkedett a saját maga által alkotott 300 esztendőn.

Igen érdekes továbbá, hogy – amint Gergely Jenő írja – „A pápaság történetének „sötét századaiban”, a X. és XI. században a sorozat megszakad…” (ld. ugyanott)

Ha azonban a 300 évet és az ismeretlen kezek által lejegyzett 891-ig tartó lista zömét költöttnek tekintjük, úgy a dologban nincsen semmi különös. A furcsa éppen az, hogy a pápaság épp akkor burkolózik sötétbe, amikor Európa története kivilágosodik és épp akkor volt a pápaság fényben, tehát követhető lista birtokában, amikor Európa felett a sötét középkor honolt. A valóság inkább az lehet, hogy 366-ig, a nyugat-római birodalom viszonylag konszolidált korszakának végéig megszületett az első pápa-jegyzék. Majd Itália gót uralma alatt 530-ban ismét lefektették a listát. Ezután Nagy Szent Gergely 600 körül pótolta a pápasága kezdetéig tartó idő pápáinak neveit, és magát is feltüntetve – ám halálozási évének bejegyzését nótáriusaira hagyva – tovább folytatta a listát a trónra lépését követő 301. évig. Ezután, 891-től a 366-tól 530-ig terjedő 164 éves időszaknál nem sokkal hosszabb szünet állott be, ám ezalatt sem maradt abba a pápák neveinek rögzítése, csupán esetleg külön jegyezték a szükséges adatokat.

Noha Gergely önmagát a VII. században hagyta (halálának 604-es feltüntetésé-vel), ám alighanem megemlékezni rendelt arról is, hogy valójában ő is „járt” a X. szá-zadban, s hogy az új időszámítás szerint halálának éve 904.

Mert lássuk csak az „időugrás” 900-as fordulóját követő pápák neveit és évszámait:

- IV. Benedek 900-903

- V.  Leó 903-903

- Christophorus 903-904.

Költői és titkos önleleplezés, illetve vallomás ez a névsor. Hiszen mit is jelenthet-nek ezek a nevek?

Benedek: akinek rendjét felhasználta a mű végrehajtásához.

Leó: aki megállította a Rómába tartó Attilát, éppúgy, ahogy most ő keresztezi a honfoglaló magyarok útját.

Christophorus, vagy Kristóf: aki a gyermek Krisztust éppúgy vitte át a folyó túlpartjára egykor, mint most ő Rómát és a kereszténységet egy új korba.

Mindez, noha mélyen megindító, nem nélkülözi sem a játékosságot, sem pedig a hihe-tetlen önérzetet. De tegyük is mindjárt hozzá: méltán. Aligha volt a világtörténelemben még egy ember – Jézus Krisztuson kívül – aki magát a történelmet, s különösen egy, az övéhez képest egészen új kultúrkört meghatározóbban befolyásolt volna, mint ő.

De vallomásában még ennél is tovább ment Gergely, ugyanis az új időszámítás szerinti saját pápaságát 891-ben Formosus név alatt tünteti fel, mely a forma igéből származik. Ennek jelentése pedig alakít, idomít, formál, létrehoz, alkot.

Nos, valóban nagy művet hozott létre Szent Gergely, s hihetetlen fölénnyel és szelle-mességgel. Elannyira, hogyha a nevét viselő XIII. Gergely 1580 táján, tehát a mai naptár szerint kb. ezer évvel Szent Gergely művének létrehozása után, nem árulkodóan refor-málja a naptárt, s Illignek ez további majd 500 év után nem szúr szemet, úgy aligha tudtuk volna meg valaha is ennek a ravasz és szent római patríciusnak egykori csíny-tevését.

Ám, hogy a Vatikáni levéltárak sokáig zárva voltak, s hogy a naptárral elvileg nem foglal-kozó Nagy Szent Gergely utáni „1000.” év tájékán, és épp szintén egy Gergely refor-málja meg a Julianus naptárat, arra enged következtetni, hogy a Római Katolikus Anya-szentegyház századok óta tud a Gergely-i csínytevésről. Ám mindezt a mai Vatikánon már aligha lehet számon kérni, hisz ez valószínűleg számára is terhes örökség, amellyel azonban nem tud, mert nem is igazán lehet mit kezdenni.

S míg el nem felejtjük: sem Formosus, sem Christophorus név alatt, sem koráb-ban, sem pedig utóbb pápa nem uralkodott. Ez a kettős egybeesés azonban már aligha lehet véletlen. Olyan mintha fenntartott nevekről lenne szó.

Kivitelezés Bizáncban és árulkodó jelek

Most azonban lássuk az események bizánci vonulatát. Azt tehát, hogy ki volt Gergely bizánci cinkosa, s hogyan tudott több mint ezer esztendeig elrejtőzni. Említettük, hogy a 900-as esztendőt is magában foglaló 886-tól 912-ig terjedő időszakban Bölcs Leó volt a császár. (Lám, még egy Leó.) Az ő apja – akivel egyúttal az úgynevezett macedon dinasztia elkezdődött – I. Baszileosz (867-886) volt. Leó apja tehát egy új dinasztia megalapítója, s ebben máris érzünk valami törést. A valóságos törés azonban nem nála következhet be, hisz az ő, Baszileosz uralkodása nem foglalja magába a 900-as évet. I. Baszileosz furcsa személyét tehát most tegyük zárójelbe, s majd később térjünk vissza rá. Lássuk azonban „fiát”, Bölcs Leót (886-912).

Amint a Pallas írja:

I. Basileos császár fia (…) Sokat kellett harcolnia a bolgárok-, arabok- meg oroszokkal, kik ellen úgy védekezett, hogy egyik ellenségét a másik ellen izgatta. (…) Belkormányát sok erőszakos tett emléke homályosítja el. Az ő megbízásából készült alkalmasint a Taktika, mely fontos kútfő a görög-keleti birodalom ellenségeit megismer-teti.” (ld. Pallas Leó címszó)

A Keletrómai birodalom cím alatt az „erőszakos belkormányú” Leóról ezt írja továbbá a Pallas: „Basilios fia és utóda a hazai történelmünkben is ismeretes VI. v. Bölcs Leó (…) kitűnt tudományszeretete által, melynek emlékét a Codex Justinianus átdolgozása őrzi, míg a Taktika című hadtudományi munka is a császár saját tollából eredt…”.

Most lássuk ki uralkodott Bizáncban – Gergely papírforma szerinti kortársaként – a 600. esztendőben. Mint említettük, e személy neve Maurikiosz (582-602). Lássuk őróla mit lehet megtudni. „Maurikiosz (Mauritius), keletrómai császár Kappadóciában 539-ben született, (…) 582-ben elvette II. Tiberius császár leányát, s ő lett Kelet-Róma császára. (…) Még mint Bazileos császár íródeákja, ő állította egybe az Ourbikios neve alatt is ismeretes taktikát és stratégiát (…), Salamon (Századok, 1876., 7.) azt hiszi, hogy Bölcs Leó és Konstantinos Proph. az ő taktikáját bővítették ki …” ( Pallas Maurikios címszó)

Ennyi hihetetlen egybeesés két mondatban!

1. Maurikios még abban az évben császár lesz, melyben II. Tiberius leányát elvette.

2. Maurikios „íródeák”, tehát ismeri az okirat – így nyilván a hamis okirat – szerkesztésének minden csínját-binját.

3. Maurikios a VI. században volt egy Basileos nevű császárnak az íródeákja, holott Basileos néven Bizáncban az első császár csupán háromszáz év múlva, a IX. században fog uralkodni. S ez pedig merő véletlenségből az az I. Basileos, aki történetesen a Maurikiosnál 300 évvel később regnáló Bölcs Leó apja.

4. Maurikios nevéhez ugyanúgy egy katonai taktikai könyv kapcsolódik, mint Bölcs Leóéhoz, aki azt állítólag saját maga írta. Azonban az utóbb Maurikios-hoz kötődő taktikát más, nevezetesen Ourbikios neve alá akarták rejteni.

Józan megfontolással aligha lehet más ítéletünk fentiek alapján, minthogy a 600-ban uralkodó Maurikios és a 900-ban regnáló Bölcs Leó azonos személyek.

De lássuk, milyen körülmények között jutott hatalomra 582-ben ez az okirat-szerkesztéshez kiválóan értő Maurikios, II. Tiberius császár veje.

Amint a Pallas írja: „Tiberius (565-582) bölcsen kormányzott. Az avaroktól ugyan pénzen vette meg a békét, de Khoszrav perzsa király és annak utóda IV. Hormisdas ellen hősiesen harcolt és már úgy látszott, hogy a háborút egy csapással, a perzsa főváros elfoglalásával befejezi, midőn a táborban hirtelen elhalt. Halálos ágyán szigorú és takarékos vejét, Maurikiost (582-602) nevezte ki utódjának, ki II. Khoszravot, az elűzött perzsa királyt visszaültette trónjára.” (ld. Pallas: Keletrómai birodalom címszó)

Mozgalmas éve volt Maurikiosnak az 582. esztendő. Nősült, elvesztette apósát, s mindjárt a császári székben is találta magát. Szerencséjére az éppen győzelem előtt álló császárnak a hirtelen halál előtt azért arra még épp volt elég ideje és módja, hogy újdonsült vejét, az okiratgyártásban járatos Maurikiost utódjának megtegye.

Most lássuk hol volt, merre járt ebben az időben, tehát 582-ben Róma város hivatali idejét kitöltött prefektusa, Gergely. Amint a Szentek Lexikona írja:

579-ben apokrizárius a konstantinápolyi császári udvarban. 585-86-ban visz-szatért Rómába…” (ld. Szentek Lexikona idézett kiadás 116. oldal)

582-ben Gergely tehát Bizáncban tartózkodott, s a dátumokból azt is jól látjuk, hogy a császári udvart Maurikios uralkodásának kb. 3-4. évében hagyta el, visszatérvén Rómába.

És említsünk meg még egy érdekes egybeesést.

1. A mór stílus bizonyítható európai jelenléte éppen a Maurikios uralkodását követő kb. három évszázad elmúltával mutatkozik.

2. Maurikios (Mauritius) – neve alapján – valaminő mór vonatkozással rendelkezik.

3. Maurikios feltűnően elnézően bánik a perzsa birodalommal, mely egykor majd az iszlám egyik fellegvára lesz, s ha a 300 évet átugorjuk, már az is.

Ez a legkiválóbb alkalom tehát arra, hogy néhány pillantást vessünk az iszlám idő-számítás problémájára, illetve ezen időszámításnak a nyugatival való szinkronja kérdésére.


IV. rész: Az iszlám történetének furcsaságai

Az iszlám időszámításról

Tudvalévő, hogy a hedzsra, Mohamednek Mekkából Medinába való menekülése Kr. u. 622-ben volt. Ha tehát Gergely 300 évet „betoldott” a nyugati történelembe, úgy az iszlám országok, különösen pedig az arabok históriájában egy 300 éves fehér foltnak kellene lenni.

Illig rámutat, hogy az arab történelem 622-től kb. 900-ig – 1000-ig meglehetősen héza-gos. Szerinte a X. század előtt nem is volt arab történelem. Ám akkor miért írnak az iszlám országaiban XIV. századot, s miért nem csak XI.-XII.-et. Ha az iszlám valóban csak a X. században jött létre, tehát mondjuk „922”-ben, akkor miért költenének maguk-nak visszafelé 300 évet?

Ez különösen azért tűnik abszurdnak, mert az ő időszámításuk kezdő eseménye ez esetben azt követően következett be, hogy az órát Rómában és Bizáncban átállították.

Utólag csatlakozni egy ilyen akcióhoz azonban meglehetősen valószerűtlennek tűnik.

Nem marad más hátra, mintsem azt feltételezni, hogy a hedzsra, a menekülés nem 922-ben, de nem is 622-ben volt, hanem 322 táján.

A hedzsrától napjainkig számított tizennégy évszázad – a „fölösleges” századok törlése mellett – ugyanis csak így jön ki.

A probléma azonban az, hogy az arabokra vonatkozóan nem rendelkezünk évszá-mokkal és hozzájuk tartozó eseményekkel 622 előttről. Valaminek azonban mégiscsak kellett történnie tizennégy évszázada – tehát a „reális” számítás szerint 322. táján, tágabban mondva a Kr. u. IV. évszázadban.

Ha az adatokat nem találjuk meg az araboknál, keressük ott, ahol azok valójában lehetnek.

A kutatásnál a római történelemből célszerű kiindulni, mert a térségben ezt tekinthetjük viszonyítási pontnak leginkább. Azért is fordulhatunk a római történelem e szakaszához, tehát a IV. századhoz bizalommal, mert az adatok itt még minden bizonnyal nem meghamisítottak.

Nos, mit csinál Róma a IV. században? Többek között százados háborúját vívja a perzsa birodalommal. Lássuk tehát a perzsa birodalom történetének Kr. u. IV. századát. S csodák csodája mit látunk ott?

Amint az Egyetemes történelmi kronológia írja: „A IV. században az állam-vallásból kivált népi szekta tagjainak (vezetőjük Mazdak, akiket ezután mazdakitáknak neveztek) mozgalma…” (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 290. oldal)

Lám, első közelítésre is rögtön beleütköztünk egy vallási mozgalomba. Mármost az a kérdés, hogy – függetlenül attól, hogy a mozgalmat minek nevezi a hamisításoknak erősen kitett, és az adatokat sokszor szolgai módon átvevő történetírás – lehet-e ez a bontakozó vallási megújhodás azonos a Mohamed nevével fémjelzett iszlámmal.

Ennek a kérdésnek a megválaszolására a legjobb módszer, ha a most talált mozgalom, valamint Perzsia e korszakának folyamatait egybevetjük az iszlám világ kialakulásának menetével.

Párhuzamos történelmek

Az egybevetést az áttekinthetőség kedvéért csupán címszavakban végezzük el. Adatainkat az Egyetemes történelmi kronológia című – már hivatkozott – kiadvány közléseiből merítettük (Iránra vonatkozóan ld.: 290-291. oldal, az iszlám történetére vonatkozóan ld.: 191. laptól), illetve Germanus Gyula Az arab irodalom története, című munkájára hagyatkoztunk az eseménysor felvázolása során (ld. Germanus: Az arab irodalom története, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978., különösen 150-151. oldalakat). Kérdőjellel jelezzük azon adatokat, melyekhez vagy nem rendel dátumot a történetírás, vagy az általunk feltételezett dátumhoz csupán időben közeleső időpontot rendel.

1. a., Irán: a 300-as években az államvallásból kiváló népi szekta (mazda- kiták, vezetőjük Mazdak). A szekta céljai a katonai és papi arisztokrácia ellen irányulnak.

b., „Arab világ”: 600-as évek (622) Mohamed Mekkából Medinába menekül (hedzsra). Céljai vallásiak, morálisak egyúttal társadalmiak is. (Halála után nem sokkal kezdődik az Omajjád kor.)

2. a., Irán: a bontakozó mozgalom terjedése.

b., „Arab világ”: első győzelmek, Arábia egységesülése.

3. a., Irán: I. Kavad (488-531) kezdetben enged a mozgalom követeléseinek, s az új szektát kihasználja az arisztokrácia ellen.

b., „Arab világ”: abbászida kor kezdete? (ez ma kb. 750-re van datálva).

4. a., Irán: I. Kavad leveri a mozgalmat! (530. körül?)

b., „Arab világ”: Mu ’taszim lever egy forradalmat 830 körül.

5. a., Irán: 562-ben ötéves béke Bizánc és a Perzsa birodalom között.

b., „Arab világ”: 863-ban az arabok vereséget szenvednek el Bizánctól, amit

 vélhetően békekötés követ.

6. a., Irán: 531-579. I. Khoszrau Anosarvan

b., „Arab világ”: 872. Khoraszán uralma Perzsiában!

7. a., Irán: 588-ban Bahram perzsa vezér győz Bizáncon.

b., „Arab világ”: 890 körül az arabok Bizáncot fenyegetik.

8. a., Irán: 600 körül II. Khoszrau Parvez (590-628) átengedi Bizáncnak

Örményország nagy részét (vélhetően, hogy erejét keletre tudja összpontosítani).

b., „Arab világ”: 900 körül török hódítók a perzsiai területen, tehát szintén védekezés keleten, illetve Rúgadi „századok hallgatása” után fel-éleszti a perzsa költészetet. (Ha nincs az a 300 év, akkor volta-képp folyamatos a perzsa költészet.)

9. a., Irán: 610 körül perzsák és avarok fenyegetik Bizáncot.

b., „Arab világ”: 910 körül az arabok Thesszalonikiben, illetve a bolgárok is támadják Bizáncot.

10. a., Irán: 642. Perzsia az arab birodalom része lesz.

b., „Arab világ:” 943-ban az arabokra csapást mér Bizánc, illetve keleten a török terjeszkedik.

945. Nyugat-Perzsiát egy daylami törzsfő, Sudsa Burwajh veszi birtokba, és családja a kalifától a „birodalom oszlopa” címet kapja.

Mind Irán, mind pedig az arab világ történetének esetében látható egy körülbelül három, három és fél évszázados időszak, melyet mindkét esetben az jellemez, hogy a folyamat kezdetén egy új vallási mozgalom indul, majd a folyamat vége felé megrendül, illetve eltűnik az az állami struktúra, melynek története keretet adott a vallási mozgalomnak.

A végpontok közötti események és időpontok, illetve időszakok szintén túl nagy hasonlóságot mutatnak ahhoz, hogy mindezt puszta véletlen egybeesésnek fogad-hassuk el. Arról lehet inkább szó, hogy a történetírók egy egy-alkalommal lefutott, kb. háromszáz esztendőt átfogó folyamatot előbb mint a perzsákutóbb mint az arabok történetét beszélték el.

Nem hihetjük puszta csodás véletlennek azt, hogy a tetterőtől duzzadó és még a X. században is fiatal, 300 éves arab – pontosabban iszlám birodalom a vallás megalapításától számítva pontosan annyi idő múlva veszít hódító lendületéből, mint amennyi idő elválasztja a perzsa birodalom bukását a mazdakida mozgalom kezdeteitől.

Hihetetlen munka lehetett a történelem e megkettőzése, s nem csoda ha a fáradt históriaköltőket olykor cserbenhagyta fantáziájuk, s a történetek azonos helyzetű szakaszára már szinte azonos hangzású neveket írtak mint: Khoszrau, Khoraszán. Ugyancsak hihetetlen a perzsa költészet több évszázados némasága, mely után a perzsa líra ugyanúgy virágzik, mintha mi sem történt volna.

És még egy igen fontos dolog: az ú.n. arab építészet teljes fegyverzetében ugyanúgy látszólag a semmiből toppan elő, mint Európában az egyházi építészet. Ez utóbbinál látni fogjuk, hogy Benedek rendjének szervezésében és szigorú irányítása alatt keletkezett, ám erről majd később. Ám kevéssé hihetjük, hogy a nomadizáló arabok pusztán a semmiből teremtették meg bámulatra méltó építészetüket, s mindössze alig egy-másfél évszázaddal a hedzsra (622) után.

Inkább azt kell feltételeznünk, hogy az iszlám a perzsa építészet kész formáit reprodukálta, s alighanem a perzsa építészek közreműködésével.

Perzsia egy új vallás felé

A folyamat, mely az iszlám világ létrejöttéhez elvezetett, inkább akként alakul-hatott, hogy amidőn Perzsiában Kr. u. 226-ban, majd félezer év után véget ért a méltatlanul elhanyagolt párthus birodalom korszaka, az új perzsa birodalom súlyos identitási válsággal küzdhetett.

A párthusok hatalma Perzsiában idegen uralomnak számított, ám furcsamód a párthus uralkodók szinte jobban kötődtek a régi méd-perzsa valláshoz, mint maguk a perzsák.

A párthus uralommal való szembenállás szinte szükségszerűen vonhatta maga után a kultusszal való szembenállást is, függetlenül attól, hogy a vallás eredetileg nem párthus, hanem méd, illetve méd-perzsa volt. Ezen azonban a majd ötszáz év párthus uralom után meglepődni nem lehet. Ezalatt az elit és a kultusz többé-kevésbé eggyé forrt.

Maga a méd-perzsa vallás a legnagyobb hatást gyakorolta előbb a judaizmusra (babiloni fogság) majd utóbb a kereszténységre (különösen még az asszír birodalom korában Galileába telepített médek útján. Ld Pallas: Galilea címszó).

A párthus birodalom megszűnte után egy sajátos visszahatás érezhető, neve-zetesen a keresztény tanok kezdenek elterjedni a perzsa birodalomban.

A Kr. u. III. – IV. század a vallási szinkretizmus korszaka, melyben Mózes, Jézus és Zarathusztra neve hol összekapcsolódik, hol pedig szétválik. Egy ilyen forrongó és önmagát újra meghatározni vágyó szellemi közegben lép fel Mazdak a maga társadalmi igazságosságot is hirdető tanaival. Hogy méd volt-e vagy perzsa – nem tudhatjuk, különösen mert e két nép e korra már meglehetősen összevegyült. Azonban – mivel az ősi, zarathusztrai vallás is méd eredetű volt – feltételezhetjük, hogy ez az újító a folyamatosság jelzéseként inkább médnek vallotta magát.

Az iszlám és Mazdak kapcsolatát egyébként Germanus sem zárja ki, amint megemlíti: „Talán a perzsa Mazdak kommunisztikus tanainak híre is eljutott a Kába közelébe.” (ld. Germanus i.m. 43. oldal)

S tegyük hozzá: lehet, hogy épp arabok vitték Mazdak hírét Mekkába, hisz számos arab élt a perzsa birodalomban, mégpedig mint határőr. Amint Germanus írja:

Az arab puszta nomádjai a szűkös esztendőkben állandóan betörtek az északi termékeny területekre (…), elsősorban Bizánc és a szpasszani perzsa birodalom volt rabló kalandozásaik színhelye. A középkor nagy államainak rendes hadserege nem tudott megbirkózni a gyorslábú tevéken nyargaló, hirtelen feltűnő (…) pusztai beduinokkal. A pusztai gerillaharcosok ellen csak úgy tudtak védekezni, hogy arab törzseket telepítettek le határaikon, amelyek saját harcmodorukkal szálltak szembe a támadókkal. A bizánciak Szíriában a ghasszáni, a perzsák Hirában, az Eufrátesz mellett és Tigris folyam közén a lakhmid arabokat telepítették le.” (ld. Germanus i.m. 39. oldal)

Az arabok egy része tehát még közvetlenül Perzsiában megismerkedhetett Mazdak tanaival, melyeknek híre a sík vidéken „gyorslábú tevék” segítségével hamar eljuthatott Arábia pusztáira.

Amint Germanus írja: „Mazdak azt hirdette Perzsiában, hogy minden baj az irigység, düh, a kapzsiság szelleméből ered, ami elpusztítja az isten által rendelt egyen-súlyt. Az önmegtartóztatást, az emberi szolidaritást hirdette. Megtiltotta a fényűzést, szocialisztikus tanaiért az uralkodó zoroaszteri papok haragját vonta magára…” (ld. Germanus i.m. 440. oldal)

Szinte keresztényi tanok tehát ezek, amelyeknek azonban szociális tartalmuk okán kellett üldöztetést elszenvedniök. Ám éppúgy emlékeztet Mohamed tanaira is, mely a mekkai kereskedők és a Kába-kő kufárainak haragját váltották ki.

Mindenesetre Mazdak „hitvallását” minden bizonnyal ismerték a korabeli arabok is, akiknek ekkor – tehát a Kr. u. IV. században – vallását a Kába-kő tisztelete, a hozzá való zarándoklat, és sajátos politeizmus jelentette. Ez a pogány kor arabságának vallásossága, amely mellett a törzsek közötti vetélkedést megörökítő költészet képezte a profán kultúrát.

Arab pogány költészet?

Ám utóbb a pogány kor költészetének jelentős részéről bebizonyosodott, hogy hamisítvány.

Amint Germanus írja: „Orientalisták is felvetették a hitelesség kérdését, és selej-tező bírálattal illeték a pogány kori költészetet, de valamennyi egyöntetű hamisításnak való nyilvánítása túlzásnak bizonyult.” (ld. Germanus i.m. 34. oldal)

Nem is annyira hamisításról lehet szó, mint inkább fordításról, átültetésről, arabizálásról. Mégpedig perzsából.

Ne feledjük az arab történetírás is azzal kezdődik, hogy – amint Germanus írja -: „..Ibn Muqaffa A perzsa királyok könyvét (khudáji-náme) pehleviből arabra fordítja…” (ld. Germanus i.m 148. oldal) A legjelentősebb mohamedán költők is többnyire perzsa származásúak voltak. Hihetetlen módon fonódott tehát össze a perzsa és az arab kultúra. Talán feltételezhetjük azt is, hogy a korai, pogány arab költemények, melyek tökéletességükkel és hangulatfestésükkel oly megejtőek, perzsából lettek fordítva, s kissé talán át is alakítva.

Freud Mózes című könyvében rendkívül hihetően adja elő, hogy Mózes mint egyiptomi főpap Ehnaton halála után az Amon-papság restaurációjától tartva a zsidókhoz fordulhatott (őket „választotta”), hogy valaki az egyiptomi magasztos Aton vallást az utókor számára megmentse.

Freud nyomán szintén elgondolható, hogy a méd Mazdak, a zoroaszteri papságtól tartva elhagyta szülőföldjét, a határvidéken élő arabokhoz és a társadalom legalján tengődő perzsákhoz ment, s megkezdte térítésüket egy magasztos Isten nevében. Ezek Mazdakot, a nagy vallásalapítót talán úgy hívták, hogy a Nagy Méd, vagyis Maha-med. Tehát hasonló szóösszetétel szerint, mint a Mahabharata, mely Nagy Bharata-t jelent. (ld. Pallas Mahabharata cím) Ez a név változhatott utóbb Mohammeddé, melynek mai magyarázata: Nagyon Dicsért. (ld. Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, Gondolat, Budapest, 1987. 373. oldal)

De lássunk egy úgynevezett pogánykori arab verset Sanfara-tól, az Az arabok dícsérete címűt:

Fel hát, anyám fiai, fel hát, s kantározzatok!

 Más nép közé vágyom én, itt hagylak már benneteket.

A szükség parancsol, míg fenn ragyog a holdvilág,

s riadóra meghúzzák a hevedert s nyergeket.

Van a földön zúg, ahol bántalom nem ér kegyest,

aki gyűlölettől fél, ott tanán meghúzódhatik.

(ld. in: Germanus i.m. 37. oldal, Jékely Zoltán fordítása)

Ezt a pogánykori arab verset akár a zoroaszteri papság elől menekülő Mazdak is írhatta volna. Hiszen miféle kegyes-ről és kegyességről írna egy pogány arab? És miféle más nép közé vágyik a lírikus? Ha e verset nem mint pogány arab költeményt, hanem mint a mazdakita líra egy darabját szemléljük, már sokkal érhetőbbé válnak sorai.

Vagy vegyük ezt:

Három hű társam marad,

 kárpótlásul több se kell:

 bátor szívem, villogó kardom, nagy erős íjam,

 hangja pengő-pattogó, fája csupa drágakő,

 mestermű ez, kész remek,

 s rajta széles vállszíjam.

(ld. ugyanott)

Itt tehát a pogány költő fegyvere a művészien kidolgozott íj. Ám amint Germanus írja:

…a beduin arabok felszerelése, harcászati tudása jelentéktelen volt…”(ld. Germanus i.m. 51. oldal) Vagy máshol, amikor az abbászida idők hadseregéről ír: “Az arabok csak lándzsát hordhattak…” (ld. Germanus 91. oldal) És nyilván azért, mert a nyilazás külön, jól begyakorlott technikát, sajátos kultúrát kívánt. Ezzel szemben a türkök, magyarok, párthusok, tehát az ázsiai, közép-ázsiai népek nagy jártassággal rendelkeztek az íjak készítésében és katonai alkalmazásában is. Feletébb gyanús tehát, ha egy pogány arab költő oly lelkesedéssel beszél az arabok által hagyományosan nem alkalmazott íjról, mint az idézett vers szerzője.

A pogánykori arab költészet hitelesnek tekintett része is valószínűleg perzsa előképekre tekint, s talán éppen a mazdakita mintákra.

Bizonytalanságok és egy valószínű eseménysor

Mohamed életét és származását már azért is nehéz megítélnünk, mert amint Glasenapp említi: „Mohamed próféta életét számtalan híve írta meg (…) A számukra legértékesebb, mert legelfogulatlanabb, Ibn Iszhák (Iszhaq) (+ 768) műve. Ez csak Ibn Hiszám (+ 834) feldolgozásában és a Tabarí (+ 923.) krónikájában található kivona-tokban maradt fenn.” (ld. Glasenapp i.m. 371. oldal)

Tehát Mohamed számunkra ismert legkorábbi életrajzai a próféta kora után két-háromszáz évvel keletkeztek. Hasonló a helyzet a Koránnal is, melyet – ugyan nem ennyire későn, de – csupán a próféta halála utáni időkben jegyeztek le.

Figyelemmel mindezekre, valamint a késői perzsa és a korai arab történelem feltűnő hasonlóságára, igen valószínű, hogy itt csupán egyetlen folyamattal állunk szem-ben, ám két név alatt. Mazdaknak, a „maha méd”-nek tanításai alighanem termékeny talajba hullottak a perzsa határt őrző arabok körében, s talán a legszegényebb perzsák között is. Amikor ezek forradalmi szervezkedésüket megkezdték kb. 150-200 évvel Mazdak- (Mohamed) halála után, - kb. 490-530-ban I. Kavad engedett nekik, hogy az arisztokráciát gyengítse, majd a mozgalmat leverte. Hogy a felkelés vallási megerő-sítését tompítsa – kifogva a szelet az ellenfél vitorlájából – államvallássá tehette Mazdak vallását (az iszlámot?).

Ez a „vallás váltás” a hivatalos történetírásban későbbre téve, mint arab hódítás jelenik meg. És itt eljutottunk a dzsihad problémájához. E fogalmat hol egyszerűen szent törekvésnek, hol pedig szent háborúnak magyarázzák. Az mindenesetre vitán felül áll, hogy az iszlám öt parancsában ez eredetileg nem szerepel.

Mikor és miért válhatott tehát a dzsihád a mohamedanizmus részévé? Alighanem akkor, amikor szükségessé vált az arab nép fegyverbe szólítása. Ez pedig 600 körül lehetett, illetve kicsit előbb.

Maurikios kelet-római császár – aki a mór és arab ügyeknek szakértője lehetett – valószínűleg szívesen vette, hogy a már iszlám hitű perzsa birodalom irdatlan arab tömegével nem őfelé, hanem Hispánia irányába kezd terjeszkedni. Ugyanígy jól jöhetett Gergely pápának is az, hogy a hispániai „nyugati gótok” ereje saját földjükön kötődik le, s nem marad erejük és figyelmük arra, hogy az „avarokkal” (magyarokkal) az egykori hun birodalom emlékét felidézve összekössék katonai teljesítő képességüket.

Bizánc és az arab birodalom különös kapcsolatát sejteti az is, hogy az emberi-, illetve állatábrázolás tilalmát az iszlám éppen akkortájt vezeti be, amikor Bizáncban épp dúlt a képrombolás.

Az iszlám tehát a legnagyobb valószínűség szerint iráni, méd-perzsa eredetű vallás, mely azonban kezdetben leginkább a „tabula rasa” arabok körében terjedhetett el. Később – mindenféle fegyveres hódítás nélkül – ugyanúgy vette birtokba szellemileg a perzsa birodalmat, mint aztán uralomra jutott az Észak-Perzsiát meghódító törökök körében.

Hogy az iszlám Mezopotámia környékéről terjedhetett el, valószínűsíti egyrészt az „ansar” kifejezés is, mely a Mohamednek segítő emberek jelölésére szolgál az iszlámban, ám amely a mezopotámiai Enuma elis eposzban a segítő égi lényekre vonatkozik. S amint a Pallas említi, az iszlám Megváltó fogalma, a Mahdi is Perzsiából veszi eredetét. Az iszlám arab eredetével azonban más vonatkozásban is problémák mutatkoznak.

A hivatalos történetírás szerint az arabok 635 és 650 között elfoglalták Perzsiát. Ennek részleteiről – tekintettel a korai arab történelem késői és hézagos írásba foglalására – semmi bővebbet nem tudunk. A hódítás állítólag oly valószínűtlen lendülettel folyt, hogy még a VII. században az arabok kezére került a Perzsiától jóval észak-keletre fekvő mai üzbegisztáni terület is. E vidék az Aral-tó és a Kínába is átnyúló Pamír-hegység nyugati nyúlványa közt terül el. Üzbegisztánt Arábiától a Perzsa-öbölön, valamint Mezopotámia termékeny síkságán túl a következő vidékek választják el: a Zagrosz-hegység, az Iráni-felföld, Afganisztán roppant hegyes vidékei, hogy csak a legjelentősebb tájakat említsük.

Ehhez képest azt kell feltételeznünk, hogy a sivatagi beduin arabok a legnagyobb biztonságban és rátermettséggel voltak képesek harcolni és hódítani a hegyes vidékeken is, hogy végül Üzbegisztán területét is elérjék.

Ezt a feltételezésünket azonban sajnálatosan nem támasztja alá Ibn Khaldún, az arabok talán legnagyobb történetírója. Bevezetés a történelembe című hatalmas mun-kájának 24. fejezete ugyanis a következőket írja: „A beduin (arabok) csak a sík vidéket tudják uralni. Ez amiatt van, mert vad természetüknél fogva rabló és garázdálkodó nép-ség. Elrabolnak mindent, amire csak rá tudják tenni a kezüket, közben kerülik a harcot és a veszedelmet, és sietve visszavonulnak legelőikre a sivatagba. Nem kezdenek támadást, és nem harcolnak csak akkor, ha magukat kell megvédeniük. Minden erő-dítményt vagy nehezen megközelíthető helyet otthagynak a könnyebb kedvéért, s nem támadják meg. Azok a törzsek, amelyeket nehezen megközelíthető hegyek védenek, biztonságban vannak pusztításuktól és garázdálkodásuktól. Ők ugyanis nem másznak meg miattuk dombokat, nem vállalnak nehézségeket, s nem teszik ki magukat vesze-delemnek.” (Ld.: Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, Budapest, 1995., 161-162. oldal., fordította Simon Róbert.)

Mindezeket Khaldún a XIV. században írta le, azonban jellemzése alighanem még jobban ráillhet a VII. századi beduin arabokra, akiket még nem hevíthettek állító-lagos „nagy hódításaik” emlékei sem. Ilyen – a hegyes vidékek nehézségeitől irtózó – arab népesség kelt tehát át állítólag a Zagroszon, Irán hatalmas hegyein, csakhogy Üzbegisztán sivatagos vidékét elérje. Ez több mint nehezen hihető.

Hogyan jutott akkor azonban el az iszlám Iránba, majd a mai Üzbegisztán területére? Hiszen eljutott, mert ma is az iszlám e vidék uralkodó vallása. A leg-valószínűbben úgy „került” ide, hogy nem az arabok földjén, hanem az egykori perzsa birodalom területén született.

Érdekes adalék ehhez, hogy állítólag Szamarkandban, Üzbegisztán egyik legősibb városában van Mohamed próféta unokatestvérének a sírja.

Amint a Bakcsi György vezette szerzői csoport által írt Szovjetunió című munka írja:

A legenda szerint itt van Kusszamnak, Abbasz fiának , Mohamed próféta unoka-testvérének a sírja. Halálának körülményeit a legendák különbözőképpen mondják el. A legelterjedtebb változat szerint Kusszamot imádkozás közben ölték meg: levágták a fejét. Ő azonban folytatta az imádkozást, majd a hóna alá csapta a fejét, és lesétált abba a mély kútba, ahol most a sírja van.” (ld. Szovjetunió, Panoráma, Budapest, 1979., 725. oldal – Szerzői munkaközösség vezetője: Bakcsi György)

De ki, és miért végezte volna ki egy győzedelmes vallás alapítójának vérrokonát? Ha Kusszam Mohamednek unokaöccse volt, úgy kivégzése érthetetlen. Ha azonban annak a méd-perzsa Mazdaknak volna a rokona, akit magát is kivégeztek, úgy Kusszam halála is érhetőbb már.

De van még egy igen érdekes mozzanat Kusszam sírjával kapcsolatban. Amint a Bakcsi által szerkesztett munka írja: „A tudósok feltételezik, hogy ezen a helyen már az iszlám előtt olyasvalakinek a sírja volt, akit a helyi lakosság tisztelt, s hogy a sír kultuszát később „helyettesítették be” a mohamedán szenttel.” (ld. Szovjetunió hivatkozott kiadás, 725. oldal)

Kusszam alakja mögött tehát éppúgy felsejlik egy iszlám előtti személy, mint Mohamedé mögött Mazdak.

Ez is arra enged következtetni, hogy nem a hegyektől iszonyodó arabok vitték a mohamedán hitet Közép-Ázsiába, hanem a méd-perzsa gyökerű mazdakizmus vált utóbb arab nyelvű vallássá. Igencsak érdekes továbbá, hogy a szunnát elvető és csak Mohamed tanítását követő, tehát voltaképp fundamentalista síita irányzat éppen Irán-ban és nem Arábiában vált honossá. (ld. Hunyadi László: A világ vallásföldrajza, Végeken Kiadó, Budapest, 1995., 250. oldal)

 Az iszlámnak e vonulata szerint a Mohamedtől való vér szerinti leszármazás (de legalábbis a prófétával való vérrokonság) adja meg a vallási vezetés legitimitását. Számukra az Omajjád-dinasztia uralma törvénytelen volt, s Alit, Mohamed unokaöccsét és vejét ismerték el hiteles vezetőnek.

Később az iráni abbaszidák is Mohamed vérrokonára, Abbasz nevű nagybátyjára, a tőle való leszármazásra hivatkoztak uralmuk igazolásaként. Látható tehát, hogy Mohamed rokonai, Ali, Abbasz, Kusszam mind az egykori perzsa birodalom területén, vagy attól északra tűnnek fel, nem pedig Arábiában. Az arabizálódott mohamedanizmus mit tehetett ezek után mást, mint kétségbe vonta azt, hogy a síitáknak bármi közük is lenne az időközben arabbá előlépett Mohamedhez (Maha-médhez?), s annak ugyancsak arabbá nyilvánított rokonságához. Amint Ibh Khaldún megjegyzi: „Hogyan is tartozhatna al-Abbas bármelyik unokája a síitákhoz?” (ld. Ibn Khaldún i.m. 139. oldal)

 Igen árulkodó továbbá az is, hogy a Mohamedtől való vérszerinti leszármazásra hivatkozó másik dinasztia, a fatimidáké sem Arábiában, hanem a mai Tunézia területén, a hajdan volt Karthagó közelében tűnik fel, meglehetősen homályos körülmények között, s ráadásul csak Kr.u. 909-910. körül. (ld. Pallas Fatimidák címszavát)

A Mohamed-Mazdak párhuzam, a Kusszam féle sír szamarkandi helye, valamint a „mögötte” megbúvó előkép, az abbaszidák keleti uralma, a hagyományhű síiták iráni jelenléte, a hegyes terepektől irtózó beduinok üzbegisztáni hódításának valószínűtlen-sége tehát mind-mind arra mutat, hogy a mohamedán tanok bölcsője inkább az egykori perzsa birodalom környékén keresendő, mint Arábia sivatagaiban. És itt még nem is szóltunk a szintén üzbegisztáni Buharáról, melyet Vámbéry egyenesen az iszlám Rómájának nevez, szemben Mekkával és Medinával, melyek szerinte Buharához képest csak másodlagos kultuszhelyek. (ld. Szovjetunió c. hivatkozott kiadás, 729. oldal)

Mekka és Medina szerepe azért felbecsülhetetlen, mert az iszlám általuk töltekezett egyrészt judaista hagyományokkal, másrészt sok késő hellenisztikus-antik gondolattal, illetve azért, mert az iszlámról alkotott nyugati képet nagyban a mekkai-medinai arab mohamedanizmus alakította ki. E kép azonban inkább elfedi mintsem felfedi az iszlám lényegét és eredetét.

A méd-perzsa Mazdak fellépésétől (Kb. Kr. u. 322.) az arab terjeszkedés megtorpanásáig (kb. Kr. u. 920-950-ig tartó) – a hagyományos történetírás szerint kb. hatszáz, valójában háromszáz éves folyamatnak tehát a következő állomásai lehettek.

1. Mazdak fellépése és elsősorban arab követőinek korai működése.

2. A mazdaki tanok fokozatos arabizálódása. A perzsa kultúra arabok általi átvétele.

3. Forradalmi megmozdulások mazdakita szellemi vezetéssel.

4. A forradalom leverése és a nyelvileg is arabizálódott Mazdak-i vallás uralomra jutása Perzsiában (abbaszida kor).

5. Az arab és perzsa kultúra szimbiózisa. A művelődésnek – a Korán arab nyelve által és okán – elsősorban arab nyelvűvé válása, megőrizve azonban – elsősorban a költészet terén – a perzsa nyelvet is. Egy utolsó perzsa-arab hódító lendület a Nyugat felé.

6. Perzsia két tűz közé kerülése: délnyugat felől a felbátorodott arabok terjeszkedése, északkeleti irányból a török hódítók érkezése.

Amikor Gergely és Maurikios uralkodnak, az arabizálódott perzsa birodalom épp utolsó, nyugat felé irányuló nekifeszülésére készül. Ennek levezetésére tökéletesen megfe-lelőnek tűnik, hogy – talán egyfajta alku keretében – a terjeszkedési törekvéseket az egykori római birodalom számára már amúgyis elveszett Hispánia irányába tereljék. Itt ráadásul a „nyugati gót” királyság maradványainak léte amúgyis azzal fenyeget, hogy e maradékok megerősödve – esetleg az avarokkal-magyarokkal szövetkezve – utóbb Itáliát és Bizáncot veszélyeztetnék.

Ez az eljárás tökéletes összhangban volna Maurikios – Bölcs Leó taktikájával, hisz – amint a Pallast idézve mondtuk – Bölcs Leó védelmi metódusának alapját az képezte, hogy ellenfeleit egymás ellen kijátszotta.

Az arabizálódott Perzsiára tehát átmenetileg szükség volt. Így mindjárt érthetővé válik az is, hogy Maurikios miért ültette vissza trónjára a már elűzött perzsa királyt.

Ám a hispániai invázió után sem Bizáncnak sem pedig Rómának nem fűződött többé érdeke Perzsia további fennmaradásához, s az egykor volt nagy birodalmat sorsára engedték: bekövetkezett az arab-török osztozkodás Perzsia hagyatékán.

És engedtessék meg még egy közbevetés. Már jóval e fejezet lezárása után ötletszerűen belelapozva Fodor István Kazárok és Kabarok című tanulmányába, a következő - mellékesnek tűnő - közlés bukkant elő: „640 körül az arabok elfoglalták és kifosztották Örményországot…” (ld. in: Magyarrá lett keleti népek, Szerkesztette: Szombathy Viktor és László Gyula, Panoráma, Budapest, 1988. 71. oldal)

Ha gyanúnk igaz, hogy a történetírás az arabok történetének első három évszázadaként a perzsák történetének utolsó három évszázadát adja elő, úgy 340 körül a perzsáknak is meg kellett támadniuk – mégpedig győztesen – Örményországot. S amint a Pallas Örményország címszavánál írja is: „…Khoszrovnak uralma alatt azonban a perzsák ismét betörtek az országba s Diránt (345-355) legyőzték.” (ld. Pallas, hivatkozott cím)

Világos tehát, hogy a történelem legnagyobb csodájaként a perzsa és az arab birodalom háromszáz éves időeltolódással tökéletesen párhuzamos módon győz, illetve veszít mind a nyugati, mind pedig a keleti végein.

A Korán nyelve

Az irodalomtörténetből jól ismerjük azt a jelenséget, hogy egy nyelvben az a nyelvjárás lesz az „irodalmi nyelv”, amelyen egy kiemelkedő irodalmi alkotás meg-születik. Így volt ez Dante Komédiájával is. Az azonban teljességgel ismeretlen, s egyúttal életszerütlen jelenség, hogy egy jelentős irodalmi alkotás oly „nyelvjárásban” íródjék, amelyet soha senki nem beszélt. A Koránnal pedig – bármily furcsa – ez a helyzet.

Amint Simon Róbert írja a Korán világa című munkájában: „…a Korán lényegében a költői koiné nyelvén készült (…) A nyelvészeti kutatások valószínűsítették, hogy a költői koiné is már egy hosszabb folyamat során kialakult mesterséges nyelvnek tekinthető, amelyet ebben a formában egyetlen törzs sem beszélt, ám mindegyik megértett.” (ld. Simon Róbert A Korán világa, Helikon Kiadó, Budapest, 1987., 493. oldal)

Hogy a pogánykori arab költészet számos – majd a legtöbb – darabja hamisít-vány, illetve perzsából való fordítás, azt Germanust idézve már említettük. A Korán nem létező nyelvjárása is ugyancsak arra mutat, hogy a mű nem az élő arab nyelv közegében született. Egyáltalán nem lehet tehát kizárni azt, hogy az arab nyelvű Korán csupán fordítása, átültetése egy eredetileg más nyelvű, esetleg éppen méd-perzsa alkotásnak.

E gyanút erősíti mindaz, amit Goldziher Ignác említ. Amint írja: „Gyakoriak a perzsa idegen szavak a korában is. Perzsa elnevezésű ruhákba és ékes szövetekbe öltözteti Mohammed képzelete a földi kínlódásért a paradicsomban gyönyört és elégtételt élvező igazhitűeket. Még az édeni bort is perzsa elnevezésű serlegekből (melyek neve a török révén hozzánk is eljutott: ibrik) szörpölteti velük. Hogy Mohammed tana a végső dolgokról (eszkhatológia) telis-teli van perzsa elemekkel, az kezdettől sem kerülhette ki az iszlám kutatóinak figyelmét.” (ld. Nagy Képes Világtörténet 4. Kötet, Franklin Társulat – Révai Testvérek, Budapest, 1900., 605. oldal, Az iszlám című rész, írta: Goldziher Ignác)

Goldziher kiváló tanulmányában még hosszasan sorolja az iszlám azon elemeit, melyek eredetüket a perzsa kultúrkörből veszik. Ami az iszlámot az arabsághoz köti voltaképp két tényező:

1. a Korán nyelve,

2. Mohamed genealógiája.

A Korán nyelvével és fogalmaival kapcsolatosan láthattuk azonban, a szent könyv meglehetősen szervetlenül bontakozik ki a pogány arab kultúrából. A mű nyelve egy sosem beszélt nyelvi forma, tele olyan perzsa kifejezésekkel, melyeknek arab meg-felelőjük is akadt volna, a tanítás fogalomkészlete pedig inkább a perzsa, mint az arab kultúrában gyökerezik.

A szövegben az arabokra, illetve a beduinokra való utalások pedig elárulják ugyan, hogy kik voltak az üzenet elsődleges „címzettjei”, ám hallgatnak arról, hogy maga az üzenet közvetítője személyében arab volt-e.

Amint Goldziher írja: „Midőn Mohammed mekkai polgártársai előtt a maga hirdetéseivel megjelent, nem kutatták igazságát. Elég volt nekik az ellenszegülésre ez az egy bizonyíték: „Mi apáinkat ezen az úton találtuk és mi az ő nyomdokain járunk. Hiába vetette a próféta ellenükbeVajon nem helyesebbet hirdetek-e én annál, amit apáitok követtek?” Nekik csak egy válaszuk volt: „Mi nem követünk mást, mint amit őseink.” (…) S mint mindjárt látni fogjuk, Mohammed kénytelen is volt számos engedményt tenni az arab világnézet e sarkalatos tételének.” (ld. Nagy Képes Világtörténet 4. Kötet, 592. oldal)

Rögtön ezután ismerteti Goldziher Mohamed „törzstábláját” Abd-manáf-tól. Csakhogy ez az arab genealógia is egyike lehetett azon engedményeknek, melyeket az iszlám tett az arab felfogásnak. Mohamed magasztos tanítását ugyanis nyilván könnyebben fogadták be a pogány arabok, ha a nagy prófétában legalább fajtabélijüket láthatták.

A hamis genealógiák gyártása egyetlen korban sem volt ismeretlen. Mózes zsidóságát maga Freud vonja kétségbe – s ezt nyelvészeti kutatások alapján a modern vallástörténet is többé-kevésbé már elfogadja-, Romulus latinságához is erős kétségek férnek, ám Jézussal sem áll nagyon másként a helyzet.

Amint Vermes Géza írja: „Máténál és Lukácsnál lényegesen különbözik ugyan Jézus családfája, de mindkettőnek ugyanaz a teológiai célja: hitelesíteni, hogy Jézus Dávid királytól származik.” (ld. Vermes Géza: Jézus változó arcai, Osiris Kiadó, Budapest, 2001., 226. oldal)

Jézusról is csupán annyi tudható tehát bizonyosan, hogy anyját Máriának hívták, s hogy Őt, a Megváltót mind családja, mind pedig működése Galileához köti.

Jézus nemzetségtáblájával a négy kanonizált evangélium közül kettő foglalkozik. Ezek ellenmondásai kellő kétségeket ébresztenek a Megváltó genealógiáját illetően.

Minthogy azonban mind a Koránból, mind pedig Mohamed családfájából egy „hivatalos” változat létezik, az iszlám megalapítója tekintetében az utókor forráskritikai lehetőségei viszonylag szűkösek. Arra azonban feltétlenül figyelmeztetnünk kell, hogy az egyféle genealógia nem szükségképp azonos értelmű a hiteles genealógia fogalmával.

Az omajjádok uralmát utóbb felváltó abbászidák hatalomra kerülését mindenestre egy igen érdekes eseménysor előzte meg. Mint már említettük az abbászidák mint a proféta vérrokonai, és – ennélfogva - mint legitim utódai léptek fel az arabok által választott és elfogadott omajjádokkal szemben, s uralmukat csodálatosképpen Perzsiában és a perzsa kultúra hagyományainak megfelelően szervezték meg.

Felettébb furcsa, hogy a profétának arab földön egyetlen utóda sem maradt, aki az abbászidák jogcímével a magáét szembehelyezve magának követelte volna a kalifa méltóságát.

Amint Goldziher az abbászidák hatalmát megszervezőkről írja:

E czímen már most az ő dái-jaik is bejárták az iszlám keleti tartományait, különösen a perzsa emberektől lakott Khoraszánt, ahol leginkább találkoztak az omajjádok gyűlölői és ahol sikerült is nekik titokban sok ezer embert toborozni a Hásimiták, azaz Abbászidok ügye számára. „A próféta házának jogait helyreállítani a bitorlók ellenében”, ez volt jelszavuk. A prófétának egy jövendölését terjesztették, mely szerint „majdan fekete zászlókkal előbukkannak a hívek Khoraszánból, élükön a Mahdi.” E propaganda fővezére egy Abu Muszlim nevű ember volt, kinek származását mély homály födi, de kiről biztosan csak annyit tudhatunk, hogy nem volt arab. Tevékenysé-gében nagy része volt az arabok elleni gyűlöletnek és azon iráni eszméknek, melyeket a mahdi-reménységek palástoltak.” (ld. Nagy Képes Világtörténet 677. oldal)

Amit mindebből megtudhatunk:

1. A próféta legitim utóda egy döntően perzsa lakosságú városból, Khoraszánból fog eredni,

2. Mozgalma kifejezetten arabellenes,

3. Ez az arabellenes Mahdi a próféta vérrokonának tartja magát,

4. Az abbászida Mahdi (a mahdi fogalom, mint már említettük szintén perzsa eredetű) nos a Mahdi hatalmának legfőbb propagátora az az Abu Muszlim, akiről csak az tudható, hogy nem volt arab.

Ha nem tekintenénk a Korán mesterségesen kialakított nyelvezetét, a pogány kori arab irodalom tömeges hamisításait, a Korán nyelvi és fogalomkészletének jelentős mérték-ben perzsa eredetű voltát, valamint a késői perzsa és korai arab történelem meglepő szinkronitását, már az abbászida uralom megszerveződésének körülményei, nyílt arabellenessége és a Mohameddel való vérrokonságra való hivatkozása is elegendő arra, hogy kétségeink ébredjenek Mohamed arab származása felől.

Mindez azonban igencsak arra mutat, hogy a próféta nem az arab, hanem abból a kulturális közegből eredt, melyből a Kr. u. IV. század méd-perzsa vallásalapítója, Mazdak.



V. rész: „Kik?”, „Miért?”, „Hogyan?” II.

A művelet palástolása

Az „időugrással” kapcsolatban azonban felmerül két nem csekély probléma.

1. Itália és Bizánc szélesebb néptömegeinek hogyan nem tűnt fel a „naptárcsere”?

2. Hogyan lehetett mind Bizáncban, mind pedig Rómában titokban tartani, hogy egy-egy személy (Gergely és Bölcs Leó) több név alatt uralkodik.

Az első kérdésre már Illig megadta a választ kitűnő munkájában. Az „időugrás” noha 600-ból 900-ba történt, azonban az anno Domini időszámítás okiratokon való fel-tüntetése csupán jó száz évvel később kezdődött. Az „időugrás” tehát nem a Krisztustól vezetett időszámításnak már széles körben való elterjedése korában következett be, hanem akkor, amikor az általánosan használt időszámítás még Diokletianushoz, illetve a kelet-római császárok uralkodásához kötődött.

Ami a második kérdést illeti: Rómában az egyház szigorúan titokban tudta tartani a belső ügyeire vonatkozó adatokat, tényeket. A fiktív pápalistával nem is volt több teendő, mint gondosan el kellett zárni egy időre. Három nemzedék letűnik, s a negyedik már szinte mindent elhisz, amit neki a múltról mondanak.

Hasonló a helyzet a bizánci udvarban is, ahol már Constantinus korában – amint Hahn István írja – „A császári udvartartás a társadalomtól elzárt, egészségtelen, fülledt és feszült légkörben élt.” (ld. Az ókori Róma története idézett kiadás 390. oldal) És képzelhetjük hová fejlődött a császári család társadalomtól való elzárkózása majd háromszáz év alatt, tehát kb. 600-ig.

A Szovjetunióban is jellegzetes bizantinus gyökerű jelenség volt az, hogy a nép esetleg csak napok, hetek múlva szerezhetett tudomást arról, hogy az első-titkár halott.

Az uralkodó élete vagy halála Bizáncban egészen másképp volt közügy, mint Rómában, vagy mint később a Nyugaton. S minthogy az uralkodó elsősorban csak legszemé-lyesebb környezetével érintkezett, szélesebb körben aligha tűnhetett fel, hogy Maurikios és Bölcs Leó esetleg azonos személyek.

De akkor ki lehetett I. Basileos, Bölcs Leó apja, s az úgynevezett makedón dinasztia megalapítója. Alighanem kitalált személy, akinek azonban életútját, kelet felé hősiesen harcoló képét II. Tiberiusról, Maurikios apósáról mintázták. Csakhogy amíg II. Tiberius a perzsákkal viaskodik a történetírás tanúsága szerint, addig Basileos az arabokkal való harcokban tünteti ki magát.

De mit is jelent a szó, Basileos. Csupán annyit, hogy király, fejedelem, uralkodó. Amikor tehát Bölcs Leó a bizánci trónt elfoglalja, nem mondhatja azt, hogy ő végül is Maurikios. Azt sem mondhatja, hogy Maurikios fia, hiszen feltűnő volna egy 600. és egy 900. körüli uralkodó ilyen összekapcsolódása. Ez leleplezné az egész történet-hamisítást. Azonban nem létező királyi ősre sem hivatkozhat Leó, hiszen ha az uralko-dókat nem is látja a nép, nevüket azonban ismeri. Nem létező apával előhozakodni tehát nem lehetett. Maradt tehát egy kétértelmű szó a basileos, a király, amelynek tulajdon-névi értelme is van. Amikor Maurikios Basileos fiaként Leó néven ismét trónra lépett, a legkisebb kockázattal csupán annyit mondhatott: apám Basileos volt, apám király volt! E hivatkozás mellett alighanem létezett egy Maurikiosra való utalás is, ám ennek nyomait sürgősen el kellett tüntetni.

Ismét csodás véletlen, hogy a 800-as évek vége tájt – több, mint háromszáz év után – véget ér az úgynevezett képrombolás, melynek bizonnyal nemcsak számos kép, de sok irat is áldozatul eshetett. S – amint a Pallas írta – Bölcs Leó „belkormányzatát” sok erő-szak árnyékolta be. Az ilyen kavarodások szintén tökéletesen alkalmasak nem kívánatos tanúk és iratok eltüntetésére. Ám Leó háromszáz évvel korábbi tükörképe – ott Maurikios utóda – Phokász császár is erőszakos kormányzatával tette nevezetessé magát, s e gyakorlata – igencsak anakronisztikusan ható módon – egyenesen a keresztényüldözésig is elment.

Ha a valószínűleg nem létező Phokász tetteire magyarázatot keresünk, úgy azt inkább Leónál találjuk meg, három évszázad múlva. Ha leleplező feljegyzéseket kellett összegyűjteni és megsemmisíteni, úgy e keresés fő célpontja az a keresztény egyház, mely Bizáncban is az írásbeliség elsődleges letéteményese.

A Gergely és Maurikios által végzett történelemhamisításban talán az a legcsodálatosabb, hogy olyan kultúremberek hajtották végre, akik szinte semmit nem hagytak elveszni a történelemből, hanem annak menetét – kissé átköltve, időben elhúzva és kódoltan – végül is megörökítették.

Ugyanígy kódolt formában közli a bizánci történetírás azt is, hogy Maurikios megölte apósát, II. Tiberius császárt, mégpedig úgy, hogy I. Basileost, a makedon dinasztia megalapítóját úgy állítja be, mint aki gyilkosság útján jutott a hatalomhoz. A valós Maurikios tettét tehát a költött Basileos nyakába varrja a história. És az sem lehetett véletlen, hogy a Bíborbanszületett Konstantin fölött oly sokáig gyámkodtak, s hogy a tényleges hatalmat meglehetősen későn vette a kezébe. Az átmenet évtizedeinek ugyanis zavartalanoknak kellett lenniük.

Minthogy e kis tanulmány – amely végső formájában már alighanem inkább önálló füzet alakjában lát talán majd napvilágot – messze meghaladta tervezett kereteit, a következőkben érintendő témákat már valóban csupán a lehető legrövidebben és csupán a problémák természetét vázoló formában tárgyalja.

Áthúzódó jelenségek

A Kr. u. VI. és X. századot nem csupán életrajzok, történelmi folyamatok „ismétlődései” kapcsolják egybe, nem csupán a Taktika című munka két személyhez (Maurikioshoz és Bölcs Leóhoz) való köthetősége, és nem is kizárólag a perzsa költészetben mutatkozó megmagyarázhatatlan több száz éves űr. Bizonyos társadalmi és kulturális jelenségek folyamatos stagnálásai is arra mutatnak, hogy az a három évszázad csupán papíron létezik. Elsőként vegyük talán a gregoriánt, melynek dallamait a hagyomány szerint Nagy Szent Gergely jegyeztette le, még a szertartásrend kialakításával, rögzítésével egy időben. E zene azonban mit sem változik egészen a X. századig, ahonnan kezdve hirtelen több-szólamúvá válik és utóbb némi hangszeres kíséretet is kap.

Vagy pillantsunk a római jogra, melynek történetében a Justinianus-féle kodifikáció és a Bölcs Leó korából származó magyarázatok megjelenése között nem történik semmi érdemleges, két – a Justinianus-féle anyagból készült – kivonat meg-születésén túl. Ugyanez vonatkozik a képrombolásra is, amely állítólag 118 évig tartott. Vajon mennyi kép készülhetett, ha elpusztításukhoz ennyi időre volt szükség? Lehet, hogy Bizáncban még az utcákat is ikonokkal, zománcképekkel, mozaikokkal és freskókkal borították? Ám ettől függetlenül a bizánci művészetben a tényleges űr mégis 300 év, de erről később.

Gergely még a VI. században fellép a simónia ellen, de a jelenség századokon át kiirthatatlan.

A Róma és Bizánc közötti egyházszakadás a VI. század közepén igen élesen vetődik fel, ám az ténylegesen csupán a XI. században következik be, nevezetesen akkor, amikor az európai feudális rend megszilárdulásával bizonyossá válik, hogy Rómának és Bizáncnak nem kell már egy a hun birodalomhoz hasonló méretű és erejű internacionális hatalom kialakulásától tartania. Európa immár meg van osztva és részben Róma, részben Bizánc lelki-politikai fennhatósága alá van rendelve.

És mi a helyzet a pápai hivatal befolyásával. Gergely előtt a pápai tiszt elfoglalásához bizánci jóváhagyásra volt szükség. Gergely-Christophorus után 904-től, tehát III. Sergius pápától kezdve, - amint Gergely Jenő említi a „pápai bürokrácia minden vala-mirevaló állását (…) a Szentszék régi ellensége, a nemesség kaparintotta meg.” (ld. Gergely J. i.m. 76. oldal.)

Gergely-Christophorus előtt és után tehát viszonylag gyenge a pápaság. (ld. Gergely Jenő i.m. 49. illetve 76. oldalak)

Az egyházi hatalom tényleges letéteményese Szent Benedek rendje. Ez szervezi az építkezéseket, az újkor díszleteit, ez gondoskodik a könyvek, iratok másolásáról.

Gergely zsenialitása tehát abban is áll, hogy az egyház sorsát nem bízta kizárólag a politikai törekvéseknek kitett pápaság intézményére. Benedek rendje, mint árnyékhata-lom még sokáig ott áll az egyre tehetetlenebb és gyengébb pápák mögött, ügyelve arra, hogy Róma és az Egyház szent intézményei ne legyenek végleg az enyészetéi.

„Építkezési stop Bizáncban”

Ez az igen kifejező címe az Illig mű egyik fejezetének. (Ld.: Illig i.m. 326. oldal.) De nyugodtan hozzátehetjük: Rómában is a bizáncihoz hasonló építkezési stopot tapasztalhatunk.

Illig kijelentése – nevezetesen, hogy három évszázadon keresztül szünetelt az építészet – annyira megdöbbentő, hogy az ember először el sem hiszi, s úgy gondolja, ha valamin, hát ezen – az építészet terén – biztos meg fog dőlni az elmélet. Ám a lexikon sem mond mást, mint ami éppen megerősíti Illig teóriáját.

Amint a Művészeti lexikon bizánci művészet címszava alatt írja: „bizánci művészet az ókeresztény művészet szerves folytatása (…). Központja (…) Bizantion, ahová Nagy Konstantin császár 330-ban áthelyezte a római birodalom székhelyét. (…) A bizánci művészet kezdetét ettől az időtől számítjuk, teljes kifejlődését azonban csak a 6. században, Justinianus császár uralkodása alatt érte el, mely egyben első virágkora volt (kora-bizánci művészet).

Második virágkora a képrombolás (725-843) után a makedón (867-1056) és Komnenos (1057-1204) dinasztiák idejére esik (…).” (ld. Művészeti lexikon hivatkozott kiadás és címszó)

 Ezután a lexikon hosszasan ír az V. és VI. századi emlékekről, ám furcsa mód nemcsak a bizánciakról, hanem a ravennaiakról is. Majd anélkül, hogy egyetlen VII. és VIII. századi művet említene, így folytatja: „A képrombolás után ismét nagy ütemben építkező korszak legpompásabb épülete volt az I. Basileos császár által emelt ötkupolás Neo, vagyis új templom a császári palota területén. Nem maradt ránk, de hatását számos későbbi építmény őrzi.” (ld. ugyanott)

Tehát az állítólagos képrombolás 118 esztendős időszakán túl és innen sem találunk említésre méltó emlékeket a VI. század vége és a X. század eleje között. Sőt nemcsak hogy 300 esztendeig tartott a „118” évet átfogó képrombolási periódus, de a pausa a festészeten túl alighanem az építészetre is kiterjedt. Már önmagában ez a körülmény hihetetlenebb, mint az, hogy befolyásos személyiségek történelmet hamisítottak. És csodálatosképpen mi az az épület, ami a X. század egy fontos emlékeként mindjárt a szemünkbe villan a lexikon lapjairól? Bíborbanszületett Konstantin konstantinápolyi palotája, mégpedig az összetéveszthetetlen mór, sávos ornamentikával.

Amikor a VI. századtól búcsút vettünk, egy Maurikios nevű személy ült a bizánci császári trónon. Majd háromszáz év szünet után a X. századi bizánci építészet egyik első alkotása egy mór stílusú palota. De hát miért is építene más stílusban Maurikios – (Bölcs Leó) utóda?

De mi a helyzet Itáliában a VI. századi Ravenna után? Amint a Művészeti Lexikon írja:

Ravenna és kisugárzása mellett a longobárdok építőtevékenységének csak egyetlen jelentős emlékét említhetjük a cividalei Tempiettót (762-776.) (…) E korabeli építke-zésekről különösen a centrumokban (Pavia, Cividale, Brescia) számos írott adat szól, ma is álló templomok alapításáról, építéséről. Ezek az épületek azonban nem maradtak ránk, illetve a ma állókon nem lehet kimutatni e korból származó lényeges részeket.” (ld. Művészeti lexikon, Olaszország művészete címszó)

Ezután néhány erősen átépített épület vonatkozásában kormeghatározási találgatásokba bocsátkozik a lexikon, majd így folytatja:

A fejlődés a 9. század után már folyamatosnak látszik…” (ld. ugyanott) Itáliában tehát a VI. századi ravennai csoda és a 9. század utáni – magyarán X. századi – építészet között a cividalei Tempiettón kívül nincs semmi kézzelfogható építészeti emlék, csupán olyan írásos dokumentumok, amelyek – Illig nyomán – sehogy se hozhatók összhangba a leletanyaggal, a tárgyi emlékek valóságával.

S ha meggondoljuk, hogy annak az egyetlen cividalei Tempiettónak is csupán „oklevelek” és írásos emlékek alapján ismerjük a korát, beláthatjuk, hogy egy alaposabb vizsgálat ezt az épületet is – az aacheni palotakápolnához hasonlóan – alighanem igen könnyen más korba röpítené.

Gyakorlatilag tehát építészeti űr tátong mind Bizáncban, mind pedig Itáliában a VI. és a X. század között. Majd nemcsak hogy minden folytatódik e területeken, de északon, Németországban, Franciaországban, Angliában és másutt is hirtelen hatalmas székes-egyházak emelkednek ki a semmiből. Mégpedig olyan építészeti tudásról tanúságot téve, melyről aligha hihetjük, hogy a német, francia, angol, stb. kultúrák autochton jelensége volna.

Megszületik az új Európa lenyűgöző díszlete, a románkori egyházi építészet. S hogy miért kell e templomoknak a gyakran gyér lélekszámú településeken is százak, ezrek befogadására alkalmasnak lenniük, tornyaikkal az egeket ostromolniuk? Annak az Istennek a nagyságát kell minden kétkedésen felül bizonyítaniuk, melynek tiszteletére emeltettek. Ellentmondást nem tűrő és feltétlen tiszteletet parancsoló épületek ezek, melyek puszta látványukkal kérdőjelezik meg az egykori törzsi istenek hatalmát.

S hogy kik építették e gigantikus műveket? Amint a Pallas írja:

A középkorban ugyanis, amikor különösen kezdetben papok és szerzetesek, nevezetesen Benedek rendiek, foglalkoztak az építés mesterségével, minden építés megkezdésekor és minden munka befejezésekor ájtatosságot végeztek az építő-mesterek, akik külön zárt és némi előjogokkal fölruháztatott kasztba sorakoztak. Ezt az ájtatosságot az emelendő épület közelében elhelyezett házban végezték, melyben egyszersmind szerszámaikat is tartogatták, s itt oktatták ki egymást az építés fortélyaira. Ezek az építőmesterek nem állottak a hatóságok hatalma alatt, a körükben felmerült egyenetlenségeket saját főnökeik intézték el és ezrét szabadkőműves volt a nevük, azaz olyan, aki fel van szabadítva a hatóság beavatkozása alól.” (ld. Pallas Szabadkőműves-szövetség címszó)

Megint csak Gergely kedves közösségébe, Benedek rendjébe ütközünk. A legtávolabbról sem állítható, hogy a XVIII. századi eredetű mai szabadkőművességnek ténylegesen a Benedek-rendi építők voltak az elődei, s hogy a két szervezet között akárcsak időlegesen is kapcsolat és együttműködés lett volna. Ám az bizonyos, hogy a „világi” szabadkőművesség szervezettség, s az ügyek diszkrét intézése dolgában – amint neve is mutatja – mintaképnek tekintette az egykori templomépítőket.

Az építőtestületek vezetői utóbb, kb. a XIII. századtól már inkább a laikusokból kerültek ki. Addigra azonban a keresztény Európa díszlete felépült, mely immár több száz éves múltjával és a hozzá társult ideológiai tartalmakkal irányt szabott a kontinens további folyamatainak.

Nem létező építkezési stop után következhetett tehát az építkezési bumm, mely mögött jól látható a bencés rend munkálkodása és felsejlenek a bencés pápa, a ravasz római patrícius, Gergely nemes vonásai.

És a XI.-XII. században Európa szerte megkezdik működésüket a királyi kancelláriák, melyekben készséges közreműködéssel írnak múltról és jelenről az írásbeliség letéteményesei, az egyház szolgái.

Talán még száz éve sem halt meg Gergely, amikor a gépezet már oly olajozottan működik, mintha századok állnának mögötte.

Hogy létezett az úgynevezett Constantin hamisítvány és a pszeudo Izidor-féle iratok? (Ld.: Gergely Jenő i.m. 64., ill. 75. Oldal.) Ezek leleplezésére még századokat kell várni, egészen a reneszánsz koráig.

A keresztény és a kínai időszámítás szinkronitásával kapcsolatos kérdések

Kínában egészen a XX. századig nem alkalmazták széles körben a keresztény időszámítást, mint ahogy semminemű ú.n. lineáris időszámítást sem. Minden uralkodóval új éra kezdődött, így ott az idő képzeletbeli „tengelyét” az uralkodók egymásutánjának láncolata képezi. Ez a „tengely” különösen azért képzeletbeli, mert leginkább a nyugati ember képzeletében létezik. A kínai létfelfogás, s így az idő- és történelem-felfogás nem mérhető, csupán – különbségei által – hasonlítható a nyugatihoz. Ezt az elképzelést – Spengler kifejezésével – egyfajta jelenidejűség hatja át, s helyes meg-értése nehezen kísérelhető meg a kínai – különösen a konfuciánus – bölcselet tanulmányozása nélkül.

Ami azonban az időszámítás szinkronitásának technikai részét illeti, a legjelentősebb mozzanat az, hogy Marco Polo Kr. u. XIII. századi utazásáig a Nyugatnak semmi-nemű azonosítható érintkezése nem volt a kínai birodalommal.

Illig ugyan említ Kínában talált bizánci pénzeket, azonban mind ezek, mind pedig más emlékek akkor bírnak csupán relevanciával, ha mindkét – tehát kínai és európai – oldalról egyaránt meghatározott személyekhez köthetők.

Feltéve, hogy a nyugati történelembe a 600. utáni időszakra valóban betoldottak három-száz évnek megfelelő „mesét”, úgy az európai és a kínai történelem szinkronitása a következőképp gondolandó el.

A mai nap éppeni pillanatától egészen a Kr. u. 900-as esztendőig visszamenőleg „valós időben” zajlik mind az európai, mind a kínai történelem. Így tehát pl. Marco Polo XIII. századi utazása itt is, ott is „ugyanarra az időre” tehető. A kínai történelmet a 900-as esztendőtől visszamenően is „valós történelemnek” foghatjuk fel, azonban a 900. előtti kínai eseményekkel Nyugaton a 600. előtti események vannak tényleges egyidejűségben. Magyarán pl. a 874-es santungi parasztfelkelés nem a valószínűleg sosem volt I. (Német) Lajos (843-876) karoling király uralkodásával volt egy időben, hanem Nagy Szent Gergely VI. századi működésével. (Gergelyen kívül más példát azért nem hozunk fel, mert – noha az „idő” ekkor már „valós” a Nyugaton, de – a szereplők zöme még és már alighanem fiktív, de legalább is nevében vagy működésében meghamisított.)

Illig említ egy 751. körüli ütközetet Talasnál, melyben egyebek mellett kínaiak és arabok is összecsapnak. Ez a 751-es dátum azonban – minthogy 900 előtti – valójában 451 körüli eseményre utalhat. Ám már Germanust idézve láttuk, hogy a perzsa birodalom határőrizeti feladatokra igénybe vett arab fegyvereseket, akiket vélhetően adott esetben a szükséghez képest csoportosított át. Talas egyébként Közép-Ázsiában, hagyományosan Szkítiának nevezett területen található: az Aral tótól keletre, a Szir-Darja folyótól északra, a türk népességű Kazahsztán és Kirgízia határvidékén. Külön kérdés tehát, hogy a kínaiak Talasnál egyszerűen Mohamed / Mahamed (esetleg Mazdak) követőivel ütköztek-e meg, avagy Mohamednek kifejezetten arab híveivel.

Ez a 751-re vonatkozó esemény tehát sem meg nem erősíti, sem pedig meg nem cáfolja Illig elméletét. Az igazi megerősítés az lenne, ha a kínai forrásokból olyan adat kerülne elő, amely a 900. előtti korszak valamely kínai személyiségét egy nála háromszáz évvel korábbi európaival egykorúnak tüntetné fel.

S az Illig-féle teória cáfolata is leginkább az lehetne, ha valamely 900. előtti európai személyiség kínai források alapján volna azonos korú egy olyan kínai nevezetességgel, aki a hagyományos európai kronológia szerint is kortársa volt az előbbinek. Ám minthogy az európai és a kínai történelem 900. előtti időkben való találkozásairól, kapcsolatairól nincsen tudomásunk, a keresztény és a kínai história szinkronitásának-aszinkronitásának kérdése jelenleg érdemben nem vizsgálható.



VI. rész: A „bolgár kérdés”

Bolgária hézagos történelme

Amikor a naptár-átállítás okairól írtunk kiemelt jelentőséget tulajdonítottunk Bolgária szerepének, a magyar és bolgár egyesülés lehetőségének, valamint az ebből – Rómára és Bizáncra nézve – adódható következményeknek.

Érvelésünk során többek között az ú.n. óbolgár királylista adataira is támaszkodtunk, melyek alighanem egy meg nem hamisított történelmi valóság lenyomatai. A magyar és a bolgár történeti hagyományok valószínűleg azért őrizték meg hívebben az igazságot, mint a nyugati történetírás, mert e két országnak éppenséggel nem állott érdekében az „időugrás” véghezvitele, sőt a művelet elsősorban velük szemben lett végrehajtva.

Hogy e gyanúnkat ellenőrizzük, lássuk Bolgária sajátosan szakadozott történetét. Mint említettük Bolgária legkorábbi uralkodói a hun Attilára vezették vissza nemzet-ségüket, s az is köztudomású, hogy e nagy kultúrájú, ám szerencsétlen sorsú ország 1393-ban a moszlim törökök hódításának esett áldozatul.

Az Attila és a török hódítás kora közötti bolgár történelem három, egymással folytonos-ságot alig mutató szakaszra oszlik, melyek a következők:

1. Attilától - Asparuchig (Iszperichig): 453-680.

2. Krumtól - Vladiszlávig: 802-1018.

3. Bolgária ismételt függetlenné válásától a török hódításig: 1187-1393.

Az első és a második szakasz között 122, a második és harmadik periódus között 169 esztendő telik el. Már önmagában érdekes az, hogy azon évek száma, melyek alatt a bolgárok eltűnnek a történetírás látómezejéből, összesen 291, tehát közel háromszáz. Ez azonban inkább csak árulkodó jel, mintsem maga a megoldás kulcsa.

A történetírás szerint a bolgárokat a VIII. században a bizánci császárok katonai segéd-csapatoknak használják. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 124. oldal) A „hivatalos” történelmi kép tehát beéri annyival, ahogy a bolgárok 122 esztendőn keresztül csak úgy elkatonáskodtak.

A második és a harmadik periódus közötti, tehát a 1018-tól 1187-ig tartó időszakról azt tartja a história, hogy ezalatt a bolgárok bizánci fennhatóság alatt éltek. Mármost, hogy a fennhatóság miként keletkezett, erről vajmi kevés adat áll rendelkezésre.

A korábbiak során a 680 körül élt bolgár Asparuch személyét a magyar Szent Istvánnal azonosítottuk, tekintettel a bolgár, illetve magyar Dsulók - Gyulák hasonlatos-ságára. Az óbolgár királylajstrom 680-as záró adatát tehát egy 980-as, 1000-es adattal lehet helyettesíteni.

Ehhez képest kb. két évtized múlva, 1018-ban Vladiszlav lesz a bolgár történelem második periódusának utolsó uralkodója. Őutána kezdődik a bizánci fennhatóság 169 esztendeig tartó korszaka, mely 1187-ig tart.

A bolgár történelem adataiban az is igen feltűnő, hogy – noha tartalmaznak közel háromszáz esztendő űrt – mégis a magyar honfoglalástól a Szent István-i királyság megalapításáig terjedő időszakra (896-1000) rendelkezünk bolgár adatokkal. Ám a bolgár történelemnek a 802-1018-as periódusa sehogy sem hozható összhangba a magyar történeti hagyományokkal, melyek (krónikák, geszták) jobbára mit sem tudnak a szomszédos Bolgária legjelentősebb uralkodóiról (pl. Siemeon cárról, 893-927).

Még Anonymus viszonylag „eurokonform” Gesta hungaroruma sem emlékezik meg a bolgár történelem legjelesebb lapjairól, noha tárgyalja a magyar és a bolgár érint-kezések, küzdelmek kérdését. (ld. Anonymus: Gesta hungarorum, Bibliotheca Historica, Történelmi és Művelődéstörténeti sorozat, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977.)

Anonymus Gestája zavaros történeteket ad elő az erdélyi „blak” Gyaluról, és a tulajdonképpen magyar Gyuláról, ám semmit sem tud a bolgár „Dsuló”-król, Gyulákról. Megemlékezik a magyaroknak Bulgáriába való behatolásáról, Bizáncig való előretörésé-ről, ám arról, hogy miként kerül Magyarország déli határa oda, ahova végül is került, nem sokat beszél – még a határkijelölésről szóló fejezetben sem. És általában véve is: a magyar krónikai hagyomány mintha tudomást sem venne a bolgároknak az Attilával való kapcsolatáról. Pedig hát, amint a Pallas írja: „A bolgárok Ural-altáji nép, mely a hun birodalom felbomlása után kezd föltűnni, s úgy látszik több olyan törzsből alakult, melyek előbb a hunok alá tartoztak. Ezért nevezik őket az egykorú írók néha egyszerűen hunoknak, majd pedig megkülönböztetik a szorosabb értelemben vett hun törzsektől (…) a bolgárok eredetileg finn-ugor nép, mely előbb a Don és Dnjepr folyók mentén lakott. A számra kevés finn-ugor bolgárok csakhamar összeolvadtak a már előbb Moesiában lakott szlávokkal és fölvették azoknak nyelvét is, s csak eredeti nevük maradt meg. A IX. században a bolgárok már tiszta szlávok voltak.” (ld. Pallas, Bolgárország címszó)

Bolgárok és szlávok

Látunk tehát egy olyan onogur-bolgár birodalmat, melynek uralkodói – Kovrat, Bezmer – a VII. század végén még a hun Attila leszármazottainak tartják magukat, ám mely kb. 120 év múlva, a IX. században már „tiszta” szláv. Valóságos metamorfózis ez, ám egyáltalán nem egyedülálló. A nyugati gótok ibériai maradványai ugyanígy „romani-zálódnak” s nyelvük ugyanígy lesz az enyészeté, hogy helyette feltűnjön az új-latin spanyol és portugál nyelv.

Ám visszatérve a bolgárokra – amint Bács Gyula írja:

A VII. század második felében, amikor a szlávok szinte teljesen betöltötték a Bizánc uralma alatt álló, avarok pusztította balkáni területeket, egy harcias nomád lovas nép telepedett meg a Balkán hegység és a Duna közötti területen. E nép – az Ural-altáji onogurok, bolgár törökök – őshazája Közép-Ázsia (…).

Az onogur bolgárok szomszédságában élő és velük sok rokon vonást mutató félnomád magyar törzseket az onogur bolgárokkal azonosították a népvándorlás mozgalmas századaiban. Így – bár később nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar külön nép – az onogurból képzett ungar, hungar elnevezés továbbra is megmaradt. (…)

A csodaszarvas legendájában szereplő Belár király, - akinek leányait Hunor és Magyar, valamint vitézeik feleségül elrabolják – neve szintén bolgár kapcsolatra mutat, ugyanis egyes pusztai népek a bolgár népet belárnak nevezték.” (ld. Bács Gyula: Bolgária, Panoráma, Budapest, 1981., 37. oldal)

Ezekszerint a magyarokhoz a megtévesztésig hasonlatos bolgárok a VII. században, tehát a 600-as években tűnnek fel a Balkánon. A „hivatalos” történetírás azt tartja, hogy a bolgárokat megelőzően szlávok éltek a későbbi Bolgária területén.

Az alighanem képzeletbeli szlávokról azonban nem más számol be, mint – már régi kedves ismerősünk – Maurikiosz bizánci császár.

Amint Bács írja: „Maurikiosz lelkületüket álnokságtól mentesnek inkább őszintének és nyíltnak mondja, s igen magasztalja vendégszeretetüket.” (ld. Bács i.m. 35. oldal)

Mintha csak a legendás magyar vendégszeretetről írna Maurikiosz, midőn a szlávokat dícséri. De miféle szlávokról írhat 600 körül Maurikiosz, amikor az Egyetemes történelmi kronológia szerint (ld. hivatkozott kiadás 118. oldal) a szlávoknak a balkánra való „nagyméretű letelepítésé”-re csak a VII. század közepétől, tehát a független bolgár állam „elismerése” után kerül sor? Ráadásul a középtermetű, sötét hajú bolgárok sehogy sem emlékeztetnek azokra a szlávokra, akikről Prokopiosz bizánci történetíró a VI. század-ban azt írja, hogy magas termetűek, inkább szőke, mint sötét hajúak. (ld. Bács i.m. 35. oldal) És kikről ír Prokopiosz 550 táján, amikor a szóra érdemes szláv tömeg csak kb. 650 után jelenik meg a Balkánon?

Végül is, kik voltak előbb a Balkánon: a bolgárok vagy a szlávok? Az Egyetemi történelmi kronológia a már hivatkozott 118. oldalán szó szerint ezt írja: „668-685: II. Konstantin (…) Elismeri a független bolgár államot a Balkánon. A szlávok nagyméretű letelepítése (Szlavónia a Balkán északi részén)”. De ugyanezen az oldalon ezt is írja:”540: bolgár-török végig pusztítják a Balkánt…”

Igen valószínű, hogy Attila 453-as halálát követően a később bolgárnak nevezett hun néprész nem távozott a Kárpát-medencéből és a Bizánc feletti térségből sehová, hogy majd kb. 230 év után, 680-ban visszatérjenek a Balkánra, hiszen az 540-es „balkáni pusztítás” furcsa módón törné meg ezt a „távolléti” időszakot. Az 500. körül az Al-Duna vidékéről elszármazó „szkíta” (hun?, bolgár?) Dionysios Exiguus is hitelesíti a Bizánctól északra fekvő területeken az Attila halálától is folyamatos  hun, hun-utód jelenlétet. Csupán a 680./980. utáni szlávosítás az, ami eredményesnek mutatkozik a hun-bolgár jelenlét Bizáncra nehezedő szorításának fellazítására. 

Egy azonban bizonyos: az onogur bolgárok nyelvükben utóbb elszlávosodtak, s e körülményből leginkább Bizánc profitált, mely ennek következtében mentesült attól, hogy északi szomszédságában egy „hungár” – bolgár birodalom létesüljön.

A szláv nyelv elterjedésében jelentős szerepe volt a bizánci kereszténység felvételének és a szláv egyházi nyelv bevezetésének. Amint Bács írja:

A kereszténységnek keleti formában való felvétele több okból is jelentőssé vált Bolgária későbbi jövőjében.

A bizánci ortodoxia miatt Bolgária nem került be a Róma által képviselt nyugati kultúrkörbe, s bizánci mintára, bizánci hatás alatt fejlődött.” „Az a körülmény pedig, hogy az új hitet szláv papok szláv nyelven hirdetik (…) egyben (a kultúra hordozója akkor az egyház lévén) a bolgár-török Bolgária szláv nyelvűvé válását is elősegíti.” (Ld.: Bács i.m. 40. oldal.)

S még 870-ben a konstantinápolyi zsinat kimondta, hogy Bolgária egyháza a konstantinápolyi patriarchátus alá tartozik. (Ld.: Gergely Jenő i.m. 75. oldal.)

Tökéletesen világos tehát, hogy a „térítési” munka Róma és Bizánc egyetérté-sében hatalmi-politikai célokat is szolgált. Azt a célt szolgálta nevezetesen, hogy – amint arra korábban rámutattunk – szembekerüljenek egymással:

1. A „pogány”, majd római keresztény magyarok a bizánci rítusú bolgárokkal, illetve

2. Az onogur bolgárok a velük együtt élő szlávokkal.

Bácsnak az az igen helyes megjegyzése, hogy a szláv nyelvű egyháznak jelentős szerepe volt a bolgárok szláv nyelvűvé „alakításában” már önmagában ellentmond azoknak a felvetéseknek, hogy a bolgárok már a IX. században egyöntetűen szláv nyelvet beszéltek volna.

A bolgárok között azonban számosan tértek az iszlám hitre is, akik közül sokan utóbb Magyarországon telepedtek le. Őket hívták izmaelitáknak vagy böszörményeknek. Nem lehet kizárni annak a lehetőségét sem, hogy azokból a bolgárokból tértek sokan a moszlim hitre, akik elutasították a bizánci kereszténység örve alatt meghúzódó szlávosító törekvéseket. Ezeknek azonban utóbb alighanem muzulmán hitük miatt kellett távozniok az egyre szlávosodó Bulgáriából. Menekülésük iránya természetszerűen mutathatott az etnikailag rokon, vallásilag pedig már akkor is példásan türelmes magya-rok országa felé.

Egy valószínűbb eseménysor

Az is igen feltűnő és meglehetősen megmagyarázhatatlan, hogy noha a 600-as évek derekán az óbolgár királylistában szereplő Kovrat Dsuló Bizáncban megkeresz-telkedett, országa vajon miért csupán kb. 200 esztendő múlva, 870-ben válik keresztény monarchiává, holott Európában mindenütt – és a világ számos helyén – az uralkodó új vallásának felvételével egyidejűleg vagy legalábbis röviddel utána az egész ország osztozik az új vallásban, az uralkodó hitét veszi fel. Mi tehát ez a kétszáz éves szakadás a bolgár történelemben? Elhihetjük-e, hogy valóban volt ilyen szakadás?

Ez az anomália azonban könnyen kiküszöbölhető, ha a folyamatot a következő-képp fogjuk fel.

1. 453-tól Attila fia Irnik vezeti a hun nép egy - később bolgároknak nevezett – részét.

2. Ez a nép a VI. század folyamán sem mozdul el az Al-Duna vidékét is magában foglaló területeiről.

3. 570 tájától kezdődően „avarok” – „magyarok” jelennek meg a Kárpát-medence vidékén.

4. Ettől az időtől kezdve Bizánc megkezdi ártalmatlannak tűnő térítő munkáját a bolgár területeken, azonban elsősorban a szláv elemek közül választva ki a papi tisztségek viselőit.

5. 590-600 körül a szláv nyelvű egyház primátust követel magának a bolgár államon belül, illetve bátorítja a szláv önállósodási törekvéseket. (Esetleg szláv ellenuralkodót állíttat.)

6. 596-tól 650-ig az avar-magyar terjeszkedés elsősorban nyugatra irányul. Ezalatt Bulgáriában megerősödik a bizánci orientációjú szláv nyelvű egyház, mely a szláv elemeken túl onogur-bolgárokat is szellemi vezetése alatt egyesít.

7. Kovrát Dsulo szembe találja magát a bolgár nép immár bizánci keresztény részével, s a VII. (X.) század közepén – mint önálló hatalmi tényező (Gyula) – a magyar fejedelmek oltalma alá helyezi mind saját személyét, mind a bolgár nép hozzá húzó részét.

8. A Dsulo – Gyula Bizáncban megkeresztelkedik abban a hiszemben, hogy e gesztus-sal elérheti a bizánci egyház támogatását, s így a bolgár nép megosztottsága meg-szűntethető.

9. A bizánci diplomácia – minthogy nem áll érdekében – sem közvetlenül, sem az egyház útján nem segíti elő a Dsuló – Gyula bolgár egyház által való elfogadását.

10. Minthogy a bizánci keresztelkedés manővere nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így a magyar fejedelemnek (királynak?) sem áll érdekében, hogy a Gyula személyében egy önálló hatalmi tényezőt tűrjön meg maga mellett.

11. A magyar vezetés – noha Bizánc határáig hatolva megkísérelte a magyar–onogur bolgár egyesítést (kb. 650-700-ig, tehát 950-től 1000-ig) – valószínűleg számos megtévesztésnek is engedve utóbb elfogadta a status quot, s déli hatá-rát a szerb területek mellett – attól északra – állapította meg.

12. Gyula a bolgárok hozzá húzó részének segítségével utoljára még (703/1003) megpróbálta korábbi helyzetét visszaállítani (Ld.: Magyar történelmi kronológia, 22. oldal.), ám az ekkor már Bizánccal kiegyezett magyar vezetés elfojtja ezt a kísérletet.

13. Asparuch – István a Kárpád-medence és Erdély ura, s még 1018-ban Bulgáriát Bizánc bekebelezi.

Aszparuchnak (Isperichnek) a bizánci forrásokban szereplő Duna melletti birodalma tehát a legnagyobb valószínűség szerint nem más, mint a magyar Szent István három-száz évvel későbbre datált királysága. A bizánci források Aszparuchot Kovrát Dsulo legifjabb fiának jelölik ugyan, ám ez a közlés lehet annak a ténynek is az elferdítése, hogy Szent István a Gyula unokája (ez utóbbit a magyar források közlik.)

Történelem az ellenség tollából

A bolgár történelem korai szakaszával kapcsolatosan az talán a legproblema-tikusabb, hogy – amint arra (az Illig féle tézist egyébként elvető) Dr. Niederhauser Emil szíves tájékoztatásában rámutatott –

1. a reá vonatkozó források – az óbolgár királylista lakonikus rövidségű alapadatain túl – kizárólag bizánciak,

2. Bizánc azonban Bolgáriával szemben ellenséges hatalom volt.

Amikor tehát ma bárki is Bolgária történetét óhajtja megismerni, szinte kizárólag az egykori ellenség közléseire van utalva.

Egy azonban bizonyos: ha elfogadjuk az óbolgár királylistára valószínűleg utólag fel-vezetett megjegyzést, mely azt mondja, hogy Avitochol (Attila) és Isperich között 515 év telt el, úgy (453: Attila halála + 515) a 968-as évet kapjuk Isperich uralkodásának kezdő évenként. Ez a dátum ugyan harminc évvel megelőzi István hatalomra kerülésének álta-lunk ismert évét, ám még mindig közelebb áll Istvánhoz, mint ahhoz a 668-as eszten-dőhöz, melyre a lista Isperichet helyezi. Sőt a megkapott 968-as esztendő szinte egybe-esik István 969-es születési dátumával!

Az óbolgár királylista bizánci hagyományozója Isperichet csak úgy tudta 668-ra tenni – megtartva az általa dogmaként kezelt 515 évet – hogy Avitocholt (Attilát) három-száz évvel korábbra, 153-ra helyezte (Ez ráadásul a diokletianusi éra szerint – tehát 300-tól számolva – helyes adat is.)

Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy itt nem az általunk vázolt eseménysor pon-tossága a lényeges, hanem az a tény, hogy a korai bolgár történelem tele van ano-máliákkal, nehezen indokolható „szakadásokkal”, illetve az, hogy az ismert képet egy Bulgáriával ellenséges hatalom történetírása hagyományozta reánk.

216 év betoldás?

Ha a bolgár Dsulók azonosak a magyar történelemből ismert Gyulákkal, úgy Bolgária történetének első periódusa Attilától kb. Szent István koráig tart, tehát 453-tól kb. 1000-ig.

Mit örökíthetett meg azonban a 802-től 1018-ig, tehát a Krumtól Vladiszlavig tartó periódus.

Itt abból célszerű kiindulni, hogy Bolgária 1187-ben végre lerázza magáról a bizánci fennhatóságot, mely 1018 körül telepedett rá.

1187-ben Bolgária tehát végre szabad, azonban történelme 668-cal, Bezmer Dsulónak Isperich által való háttérbe szoríttatásával megszakadt. 668. és 1187. között elvben 519 év telt el. Ez az 519 év magában foglalja a bizánci uralom 169 évét. Ha ezt levonjuk az 519 esztendőből, még mindig marad 350 év. Ebből – álláspontunk szerint – 300 év az „időugrásból” adódik, míg a maradék 50 év talán a Maurikiosz utódok nagyvonalúsá-gából ered, s esetleg sietségből is. A végre szabaddá vált Bolgáriának ugyanis gyorsan kellett történelmet kreálni; azelőtt még, hogy azt maga megírhatta volna.

1187 tájékán tehát ki kellett tölteni a bolgár történelem 668 „óta” tátongó űrjét, mégpedig úgy, hogy az ne egy onogur-bolgár, hanem már egy szláv nép és ország történelme legyen.

A nyilván zavarban lévő historikus a 668-tól 802-ig „számozott” időszakot nemes egyszerűséggel tulajdonképpen üresen hagyta. Ez az a korszak, melyben a nagymúltú és Attila-i örökségű Bolgária több mint egy évszázadon át Bizánc segédcsapatának megtisztelő feladatát látja el. (megjegyezzük, hogy az Isperich-féle államalakulatot egyes források 668-ra mások 680 tájára helyezik).

A magyar honfoglalás (visszafoglalás?) IX. századra feltüntetett időszakára vonatkozóan mindenképpen használható történettel kellett előállni. Csakhogy a magyar honfoglalás a legnagyobb valószínűség szerint nem 870 táján kezdődött, hanem 570 körül, azaz az „avar” letelepedéssel volt azonos. Szent Istvánt (Aszparuch-Iszperich) ennek megfelelően szintén nem 1000-ben, hanem kb. 700-ban koronázták magyar királlyá. Ebből következően Bolgária bizánci fennhatóság alá kerülése nem 1018-ban, hanem 718-ban lehetett.

Költeni kellett hát újra, csakhogy a nagymesterek – Gergely – Maurikiosz/Bölcs Leó – halálával e műfaj klasszikusai is sírba szálltak.

Az igazat, - hogy miként lett elszlávosítva csellel és erővel az onogur bolgárság – nem volt célszerű leírni. Az óbolgár királylista korszakát – a régi módszer szerint – újra elmesélni szintén nem lehetett, hiszen a hun Attila neve kerülendő volt.

Ám ki lehet indulni a listán rögzített idő valóságos tartamából, tehát az Attilától (453) a Bezmer Dsuló uralkodásának végéig (668) terjedő 215 esztendős periódus hosszából.

Az új időszámítás szerint Bolgária 1018-ban került Bizánc fennhatósága alá, s Krum - a bolgárok több mint száz éves bizánci zsoldossága után – 802-ben tűnik fel. 802 és 1018 között 216 esztendő telik el. Itt tehát – figyelemmel a források átírásának esetleges hibáira, illetve a későbbi kiigazításokra is – azt kell feltételeznünk, hogy a bolgár történelem Krumtól Vladiszlávig (802-1018) terjedő periódusának 216 éves hosz-szát az Attilától Bezmerig terjedő 215 éves korszak hosszáról mintázták.

Tehát Bolgária bizánci fennhatóság alá kerülésének 1018-as évszámból a kró-nikás alighanem visszaszámolta az Attila halálától Bezmer letűnéséig terjedő időt, s így megkapta a 802-es (803-as) évszámot. Csakhogy mi történjék a 802. és a 1018 közötti időben? A történetet mindenesetre valami módon össze kell kötni a 680 körülre datált Aszparuchhal (Isperichhel).

Ez utóbbi hős – mielőtt népe bizánci zsoldba süllyedt volna – magához csatolja az alsó-moesiai szlávok hét törzsből álló szövetségét. (ld. Egyetemes történelmi kronológia 123. oldal)

E közlésből két dolog is tanulságos:

1. Aszporuch már úgy áll előttünk, mint a bolgárok elszlávosításának atyja.

2. A hét törzs felidézi a honfoglaló magyarok hét törzsét.

Lehet, hogy Bolgária történelmének 802-től 1018-ig terjedő szakasza számára a magyar történelem fog mintát adni? Majd meglátjuk. Az mindenesetre valószínű, hogy a magyar történelem néhány eseményére – a költött elemek mellett és között - rá fogunk ismerni.

Minthogy Bolgária 1187-ben szabadul fel a bizánci uralom alól, valószínű, hogy történelmének a 802-től 1018-ig terjedő időszakát 1187 táján - tehát a szabadulás körül – vetették papiruszra vagy pergamenre. Ha pedig a mintát többé-kevésbé a magyar történelem adja, úgy a mintául szolgáló magyar események a közelmúltban végződ-hettek, tehát a XÍI. század közepe táján, s kezdetük pedig a X. század közepéből sarjadhat. Most lássuk a folyamatok néhány gyanús mozzanatát.

1. a., Bolgária: hét törzs szövetsége.

b., Magyarország: hét törzs szövetsége.

2. a., Bolgária: 802-814, Krum bizánci területeket hódít meg.

b., Magyarország: Taksony Bizánc felé kalandozik és hódoltat.

3. a., Bolgária: 853-889, Borisz cár felveszi a kereszténységet, feudali-

zálódás.

b., Magyarország: 1000-1038, Szent István felveszi a keresztséget, feudali-

zálódás.

4. a., Bolgária: 893-927, Simeon cár, Bolgária virágkora.

b., Magyarország: 1077-1095, Szent László, területgyarapodások, kora-

feudális virágkor.

5. a., Bolgária: 1016-1018, Vladiszlav, árnyékuralkodó, utána bizánci

uralom.

b., Magyarország: Manuel bizánci császár győzelme a magyarok fölött.

A magyar történelmi események tehát csak szórványosan köszönnek vissza Bolgária valószínűleg költött történelmében, ám az események vázainak hasonlósága talán így is jól látható.

Ha a kereszténységet ismét felvevő Borisz cárnak volt is valaminő történelmi megfelelője bolgárföldön, az alighanem egy Bizánc által támogatott szláv előkelő lehetett, akinek szerepe valószínűleg az volt, hogy a birodalomban az onogur Dsuló-val szemben egy szláv hatalmi centrumot hozzon létre.

Amint Bács Gyula írja:

A nevében már szláv Borisz cár (852-889) uralkodása alatt veszik fel a bolgárok a kereszténységet. Minthogy az új hitet szláv papok hirdetik, a szláv egyházi nyelv beve-zetésének hatásaképpen a bolgár és szláv elem egybeolvadása ekkor ölt nagyobb mértéket.” (ld. Bács i.m. 40. oldal)

A bolgárok tehát állítólag kétszer veszik fel a kereszténységet, mégpedig kétszáz év eltéréssel. Másfelől jól látszik, hogy az utóbbi alkalommal a dolognak van valaminő vitathatatlan politikai-etnikai vonatkozása.

Bolgária korai történelméről tehát nem sok biztos mondható. Néhány dolog azonban mégis.

1. Bolgária – a maga Attiláig (453) visszanyúló hagyományaival – talán a legősibb európai állam, mely régebbi a Gergely által 600 körül megalapított pápai államnál is.

2. Bolgária onogur-türk jellegét egy Bizáncból vezényelt és térítésnek nevezett szlávosító folyamat majdnem teljesen eltörölte.

3. Bolgária korai történetét csak a vele ellenséges és az őt több mint másfél évszázadig megszállva tartó Bizánc történetírásából ismerjük (leszámítva az óbolgár királylista rövid közlését).

4. Bolgária korai történelme százados megszakításokkal van tele, amelyeknek valós okait eddig megnyugtatóan nem tárta fel a történettudomány.

5. Ha Illig felvetését az „időugrásról” elfogadjuk, a Bolgária korai történelmében mutat-kozó nyugtalanító elemek azonmód kiküszöbölődnek.

A korai bolgár építészet

Mindazonáltal alig hihető, hogy a szűken számolva is 680-ban alapított Bolgáriá-ban ne vert volna gyökeret a kereszténység valamely formája még a bizánci keresztény-ség 870. (865?)-re datált felvétele előtt. Másfelől felettébb furcsa, hogy a VII., VIII. és IX. századból Bulgáriában sem maradtak fenn építészeti emlékek.

Azok az alkotások azonban, amelyek megmaradtak, s amelyeket zömmel a X. század utánra datálnak, nagy hasonlóságot mutatnak a „keleti-gót” ravennai építészettel. Itt ki-emelt figyelmet érdemelnek a templom- és harangtornyok nyolcszög alaprajzú kiképzé-sei, melyek ugyancsak felidézik a ravennai San Vitale jellegzetes – szintén nyolcszög szerint elrendezett – tömegkialakítását. (Pl.: vracai templomtorony, pleveni harangto-rony).

A XI. századra datált aszerográdi erődtemplom, a bacskovói Szűz Mária Menny-bevitele templom és a temetőkápolna, illetve Veliko Tarnovoi Szent Péter és Pál temp-lom (XIII. század ?) pedig egész vizuális összképükkel a ravennai koraromán építészet hagyományait követik.

Mindezt Bizánc közvetítő hatásának szokás tulajdonítani, ám ennek ugyancsak ellentmond, hogy:

1. A nyolcszögforma alkalmazása – a bizánci építészethez képest is – oly következe-tesen van jelen a bolgár építészetben, hogy ez felveti e forma autochton erede-tének, jellegének lehetőségét.

2. A nyolcszögforma – mint majd látni fogjuk – feltűnik Észak-Spanyolországban és a valaha hozzá tartozó Dél-Franciaországban is, ám e jelenségeket aligha tekinthetjük itt is bizánci hatásnak.

3. Bulgáriában is, Észak-Spanyolországban is jellegzetes motívum Jézusnak trónoló Pantokratorként (Mindenség Uraként) való ábrázolása (ld.: freskókat, ikonokat, illet-ve pl. a nessebari Pantokrátor-templomot) szemben a római szellemű megfeszített Krisztus ikonográfiai típussal. A nyugati mediterráneum ehhez hasonló látás- és ábrázolás-módját szintén nem magyarázhatjuk közvetlen bizánci hatásokkal.

4. A bolgár építészet derűs, ravennai formákat idéző arányai éppen akkor kezdenek eltűnni, átalakulni nehézkes struktúrákká, amikor Bizánc hatásai fokozottabban érvényesülnek.

Méltán írja Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténelmében éppen az aszenog-rádi templommal kapcsolatban:

Az Aszen-templomban éppen az a szép, hogy átmentette a „nagy építészetbe a népi építés keresetlen természetességét. Az iskolás szabályt kerülő, spontán „fogalmazás”, a nyersebb „hangzás” teszi őszintévé. A 13.-14. század fordulópontjától a bolgár építészet kezdte elveszíteni ezt a népi gyökerekből táplálkozó, s azon keresztül a múlthoz kapcso-lódó eredetiséget.” (ld. Szentkirályi Zoltán i.m. II. kötet 51. oldal)

Figyelmet érdemel továbbá az 500 körül épült nessebari Sztarata Mitropolija templom romja is, mely mind arányaival, mint az apszis fél-kupolájával (concha) a kortárs raven-nai keleti-gót építészet rokona.

Mármost mind a ravennai Theodorichról, mind pedig az ibériai nyugati gótokról jól tudjuk, hogy ariánus keresztények voltak. Tudjuk azt is, hogy mind a gótok, mind pedig a bolgárok történelme az Attilai hun birodalomhoz kapcsolódik.

Alighanem sokkal közelebb járunk tehát az igazsághoz akkor, ha a sajátos nyolcszögű építészeti formát, illetve Jézusnak Pantokrátorként való értelmezését sem a bolgárok, sem az észak-ibérek vonatkozásában nem valaminő nehezen igazolható bizánci hatás-ból igyekszünk magyarázni, hanem e jelenségek eredetét az ariánus kereszténység műveltségében jelöljük meg.

Hogy a nyugati- és keleti „gót”-ok ariánus vallásúak voltak, közismert tény. Egyedül arra vonatkozóan nincs közvetlen adatunk, hogy a bolgárok a bizánci kereszténység felvétele előtt ariánusok lettek volna.

Mindazonáltal az a már jelzett körülmény, hogy a hunok térítése már 400 körül zajlott, szinte kizárttá teszi, hogy a – hun utód – onogur-bolgárok ne találkoztak volna „870”- előtt a kereszténységgel.

Az a tény pedig, hogy a hunokkal legalább szövetségesi, vagy még szorosabb kapcsolatban álló gótok ariánusokká váltak, felvázol egy olyan folyamatot, melyben a hun vagy hunokhoz közeli elemek a római, illetve bizánci térítések után a – hagyományaiknak vélhetően inkább megfelelő – ariánus hitet vették fel.

Tekintettel tehát arra, hogy a bolgárok hun utódnép, igen valószínű, hogy vallásukban hasonló utat futottak be, mint az egykor a hun birodalom részét képező gótok.

Ha ez elfogadjuk, úgy a fentebb vázolt építészeti és ikonográfiai talányokra megnyugtató válaszokat találunk.

És még egy apró adalék a korai bolgár történelem és építészet anomáliáihoz.

Amint Szentkirályi a bizánci eredetű ú.n. kilencosztású templomok Bolgáriában való állítólagos korai elterjedéséről írja:

Alig néhány évtizeddel e típus első bizánci emléke, a konstantinápolyi Nea Ekklesia elkészülte után, Simeon cár (893-927) alatt már épültek Preszlávban, az akkori fővárosban kilencosztású templomok, de ezek mintha nem is lettek volna, szinte nyomtalanul „kihullottak a bolgárok emlékezetéből.” (ld. Szentkirályi Zoltán i.m. II. kötet, 52. oldal)

Egy nép emlékezetéből azonban nem szoktak csak úgy „kihullani” fontos, s főleg építészeti vonatkozású momentumok.

Minthogy a bizánci építészet hatásait – mégpedig az eredetiség rovására mutatkozó hatásait – Bulgáriában csak a 13.-14. században tudja kimutatni az építészettörténet (ld. Szentkirályi korábban hivatkozott észrevételeit; i.m. II. kötet, 51. oldal), feltéte-lezhető, hogy az állítólagos Simeon idejében még semminemű bizánci hatás nem érvényesült a bolgár építészetben, vagy ha létezett, esetleg egy-két bizánci típusú épület, templom a bolgárok földjén, úgy azokat a Bizáncnak elkötelezett, és Bizánc által támogatott, szláv nyelvűvé tett pravoszláv egyház építtette. Ennek a szláv egyháznak azonban kezdetben nem sok köze lehetett az onogur-bolgársághoz. A bolgárok emlékezete tehát nem őrzött meg:

a., egy, vagy sohasem volt építészetet,

b., vagy egy olyan kulturális jelenséget, mely nem volt a sajátja.

Összegzésképpen tehát azt mondhatjuk, hogy Bolgáriának az egykori ellenség, Bizánc tollából megismerhető története alól is több helyen kikandikálni látszik egy valós folyamat, mely a bolgárokat Attila hunjaival és „szövetséges” „gót”-jaival hozza kapcso-latba. Látszik az is, hogy a bolgároknak a hunok-gótok történetéről való leválasztása a bizánci vezérletű szlávosítással és a bizánci történetírók közreműködésével történt.

Amint Bács Gyula említi: „Állítólag a bolgár-törökök is rovásírást használtak, ily írásos emlékek azonban nem maradtak fenn…” (ld. Bács i.m. 38-39. oldal)

Más források szerint a bolgár rovásírás a magyar rovásírással szinte azonos volt. Bács a bolgár rovásfeliratok eltűnését – nyilván bizánci utalások alapján – azzal magya-rázza, hogy a bolgár kánok bizánci írástudókat alkalmaztak inkább.

Ez azonban legfeljebb a rovásírással való felhagyást magyarázhatná meg, ám azt, hogy miért nem maradt fenn semmi a régi írásokból – már nem!

Másfelől a saját kultúrával való ilyetén felhagyás a bizánci kereszténység felvétele előtt meglehetősen valószínűtlen. Sokkal elképzelhetőbb, hogy a bolgár-török írásjelekkel megörökített hagyomány emlékeit – az onogur-bolgár nyelvvel együtt – a szlávosítás során a semmivel tették egyenlővé.

És a korai bolgár jelenségekkel kapcsolatos összegző gondolatainkhoz nyugodtan hozzáfűzhetjük azt is, hogy Bolgária történelmének hivatalos változata olyannyira szakadozott, töredezett folyamatot ír le, amelyről – ismerve Rómának, és különösen Bizáncnak a bolgárokkal szembeni ellenérdekeltségét is – nem hihető, hogy az megfelel az események valós menetének.

E „szakadások” inkább a költött és foltozott történetírás mementói.



VII. rész: Egy birodalom és kultúra utóélete

Hová lettek a gótok és az alánok?

Korábban azt mondottuk, hogy az „időugrás” műveletére és a Nagy Károly- mítosz megteremtésére annak megelőzése érdekében lehetett szükség, hogy a magyarok és a hun birodalom utódainak tekinthető bolgárok és gótok közreműködésével egy új hatalom jöjjön létre.

Az előzőekben láthattuk azt, miként került sor a bolgárságnak onogur gyökereitől való megfosztására, elszlávosítására.

De milyen sorsra jutottak a gótok?

Itáliában Amalasuntha 535-ös halála után következik ugyan még néhány keleti- gót uralkodó, ám a tényleges hatalmat egyre inkább Justinianus hadvezére, Beliszár szerzi meg, s két meglehetősen viharos évtized után, 553-ban Itália Justinianus kelet-római császárságának válik provinciájává.

A helytartó (exarcha) székhelye Ravenna lesz, s a templomok mozaikjainak részleges leverésével, s a császári pár megörökítésével a múlt, a gót uralom emlékének eltörlése nyomban meg is kezdődik.

Ami az ibériai nyugati gótokat illeti: 418-ban I. Theodorich (nem azonos az itáliai Nagy Theodorichhal) megalapítja az első nyugati-gót királyságot, majd állítólag 451-ben a catalaunumi csatában meghal. Őt a trónon Thorismund követi, aki azonban nem soká-ig élvezhette a hatalmat, ugyanis 453-ban – Attilával egy időben – meghalt.

Ezek a nyugati gótok érthetetlen módon hű szövetségesei annak a Rómának, melytől Hispániát mintegy „kölcsönvették” és csodálatosképpen második királyuk épp abban az évben hal meg, mint Attila. Itt, a nyugati gótok esetében – fokozottan szkeptikusan kell tehát kezelni a históriák közléseit.

A hivatalos történetírás szerint mindenesetre Thorismundot 531-ig – I. Theodoroch dinasztiájának kihalásáig – még öt király követi, névszerint: II. Theodorich (453-466), ennek bátyja, Eurich (466-468), ennek fia, II. Alarich (484-507), majd emennek fia, Amalarich (?-531).

Itt mindjárt feltűnik azonban, hogy Eurich uralkodásának 468-as vége, valamint fia, II. Alarich uralkodásának 484-es kezdete között tizenhat esztendő űr tátong. Másfelől Eurich 468-as halála, időben szinte egybeesik Attila Dengizik nevű fiának balkáni hadjáratával és halálával (468. v. 469.). 468. táján tehát valami igencsak érdekes dolog történhetett, ami talán kapcsolatban áll Attila utódaival, s ami a nyugati-gót királylistában is több mint másfél évtizedes szakadást idéz elő. Itt még csak találgatni sem merünk az esemény természetét illetően. (Eurich neve mindenesetre Irnik/Ernák nevét is felidézi.)

I. Theodorich dinasztiájának 531-es kihalása után – de tulajdonképpen már 507-től – a nyugati gótok állítólag végleg kiszorulnak a mai dél-francia területekről, s Ibériába teszik át székhelyüket. Az újabb nyugati gót királyok országukat egészen a 711-es arab támadásig megtartják. Ezután következnek a rekonquista keserves századai, melyeknek kezdetén – mintegy varázsütésre – előtűnik a spanyol nemzet.

Az ariánus nyugati gótok állítólag Rekkared nevű királyuk idején térnek át a katolikus hitre (587). Rekkared – aki 586-tól 601-ig (a Pallas szerint 604-ig) uralkodott – csodála-tosképp Nagy Szent Gergely és Maurikiosz kortársa. Az ő idejétől kezdődően – és ép-pen a katolicizmussal összefüggésben – gyorsul fel a nyugati gótok romanizációja és latin nyelvűvé válása – állítólag.

A gótság - mint olyan - tehát megszűnik és átadja helyét a spanyolságnak. Amint Doromby Endre írja:

Általános felfogássá vált, hogy csak az spanyol, aki katolikus, spanyolnak lenni annyit jelent, mint a lélek minden rezdülésével, a test minden szenvedélyével katolikusnak lenni.” (ld. Doromby Endre: Spanyolország, Panoráma, Budapest, 1982., 33. oldal)

A nemzeti identitást kiszorítja tehát a vallási, illetve a területhez kötődő (spanyol=hispániai). A gót identitás eltűnésének kezdete tehát éppen az Illig-féle bűvös három évszázaddal előzte meg az onogur-bolgár identitás megtörését (emez 587-ből, amaz 870-ből ered).

De vessünk egy pillantást a nyugati-gótok előtti Hispániára. Amint a Pallas írja:

Az V. sz. első tizedében svévek, alánok és vandálok Galliából a Pireneusokon át Spanyolországba törtek, s ott letelepedtek. Uralmuknak csakhamar a nyugati gótok vetettek véget, kik 413-ban Ataulf királyuk alatt Dél-Galliában a tolosai királyságot alapí-tották, s Vallia alatt 416. már Spanyolországban is megjelenve az alánokat kiirtották, a svéveket Asturia hegyei közé, a vandálokat pedig Spanyolország déli részére szorí-tották, mely a Vandálok nevéről a Vandaluzia (Andalúzia) nevet kapta. (…) A nyugati gótok spanyolországi királysága nem tudott gyökeret verni. Reccared alatt (586-604) a gótok az ariánus vallást a katolikussal cserélték fel, s ennek következményeképpen összeolvadtak ugyan a bennszülött rómaiakkal, kiknek nyelvét is elfogadták, de az állam erejét megbénították a belső zavarok.” (ld. Pallas Spanyol-ország címszó)

De kik is voltaképp azok az alánok, akiket a gótok állítólag kiirtottak? Emlékszünk, Theodosius római császár a VI. század végén még gótok, alánok, és hunok segítségével harcol a gallok és germánok ellen.

Ekkor a gótok és az alánok még azonos oldalon állnak, s fegyvertársai nemcsak Rómának, de a hunoknak is. Nos az alánoknál a következőket írja a Pallas:

Alán, a népvándorlás korában feltűnt nép, melyeknek hazája a Kaukázus észak-nyugati szélétől a Donig és Meotisz-tóig (a mai Azovi tengerig), valamint a Kaspi tóig terjedt. Az alánok a hunokkal és vandálokkal említtetnek. Pseudo-Lucian szerint ők nyelvre, ruházkodásra és fegyverzetükre nézve a szittyákkal, más írók szerint a szarmatákkal voltak rokonságban. Az arab író Ibn-Foszlán ász-ok neve alatt említi őket, ami az orosz jászy-nak megfelel. A khínai íróknál: „a-lan-a-sze” vagy az „asz-u” név alatt fordulnak elő, amely névtől ered a Kaukázusban elő „oszet”-ek neve. Müller Fr. szerint az Alán névvel rokon erán = aryana: a különhböző nyelvekben az l betű r-rel cseréltetik fel. Ugyancsak őszerinte „Ázsia” neve (Asia) az „Ász” szótól ered.” (ld. Pallas Athén címszó)

Mármost ezt a harcedzett, kemény alán népet irtották volna ki a gótok, akik amúgy korábban még szövetségben is állottak velük. De mit tudhatunk azokról a szittyákról, illetve szarmatákról, akikkel az alánokat rokonítják. Amint a Pallas említi:

Szittyák vagy szkíthák, Schithia lakói. Herodotos szerint több kiváló törzsre szakadtak. (…) Nemzetiségüket illetően két vélemény merült fel, hol indogermánoknak tartják őket, hol mongoloknak (…)” (ld. Pallas Szittyák címszót) A Pallas ugyanitt megemlíti, hogy a szittyák-szkíthák neve helyett kb. a Kr. u. II.-III. századtól a források szarmatákról szólnak.

A szarmatákról többek között ekként emlékezik meg a Pallas. „Szarmata (szauromata) a szittyákkal egynyelvű, bár azoktól dialektusilag különböző ókori nép, mely a monda szerint szittya ifjak és az amazonok egybekeléséből származott, vagyis úgy látszik, hogy az az eredetileg a törökséghez tartozó szittya törzs, melyből a szarmata alakult, erősen vegyült csud elemekkel. (…) a harmadik szarmata törzs az alán” (ld. Pallas Szarmata címszót)

Megjegyzendő továbbá az is, hogy

1. a szkítákkal kapcsolatba hozott mongolok birodalmának történelmi előzményei a következő alakulatok voltak:

a, hiungnu (ázsiai hun) törzsszövetség,

b, zsuanzsuan kaganátus

c, türk kaganátus (török nyelvűek)

d, ujgur kaganátus (török nyelvűek)

e, a hiungnukkal (ázsiai hunokkal) rokon kitaj kaganátus;

2. az ázsiai hunok (hiungnu-k) éppúgy Mao-tun-t (Kr.e. 207-174) tisztelték ősi fejedelmükként, mint Attila nyugati hunjai. (ld. Lőrincz László: Mongólia története, Gondolat, Budapest, 1977., különösen 15-34. oldal, illetve Dümmerth i.m. és annak Pritsak féle melléklete)

Az adatoknak eme meglehetősen szoros láncolatából tehát jól látható, hogy a török nyelvet beszélő szkítákkal és szarmatákkal rokon alánok a legnagyobb valószínűség szerint rokonai annak a hun népnek is, mely minden bizonnyal szintén török nyelvet beszélt. Az alánok mindenesetre a hunokkal együtt érkeztek a nyugati területekre, közöttük szövetségesi kapcsolat volt, és kulturálisan mind az alánok, mind pedig a hunok a szkíta hagyományok folytatói voltak.

Az alánok ibériai jelenléte tehát a Gergely-i Róma számára igen csak fenyegető lehetett, különösen egy alán – avar (magyar)  egyesülés lehetősége szempontjából.

El kellett tehát tűnniük az alánoknak – ha máshogy nem, hát névleg. A gótokról ugyanis – az alánokhoz fűződő korábban vázolt kapcsolatuk alapján – nehezen hihető, hogy e népet kiirtották volna.

De hát mi lett akkor az alánok sorsa? Valóban még a nevük is eltűnt? S ha a mai Spanyolország térképére pillantunk, rögtön szemünkbe ötlik egy autonom tartomány, mely nemcsak hogy a legfejlettebb, de több mint ezer éven át hűen ragaszkodott külön-állásához. Ez pedig Katalónia, Spanyolország beolvaszthatatlan kulturális entitása.

S e szó: Katalónia, talán nem az egykori gótok, s az – általuk állítólag kiirtott – alánok neveit hordja ma is magában? S lám, amint Bede Béla és Lempert Márta Katalónia című munkájukban említik: „A nyugati gótok 415-ben foglalták el Barcelonát, ahol Ataulf király vezetésével letelepedtek és a várost királyi székhellyé tették. Hatalmas birodalmuk a mai Franciaország déli területeire és a mai Spanyolország jelentős részére terjedt ki. Egyes források szerint birodalmuk, Gothalania nevéből ered a Katalónia név is.” (ld. Bede Béla – Lempert Márta: Katalónia, Panoráma, Budapest, 1991., 14. oldal)

A gót szó után mi mást jelentene az „alania”, mintsem az alánok földjét? S ha a gótok valóban kiirtották a harcias alánokat, megszerzett birtokuk nevében miért tartották volna fönn a lemészároltak emlékét?

Azt kell tehát gondolnunk, hogy az alánoknak a gótok általi kiirtása inkább csak politikai ábrándképe, és históriai költése volt Rómának, mintsem a történelem valósága.

S ugyanígy – Katalónia nevének Gót-alánia-ként való értelmezése nyomán – alaposan kételkedhetünk a ma is bizonytalan fekvésű Catalaunum környékén állítólag lezajlott csatában, s a hunoknak ott elszenvedett – meglehetősen valószerűtlen – vereségében. Valamiféle csata talán csakugyan lehetett 451-ben, ám annak „színhelyét” minden bizonnyal a gót-alan (cat-alan) szóösszetételekből költhették a histórikusok.

Ám, ha létezett is Catalaunum, úgy nevét minden bizonnyal a gót-alán, tehát katalán néptől nyerte, melynek neve más alakváltozatban is fennmaradt. Amint a Pallas írja:

A katalaunok, galliai nép az ókorban, mely a mai Champagneban a Marne folyó mentén lakott. Fővárosuk Durocatalaunum volt Chalons-sur-Marn. Ennek környékén volt a Katalauni mező (Campus Calataunicus v. Maureacus), ahol a hagyomány szerint 451.-ben véres csata volt Aetius csapatai és Attila hun király serege közt.” (ld. Pallas Katalaunok címszó)

A catalaunumi csata – minden valószínűség szerint hamis – mítosza mindazonáltal rámutat arra, hogy a hunokkal szövetséges gótok és alánok (katalánok, katalaunok) tényleges befolyási övezete nemcsak dél- de egészen közép-Franciaországig terjedt.

A catalaunumi csatával kapcsolatban – a helyszín nevén túl – a következő furcsa mozzanatokkal is szembesülnünk kell:

1. Attila az állítólagos hatalmas vereség után mindjárt a következő esztendőben, 452-ben feltartóztathatatlanul vonul Itáliába,

2. Catalaunumban a „történetírás” Attilával azt az Aëtiust állítja szembe, aki

a, Attilának ifjúkori jóbarátja, s

b, aki 436-ban is – tehát már Attila uralkodása idején – a hunok segítségével semmisíti meg a burgund államot. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 97. oldal)

Mindenesetre Katalóniában (Gót-alániában) alighanem az egykor hatalmas hun birodalom ma is virágzó egyik örökösét láthatjuk.

Róma katolizáló politikája mindent elkövetett, hogy a gót és alán identitást fel-váltsa a vallási és területi önazonossággal, ám ez - mint látjuk – csupán részleges ered-ményre vezetett.

A minden bizonnyal hunörökségű nyugati-gót birodalom eltörlése érdekében úgy tűnik három – önmagában is igen hatékony – módszer alkalmazására került sor:

1. katolizálás és a „spanyolság” fogalmának bevezetése,

2. etnikai uszítás, s – mint majd látni fogjuk - a megosztás politikájával a hun-utód elemek területi szétszórása,

3. az így megtört és megosztott hatalom, védekezésre kényszerítése a mórokkal szemben.

A gót-alán Barcelona is utóbb az arabok hódításának esik áldozatul, ám a katalán grófok igen hamar megszervezik ellenállásukat, s rövidesen jelentős sikereket érnek el, s már a X.-XI. században úgy tűnik, hogy a rekonquista nyomán Spanyolország egyesítésére katalán (gót-alán) vezetés alatt kerül sor. Kiemelkedő jelentőségű a jogtörténet szempontjából az 1064-es ú.n. Usatges, Katalónia feudális törvénykönyve is. (ld. Egyetem történelmi kronológia, 162. oldal)

Ugyancsak árulkodóak az etnocentrikus Európában a IV. Rajmund Berengár gót-alán gróf által 1137-ben alapított katalán-aragon monarchia belső viszonyai.

Amint Bede és Lempert a már hivatkozott munkájukban IV. Rajmund Berengárról írják:

…Aragónia királyaként és Katalónia grófjaként a történelem egyik legszerencsésebb monarchiáját lapította meg. (…) A monarchia mindkét fél saját törvényeit és szokásait meghagyta.” (ld. Bede-Lempert i.m. 16. oldal)

IV. Rajmund Berengár tehát országát a hun Attiláéhoz, a keleti gótnak nevezett, ám a hun birodalomban szocializálódott Nagy Theodorich-éhoz, illetve a magyar királyokéhoz hasonló türelmességgel, a különálló részek egységének szem előtt tartása mellett szervezte meg. Ugyancsak különbözni fog eme alapvetően steppei állam-felfogástól a Nyugat etnocentrikus állameszméje, melynek érvényre juttatása során – különösen az angolok és franciák – saját vonásaikat, nyelvüket, szokásaikat és vallásukat kényszerítették rá a hatalmuk alá vont népekre.

Gótok és alánok nem tüntek el tehát végleg, csupán nevet és többé-kevésbé identitást cseréltek. Ám karakterük sok tekintetben ma is összetéveszthetetlen.

Egy irodalmi rejtély: a trubadúr költészet, a Grál mondák és a magyar tündérmese-világ

És ezen a helyen szükséges talán néhány gondolat erejéig érintenünk a keresztény középkor egy titokzatos eredetű világi jelenségét, a trubadúr költészetet.

Amint Szerb Antal írja:

...kérdés, honnan ered az udvari szerelem és költészet konvenciója, amelyet az első trubadúr úgy látszik már mint készet kap és használ. Az általánosan elfogadott elmélet szerint a népi május- és táncdalok megfinomodásából keletkezett a trubadúr-dal. De vannak akik nem érik be azzal, hogy az udvari élet magától megteremtette az udvari szerelmet és az udvari költőt. Ezek a francia kultúrán kívül keresik az ihlető erőket. Némelyek az antik költészetből próbálják levezetni; Ovidius hatása kétségtelen. (…) Mások a keresztény misztika költészetét tekintik fő ihletőnek, bár kétségtelen, hogy nem a Mária-dalok szolgáltak a trubadúroknak mintául, hanem megfordítva történt.

Mindezeknél érdekesebb az az elmélet, amelyet legújabban Denis de Rougemont is fejteget: hogy a dél-francia költészet az albigens eretnekségből fejlődött ki. Eszerint a költők, minthogy vallási eszméiket nyíltan nem hirdethették, a szerelmi allegória formájába öltöztették. Az érvelés nem meggyőző – de az igaz, hogy ha két ilyen fontos szellemi mozgalom él egymás mellett egy időben és egy helyen (a trubadúrok legfőbb pártfogói egyúttal az eretnekek legfőbb pártfogói is) – fel lehet tételezni, hogy valami közük volt egymáshoz, ha kapcsolatukat ma már nem is tudjuk megállapítani, minthogy a dokumentumokat az eretneküldözés elpusztította." (Ld.: Szerb i.m. I. 228-229.)

A provancal nyelvű trubadúr költészetről tehát egyelőre a következő mondható:

1. Nem magyarázható megnyugtatóan sem az antik irodalom hatásaként, sem pedig a keresztény középkor Mária-kultuszából,

2. Valami módon azonban összefügghet az albigens eretnekséggel.

Most pedig lássuk miként foglalhatók össze a trubadúrok nőideáljának vonásai. Amint Szerb írja:

A Hölgy, aki felé a költő sóhajtása száll, magasabb rendű lény. Ellenállhatatlan szépsége kényszeríti a dalnokot, hogy szerelmes legyen belé; maga a Hölgy nem szerelmes, sokkal légiesebb annál; visszautasítja vagy elfogadja a lovag szerelmét, mint egy virágot.” (ld. Szerb i.m. I. 224.)

A lovagi szerelem képzetrendszerében tehát a nő mindig, mint valami elvont és szublimált tünemény jelenik meg. Ha van is testi valósága, mégsem az képezi realitását, hanem a gondolatok, és a lelki vágy, mely a lovagot úrnőjéhez fűzi.

Amint Szerb említi:

Megható legenda hőse lett Jaufré Rudel, akit oly szép költeményre ihletett az amor de lonh, a „távoli szerelem”: a legenda szerint egész életen át szerelmes volt egy tengeren túli grófnőbe, akit sosem látott; mire sikerült elérnie a távoli partra, már halálo-san beteg volt, kórházi ágyához odajött a grófnő és a trubadúr a hölgy karjai közt lehelte ki lelkét.” (ld. Szerb i.m. I. 226-227. oldal.)

E történetnek három lényegi mozzanata – a víz, a és a halál – azonban emlékezetünkbe idézi nemcsak Artus halálát, de a Trisztán-mondát is. Ezek olyan vándormotívumok, melyekből önmagukban nem lehet messzemenő következtetésre jutni, azonban megvilágítanak egy olyan kultúrkapcsolat-rendszert, amelyben meg-lehetős könnyedséggel áramlanak az emberi képzeletet megkapó, s talán a kollektív tudattalan tartalmait felettébb kifejezően tükröző elgondolások.

A trubadúr figurájáról a Pallas nyomán mindenesetre szögezzük le, hogy az „ a provancal irodalomban az olyan költő, aki ellentétben a fizetésért éneklő dalosokkal, a jongleur-ökkel, a költészetet csupán kedvtelésből művelte.” (ld. Pallas Troubaodur címszó)

És itt a provancal nyelven keresztül megint csak eljutottunk a katalánokhoz. Mert amint a Pallas írja: „A katalán nyelv a porvancal nyelv egy dialektusa, amely a tulajdon-képpeni provancal nyelvtől abban különbözik, hogy nincs ü-je.” (ld. Pallas Katalán nyelv és irodalom címszó)

Azonban a „provancal elnevezésnek nem lehet történelmileg magyarázatát adni.” (ld. Pallas Provancal nyelv és irodalom)

Ami biztosan tudható, hogy a trubadúr-költészet azon a ma dél-francia területen született, mely egykor a nyugati gót királysághoz tartozott, illetve amelyre később Katalónia politikai befolyása is kiterjedt, illetve azon a provancal nyelven szólalt meg, amelyen tulajdonképpen a katalánok (gót-alánok) is beszéltek.

Nem meglepő tehát, ha a trubadúr-költészet előképeit az irodalomtörténet nem leli fel, ha azokat az antik és a keresztény minták ösvényein keresi, s egyúttal figyelmen kívül hagyja, hogy az észak-spanyol és dél-francia területek egy összefüggő, sajátos kultu-rális entitásnak, a katalán (gót-alán) műveltségnek adtak egykor helyet.

Ha azonban ez utóbbi körülményt tekintetbe vesszük, s egyúttal nem felejtkezünk el arról sem, hogy e műveltség a hun birodalomhoz kötődik, úgy új – egyúttal talán termékenyebb – lehetőségeink nyílnak a trubadúr-költészet jelenségének értelmezé-séhez.

A lovagi nőideálnak van valami kétségtelenül természetfölötti vonatkozása, ez a jelleg azonban nem emeli a nő képét tisztán a transzcendencia világába. Keresztény, s Máriával kapcsolatos előképeket gyanítani a lovagi költészettel összefüggésében tehát valóban kissé túlzásnak tűnik. Az antik nőkép azonban – különösen a klasszikus kor le nem tagadott érzékiségével – túl profán, túl személyes és túl konkrét ahhoz, hogy abból a középkor nő-misztériuma kibontakozhasson.

A trubadúr-költészet „távoli Hölgyének” eszméje leginkább a pogány mondák egyszerre érzéki és egyszerre elérhetetlen tündéreinek alakját idézik elénk. A tündérekét, akik a földi világon – Jaufré Rudel példájánál maradva – akár egy nagy tengeren túl, mint örök-lények élnek, ám akik – ha nekik tetszik – szerelmükkel ajándékozhatják meg a földi halandót.

A tündért jelentő német fee, a francia fée, az olasz fata azonban a latin fatából, illetve fatusból veszik eredetüket. Ezek a lények a fatummal, a végzettel állnak kapcsolatban, tulajdonképpen sors és őrző szellemek.(ld. Pallas Tündérek cím) Ám merőben eltérnek ezektől a magyar mese és mondavilág tündérei, akikkel – amint Ipolyi Arnold írja – „egy sajátos hitképzetet találunk összekötve, melynél fogva regéink és mondáink a tündéreknek egy különös, csodás, ős, boldoglétet, egy boldog aranykort, tündérországot, tündérvilágot tulajdonítanak, hol őket ezen ős aranykori boldoglét veszi körül.” (ld. Ipolyi Arnold i.m. 57. oldal)

A régi gót és alán hitregék és mondák anyaga a nyelvcsere és a középkor pogány emlékeket pusztító századai után sajnos nem áll már rendelkezésünkre, ám a szintén a hun kultúrához közeli magyar monda és mesevilág alkalmas arra, hogy azt a trubadúr-költészet gondolkodásmódjával és tematikájával egybevessük.

A lovagnak hölgyéért küzdenie, sokszor nehéz próbákat kiállva vándorolnia kell, hogy aztán – ha megfelelt – elnyerje jutalmát: a hölgy tetszését, valamilyen nyűgtől, átoktól való megváltását vagy akár – mint a Trisztánban, illetve Joufré Rudel mondá-jában – a boldog, megnyugtató halált.

A magyar mitológiában – amint Ipolyi írja:

„…ezen tündérországba, (…) a néphit szerint csak ritkán juthat el halandó, tün-dérek kegyeltjének, választottjának kell lenni, ki csábjaik által oda édesgettetik (…) midőn a csallóközi dunai szigetek még tündérek lakai voltak, más ember azokhoz nem férhetett, hacsak nem valami csodálatos, bűbájos mesterségek által, vagy ha valakit különösen megkedveltek, elvitték magukkal vízi tündérpalotáikba és szolgálatukba vet-ték; ki hozzájuk jutott nehéz próbák alá vettetett, s ha szilárd hűséget mutatott irántuk elhalmozták kegyükkel, de ritka állotta ki sokáig; a hűtlent visszavetik bűvmóddal, a sanyarú életre; nyomorult pásztori állapotra ébredt fel az olyan, és soha nem tudta meg miképp került ki onnét. (…) gyakran előfordul a megváltás díja.” (ld. Ipolyi i.m. 64. oldal)

A katalánok (gót-alánok) provencei trubadúr-költészetében, az udvari lovagi-szerelem poézisében tehát alighanem annak a lovagi hun világnak a képzetrendszere él tovább, melyet emitt, a Kárpát-medencében a magyar tündérmesék emléke őrzött meg.

S ha Szerbbel együtt Denis de Rougemont nyomán elfogadtuk, hogy a trubadúr költészetnek lehet valaminő köze az albigens eretnekséghez, úgy illő, hogy Európának ezen a felén is felleljünk valami olyan vallási mozgalmat, mely az albigensekkel áll kapcsolatban. Amint a Pallas írja: „Albigensek (helyesebben: Albigaiak) elnevezés gyűjtőnévül szolgált, több egymáshoz hasonló, de különböző országokban más-más neveket viselt középkori, messze elterjedt eretnek felekezeteknek; így Felső-Olasz-országban, Déli-Magyarországban (…) Déli-Franciaországban Turlipinok-, Publikánok- és Bolgároknak hivattak. (…) Már „bolgár” elnevezésök magában véve is sejteti, hogy az akkor Bolgárországban elterjedt (…) Bogumilok (…) eretnekségével rokonságban és összefüggésben voltak…” (ld. Pallas Albigensek címszó)

Látható, hogy az albigens, vagy más néven kathar, illetve bogumil eretnekség is éppen ott ütötte fel a fejét, ahol más szempontok szerint is a hun birodalom utódnépeit és utódkultúráit sejtjük.

A trubadúr-költészet és az albigens mozgalom kapcsolata tehát nem abban áll, hogy tiltott vallási eszmék jelennek meg szerelmi allegóriákban, hanem inkább abban, hogy mind a lovagi-költészet mind pedig az eretnekség egy bizonyos fajtája egy jól meghatározható kultúra – a hun műveltség – gondolkodásmódjához és utóéletéhez köthető.

Mármost, ha a magyar mitológia tündérekkel kapcsolatos mondáit alaposabban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy a bennük szereplő mozzanatoknak analóg jelenségeit megtaláljuk az európai lovagi költészetben is.

Amint Babits a lovagkor irodalmáról írja: „A primitív pompájú udvari életnek, játékos lovagi édességeknek (…) kora ez. Egynémely költemény, mint a híres Chrétien de Troyes néhány alkotása szinte tankönyve ennek a lovagi szerelemnek. (…) Ez időből valók az angol Artus románcok is, Artur királyról s lovagjainak kerekasztaláról (…) És Parcivalról, aki a Szent Grál hegyét fölkereste…” (ld. Babits Mihály: Az európai irodalom története, Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt., Budapest, 165. oldal) 

S ha a trubadúr-költészet a hun örökségű művelődésben gyökerezik, aligha lehet véletlen egybeesés a próbát ki nem álló Parcivalnak az udvarból való elűzetése, vala-mint a tündérek országából a hűtlenek kipenderítése között mutatkozó feltűnő motivikai hasonlatosság.

Amint Szerb, Wolfram von Eschenbach költeményével kapcsolatban találóan írja: „… a leírt lovagi eleganciával különös kontrasztot alkot Wolfram parasztos, tenyeres-talpas stílusa, pl. amikor Parcival bánatosan távozik a Grál-várból egy apród dühösen utánakiált: „ir sit ein gans”, ami magyarul kb. annyit jelent: Az úr liba!” (ld. Szerb I. 241. oldal)

Megbukott a próbán Parcival, kotródjék a tündérvárból, mehet vissza akár pásztornak.

Ám maga a titokzatos Grál – melynek értelmezésére még majd külön kitérünk – szintén magán viseli – különösen Wolfram felfogásában – a magyar tündérmesék elemeit. Amint Szerb írja, Wolframot a „Grál-várban a fényűzés bűvöli el (…) magának a Grálnak legfőbb erénye az, hogy csodatevő erejénél fogva minden Gál-lovag azt eheti, ihatja, amit akar.” (ld. Szerb i.m. 241. oldal)

Amint Dömötör Tekla írja: „A Grál a tudósok véleménye szerint a kelta regékben eredetileg egy ételt-italt adó, soha ki nem fogyó varázsedény volt, afféle mesebeli „terülj asztalkám”. A költők e mondát misztikus mozzanatokkal gazdagították, s a Grál később a keresztény hit jelképe lett. Hiába indulnak el felkutatására a legjobb, legerényesebb lovagok, csak az juthat el a Grál-kastélyba, akit titokzatos utakon maga a Grál vezérel oda.” (ld. in: Germán, kelta regék és mondák 10. oldal)

A Grál rokonsága a magyar mesék „terülj asztal”-ával tehát igen szembetűnő, különösen pedig egy olyan – mind a Parcival legendában, mind a magyar tündérmesék-ben előforduló - mozzanattal összefüggésben, mely a bolyongó hős (Grál, avagy tündé-rek általi) kiválasztottságáról és vezéreltségéről szól.

Ám mi módon kerülhettek ezek a – minden bizonnyal hun, alán, magyar jellegű – motívumok a kelta mondakincsbe.

Itt a választ maga a kelta mitológia adja meg. Amint az írek honfoglalásáról szóló mon-dában olvashatjuk: „Az ír települők a mai Spanyolország felől érkeztek…” (ld. Germán, kelta regék és mondák 141. oldal) Tegyük hozzá: a gót-alán, katalán kultúrkör felöl. S így már tökéletesen érthetők az állítólag tisztán kelta eredetű Grál-mondának a spanyolországi és dél-francia vonatkozásai. Amint a Grál-mítoszról a Pallas írja: „A monda a XII. század elején a mórok és a keresztények közt Spanyolországban és Dél-Franciaország-ban folyt harcok (…) alatt fejlődött…” (ld. Pallas Grál címszó) E területekre tehát nem behatolt a kelta mitológia, hanem ehelyütt tovább élt az a krisztianizált, de eredetileg pogány gót-alán mesevilág, melyet a misztika iránt igen fogékony és költői lelkű írek északra is eljuttattak.

De mikor történt ez a vándorlás? Ezzel kapcsolatban biztosat nem tudhatunk. Ami némi támpontot adhat az ír-kelta mítoszok ősiségét illetően, az az állítólagos írásba-foglalásuk, majd lemásolásuk időszaka. Amint Dömötör Tekla írja: „Az óír irodalom virágzása a VIII.-IX. századra esett, majd a viking támadások idején hanyatlásnak indult; a XI. századtól azonban a régi kéziratokat újra lemásolták és az ősrégi történelmi és költői művek több ezer középkori kéziratban szálltak az utókorra.” (ld. Germán, kelta regék és mondák, 8. oldal)

És megint csak az iratmásolás – egyúttal az átköltés lehetőségét magában hordó - „sokszorosítás” jelenségével állunk szemben. Lehetséges tehát, sőt szinte biztos, hogy írek-kelták a VI. század előtt is éltek Britanniában és a majdani Írországban, ám hogy mítoszviláguk már akkor is olyan volt, mint amilyennek azt a XI. századból származó „iratmásolatok” mutatják, már egyáltalán nem tekinthető bizonyosságnak. Sőt éppen az látható, hogy

1. létezik egy ír hagyomány, mely Hispánia felől magyarázza eredetét, illetve

2. az óír irodalom abban – az Illig szerint kétséges - VIII. és IX. században virágzik, mely időben közvetlenül követi a nyugati-gót-alán birodalom korszakát. (V.ö. még az alán népnév már hivatkozott eran,aryana /esetleg ír/ alakját.)

Ezt a kis kitérőt mindenképpen szükséges volt megtennünk annak érdekében, hogy világosan lássuk annak a felettébb furcsa jelenségnek az okát, hogy mi módon hason-líthat egymásra olyannyira a legnyugatibb Európa keltáinak, valamint a közép-európai magyarok tündérvilága. E két tündérvilág mítosza között – amelyekben a tündérek önálló országgal és öncélú léttel rendelkeznek – helyezkednek el a Nyugat „sors-tündérei”, fatai és nornái, melyeknek léte közvetlenül kapcsolódik az emberi élethez, s melyeknek önálló, az aranykor világát idéző birodalmuk nincs.

A dél-francia költeményekben szereplő Grált, mely táplálékot ad az arra érdeme-seknek, de amely elapad, ha méltatlanság történik, tehát ebben az összefüggésben érdemes szemlélni. Egy olyan – valószínűleg a hun birodalom korából származó – keleti eredetű, „pogány” gót-alán hagyomány él itt tovább, mely a magyar tündérmesékben is szinte szóról-szóra fellelhető.

Amint Ipolyi írja:

”…egy Csallóköz-püspöki monda szerint (…) Csallóközben még azon időben, mielőtt Csallóközzé lett volna, szép aranyhajú tündérleányok jártak át a Macska-réven (…) egy agg fűzfa alatt (…) teríték meg éjente asztalukat; kinek kedve tartá, az hozzá állhatott és jóllakhatott, (…) de mióta egy gazember a tündérek asztalánál jóllakozva háládatlanul rácsúnyított, azóta soha sem látta senki többé a tündéreket.” (ld. Ipolyi i.m. 65. oldal)

Ez a történet, különösen összekapcsolva a „választott hősnek” Tündérországba való eljutásával, próbára tételével, tökéletesen egybecseng a – minden bizonnyal utóbb krisztianizált – kelta és dél-francia Grál-monda struktúrájával.

A tündérekből angyalok lesznek, akik a földre elhozzák – immár a csodás asztal helyett – a Grál-edényt, mely mindenkinek táplálékot ád. Majd egy gazember tiszteletlenül viselkedik, avagy bűnt követ el, s a bőség forrása elapad. Immár csak az juthat a csoda közelébe, akit erre a tündérek, vagy a Grál méltónak ítélnek, s magukhoz elvezetnek. A hősnek azonban próbákat kell kiállnia, s ha elbukik, vissza kell térnie nyomorúságos életébe.

A magyar tündérmesék és a Grál-monda strukturális azonossága azonban már egyértelműen azt jelenti, hogy a két „meseanyag” egymással szoros összefüggésben áll, egyik a másikból következik. Hiszen – amint arra Berze Nagy János a Mesék vándor-lása, változatok keletkezése, meséink szerkezete című tanulmányában rámutat -: „A tizenkilencedik század a népmese ismeret tekintetében azért volt nagyjelentőségű, mert ebben a korban indult meg világszerte a népmesék tudatos felgyűjtése, hanem azért is, mert a gyűjtést nyomban kísérte a nép szellemi világát kutató tudósok érdeklődése is, akik a népmesét egyre fokozottabb figyelemre méltatták. A gyűjtemények tanulmá-nyozása során, mikor egymástól távol élő népek hagyományai között ugyanazzal a mesével találkoztak, legelőször az a kérdés vetődött fel: mi az oka annak, hogy ugyanazt a mesét – többé-kevésbé megváltozott tartalommal – egymástól távol élő népeknél is megtaláljuk? Mi lehet az oka ennek az érdekes szellemi közösségnek? Ezzel a W. Grimm által feltett kérdéssel sokan foglalkoztak. Először Th. Benfey iparkodott a kérdésre választ adni. Kutatásainak eredményét abban foglalta össze, hogy a népmesék egyik helyről a másikra, egyik néptől a másikhoz vándorolnak. (…) Benefey elméletének voltak híve is, ellenzői is. Híve között a legkiválóbbak: Emanuel Cosquin és Gaston Paris, akik óriási felkészültséggel igazolták a vándorlás elméletének helyessé-gét. Leghevesebb ellenzője J. Bédier, A. Forke és mások, akik azt vitatták, hogy ugyan-az a népmese ugyanazon természeti és lelki adottságok között bármely népnél minden érintkezés nélkül is keletkezhetik. A tudomány azóta megállapította, hogy a polygenesis elmélet elfogadhatatlan, mert el sem lehet képzelni, hogy két egymástól távollévő helyen ugyanaz a népmese ugyanazon elemekkel, ugyanazzal az alapgondolattal, az elbeszélő elemeknek és a gondolatoknak ugyanolyan sorrendjével egymástól függetlenül létrejöhessen.” (ld. Berze Nagy János hivatkozott tanulmány; in: A magyarság néprajza III., Szellemi néprajz, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 279. oldal)

Carl Gustav Jung a kollektív tudattalannal kapcsolatos vizsgálódásai során ugyan rámutatott arra, hogy az emberiségnek vannak bizonyos olyan ú.n. archetipikus képei, amelyek valamennyi nép szinte valamennyi egyedében jelen vannak, mégpedig minden tudatos és előzetes közlés nélkül, ám a Grál-mondák és a magyar tündérmesék párhuzamai tekintetében nem archetipikus képek hasonlóságáról, hanem történetek strukturális azonosságáról van szó. Ez utóbbi jelenség – a tudomány jelen állása szerint – kizárólag kultúrkapcsolatok, nevezetesen mondavándorlás útján jöhet létre.

Minthogy azonban a magyar tündérmesék egy ősi pogány vallás maradványai, gyakorlatilag kizárható az, hogy a felvidéki és székely népmesék merítettek volna a keresztény színezetű Grál-mondákból, azok strukturális jellegzetességeiből, gondo-latiságából. Mindebből azonban logikusan csak az következhet, hogy a Grál-mondák erednek abból a szellemi közegből, amely megszülte a magyar tündérmeséket is, s nem megfordítva.

Címszavakban áttekintve tehát az e fejezetben írottakat:

1. Az irodalomtörténet számára ma is titok a porovancal trubadúr-költészet eredete,

2. Dél-Franciaországban a katalánok (gót-alánok) nevéhez nyilván nem véletlenül hasonlító nevű népesség élt, a katalaunok, akiknek nyelve ugyanaz a provancal, mint a katalánoké.

3. Körükben bontakozott ki a trubadúr-költészet, illetve vált kedves témavá a Grál-monda.

4. A Grál-témát ugyancsak kedvelő ír és a dél-francia trubadúr-költészet között nem tudunk XI.-XII. századi közvetlen kapcsolatokról ám az ír hagyomány önmaga hispániai eredetére mutat, tehát a gót-alán, katalán kultúrkör felé.

5. A gótokról és az alánokról azonban tudjuk, hogy egykor részét képezték a hun birodalomnak, a hun kultúrkörben éltek.

6. A trubadúr-költészet félig légies-félig evilági nőideálja sokkal inkább rokon a pogány tündérképzetekkel, mint az antik és keresztény nőelgondolással.

7. A hun kultúrkör keleti leágazásának tekinthető magyar mondavilágban nem csak a trubadúr-költészet nőideáljának találjuk meg a megfelelőjét a tündérekről szóló mesékben, hanem – a minden bizonnyal gót-alán (katalán, katalaun) – provancal nyelvű irodalom krisztianizált Grál-témájának is.

8. A tudvalevőleg hun-utód bolgárok nevét is viselő, és a dél-francia gót-alán (katalaun, katalán) vidékeken is elterjedő albigens eretnekség véres és kegyetlen üldözésével eltűnnek egyúttal a trubadúr-költészet eredetére utaló nyomok, s ezt a tündéri, hun gyökerű gót-alán (katalaun, katalán) szellemi kivirágzást, a Róma által támogatott katolikus „franciák” a hódító jogán utóbb kisajátítják.

Mindazonáltal a magyar mítoszban is szereplő „csodás asztal” motívuma szintén meg-találja helyét a nyugati mondákban, ám ott kerekké válik, s Artus udvarának lesz fontos kelléke.

Megjegyezzük, egyes vallástörténészek nemcsak a lovagi szerelem eszméjét, de magát a Grált is az albigensekkel hozzák összefüggésbe. (ld. Szerb i.m. I. 239. oldal)

Kirajzolódik tehát egy, még a XII. században is létező és élő kultúrkapcsolat, mely a Balkán eredendően onogur-török-Attila utód bolgárjaitól, a Magyar Királyságon keresztül a dél-francia, észak-spanyol vidék katalánjaiig (gót-alánjaiig) ível. S ha ez a szellemi ív a keresztény monarchiák megalakulását követő egy-két évszázadban is ennyire jelen van, elgondolhatjuk, hogy e kapcsolatrendszer intézményesülésének, birodalommá válásának lehetősége mennyire fenyegető lehetett Róma számára 600-900 táján.

Oszd meg és uralkodj! – régi elv, de mindig beváló gyakorlat. Legendai és valós politikai éket kellett tehát verni a hun-kultúrkör két nagy gócpontja – Hispánia – Dél Gallia, valamint a keleti Alpoktól a Fekete tengerig húzódó térség – közé.

Egy tisztán irodalomtörténeti probléma vizsgálata során is önkéntelenül ütközünk bele a meghamisított történelmi kép falába, ám ha azon túltekintünk, az analógiák sokasága világítja meg a középkori világi költészet valós eredetét.

Oktogon és Pantokrator: avagy árulkodó építészeti és ikonográfiai nyomok

Azt már a korábbiak során is láthattuk, hogy a nyugati-gótokat a „történelem” miként rendelte utóbb spanyol és francia fennhatóság alá, noha a katalánok és provanceiak szellemi, mentalitásbeli rokonsága, voltaképp azonossága majd egy év-ezred után is nyilvánvaló.

Méltán írja Doromby: „A katalán ember jelleme sok tekintetben elüt a „tiszta” spanyolétól. Nem aszketikus és mértékletes, nem „ég felé irányuló” mint a spanyol, hanem életélvező és a pillanat szerelmese, mint a dél-francia, nem kevésbé szenvedélyes, de zártabb, tartózkodóbb, mint a provance-i.” (ld. Doromby Endre: Spanyolország, Panoráma, Budapest, 1982., 125.oldal)

És nemcsak a vérmérséklet, a régi közös provancal nyelv köti össze Katalóniát és Dél-Franciaországot, hanem a közösnek tekinthető zenei világ is. Amint Doromby rámutat „Katalónia népzene kincse nagyon hasonlatos Dél-Franciaországéhoz, ami a közös múltra utal.” (ld. Doromby i.m. 80. oldal)

A századok alatt a Pireneusokon inneni s túli nép sok tekintetben ugyan újabb vonáso-kat öltött magára, ám közöttük a lényegi azonosság, a világ derűs és reális szemlélete, valamint a pártatlan hajlam a költőiség iránt ma is jól megfigyelhető.

De lehetséges-e az, hogy az egykor oly hatalmas nyugati-gót birodalomnak – mely többféle hun maradéknépet foglalt magában – ma már csak az észak-spanyol és dél-francia területeken lejük nyomát?

Mielőtt azonban ezt megvizsgálnánk, vessünk néhány pillantást a gót-alánok (katalánok-katalaunok) építészetére.

Már a bolgár építészet érintése során felhívtuk a figyelmet az igen jellegzetes nyolcszögletű tér- és toronykialakításra, mely mély rokonságot mutat a keleti-gót ravennai építészettel. A nyolcszög motívumának szép példáját találjuk többek között a katalóniai Barcelona Santa Ana (1146) temploma esetében, melynek nyolcszögű tető-zete a ravennai San Vitale formáit idézi. Az ugyancsak katalán Tarragona székesegy-házának nyolcszögletű tornya szintén egy sajátos építészet emléke. E formavilág szerte-sugárzik, s a valenciai Szent Katalin templom, illetve a Székesegyház jellegzetes tornyain is otthagyja bélyegét. E helyen nem lehet feladatunk, hogy akárcsak megköze-lítően is számba vegyük, eme építészet valamennyi emlékét – ha a témát érdemesnek tartja rá, amúgy is foglalkozni fog talán vele egy szakavatott műtörténész. Ám a Katalóniához közeli, aragóniai Tudela városának San Nicolas templomán egy igencsak érdekes ábrázolással találkozhatunk. E templom a XII. században épült, és – amint Doromby írja – „…homlokzatának timpanonjában egy nagyon ritka motívum látható, az evangelistáktól körülvett Atyaisten a gyermek Jézust tartva térdén.” (ld. Doromby i.m. 184. oldal)

Az ábrázolás értelmét egyértelműen megfejteni nem lehet, ám ha figyelembe vesszük, hogy ez a vidék is az egykor ariánus gótok utódainak tekinthető katalánok szel-lemi köréhez tartozik, felmerülhet a kompozíció egy olyan értelmezése is, hogy a külön

személyként ábrázolt Atya és Fiú alakjában, az eme két isteni személy egylényegűségét tagadó ariánus hit hagyta ott kései üzenetét.

Áttérve a dél-francia vidékre, a legszebb, legmeghökkentőbb, szinte gótikus hatású példája a nyolcszög alapú építészeti motívumnak a toulousi Saint-Sernin katedrális (1096-ban felszentelve). Toulous egyébként 507-ig volt a nyugati-gót királyság fővárosa. A latinkereszt alaprajzú katedrális hosszanti- és kereszthajóinak találkozásá-ból egy ötszintes, szintenként szűkülő, nyolcszög-alapú torony nő ki. Ehhez a merész és elegáns építészethez képest visszalépésnek tűnnek majd az olyan XII. századi román alkotások, mint például a meglehetősen nehézkes és keresett angoulém-i katedrális vagy a poitiers-i Notre-Dame la Grande. Ez utóbbi „stílus” illetve jelleg – néhány kisebb jelentőségű, elszórt példától eltekintve – szinte teljesen kiszorítja Franciaországban azt a könnyed és természetes építészetet, melyet Bulgáriától Ravennán át egészen Spanyolországig a „nyolcszöges motívum” jellemez.

Ám a toulousi Sain-Sernin-ben feltűnik a Panthokrátor - a trónoló Krisztus - szakálltalan ábrázolása is egy igen szép domborműn. Az alkotásnak bizánci hatást tulajdonítanak (ld. Pálfy József: Franciaország, Panoráma, Budapest, 1967., 502. oldal), ezt azonban semmi közelebbi adat nem támasztja alá azon túl, hogy hasonló ikonográfiai megol-dásokkal Bizánc művészetében is találkozhatunk. A Panthokrátor ábrázolás mindazon-által Európa más vidékeihez képest feltűnő gyakorisággal fordul elő Dél-Franciaország-ban, a nyugati-gótok egykori területein. Megemlíthetjük a Vézelay Ste. Madelaine főka-puzatának, valamint az arles-i Saint-Trophime – templom timpanonjának trónoló Krisztu-sát, vagy akár a Touloustól kb. 60 km-re fekvő Moissac St. Pierre templomának déli kapuja feletti Ítélő Krisztust is.

A nyolcszögmotívum, illetve a Panthokrátor téma – mint már említettük – feltűnő egységben jelenik meg a bolgár művészetben.

Az oktogon motívum, illetve a Panthokátor téma tehát egy újabb kapcsolatot teremt a nyugati-gót és a bolgár területek között, túl a nyilvánvaló hun hagyatékon és a későbbi albigens-bolgár eretnekségen is.

Ám, hogy észrevételeinket az oktogonális forma és a Panthokrátor ábrázolás mély kap-csolatáról, illetve ezeknek az ariánizmussal való összefüggéséről ellenőrizzük, lássuk az arianizmus egykori fellegvárának, Ravennának a hagyatékát. S lám, mit találunk a nyolc-szögű San Vitale apszisboltozatának mozaikján? Nem mást, mint a világmindenséget szimbolizáló gömbön trónoló Krisztust. Amint Giovanni Mesini már idézett munkájának német kiadásában írja: „In der Konch der Apsis sitzt der jugendliche Christus (idealer Typus one Bart) in Purpur gekleidet auf dem Globus, daneben zwei Engel.” (ld. Giovanni Mesini i.m. 27.)

És valóban, Krisztus itt tényleg „one Bart”, szakálltalanul jelenik meg, akárcsak a már hivatkozott toulousi Panthokrátor ábrázoláson. Ez utóbbi alkotást szokták bizánci hatás alatt születettnek tekinteni, noha nyilvánvaló, hogy a sokkal közelebbi Ravenna

hatásának kisugárzásáról lehet inkább szó. Régebben az egész ravennai építészet, és benne a San Vitale eredetiségét is kétségbe vonták. Amint Fajth Tibor a San Vitale kapcsán írja: „Sok méltatója a bizánci centrális templomtípus olaszországi hírnökét látja benne. - Ma már elfogadott nézet, hogy a késői római építészet emléke, éppúgy, mint a korábbi ortodox keresztelőtemplom (…) A konstantinápolyi Hagia Sofia e típus monu-mentálisabb és keletibb változata, de a San Vitale mintája azért sem lehetett, mert valamivel később épült.” (ld. Fajth i.m. 281-282. oldal)

Ennek ellenére számos kiadványban ma is tovább él a Hagia Sophia és Bizánc elsőbb-ségét, ihlető jellegét hirdető – eredetileg nyilván az ariánusok mellőzését szolgáló – téves teória. A San Vitale Panthokrátorát – mint hivatkoztuk – két angyal veszi közre. Ezek mellett – nekünk balról – Szent Vitális, illetve - nekünk jobbról – az alapító püspök látható, kezében a nyolcszögletű épület makettjével. Az ugyancsak nyolcszögű ariánus keresztelőkápolna kupolamozaikján pedig az – itt is szakálltalan – Jézus megkeresz-telése látható. A San Apollinaire Nuovo épületében – mely, noha már az ariánus gót időkben épült, ám még bazilikális elrendezésben (e kor az ariánus formanyelv kiforrá-sának időszaka) – nos itt két igen érdekes mozaikkal találkozhatunk. Az első természe-tesen a trónoló Krisztust ábrázolja, fenséges nyugalomban, négy angyaltól övezetten. Itt sincs nyoma még a majd a XI.-XII. századtól oly gyakorivá váló és széles körben elterjedő szenvedő, megfeszített Krisztusnak. Az a mély derű hatja át ezt az alkotást, mely az egész ariánus művészetet jellemzi, s mely többé-kevésbé sajátja volt a legkorábbi keresztény művészetnek is.

A S. Apollinare Nuovo másik igen figyelemreméltó képe a kis-Jézushoz igyekvő három mágust megörökítő mozaik. Fölöttük nyolcágú csillag ragyog, s vezeti őket a Megváltó szülőhelyéhez.

A csillag ágainak száma azonban egy ilyen szakrális és mélyen szimbolikus ábrázoláson aligha lehet véletlen. Feltűnő a mágusok jellegzetes, keleties, az úgynevezett fríg-sapkára emlékeztető fejfedője. A képről Faith Tibor a következőt jegyzi meg:

A (…) hosszanti képsort a szentély felé balról a perzsa jellegű ruhába öltöztetett „Három király hódolata” zárja…” (ld. Faith Tibor i.m. 280. oldal) A „perzsa jellegű” viseletnek ilyen ábrázolása azonban meglehetősen ritka az itáliai művészetben, az alakok fejfedői pedig semmi esetre sem tekinthetők perzsa viseletnek. E sapkát – mai tudásunk szerint – sem ebben a korban, sem máskor nem hordták sem Itália, sem pedig Bizánc lakói. Európában is csupán a XVIII. században vált széles körben közismertté, nevezetesen a francia forradalom szimbolikus nőalakja által, annak viseleteként.

Ám, ha felütjük a Pallast a Magyar viselet címszavánál, ennek „A magyar viseletek történeti fejlődése” című képmelléklete első helyen közli az „Ősi szkítha” ruházatának képét. E viseletnél a fejfedő puha anyagból készült, kissé előrehajlóan csúcsos sapka, mely a tarkóra nyúlik. Ám ez a sapka tökéletesen hasonlatos a ravennai mozaik mágusainak fejfedőjéhez. Honnan vehette tehát a művész a mintát, ha ez a viselet a kor Itáliájában és Bizáncban nem volt szokásban.

Kétségtelen, hogy pl. a római Santa Maria Maggiore Kr.u. V. századi mozaikjain is szkíta jellegű ruhát illetvge sapkát viselnek a kisded Jézust látogató mágusok. Nem kizárt azonban az sem, hogy a ravennai mozaikokat megrendelő ariánus „keleti gót” előkelők számára saját – a hun kulturában gyökerező – formavilágukból is ismerős lehetett a mozaikokon megőrzött viselet.

Összefoglalva tehát: Mind a bolgárok földjén, mind a katalán-katalaun terüle-teken, mind pedig a „keleti-gót” Ravennában jellemzően lelhetjük fel

1. az oktogonális építészetet,

2. Krisztus Panthokrátorként való ábrázolását, illetve

3. a magyar vonatkozások momentumait:

a, vagy mondai analógiák (katalánok-katalaunok), vagy

b, nyelvi, történelmi hagyományok útján (onogur-bolgárok).

Egyéb „gót” maradékok

Az előbbiek során talán beláttuk, hogy az Észak-Ibériában és Dél-Galliában élő katalánok – katalaunok (gót-alánok) mind történetileg mind pedig kulturálisan is az egykori hun birodalomhoz kötődhettek, annak szerves és alkotó részei lehettek. Ám még ez a viszonylag nagy területen elhelyezkedő népesség is meglehetősen kicsinek tűnik ahhoz, hogy valós politikai veszélyt jelenthessen Rómára nézve. Igaz ez akkor is, ha a gót-alán tömeg erejét képzeletben egyesítjük az Európába érkező avar-magyar népesség politikai és hadászati súlyával.

A korábbiak során láttuk azt is, hogy a szlávosítás és a bizantinizálás technikájával miként sikerült az onogur-bolgárokat elválasztani a magyarságtól.

Ha tehát csekélynek tűnik az egykor hatalmas nyugati gót birodalom maradékának számító katalán népesség által elfoglalt terület, illetve e népesség lélekszáma és politikai súlya, úgy gyanakodhatunk, hogy nem pusztán a katalánok tekinthetők a nyugati—gót birodalom örököseinek.

Az Ibériai-félszigetnek – a katalánok mellett – másik elkülönülő, önálló államiságot képző nemzete a portugál.

Portugália is a rekonquista idején született ország. A félsziget móroktól való visszahódításából legalább oly derekasan kivették a részüket a portugálok, mint a katalánok, s amint tehették önálló államot alapítottak. Erre kb. a XII. században került sor. Ám milyen múltja lehetett e később oly jelentős pályát befutott népnek. Valóban elképzelhető, hogy a portugálok mintegy a semmiből toppantak elő, hirtelen királyságot alapítottak, majd egy hatalmas gyarmatbirodalom uraivá lettek? Egy ilyen hihetetlenül nagy kultúrájú és jelentős államot teremtő nemzetnek mindenképpen figyelemreméltó múltja kellett, hogy legyen.

De miért nem tudunk akkor erről szinte semmit? Mert az arab hódítók áradata igencsak hatásosan telepedett rá Ibéria múltjára: magára a nyugati-gót birodalomra, melyet eltörölt, s melynek emlékét is szinte megsemmisítette.

Az alánokról – akikkel kapcsolatban sok helyen azt olvashatjuk, hogy őket a nyugati-gótok megsemmisítették – a következőket is olvashatjuk a Pallasban: „… egy másik részük 409-ben Spanyolországba nyomult, s a nyugati gótoknak a rómaiakkal szövetkezett királya, Wallia által 418-ban megveretett és Lusitániába szorult, hol utóbb nevük eltűnt.” (ld. Pallas Alánok címszó)

Lusitánia azonban – mint tudjuk – éppenséggel Portugália legnagyobb részét foglalja magában. Az alánok neve tehát itt állítólag eltűnik. Feltűnik azonban később a portugálok – meglehetősen homályos eredetű – neve.

De lássuk Portugália történetét. Amint a Pallas írja: „Portugália csak a XII. században alakult meg mint önálló ország, addig Spanyolország sorsában osztozott. Portugália első urát Henrik grófot több történetíró magyar származásúnak mondotta, de e föltevésnek nincsen semmi alapja.” (ld. Pallas Portugália címszó)

Mármost egy az Atlanti partokon élő dél-európai nép a középkorban miért találná ki azt, hogy államalapító uralkodója egy – Európa másik végén élő nép fia – magyar ember lett volna.

Ilyen kitalálások nemigen szoktak előfordulni, ám az annál inkább, hogy a népi hagyo-mány és az abból is merítő krónika bizonyos eseményeket, tényeket leegyszerűsít, összevon. Ha Henrik gróf nem volt magyar, úgy magyarként való feltűntetése lényegesen többet mond, mint az ha valóban az lett volna. E látszólag téves közlés ugyanis alig-hanem a meglehetősen homályos portugál előtörténet egy fontos és mélyértelmű mozzanatát örökíti és világítja meg.

Az eltűnt alánokról – a Pallast idézve – már említettük, hogy „Pseudo-Lucian szerint ők nyelvre, ruházkodásra és fegyverzetükre nézve a szittyákkal, más írók szerint pedig a szarmatákkal voltak rokonságban.” Hogy a magyarok szittya – szkíta kultúrájú népesség, ez a középkorban Európa-szerte köztudomású tény volt. A portugál Henrik grófnak, Portugália első királyának magyarként való feltüntetése tehát minden valószínűség szerint annak a körülménynek a kissé költői-krónikai kifejezése, hogy e gróf – később király – szkíta nemzetségből valónak tarthatta magát, valószínűleg tehát a Luzitániában állítólag letűnt nevű alánok közül származónak. Ám a portugál népnévnek nem lehet tudni az eredetét.

Portugália nevét a mai Porto, illetve a vele egykor szemben fekvő Cale városok nevéből szokás magyarázni. Cale régi, antik neve egyébként Cale Portus volt. A portugál nép tehát valószínűleg egy kikötőváros nevéről kapta nevét. A portugálok egyébként azon luzitánok leszármazottainak tartják magukat, akik egykor a leghevesebben állottak ellent a római hódításoknak. E luzitán népben olvadhatott fel tehát az alánok egy igen jelentős része, s nemcsak az alánok neve tűnt el eme összeolvadásban, de a luzitánoké is, hogy egy új nép és népnév megszülessen, a portugál.

A Rómával szemben védekező luzitánok, illetve a római birodalmat támadó alánok között tehát könnyen egyetértést teremthetett Róma-ellenességük.

Arra nézve pedig nem sok adat van, hogy a nyugati gótokkal szemben álltak volna a luzitánok. Inkább a római uralomtól való szabadítót láthattak mind a gótokban, mind pedig az alánokban.

Talán nem véletlen tehát, hogy Katalónia (Gót-alánia) és Portugália (luzitán-alán föld) között – ezeket elválasztva – létre kellett jönnie egy sajátos területnek, mely utóbb a Spanyolország nevet kapta. Ám neki is el kellett szenvednie a mór hódoltságot. Biztos, ami biztos: a terület pacifikálása így hatásosabb.

De vajon volt-e, lehetett-e elvi akadálya annak, hogy a keresztény Róma segít-séget nyújtson ahhoz, hogy Hispániát megszállják a muzulmán hódítók.

Tekintettel arra, hogy Rekkared ariánus nyugati-gót király 600 körüli katolizálása meglehetősen meseszerű, igencsak kérdéses, hogy a VII. század elején az Ibériai-fél-sziget lakosságának többsége valóban katolikus lett volna.

Másfelől Mohamed követői tiszteletben tartották mind az Ószövetséget, mind pedig Jézus személyét, noha őt csak nagy prófétának és nem Isten fiának tekintették.

Ismeretes továbbá egy állítólagos levél, melyet Mohamed azért küldött volna el a bizánci császárnak és a perzsa királynak, hogy azok – mint szintén egyistenhívő uralkodók – fogadják el az ő tanításainak igazságát. A levél állítólag békés hangvitelű és közeledést szorgalmazó volt, s nem dölyfös vagy fenyegető. (ld. Germanus i.m. 52. oldal)

Ha ilyen levél esetleg nem is létezett, kitalálása mindenesetre azt sugallja, hogy a VII. században Mohamed és vallása egyáltalán nem minősült a kereszténység fő ellen-ségének.

Sőt, a dzsihád, a szent háború (törekvés) éppenséggel kapóra is jöhetett Rómának (és Bizáncnak) az ibériai ariánus gótokkal, alánokkal és szövetségeseikkel szemben, akik az arab hódításban – némi rávezetés mellett – akár Isten büntetését is láthatták, mely tévelygéseik miatt sújt le rájuk.

Ám a történelem később is művelt oly csodát, hogy a keresztény Itália egy keresztény országgal szemben segítette a mohamedanizmust.

Ugyanez történt 1444. november 10.-én a várnai csatánál, amikoris a Cezarini Julian, pápai követ által Ulászló magyar királynak segítségként megígért velencei-genovai hajóhad a magyar sereg támogatása helyett a szultán hadseregét szállította át Európába. (ld. Magyar történelmi kronológia, 87. oldal)

Egyáltalán nem minősül tehát lehetetlennek, sőt inkább kifejezetten valószínűnek tűnik, hogy Róma segítette az arabokat az Ibériai félsziget elfoglalásában, az ariánus nyugati-gótok hatalmának megtörésében. Ám az Ibériai-félszigeten a katalánok (gót-alánok) valamint a portugálok (luzitánok-alánok) mellett találunk egy további olyan népet, mely az előbbiekhez hasonlóan szintén századok, sőt több mint egy évezred óta hangsúlyozza kulturális és politikai különállását. Ezek pedig azok a baszkok, akik a Pireneusok déli és északi lejtőit lakják mintegy elválasztva, de össze is kötve az észak-spanyolországi és dél-franciaországi katalánokat.

Amint a Pallas a baszk népről említi: „…maga Európa más lakosaival, s nyelvük semmiféle indo-európai nyelvvel nincsen rokonságban. Némelyek szerint a finn nyelvvel mutatna némi hasonlatosságot.” (ld. Pallas Baszk címszó)

De miféle nyelv lehet ez a rokontalannak tűnő baszk nyelv. Amint Doromby írja: „A baszk nyelv a feltevések szerint a kaukázusi nyelvekkel együtt ahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, amely az i.e. II.-III. évezredben, az indoeurópai invázió előtt Európa népességének nyelve volt.” (ld. Doromby i.m. 88. oldal)

A baszkok tehát Európa legősibb népességének leszármazottjaiként, örököseiként határozhatók meg.

Ám amit a Pallas a kaukázusi nyelvekről írja:

A Kaukázus vidékén igen sok apró néptörzs van, teljesen különálló, rokontalan nyelvekkel, úgy hogy egy részük bizonyosan kihalt nyelvcsaládok maradéka (mint például a baszk nyelv, mely a Pireneusokban talált menedéket). (…) Ránk nézve azért is fontosak e nyelvek, mert műveltségi szavaik részben megegyeznek a magyar nyelv, s a többi ugorság szavaival.” (ld. Pallas Kaukázusi nyelvek címszó)

A baszkok tehát Európa népességének egy olyan ősi rétegét képviselik, amely nyelvében (főnévragozásában, illetve szókészletében) rokonságot mutat az ugor nyelvekkel, s így a magyarral is.

Ez a körülmény azonban ahogyan távolítja őket az indoeurópai nyelvektől és kultúrától, ugyanúgy közelíti az egykori hun birodalom világához.

Gótoknak, alánoknak, baszkoknak, illetve a velük valamelyes kapcsolatba került ú.n. keltibér népességnek – amelynek egy részével majd Írországban találkozunk – szinte hajszálra azonos történelmi sors jutott, mint a hun birodalom közép- és kelet-európai örököseinek, Bulgáriának és Magyarországnak.

A függetlenségért és az önazonosság megtartásáért - több-kevesebb sikerrel – folytatott évezredes küzdelem.

E népeket erőben és magabiztosságban találja még a VI. század, ám a X. századra immár úgy állnak előttünk, mint múltjukat vesztett középhatalmak.

Így állnak előttünk a krónikák lapjain. Ekkor azonban a vég még csak elkezdődött. S amint két-háromszáz év alatt e népek végigmennek a végzetes úton, a múlt feladásának nem minden fájdalomtól mentes ösvényén, úgy emelkedik fel még egyszer és immár utoljára Róma és Bizánc csillaga.



VIII. rész: A koronáról

A koronákról általában

Minthogy Illig tézise a legközvetlenebbül érinti a kora-középkori európai monarchiák problematikáját, s minthogy e monarchiák elképzelhetetlenek koronás fők nélkül, érdemes kissé elidőznünk általában a koronák, mint fejedelmi ékszerek, illetve kifejezetten a magyar Szent Korona, mint egy kiemelt fontosságú és kivételes régiségű szakrális fejék kérdései körül.

Európában a korona a keresztény monarchia szimbóluma, egyúttal elengedhetetlen királyi jelvény. Valamiféle uralkodói fejdísz, diadém természetesen már az ókori birodalmakban is előfordult, ám Nyugaton, a koronázás egyházi vonatkozású aktusával, a sajátos fejék, a korona lényegesen mélyebb tartalmat nyert, mint a megelőző korok hasonló uralkodói attribútumai.

De honnan ered a speciális, jól ismert forma, amely mindenkinek eszébe jut, ha a korona szót hallja, s honnan az a gondolat, hogy eme ékszer fejre helyezése által válik a hatalom várományosa tényleges uralkodóvá. Hiszen számos országban a koronázás ünnepélyes gyakorlata mellett is megmaradt a „meghalt a király, éljen a király” elve, tehát hogy az előző uralkodó halálával annak örököse automatikusan elődje közjogi helyzetébe lép.

Kezdve az előző kérdéssel, amint a Pallas írja: „Korona (…) heraldikai értelemben koszorú szerű fejdísz, rendesen aranyból v. ezüstből, drágakövek – s gyöngyökkel ékítve. Fejedelmi személyek megkülönböztetési jele volt. A koronát, mint az uralkodói méltóság jelét, már a régi időkben használták. Így Salamon királyról is említették, hogy koronát viselt. A régi asszír, babiloni és egyiptomi királyok koronája, vagy mint másképp nevezik, tiarája, fejszalagja csak fejdísz volt. A római királyok idejében kezdték először a koronákat gyűrűformában készíteni, akkor még nyitott volt, s 4-8 levélszerű díszítménnyel volt ékítve. A különböző koronák közül megemlítjük a római szent birodalmi koronát…” (ld. Pallas, Korona címszó)

Hogy valóban volt-e koronája Salamonnak, s ha igen, milyen, korabeli ábrázo-lások, illetve leírások hiányában ma már nem tudhatjuk.

Az egykori római királyok úgynevezett koronája nem volt sem „ágas” nyílt, sem pedig zárt korona, hanem csupán egy fejre helyezhető díszes „gyűrű”. Maga a latin corona szó sem jelent többet, mint koszorút, szegélyt, párkányt. (ld Latin-magyar szótár, idézett kiadás) A római korona is inkább hasonlított az ókori keleti uralkodók fejpontjához, illetve a jól ismert babérkoszorúhoz, mint a majdani nyugati monarchák fejékéhez.

A Művészeti Lexikon „korona” címszava alatt többek között a következőket közli: „…az uralkodói hatalom legfontosabb jelvénye az ókor óta. Legősibb formája a fejszalag, a diadém. A nyílt korona (a monzai vaskorona) mellett a zárt korona újabb, talán bizánci eredetű típus. A koronák között kiemelkedő jelentőségű a magyar királyi korona.” (ld. Művészeti Lexikon hivatkozott kiadás, korona címszó)

A Pallas szerint Salamon ismeretlen koronája és a X. századi német-római csá-szári korona között nincs hagyományos értelemben vett koronának nyoma, a Művészeti Lexikon szerint pedig ez az űr az ókori keleti fejszalagok és a monzai vaskorona meg-jelenése között tátong.

A Milánótól mintegy 17 km-re fekvő Monza városának székesegyházát a hagyomány szerint 590 körül alapította Authari longobárd király bajor származású felesége Theudelinde. (ld. Pallas Monza címszó) E templom kincstárában őrzik a lombard királyok vaskoronáját, mely azonban még mindig gyűrűszerű alakot formáz, tehát nem „ágas” nyílt koronát. És az 590. körüli (a Pallas szerint pontosan 595.) évszámmal máris a legenda-gyártásban legalábbis gyanús Nagy Szent Gergely korában találjuk magunkat ismét. A Nyugaton – úgy tűnik – a VI. századig egyszerűen nincsenek koronának nevezhető tárgyak. Róma császárai babérkoszorúban jelennek meg a jeles alkalmakkor. A kelet-római császárok egész sora számára szintén ismeretlen volt a korona és a koronázás szertartása. Amint Gergely Jenő írja: „…I. János pápa (523-526.) Bizáncba ment és itt megkoronázta I. Justinus császárt. (Ez volt a történelem első pápa általi császár-koronázása)” (ld. Gergely Jenő i.m. 48. oldal) Ám a valamivel későbbi ravennai és már Justinianust ábrázoló mozaikon jól látható, hogy a korona még itt is csupán díszes pántot, diadémot formáz, s nem a későbbi, oly jellegzetes alakot. Ám maguk a pápák sem viselnek ekkor még koronát. Az első pápa, aki – ekkor még csak egyes – koronát viselt, állítólag I. Miklós (858-867) volt.

Amint Gergely Jenő említi:

A pápák a VII. század óta fehér, sisakszerű süveget hordtak. I. Miklós óta ennek első peremét drágaköves abroncskorona szegélyezte. Ebből alakult ki a XIV. század elején a tiara.” (ld. Gergely Jenő: i.m. 73. oldal)

A VII. században, tehát Nagy Szent Gergely halálának (604) századában jelenik meg a fehér süveg. A korona megjelenésével kapcsolatosan óvatosan fogalmaz Gergely Jenő, hisz máshelyütt I. Miklósra vonatkozóan ezt írja:

A történeti kutatás szerint az első pápai koronát ő hordta.” (ld. ugyanott)

A pápai korona megjelenésének időpontja tehát nem bizonyos, az azonban igen, hogy a fehér süveg szegélyeként jelenik meg. Klasszikus értelemben azonban még ez sem korona, csupán uralkodói rangot jelző pereme a fehér süvegnek. Járulék tehát és nem maga a lényeg, nem maga „a” szimbólum.

Mármost tegyük fel az Illig által felvetett téma szempontjából igencsak jelentős kérdést: mivel, milyen koronával koronázták meg Nagy Károlyt? Lehetséges, hogy egy ilyen fontos szakrális tárgy minden nyom, minden az utóéletét elbeszélő legenda nélkül eltűnjön? Hiszen az Attilának tulajdonított és Bécsben őrzött kardot több mint ezerötszáz éves legenda övezi. Károly koronájának, valamint a legendának a hiánya önmagában is el kell, hogy bizonytalanítson minket a Károly-i koronázás megtörténte felől.

Némely hagyományok a X.-XI. századból származó német-római császári koronát tekintik annak a tárgynak, amellyel megkoronázták Nagy Károlyt, ám ez nyilvánvaló képtelenség. Más fámák szerint a monzai vaskoronát helyezték a nagy karoling uralkodó fejére. E nagyfokú bizonytalanság azonban éppenséggel arra mutat, hogy a történettudomány képtelen egy olyan koronát megjelölni, amely Nagy Károly személyével összeköthető.

Összegezve tehát, a Nyugaton – leszámítva a meglehetősen kétséges monzai vaskoronát – úgy tűnik semmi nyoma hagyományos értelemben vett királyi koronának egészen a X. század második felére datált német-római császári koronáig. Ám ha ez utóbbit szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy ez sem a jól ismert „ágas” nyílt koronákkal, sem pedig a zárt koronákkal kapcsolatos elképzeléseinknek nem felel meg. Jellegzetes formája művészien megkomponáltnak aligha nevezhető. A nyolc darab – drágakövekkel és zománc-képekkel ékített – félköríves elemből összeállított „pánt”-rész kiegyensúlyozott, nemes formát ad, ám a homlok feletti és az azzal szemben lévő rész között átívelő „aranyhuzal” – melyre a kisebb félköríves díszítő elemeket erősítették – meglehetősen szervetlenül kapcsolódik az egész kompozícióhoz. A homlok feletti részre illesztett – drágakövekkel és gyöngyökkel borított – kereszt pedig mintha nem megfelelően igazodna a mű egészének arányaihoz, s így kissé ormótlanul uralja a szakrális tárgy összképét. Ha e korona történetesen nem tartalmaz utóbb ráhelyezett elemeket, ez sem sokat javít esztétikai megítélésén. Sőt, inkább valami sietségről, be nem fejezettségről árulkodik a kompozíció nyugtalansága, amelyet talán a kakastaréjra emlékeztető „keresztpánt” látványa kelt a szemlélőben. A mű vitathatatlan részletszépségei mellett, az egészben (különösen a kövek és gyöngyök mértéket nem ismerő alkalmazása okán) van valami túlzó sokat mondani akarás, melynek azonban nem ad kellő hitelt a formai tisztaság hiánya. A „pánt” formáinak nemessége valamint az egész mű túldíszítettsége és végső aránytévesztése közt feszülő ellentét azt sugallja, hogy e koronát kiváló ötvös-mester készíthette gyenge ízlésű megrendelő intenciói szerint, s alighanem hamarjában.

De hol találkozhatunk végül is a legkorábban a nyílt korona oly jellegzetes formájával? Az egyik első ilyen ábrázolást egy Kr. e. IV. századi perzsa pénzérmén, egy dareikoszon találjuk meg. Az íjat tartó királyi alakot az ábrázolás fél-térdre ereszkedve örökíti meg, fején nyílt koronával, melynek – oldalnézetből – csupán négy ága látható. Hasonló koronákkal találkozhatunk az úgynevezett Óxosz-kincsnek nevezett lelet-együttes egyes darabjain is. Ezek kb. a Kr. e. V.-III. századból valók és szintén a perzsa birodalomhoz köthetők.

Megjegyzendő azonban, hogy ezt az anyagot az Óxosz folyótól északra találták, tehát viszonylag közel Szkítiához.

A nyitott koronaforma tehát igen valószínűen Perzsiában alakulhatott ki, s a népvándorlás során juthatott el Európába. Tekintettel azonban arra, hogy a korona-formának és a koronának, mint szakrális tárgynak a Kr. u. VI. század előtt nem leljük nyomát a Nyugaton, azt kell gondolnunk, hogy a koronát nem a népvándorlás legkorábbi, hanem inkább későbbi hulláma hozta el Európába. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy e tárgy, s a hozzá kapcsolódó szellemi tartalmak legkorábban a hunokkal, legkésőbb pedig az „avarokkal” (magyarokkal) kellett, hogy megérkezzenek Európába. Mindezt megerősíteni látszik, hogy a perzsa birodalom nyugaton anélkül volt határos évszázadokig Rómával, hogy Róma közvetlenül átvette volna a koronaformát. A perzsák a Kaukázus környékén északi irányban szomszédosak voltak ugyan az örményekkel, ám ezek – minthogy jórészt nem vettek részt a népvándorlásban – ha át is vették volna a koronaformát, nem hozhatták Nyugatra. Azonban a perzsák nemcsak hogy észak-keleti irányban szomszé-dosak voltak a szkítákkal, hanem a szkíták eljutottak Európába is, illetve a velük rokon kultúrájú hunok, később a magyarok jelentős államalakulatokat is létrehoztak a Nyugaton.

És itt érdemes megemlékezni az Európában a hunokkal együtt érkező „nyugati-gót” művészet egy becses hagyatékáról.

Amint Doromby írja az ibériai gót művészetről:

A kor legszebb ötvös remekei kerültek elő a Toledo melletti Guarrazarban. (Vésett, rekeszzománccal díszített fibulák, arany fogadalmi korona drágakövekkel, hegyikristályok-kal, gyöngyökkel.)” (ld. Doromby i.m. 60. oldal)

Ha tehát az eddigieket egybevetjük, a következőket állapíthatjuk meg:

1. Az Európában majd az érett középkorban elterjedő „ágas”, nyílt koronaforma vala-mikor a Kr.e. V. század körül bukkan fel először a perzsa kultúrkörben.

2. Az óxoszi lelet földrajzi elhelyezkedése rávilágít, hogy a perzsa kultúrával már igen korán megismerkedhettek mind az Óxosz és a Jaxartész folyó között elő és a szkítákkal egy kultúrkört képező szakák, mind pedig maguk a szkíták, akiknek ötvösművészete – mint később a magyaroké – legendássá vált.

3. Figyelembe véve a monzai vaskoronát, illetve I. Justinus koronázásának aktusát, valamint a Guarrazarban talált fejdíszt, azt látjuk, hogy a korona és a koronázás jelensége a Kr. u. VI. században – tehát a hunok megjelenése és műveltségük hatá-sának kibomlása után – tűnik fel Európában.

4. A VI. századi (VII. sz. eleji) gyűrűkoronák, valamint a X. század második felével összefüggésbe hozott koronák (német-római császári korona, magyar Szent Korona) között nem ismerünk olyan fejedelmi fejékeket, amelyeknek eredete legalábbis megközelítően tisztázott volna. Már ez a körülmény is megerősíteni látszik Illig tézisét, s kételyt ébreszt a koronák nélküli keresztény monarchiák háromszáz éves (tehát 600-tól 900-ig tartó) történetével szemben.

A magyar Szent Korona érkezése Rómából?

Korábban létezett egy igencsak tudományosnak tűnő elgondolás, hogy a nyílt korona a hűbéresi, míg a zárt korona hűbérúri szimbólum. A Művészeti Lexikon közléséből azonban már világos, hogy az úgynevezett hűbérúri zárt korona a nyílt korona megjele-nését követően alakult ki, mégpedig valószínűleg Bizáncban. A kutatás a zárt korona feltűnését ma a Komnénosz házhoz köti, s kb. a XI. század második felére datálja. Ennek tükrében azonban puszta legendának tűnik az a hagyomány, hogy Szent István, magyar király azért a római pápától és nem a német-római császártól fogadta el a koronát, mert a pápa zárt, tehát nem hűbéresi koronát kínált neki, míg a császár csupán nyíltat, tehát hűbéresit. Ha ugyanis igaz az a feltételezés, hogy a zárt korona csak a XI. században alakult ki, mégpedig Bizáncban, úgy sem a pápa, sem pedig más nem küldhetett zárt koronát Szent Istvánnak.

Milyen koronát küldött tehát II. Szilveszter pápa, s küldött-e egyáltalán? S a ma ismert magyar Szent Korona honnan és mely korból származik? Amint a Kovács Éva és Lovag Zsuzsa által írt kiváló monográfia írja:

Nem tudjuk milyen volt a Rómából küldött királyi jelvény, hiszen az évszázados hagyománnyal ellentétben a ránk maradt korona még részben sem tartalmazza István koronáját.” (ld. Kovács Éva, Lovag Zsuzsa: A magyar koronázási jelvények, Corvina Kiadó, Budapest, 1980., 8. oldal)

És tegyünk fel egy igencsak kézenfekvő kérdést: ha küldött is valamilyen koronát II. Szilveszter Szent Istvánnak, e korona vajon hogyan jutott a pápa birtokába?

E célra, a magyar király koronázásának alkalmára saját költségén csináltatta? Esetleg e fejék már „raktáron volt”, csak le kellett emelni más koronák mellől a kincstár megfelelő polcáról? S ha esetleg már korában megvolt, vajon azelőtt ki viselhette ezt az ékszert?

Az egész koronaküldési história tele van bizonytalanságokkal. Mindazonáltal a koronaküldésről mitsem tud sem a Szent László megrendelésére íródott Szent Istvánról szóló úgynevezett Nagyobbik legenda, sem pedig a Könyves Kálmán által lejegyezni rendelt ú.n. Kisebbik legenda. (ld. István király intelmei című, ám a Nagyobbik és Kisebbik legendát is tartalmazó kiadványt, Magvető Kiadó, Budapest, 1982.)

E forrásokban Szent István megkoronázására anélkül kerül sor, hogy azt bármiféle koronaküldés megelőzné. Ez már csak azért is elgondolkodtató, hiszen egy olyan jelentős diplomáciai aktusról, mint a koronaküldés – ha valóban megtörtént -, a legendák minden-képpen számot adnának. Ám ezek erről mit sem tudnak.

Ezzel szemben, amint Kovács Éva és Lovag Zsuzsa monográfiája (továbbiakban monográfia) rámutat:

A XIII. század elejétől egyre többször hivatkoznak – Hartvik nyomán – a koronaküldésre és arra, hogy a királyi jelvények Istvántól származnak.” (ld. Kovács – Lovag i.m. 9. oldal)

Hartvik a Sponheim – Lavanti grófok családjából származott, s amint a Pallas írja: „…regensburgi püspök (1106-1126) (…) ki az Álmos hercegtől meghitt V. Henrik császár-ral 1108., mint ellenség jött volna az országba…” (ld. Pallas Hartvik címszó)

A koronaküldés igen fontos mozzanata tekintetében tehát a saját korai írásos emlékeink helyett, úgy tűnik az „ellenséges” hatalom embere által közölteknek adunk hitelt. Azonban maga a Hartvik-féle legenda is meglehetősen bizonytalan eredetű. Amint a Pallas írja:

Az újabb történetnyomozás kiderítette, hogy ezt a legendát közbeszúrásokkal ügyetlenül bővítették ki, alapjában véve azonban csakugyan a Hartvik műve, mely Kálmán király parancsára a Legenda maior et minor felhasználásával készült.” (ld. ugyanott)

A legenda maior et minor, tehát Nagyobbik és Kisebbik legenda azonban – mint már említettük – mit sem tud koronaküldésről. Ez tehát új elem Hartviknál, s meglehetősen kétséges hogy a pápa szerepét hangsúlyozó eme rész Kálmán kifejezett kívánságára került volna a Hartvik legendába.

Az úgynevezett Karthauzi Névtelen a Bódogságus Szent István királnak innepéről című, XVI. század eleji munkájában a következőképpen írja le II. Szilveszter álmát: „És melly napon, ki akarná kildeni az lengyel királnak követit, azon éjjel Istennek szent angyala meg jelenék úr pápának álmában mondván: „Az koronát, kit szörzöttél, hónapi napon ismeretlen népek követi jűnek hozjád, kik koronát kérnek az ő fejedelmöknek atyai áldomással, és kétségnél kil azoknak aggyad, mert őket illeti az ő nagy érdemes voltának miatta.” (ld. István király Intelmei c. hivatkozott kiadvány, 69. oldal)

Ebből a viszonylag késői közlésből – mely valamelyest egybecseng a Hartvik legendával – több dolog derül ki.

1. A pápa az általa küldött koronát nem készíttette, hanem „szörzötte”.

2. A pápa az általa megszerzett koronát – mint a Karthausi Névtelen szövegének más helyeiből kitűnik – eleinte azért akarta a lengyel fejedelemnek adni, mert az is épp akkortájt tért a keresztény hitre.

Ám minthogy az első lengyel uralkodó, aki felvette a katolikus vallást, I. Mieszkó volt, s keresztény királyként 969 és 992 között uralkodott (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 123. oldal), ha volt is Rómából koronaküldés Magyarországra, úgy az semmi esetre sem 1000 körül lehetett, hanem 969-ben. Ez egyúttal érthetővé tenné azt is, hogy sem a Nagyobbik legenda, sem a Kisebbik legenda miért nem tud István koronázását közvetlenül megelőző koronaküldésről. Nem tudhat ilyenről, hiszen a korona a koronázás idő-pontjában minden valószínűség szerint már több mint három évtizede Magyarországon, a magyar fejedelem birtokában van.

Ha mindehhez hozzávesszük – a Névtelen Karthauzit idézve -, hogy „Krisztus sziletetinek utána irnának kilencszáz hatvan kilenc esztendőben, úr Istennek kivált képpen való malaszttyából szileték Szent István királ.”, tehát azt, hogy István pontosan abban a 969. esztendőben született, mint amelyikben uralkodását megkezdte I. Mieszkó, az első katolikus lengyel király, úgy nyilvánvaló, hogy ha volt római koronaküldés, úgy az még Géza fejedelem idejében, az újszülött István részére történt, mégpedig 969-ben.

Tehát már István születésével egy új korszak kezdődött, nevezetesen a katolikus Magyarország kiépítése a kiszemelt utód, István teljes egészében katolikus hitben való felnevelésével.

Ebben az összefüggésben azonban mindjárt világosabb az óbolgár királylista azon közlése is, hogy az utolsó Dsuló, Bezmer tényleges hatalma 668-ban, vagy másként 968-ban ért véget, hiszen István 969-es születésével egy merőben új korszak veszi kezdetét.

Természetesen további tisztázást igényelnek a Bezmer hatalma megszűnésének, vala-mint az ifjabbik Gyula 1002 körüli háttérbe szorításának összefüggései, ám

1. úgy véljük a 969-es esztendő megjelölésével a magyar, a bolgár és a lengyel történelem egy fontos kapcsolódási pontját sikerült meghatároznunk,

2. a Dsuló = Gyula méltósága – más, alárendelt formában – még hosszú évtizedekig fennmaradhatott.

Mármost visszatérve a korona eredetére: a Karthauzi Névtelen közléséből nemcsak az derül ki, hogy a koronát a pápa „szörzötte”, hanem az is, hogy az a magyar fejedelmet megilleti. A Névtelen ezt a jogosultságot István „érdemes voltára” alapozza, azonban egy újszülött esetében érdemekről és bűnökről egyaránt aligha lehet beszélni. Nagyobb jelentőséget kell tehát tulajdonítanunk annak a puszta ténynek, hogy létezett, létezhetett egy olyan régi magyar hagyomány, mely a koronát olyannak tekintette, amely a magyarok fejedelmét megilleti. Hogy miért, annak kérdésére a Szent Korona díszeinek ikonográfiai elemzése kapcsán még visszatérünk.

Igen érdekesek a Kovács-Lovag-féle monográfia azon közlései is, amelyek a küldött korona sorsára vonatkoznak. A monográfia mindjárt kiinduláskor tényként kezeli azt, hogy a ma ismert Szent Korona még részben sem azonos a Rómából küldött koronával. Megemlíti, hogy „Az első királyunk halálát követő trónviszályok idején a koro-názási jelvények szétszóródtak.”(ld. Kovács-Lovag i.m. 8. oldal) Szól arról is, hogy „Valószínű továbbá, hogy amikor Hartvik püspök István Rómából küldött koronájára hivatkozott, az még tényleg megvolt az országban.” (ld. ugyanott) Ír azzal kapcsolatban is, hogy „1166-ban Michael Anchialosz pátriárka I. Manuel Komnenosz bizánci császárhoz intézett dicsőítő beszédében azt kívánta, hogy a császár foglalja el a várost (ti.: Székesfehérvárt, a korona őrzésének helyét) és szerezze meg a királyi koronát.” (ld. ugyanott) Majd hozzáfűzi: „Ez az adat már önmagában sugallja a magyar korona különleges jelentőségét…” (ld. ugyanott)

Ám mindezek mellett sem utal a monográfia arra, hogy a Rómából küldött korona mikor és hogyan veszhetett el. El kellett ugyanis vesznie, ha a jelenlegi korona még „részben sem tartalmazza” az eredetit.

A mai koronának az eredetivel való nem-azonosságát a kutatás azzal látja bizo-nyítottnak, hogy a mai korona egyes részeit analógiák útján a XI. és a XII. századba helyezi.

Nincs tehát közvetlen bizonyíték

1. sem az eredeti korona eltűnésére,

2. sem pedig a jelenlegi koronának az eredetinél későbbi keletkezésére, tehát arra, hogy a ma ismert Szent Korona nem azonos Szent István koronájával.

A korona alsó részét a következők alapján szokás Bizánchoz kötni:

Az alsó abroncs rekeszzománcos lemezein görög feliratok vannak, tehát görög, pontosabban a kelet-római birodalomból származó, bizánci eredetű mű, a corona graeca. Az alsó abroncs három képe történeti, világi szereplőket ábrázol. Azonosításuk a felvilágosodás korának eredménye, s mindmáig a legszilárdabb pontot jelenti a tárgy történetében. Az ábrázoltak Dukász Mihály bizánci császár, a Bíborbanszületett Konsztantinosz és Géza magyar király.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 18. oldal)

Ha azonban megfigyeljük a Dukász Mihályt ábrázoló zománcképet, az első pillantásra szembeszökő, hogy felerősítése a koronára utólagos, hiszen

1. a kép tetején két olyan átütés látható, mely arra mutat, hogy ezt a képet valahonnan levették, s korábbi helyén e két ponton lehetett rögzítve,

2. a kép sehol sem illeszkedik az eredetileg kialakított foglalatba, melyen alul igen csúnyán túl is nyúlik, s felerősítésére igen hitvány szegecseléssel került sor.

Az ezen a képen ábrázolt Dukász Mihály adományozta volna a koronát Géza magyar királynak. A korona kormeghatározása szempontjából tehát a „legszilárdabb pontot”, egy nyilván-valóan utólag és igen silány módon felhelyezett zománckép jelenti.

Ebből egyúttal az is következik, hogy – ha kételkedünk a Dukász Mihály kép kor-meghatározásra való alkalmasságában (márpedig alappal kételkedhetünk benne) – a korona korának megjelölésére az egyetlen szilárdnak tűnő pontot is elvesztettük.

A Kovács-Lovag féle monográfia egyébként nem vesz tudomást a Dukász Mihály képpel kapcsolatos anomáliákról (tehát a szegecselésről, a két további szegecsnyomról, a keretbe nem illeszkedésről), mindössze csak annyit jegyez meg: „…a Géza-lemezt lejjebb csúsztatták, s emiatt a felső keretező gyöngysort egy szakaszon leszerelték…” (ld. Kovács-Lovag i.m. 41. oldal) Arról nem is beszélve, hogy nem a Géza, hanem a Dukász Mihály kép alatt szakad meg a „felső keretező gyöngysor”, s az alább lévő Géza kép alatt az alsó gyöngysor folyamatosan fut, nos e durva tárgyi tévedéstől eltekintve sem érthető, hogy a monográfia miért beszél a kép „lecsúsztatásáról”. A Géza képet sem le, sem felfelé nem lehet és nem is kell csúsztatni, ugyanis az jól illeszkedik a keretbe. A Dukász Mihály kép – mint már jeleztük - valóban lenyúlik a gyöngysor szintjére, ám lecsúszta-tásról itt sem lehet szó, hiszen ha megpróbálnók a képet „visszacsúsztatni” a gyöngysor vonala fölé, úgy a kép teteje

1. a keret felső végén nyúlna túl,

2. félig eltakarná a keret tetejét ékítő követ.

A Dukász Mihály képet csak egyféleképp lehetne a keretbe illeszteni, ha az alsó részéből levágnánk. Ekkor azonban elveszne a felirat egy „C” betűje, az alak jobb könyöke, valamint bal kezének négy ujja.

A Dukász Mihály kép tehát körülbelül ilyen szervesen kapcsolódik a Szent Koronához, azaz – az irónia mellőzésével – tökéletesen szervetlenül.

Mindennek ellenére makacsul tartja magát az a nézet, hogy a korona alsó része bizánci eredetű. E tézis alátámasztására az alsó rész további, görög feliratú képeit is meg szokták említeni. Ebben az érvelésben azonban tökéletesen figyelmen kívül marad, hogy

1. a képek nem azonosak magával az alsó koronával, amelyre e képeket utólag is felhelyezhették,

2. az utólagos rátétel a Dukász Mihály kép tekintetében bizonyosságnak vehető, amely körülmény azonban önmagában kételyeket ébreszt a többi – sikerültebben felillesztett – alsó kép eredetisége felől.

Ha azonban kételkedünk abban, hogy ezeket a további képeket az alsó koronára, annak megalkotásakor helyezték fel, úgy a következő kérdések adódnak.

1. Mik voltak e képek helyén?

2. Mikor és miért helyezték e képeket az alsó koronára?

3. E képek miért tűnnek szervesebben illeszkedőnek az alsó koronához, mint a Dukász Mihály kép?

Ami az első kérdést illeti. Az alsó rész képeit kettős keret veszi körül. E keretezések egyik részét maguk a foglalatok jelentik, melyek az adott képeket ténylegesen megtartják. Ezek viszonylag világos színű, sima aranylemezekből állanak. Ezeket keretezik az apró gyöngysort mintázó, keskeny aranyszegélyek, melyhez hasonló díszítések kettős vonal-ban az alsó korona felső és alsó peremét is ékítik. Ez utóbbi díszítés színe megegyezik magával az alsó koronának a tónusával, ám eltér a képeket tartó foglalatokétól.

Ehhez hasonló kettős keretezés veszi körül az alsó korona köveit és á jour zománc orna-mentikáját is, ám ezeknél a keret belső, tartó része szemmel láthatóan finomabb munka, és mind színében, mind illeszkedésében szervesebben kapcsolódik a külső kerethez, mint a zománcképek esetében. Mindez arra enged következtetni, hogy az alsó koronának mind a zománcképei, mind pedig ezeknek a „belső” keretei utólagosan lettek a műre rádolgozva. Az alsó zománcképek tematikája továbbá meglehetősen heterogén. A képeken Géza magyar király és Konstanin bizánci trónörökös mellett Mihály, és Gábriel arkangyalok, Szent György, Szent Demeter, továbbá az orvos szentek Kozma és Domján láthatók.

Ez a sokféleség némi ötletszerűségre, puszta díszítő jellegre utal.

A homlok feletti Pantokrátor kérdésére még visszatérünk.

Az alsó korona képei közül tehát

1. Dukász Mihályénak nyilvánvalóan semmi köze a koronához, utólagos felhelyezése kiáltó,

2. a többinek pedig tartókerete, ötletszerű együttese utal az utólagos felhelyezésre.

Amint a monográfia is említi:

Főleg az orvos szentek szerepe vitatott (…) Deér még messzebb ment, ha nem is zárja ki egészen, alig tartja lehetségesnek, hogy a zománclapok bármiféle korona tartozé-kaként szolgáltak. Szerinte akármilyen árkádos kompozíciójú tárgyról származhatnak, amelyet a lemezek eredetileg két egyenlő csoportban elrendezve díszítettek. Mindegyik feltételezés alapját a Boeckler megfigyeléseiből levont következtetések jelentik. Ő álla-pította meg ugyanis, hogy a rekeszzománc-lemezek anyaga és munkája sokkal finomabb, mint az egyébként egységes foglalat egyes elemei (alaplemez, gyöngydrót, csapok, kövek és zománcok keretei); a csúcsdíszeket pedig egyenesen „barbár” munkának nevezte. Ez a stílus és kivitel – nevezetesen a foglalaté és az á jour zománcoké – tehát méltatlan a bizánci művészethez, ellentmond a rendkívül finom rekeszzománcoknak.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 24-25. oldal)

Ott tartunk tehát, hogy

1. sem a Dukász Mihály kép,

2. sem pedig az alsó korona többi képe nem tekinthető az alsó korona eredeti részének.

Tehát voltaképp mindannak, ami az alsó koronát Bizánchoz kötné, semmi köze magához a koronához. Ehhez képest magát az alsó koronát mind a mai napig – szinte dogmaként – bizánci eredetűként kezeli a tudományosság.

Tegyünk azonban különbséget a józan ész ítélete, valamint a dogmák között, s végre mondjuk ki:

A Szent Korona alsó része egy olyan „barbár” alkotás, melyre utólag több-kevesebb ügyességgel és szakszerűséggel bizánci zománclemezeket helyeztek fel.

Mármost, hogy mik voltak e képek helyén? A Dukász Mihályé helyén lévő kép ábrázolását pusztán csak találgathatnánk, azonban a homlok feletti Pantokrátornál azt mondhatjuk, hogy annak helyén igen valószínűen ugyanolyan „barbár” nonfiguratív á jour (áttetsző) zománc lehetett, mint amilyenek a koronán ma is láthatóak a Pantokrátor bal és jobboldalán.

Az alsó koronán a kövek között pedig – tekintettel a képeket tartó foglalatok már jelzett „furcsaságaira is” – vélhetően nem voltak képek, tehát az abroncsot körben csupán kövek díszíthették.

A képek kettős keretének „külső része”, tehát az apró gyöngysort mintázó függőleges aranyszegélyek inkább a kövek mezőit keretezik, mintsem a képeket. A kövek e keretezései közé illeszthették a képeket és sima foglalatukat, s e művelet eredményeként a mintázat úgy is tekinthető, mintha a zománcképeknek volna kettős keretük.

Ami a második kérdést illeti, nevezetesen, hogy mikor és miért helyezték e képeket a Szent Koronára, a következők tűnnek a legvalószínűbbnek.

Amint a monográfia már idézett helyeiből is kitűnhetett, a magyar Szent Koronát nemcsak a magyarok körében, de nemzetközi tekintetben is különleges tisztelet és figyelem övezte.

A Szent Korona birtoklását Bizánc császárai is kívánták, annak - ma már alig átérezhető - szimbolikus ereje okán.

Amint a zománcképek és a Dukász Mihály kép hevenyészett felhelyezése is sejteni engedi, valamikor a történelem folyamán e tárgy megjárhatta Bizáncot. Ám a korona puszta birtoklása aligha elégíthette ki azt a bizánci uralkodót, aki időlegesen magánál tarthatta ezt a fejedelmi ékszert. Alighanem „sajátjává” is óhajtotta tenni, s neki bizánci jelleget óhajthatott tulajdonítani. Ennyi sejthető tehát a képek felhelyezésének miértjéről. Ám mikor történhetett meg mindez?

A Korona korai története meglehetősen homályos. Szólnak tudósítások arról, hogy Szent István halálát követően a tárgy Rómába került, majd valami módon ismét „hazatalált”. Hogy mindez így volt-e, tudni nem lehet. A Korona bizánci „utazásáról” azonban semmi adat nincsen. Van azonban a magyar történelemnek egy olyan eseménysora, mellyel, kapcsolatban igen valószínű, hogy annak során kerülhetett a Szent Korona Bizáncba.

A Szent Korona bizánci kalandja?

Az események közvetve valóban az alsó koronán ábrázolt I. Gézához vezetek. E királyt rövid uralkodása (1074-1077) után testvére, I. Szent László követte a trónon (1077-

1095). Lászlót – fia nem lévén – Géza fia követte: Könyves Kálmán (1095-1116). László királynak azonban volt három leánya, akik közül Piroska (Priszka) a bizánci császár, Komnémosz II. János felesége lett, s Bizáncban utóbb Szent Irén néven tisztelték.

Térjünk vissza Szent László utódára, unokaöccsére, Könyves Kálmánra. Kálmán ellen testvére, Álmos herceg több ízben is fellázadt, majd többször ki is békültek egy-mással. Álmos, I. Géza király másik fia tehát testvérét, Könyves Kálmánt még életében meg akarta fosztani a tróntól, ám annak halála esetére a senioratus elve alapján minden-képpen jogot formált a koronára. Kálmán ezzel szemben a primogenitura elve szerint saját fiát, a későbbi II. Istvánt jelölte ki utódául. Álmost egy 1109-ben történt lázadása után Kálmán – a kor Európájának szokásaihoz képest humánus megadással tette ártal-matlanná – megvakíttatta, és a dömösi kolostorba záratta.

Kálmán halála után fia, II. István (1116-1131) került a trónra. István uralkodása alatt – több-kevesebb sikerrel – számos háborút vívott. Amint a Magyar történelmi kronológia írja:

…1123-ban, István halicsi hadjárata idején az Álmos-párti főurak megtagadták a további szolgálatot, s hazatérésre kényszerítették a királyt. 1124-ben István rövid időre bevette Spalatót, Traut, Sebenico-t, de 1125-ben Velence már ismét felülkerekedett. A vak Álmos, kit István és tanácsosai még most is veszedelmesnek tartottak, 1125-ben Bizáncba menekült, ahol 1129-ben halt meg.

(…) István – miután Álmost a császár nem szolgáltatta ki neki – francia-normann, besenyő és kun zsoldosokkal megerősített sereg élén 1127-ben betört a bizánci biroda-lomba. Bevette Nándorfehérvárt, Barancsot, Nist, Szófiát és Zimonynál egy új erősséget építtetett. Továbbvonulva dél felé, seregével feldúlta Trákiát és Macedóniát. A görög seregek az Al-Dunán átkelve, Haram váránál súlyosan megverték seregét, és elfoglalták a Szerémséget is. István (…) még 1129-ben ellentámadásba ment át, és visszafoglalta a Szerémséget. Majdnem elfogta a császárt is, de Álmos halálával megszűnt az ellentét oka és így 1130-ban a status quo alapján békét kötött a császárral.” (ld. Magyar történelmi kronológia, 34. oldal)

Itt most csak címszavakban és utalásszerűen említünk meg néhány fontos tényt és körülményt

1. A bizánci császár, akit II. István „majdnem” elfogott, az a Komnémosz II. János (1118-1143), aki Szent László magyar király leányát, Piroskát vette feleségül.

2. Tekintettel arra, hogy az uralkodók örülni szoktak annak, ha a trónkövetelők elhagyják országukat, alig hihető, hogy II. István csak azért vállalkozott a Bizánc elleni költséges és fáradságos hadjáratra, hogy elfogassa az amúgy is vak és öreg trónkövetelőt, Álmost.

3. II. István a fronton tartózkodik, mikor értesül az Álmos-párt zendüléséről.

4. II. István aligha vitte magával a háborúba a Szent Koronát. Az valószínűleg a királyi székhelyen maradt.

5. Ha Álmos trónkövetelőként lépett fel, úgy – a magyar hagyományok szerint – szüksége volt a Szent Koronára, mint szakrális tárgyra ahhoz, hogy alkalmas időben vele megkoronáztassa magát.

6. Ebből következően elképzelhetetlen, hogy az országból menekülő trónkövetelő, Álmos ne akarta volna magával vinni menekülése színhelyére, Bizáncba a Szent Koronát.

7. Minthogy Álmosnak az országban komoly tábora volt, s a Szent Korona is a leg-nagyobb valószínűség szerint az épp távollevő király székhelyén lehetett, Álmosnak alkalma is nyílhatott arra, hogy a koronát birtokba vegye és Bizáncba magával vigye.

8. Ha II. István a Szent Koronát óhajtotta visszaszerezni, s nem az agg és vak trón-követelő kiadását érvényesíteni, úgy már érthető, miért vonult oly nagy erővel Bizánc ellen, s hogy Komnénosz János bizánci császárnak miért érte meg kiállani a kemény háborút II. Istvánnal.

A vak Álmos tehát unokatestvéréhez, apja (Géza) testvérének (Szent Lászlónak) leá-nyához, Piroskához, s annak férjéhez, Komnénosz János bizánci császárhoz menekült, mégpedig saját unokaöccse, II. István magyar király elől. Valószínűleg nem üres kézzel érkezett meg Bizáncba, a legnagyobb valószínűség szerint magával vitte az uralom szimbólumát, a Szent Koronát is.

Szent Lászlót, - mint említettük – unokaöccse, Könyves Kálmán követte a trónon. Szent László leánya, Piroska – s különösen ennek férje, Komnénosz János – azonban Álmos Bizáncba való menekülésével valószínűleg felcsillanni látták annak a lehetőségét, hogy a magyar trón utódlása a továbbiakban a Szent László – Piroska vonalon haladjon tovább.

Komnénosz János a Szent László leányával, Piroskával kötött házassága révén vélhe-tően amúgyis a magyar korona várományosának tekintette magát. Ne felejtsük, később a „vő jogán” szerezte meg a magyar trónt, például Luxemburgi Zsigmond is.

Mármost, ha fellapozzuk a Művészeti Lexikont a bizánci művészet címszónál, vagy bármely más kiadványt, amely közli a konstantinápolyi Hagia Sophia mozaikjainak képét, döbbenten fogjuk meglátni a Komnénosz Jánost és Piroska (Eiréné- Irén) császárnét ábrázoló mozaikon, hogy a császár fején egy olyan - elnagyoltan ábrázolt – korona látható, melyet több jellemzője a Szent Korona szakasztott másává avat. E korona abroncs részéből – ugyanúgy, mint a Szent Koronánál – függők lógnak alá. A félgömb-szerű zárt koronát felül kereszt ékesíti, akárcsak a magyar királyi ékszert. Itt is négy keresztpánt alkotja a kupolahatást, ám a keresztpántok ehelyütt – a magyar koronához képest 45 fokkal – el vannak forgatva. Ez a különbség azonban adódhat abból is, hogy a legnagyobb felület ábrázolási elvének megfelelően a mozaik alkotója meglehetősen szabadon kezelte témáját, s a keresztpántokat olyan szögben ábrázolta, amelyben a pántokból a lehető legtöbb látható. A homlok feletti félköríves – a zománc számára készült – foglalat is jól látható, ám a legjellemzőbb elem melletti kisebb oromdíszeket már nem örökítette meg a művész. A Komnénosz Jánoson látható korona vizuális összképe azonban feltét-lenül a magyar Szent Korona formáit és arányait idézi fel.

A monográfia a zárt korona kérdését tárgyaló fejezetben ismerteti azt az álláspontot, hogy a magyar Szent Korona a bizánci eredetűnek tartott alsó rész és a bizonytalan eredetűként megjelölt felső rész összeillesztésével „utánozza a bizánci császár hasonló formájú, mintaszerű jelvényét, a kamelaukiont.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 79. oldal)

A monográfia a továbbiakban leszögezi, hogy a zárt, pántos formával kapcsolatos összevetések azért nem célravezetőek, mert e forma „meglehetősen elterjedt” volt.

(ld. ugyanott, de 81. oldal)

Példaként említi a monográfia a Hohenstaufok koronáját is. Ehhez képest azonban csupán az bizonyos, hogy a német-római császári korona, mely nagyjából 1000 környé-kére tehető, még nem minősül hagyományos értelemben vett zárt koronának.

A magyar koronának – egyesek szerint – mintául szolgáló bizánci kamelaukionról a monográfia a következőt jegyzi meg. „A kamelaukion éppen a Komnénosz-császárok alatt kapott főszerepet a kelet-római uralmi reprezentációban.

A Komnénosz dinasztia 1057-ben, az ú.n. makedon dinasztia kihalása után kerül hatalomra (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 192. oldal), s az ő idejükben „főszerepet kapó” zárt korona legkorábbi ábrázolása éppen a Hagia Sophiában látható, amint e korona Komnénosz János fejét ékesíti.

Mindebből a legvalószínűbben az következik, hogy nem a magyar Szent Koronának volt a mintája a bizánci kamelaukion, hanem éppenséggel a vak Álmos herceg által unoka-testvérének, Piroskának és férjének, Komnénosz Jánosnak bizánci udvarába menekített és Komnénosz János fején a Hagia Sophiában megörökített Szent Korona lett a mintája a bizánci zárt koronának.

Alátámasztja e feltevést az is, hogy ha a bizánci korona lett volna a mintája a magyarnak, úgy ez azt is jelenti, hogy a bizánci korona súlya, szimbolikus ereje nagyobb a magyaré-nál. Hiszen a példakép mindig értékesebb az utánzatnál. Ez esetben azonban Michael Anchialosz pátriárka 1166-ban miért buzdította volna I. Manuel Komnénosz bizánci császárt arra, hogy csak azért foglalja el Székesfehérvárt, hogy a másolatszámba menő magyar királyi ékszert megszerezze? (ld. Kovács-Lovag i.m. 8. oldal) A monográfia által is hivatkozott eme dokumentum is bizonyítja, hogy Bizáncból a Szent Koronára nem mint másolatra, hanem mint mintául szolgáló szakrális tárgyra tekintettek.

Másfelől a Komnénosz dinasztia – amint az Egyetemes történelmi kronológia is említi (ld. 192. oldal) – a kisázsiai katonai nemességet képviselte. A Komnénoszok tehát homo novusoknak, parvenünek számítottak Bizáncban. Ezzel szemben a magyar Árpád-ház 1100 körül egy több, mint kétszáz éves európai dinasztia volt. Nem az Árpád-ház számára lehetett tehát megtiszteltetés, hogy Szent László magyar király leányát feleségül vette a kisázsiai katonák leszármazottja, Komnénosz János, hanem éppen a Komnéno-szok számára lehetett ez a házasság belépőjegy a jobb társaságba, s egyúttal hazai elfogadottságuknak is elősegítője.

Gyakorlatilag kizárt tehát, hogy a magukat és családjukat Attilára visszavezető, több, de legalább kétszáz éves múltra visszatekintő magyar királyok, akik mellesleg a kor legerősebb központi hatalmával és katonaságával rendelkeztek, fejedelmi hatalmuk szimbólumát, a Szent Koronát a parvenü Komnénoszok jelvényéről mintázták volna.

Ezzel szemben azonban tökéletesen világos az, hogy a magyar Szent Korona miként juthatott el Bizáncba, illetve az, hogy a Hagia Sophia mozaikján ma is látható a Szent Korona szakasztott mása. Mégpedig éppen annak a császárnak a fején

1. akinek családja idején divatba jött Bizáncban a zárt korona, s

2. aki befogadta azt a magyar trónkövetelőt, aki a magyar koronát a legnagyobb valószínűség szerint Bizáncba vitte.

A háborúnak II. István és Komnénosz János között tehát nem a vak Álmos herceg halála vethetett véget, hanem inkább az, hogy II. István – noha magát a császárt nem fogta el, ám – elérte azt, amiért a többéves háborút folytatta, visszaszerezte a Szent Koronát.

Az „alsó korona” görög feliratú képei tehát valószínűleg a Szent Korona 1125. és 1129. közötti bizánci tartózkodása idején kerülhettek a fejedelmi ékszerre. A Dukász Mihály féle ajándékozásról szóló feltételezések egyébként már azért sem tűnnek való-színűnek, mert

1. egy ilyen korona-adományozás azt fejezi ki, hogy az adományozó felette áll a megajándékozottnak, ám

2. Dukász Mihály, sem mint Géza, magyar király katonai segítségére ráutalt uralkodó, sem pedig mint a makedón dinasztia kihalása után felbukkant parvenü nem volt abban a helyzetben, hogy koronát adományozzon egy Árpád-házi királynak.

Géza feltüntetése az „alsó koronán” valószínűleg egy Álmos felé tett gesztus lehetett csupán. Géza Álmos hercegnek is, Kálmánnak is apja volt. S minthogy egyúttal nagyapja volt II. Istvánnak, ez utóbbit sem sérthette a Géza zománckép. Hogy Géza mint közös felmenő a megbékélés szimbóluma volt Kálmán, illetve Álmos leszármazottai között, jól mutatja, hogy miután Kálmán fia, II. István utódául jelölte Álmos herceg fiát, Vak Bélát, s ez utóbbinak gyermeke született – amint a Hóman-Szekfű írja – „A kisfiút a király és a herceg közös nagyapjának emlékére, Géza névre keresztelték. A kiengesztelődés Kálmán és Álmos ivadéka közt teljessé lett.”  (ld. Hóman-Szekfű im. I., 366. oldal)

A koronán rajta maradtak tehát a bizánci átalakítás, „díszítés” nyomai – nem kevés fejtörést és tévedést okozva utóbb a korona történetével foglalkozóknak.

Az „alsó koronáról” elmondható tehát, hogy

1. egy olyan régi „barbár” ötvös-remek, amelyre

2. utóbb több-kevesebb ügyességgel bizánci zománclemezeket erősítettek,

3. olyan tárgy, amelynek bizánci eredetét az utóbb ráhelyezett lemezeken kívül semmi sem bizonyítja, következésképp

4. feltehetően egyáltalán nem bizánci eredetű,

5. egy olyan típusú ékszer, amely Európában a hun birodalom fénykorát követően terjedt el, és

6. amely jellegét (ágas, nyílt forma) valamint kivitelezését tekintve a barbárnak mondott kelet (szkíták, perzsák) világa felé mutat.

Ami azt a kérdést illeti, hogy az alsó képek miért tűnnek kevésbé szervetlenül illeszkedőnek a koronához, mint a Dukász Mihály kép – nos erre azt mondhatjuk: azért, mert e képeknek tartókeretét is utóbb erősítették a koronára, míg a Dukász Mihály képet egy már meglévő félköríves keretre kellett ráerőszakolni.

A homlok feletti félköríves oromdíszbe helyezett Pantokrátor illeszkedése sajátos képet mutat.

Jól láthatók tartókeretén a feszegetés nyomai, melyek arra utalnak, hogy e keretből valamit korábban eltávolítottak. Főleg a keret alsó része sérült, ami arra enged következtetni, hogy a megelőző díszítést valószínűleg alulról emelték ki. E díszítés fel-tehetőleg a koronán ma is látható tollazatra vagy pikkelyekre emlékeztető mintázatú á jour (áttetsző, tehát fém hátlap nélküli) zománcokhoz lehetett hasonlatos. Ennek helyére került (kerülhetett) az a Pantokrátor kép, mely néhány apró, de nem jelentéktelen eltéréssel a „felső korona”, tehát a keresztpántok centrumában lévő Pantokrátor ábrázolásnak szinte megismétlése.

Tekintettel azonban arra, hogy a „felső koronán” lévő Pantokrátor mellett igen ősi, Krisztus előtti asztrális szimbolikát láthatunk megjelenni, vélhető, hogy a felső korona Pantokrátora előbb készült, mint az alsó koronáé, mely utóbbi mellett az égitestek ábrá-zolását a Jézus monogram váltja fel. Ha tehát a két Pantokrátor kép közül az egyik a másiknak modellje volt, úgy vélhetően a felső korona asztrális szimbolikájú Pantokrátora volt mintája az alsó korona monogramos Pankrátor képének.

A legvalószínűbb tehát az, hogy az alsó korona Pantokrátora – a keret alsó részé-nek roncsolásától eltekintve – azért illeszkedik nagyjából elfogadhatóan foglalatába, mert e képet – a felső korona Pantokrátora arányainak, főbb sajátosságainak figyelembe véte-lével – vélhetően kifejezetten a legnagyobb, középső á jour zománc lecserélésének céljából készítették. Itt tehát figyelembe vették a már meglévő foglalat méreteit, szemben annak a Dukász Mihály képnek a felhelyezésével, mely kép eredetileg nem a koronához készült, hanem valahon-nan mint meglévő alkotást szerelték le.

A Szent Korona alsó részének asztrális szimbolikája?

Mielőtt a „felső korona” egyes kérdéseire kitérnénk meg kell említenünk az „alsó koronának” számszimbolikára utaló bizonyos jellegzetességeit is.

A homlok feletti oromdíszek száma – beleértve a ma a Pantokrátor képet tartalmazó díszt is – kilenc (4 + 1 + 4 beosztás szerint).

Ez utalhat ugyan valami asztrális szimbolikára is (a naprendszer nyolc bolygójára – Merkur, Vénus, Föld, Mars, Jupiter, Saturnus, Uranus, Neptunus – valamint a Napra), de más szakrálisnak tekintett jelenségre is.

A régi csillagászat csak a szabad szemmel látható öt bolygóval, a Merkurral, a Venusszal, a Marssal, a Jupiterrel és a Saturnusszal számolt. Ezekhez sorolták még a Napot és a Holdat is, ám a Föld bolygó természetét – mai ismereteink szerint – elsőként Copernicus fedezte fel. Nem kizárt azonban az sem, hogy a szimbolikában szerepelt a Sirius is, mely az ég legragyogóbb állócsillaga.

Ha az öt bolygóhoz hozzászámítjuk a Napot, a Holdat, valamint a Síriust, nyolc égitestet kapunk. Ha azonban e számhoz hozzávesszük a Földet is - amelynek ugyan bolygó-természete régen nem volt ismeretes, de égitest volta igen – akkor a kilences számot kapjuk. Hogy e lehetséges számítási mód ténylegesen figyelembe jött-e a korona 9-es szimbolikáján, nem lehet tudni.

A kilences szám azonban abban is visszaköszön eme ékszeren, hogy felső pere-mének hátsó részét kétszer kilenc gyöngy ékesíti. S az „alsó korona” „csüngőinek” száma ugyancsak kilenc (4+1+4).

A kilences számnak összesen négyszeri feltűnése a tárgyon mindenképpen elgondol-kodtató.

Az „alsó korona” másik érdekes és szimbolikát sejtető mozzanata, hogy

1. az „abroncsot” nyolc kő ékesíti,

2. a tarkó feletti, tehát leghátsó kő oktogonformára van csiszolva.

Hogy e mozzanatoknak van-e közvetlen köze az itáliai ariánus, valamint a bolgár és gót-alán építészetnek az oktogonális formát kedvelő jellegéhez, csak találgatni lehet. Teljesen kizárni azonban ezt nem csupán nem célszerű, hanem inkább tovább vizsgálandó, létez-hetnek-e ilyen kapcsolatok.

A Szent Korona felső része

Térjünk most át a felső koronával, az úgynevezett keresztpánttal kapcsolatos kérdésekre. Amint a monográfia írja:

A keresztpánt a magyar korona legnehezebben megközelíthető, minden tekin-tetben legkérdésesebb részét jelenti. A hagyományos elképzelés szerint a II. Szilveszter féle korona maradványa, újabb feltevések szerint más módon kapcsolódik István királyhoz. Kelleher rekonstrukciós kísérletében István megrendelésére készült könyvtábla, ereklye-tartó vagy hordozható oltár díszéhez tartozott; Györffy György pedig legutóbb ismét Polner Ödön korábbi teóriája mellett hozott fel érveket, miszerint a keresztpánt István koponyaereklyéjének foglalata volt: maga is ereklye tehát, amely a belőle formált korona „szent” voltát biztosítja.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 43. oldal)

A monográfia cáfolni igyekszik e teóriákat, s egy újabb elképzelést vázol fel. Eszerint:

 „A keleti egyház liturgiájában mind a mai napig használnak egy csillagnak nevezett tárgyat, amelyet a paténán lévő, szenteléshez előkészített darabokra vágott kenyér fölé helyeznek abból a célból, hogy a leborításra szolgáló kendő ne érjen hozzá az áldozati darab-kákhoz.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 54. oldal)

A monográfia szerint a felső korona eredetileg egy ilyen „csillagnak” nevezett, a szent áldozáshoz tartozó kultikus tárgy lehetett. A monográfia mindezt maga is pusztán gon-dolatkísérletként említi, s nem foglal egyértelműen állást a „felső korona” eredetének kérdésében.

Ezzel szemben megemlíti, hogy a tárgyon eredetileg nem csak nyolc, hanem tizenkét apostolkép volt látható. Amint írja:

A zománclemezek lenyomata világosan látszik az alapul szolgáló nem túlságosan vastag aranylemez hátsó oldalán. Így az is kiderül, hogy a hiányzó négy apostol képe a szárak végén volt, helyükön keskeny sáv maradt. (…) Az eredeti tárgy elképzelésére bizton kiindulhatunk abból, ha számba vesszük a hiányzó apostolokat, és lent hozzá-számítjuk még a filigránkereteket. Az így kapott egyenlő szárú kereszt átmérője több mint negyvenhat centiméter – igen tekintélyes méret!” (ld. Kovács-Lovag i.m. 43. és 54. oldal)

A monográfia azt, hogy a felső rész korábban nem korona volt, hanem valamely más célra rendelt tárgyból alakították át, éppoly axiomatikusan kezeli, mint azt, hogy a ma ismert korona „még részben sem tartalmazza” Szent István koronáját.

A korona és a korona története minden különösebb bizonyíték nélkül akként tárgyaltatik, mintha valaminő ki nem mondott olyan előfeltevésre volna tekintettel az érvelés, hogy minek nem szabad lennie e műalkotásnak.

Valójában ugyanis semmi sem zárja ki azt, hogy a felső rész valóban valamilyen korona alkotó része volt. Az ugyan külön kérdés, hogy a Szent Koronáé volt-e, ám semmi sem szól amellett, hogy kétségbe vonjuk azt, hogy: a felső rész egy korona része volt.

A felső rész sérüléseiről a monográfia ezt írja: „Az alaplemezen törések vannak, amelyeket drótkarikákkal, illetve huzalokkal kapcsoltak össze. (…) Az elváltozásoknak két oka is lehetett. Egyik egy nagy ütés, vagy esés, aminek következtében a korona behor-padt, és a csúcskereszt is elferdült. A másik ok, hogy a pántokat másodlagosan hajlít-gatták.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 54. oldal)

De miért hajlítgatták volna a pántokat?

A monográfia – mint említettük – leszögezi, hogy a keresztpántok hossza eredetileg nagyobb volt, tekintettel a további négy apostolképre, amelyek ma már hiá-nyoznak. A keresztpántok eredeti hossza kapcsán a monográfia helyesen mutat rá:

A pántok vagy teljesen sík felületűek voltak, vagy igen enyhén, a mainál sokkal laposabb ívben hajlottak meg.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 54. oldal)

Világos tehát azon utólagos „hajlítgatás” lehetséges oka, mely végül is a pántok repedezéséhez vezethetett. Ha ugyanis a korona keresztpántjai eredetileg hosszabbak voltak, úgy azok kényelmesebben boltozhatták az abroncsot (vagy a Szent Korona, vagy más korona abroncsát), mint a megkurtított pántok. Ez utóbbiaknak a Szent Korona alsó részéhez való illesztése során azonban egyszerre kellett a „boltozás” megfelelő ívét biztosítani, s egyúttal az „abroncs” függőlegeséhez igazodni. Ez hosszabb kereszt-pántokkal természetesen könnyebben kivitelezhető.

Itt most nem áll módunkban alaposabban megvizsgálni, hogy a keresztpántok megrövidítésére miért és mikor kerülhetett sor, csupán azt szögezzük le, hogy semmi komoly ok nem teszi kérdésessé, hogy a keresztpántok eredetileg is valamely korona részei voltak.

A Szent Korona egységének kérdése

Utalnunk kell egyúttal arra is, hogy a keresztpántok széleit díszítő apró gyöngysort mintázó szegély igen hasonlatos az „alsó korona” szegélyéhez. Nem teljesen azonos méretű és beosztású az alsó részével, ám ahhoz olyannyira hasonlatos, hogy legalább azt kell feltételeznünk, a két munka egymáshoz művészileg igen közeli, hasonló hagyo-mányokat követő műhelyekben készült.

A felső rész zománcképeit illetően – amint a monográfia írja –

…mindenki a helyi, magyarországi készítést tartja lehetségesnek…” (ld. Kovács-Lovag i.m. 55. oldal)

Ám rámutat a monográfia arra is, hogy: “…A román rekeszzománcnak igen kevés emléke ismeretes, azok is jórészt ornamentálisak. Ezért saját műfajukon belül való-színűleg sohasem tudjuk a lemezek mellé állítani a párhuzamaikat;” (ld. Kovács-Lovag i.m. 57. oldal)

Ám a Toledó melletti Guarrazarban előkerült gót ötvös-remekművek technikája és tematikája igencsak egybevethető a Szent Koronáéval. (ld. Doromby i.m. 60.old) Ezek a Guarrazari, vésett, rekesz-zománcokkal díszített fibulák, valamint az arany fogadalmi korona a drágakövekkel, egy olyan ötvös hagyományról tanúskodnak, melyhez hasonló korábban a szkítáknál, később pedig a magyarok körében élt.

A rekeszzománc technikája tehát éppúgy otthon van a nyugati-gót, mint a korai magyar ötvösművészetben.

A felső rész tehát lehet egyfelől hazai munka is, de származhat egyúttal annak a “gót” művészetnek a köréből, mely a hun kultúra részeként fejlődött, s amely – éppúgy, mint a magyar – szkíta és perzsa hagyományokat őríz.

Hogy a gótok a hunokkal hosszú időn keresztül együtt éltek, azokkal közös kultúrkört alkottak közismert, ám eddig kellően nem értékelt tény. A perzsa művészetnek a szkíta és a hun kultúrában való továbbélésére is számos adat rendelkezésre áll. E kap-csolatra többek között igen szép példa a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött Szeged- Nagyszéksósból származó hun csésze, melynek oldalát eredetileg korong vagy félgömb alaku üvegbetétek díszíthették. E tárgyhoz igen hasonlatos a párizsi Bibliothéque Nationale-ban őrzött ú.n. Khoszrau-csésze, melynek alját belülről a perzsa uralkodó képe díszíti. (ld. Fettich Nándor: A hunok régészeti emlékei című tanulmányát, in: Attila és hunjai, hivatkozott kiadás)

A Szent Korona alsó és felső részének széleit szegélyező apró gyöngysort mintázó díszítés egyébként igen kedvelt elem volt a hun ötvösművészetben. Amint Fettich Nándor írja A hunok régészeti emlékei című tanulmányában:

Külön csoportot alkotnak az arany diadémok. Alapanyaguk 5-8 cm széles arany-bádogszalag szélén rovátkolt aranydrót kerettel.” (ld. in: Attila és hunjai, 257. oldal) De nemcsak az apró gyöngysorra emlékeztető rovátkolt aranydrótkeret teszi a Szent Koronát a hun ötvösművészet rokonává, hanem az alsó korona – zománckép kiegészítések nélküli – tagolása is. Fettich leírása a hun aranydiadémokról tökéletesen rímel az “alsó korona” kialakítására is. Amint írja: “Belső mezejüket különálló, különféle alakú rekeszek töltik ki. A rekeszekben túlnyomó részben piros gránátlapok vannak.” (ld. ugyanott)

Az alsó korona “csüngőinek” – melyekhez hasonlók díszítik a magyar királyi jogart is – szintén megvannak az előzményei a hun művészetben.

Amint Fettich írja: “…a szaratovi kormányzóság kamysini kerületébe tartozó “Mozsary” nevű hegyen földmívesek találtak egy nagy hun leletet, melynek tartozékai kö-zött feltűnik egy kard, két jellegzetes dél-oroszországi fibula és két darab karneollal és filigránnal díszített csüngőtag.” (ld. ugyanott)

(Csupáp zárójelben tesszük fel a költői kérdést: a hun leleteket rejtő „Mozsary” hegy neve vajon csak véletlenül emlékeztet a bolgár és a magyar történelemből jól ismert „mogyer”-„megyer” népnévre/törzsnévre, különös tekintettel arra is, hogy a Kr.u. I. évezred közepe táján épp a Volga folyó mentén fekvő mai Szaratov környékén terültek el a bolgárok (volgárok) és magyarok szállásterületei. V.ö.: Hóman-Szekfű i.m. 50. old.)

A Szent Koronának tehát mind az alsó, mind pedig a felső része olyan ötvös ha-gyományról árulkodik, amely a hun művészet világába vezet el. E művészet kelet felől közvetlen kapcsolatban áll a perzsa ötvösséggel, nyugaton pedig mint gót ékszer-művészet jelenik meg.

A magyar királyi jogar és a felső korona filigrándíszeinek a kutatók számára is nyilvánvaló, és soha nem vitatott hasonlósága egyúttal azt is jelenti, hogy a felső korona és a jogar azonos kultúrkörből, sőt azonos műhelyből származik.

A jogarról azonban a monográfia megállapítja: “A magyar jogar fegyvert idéző buzogány formája teljesen egyedülálló a középkori Európában. Előzményeit az ősi keleti kultúrákban találjuk meg, a perzsa és szasszanida királyokat ábrázolták gyakran hasonló, rövidnyelű, gömbös fejű hatalmi jelvénnyel.” ( Kovács-Lovag i.m. 82. oldal)

Továbbá: „Fő motívuma a szívleveles palmetta. Hasonló mustra jónéhány hazai eredetű tárgyon is előfordul, s ezek alapján bizonyosra vehető, hogy a foglalat (t.i.: a jogar kövének foglalata) Magyarországon készült.” (ld. Kovács-Lovag: i.m. 89. old.)

A jogar fejének filigrándíszítése és e díszítés apró gyöngysort idéző rovátkolt aranydrót keretezése tehát feltétlenül összekapcsolja az - előzményeit vitathatatlanul a perzsa kultúrkörből merítő - jogart és a felső koronát. A jogar „csüngő” díszítése és arany-drót mintája pedig az ú.n. alsó korona ornamentikáján köszön vissza.

Ha más tárgyról lenne szó, s nem az egykor közjogi és politikai relevanciával bíró Szent Koronáról, amellyel kapcsolatos kérdések a legközelebbi múltig is heves vitákat és indulatokat váltottak ki, úgy a jogar díszítő elemeinek az alsó és a felső koronán is előforduló megjelenését az irodalom valószínűleg már rég elfogadta volna elégséges bizonyítéknak arra, hogy

1. az alsó és a felső korona azonos művelődési kör ötvösművészetének a terméke,

2. ez az ötvösművészet pedig perzsa és hun jegyeket mutató ötvösművészet, tekintettel

a, a jogarnak mint hatalmi jelvénynek keleti eredetére,

b, a jogar tetején látható „mágikus csomó” díszítménynek a tudomány által

 is elismert keleti eredetére (Ld.: Kovács-Lovag i.m. 89. oldal.)

c, a korona aranydrót és csüngős díszeinek hun analógiáira.

A kulturális folyamatok realitása szempontjából azonban nem az elnevezéseknek, hanem csak a tényeknek és az analógiáknak van relevanciájuk.

Egy művészetet, egy formavilágot, egy gondolkodásmódot nevezhetünk ugyan egyszer hunnak, máskor gótnak, később pedig magyarnak, vagy akár épp bolgárnak, a folyamat attól még megszakítatlan, egységes marad. Homályba veszhetnek, homályba taszíthatók egy-egy folyamat kezdetei, ám ez csak utólagos történés, mely nem magát a folyamatot szakítja meg, hanem csupán az arról később alkotott képet.

S mint ahogy a jogarról tudjuk is, hogy az Európában a magyar királyok keleti ere-detű hatalmi szimbóluma nyomán terjedt el, ugyanígy volna célszerű végre szembesülni azzal, hogy a Nyugat királyi koronáinak mintaképe sem más, mint a hunok által Európá-ban ismertté tett, vélhetően perzsa eredetű uralkodói fejék.

Ennek egyébként – mint már említettük – elégséges bizonyítéka az, hogy a koronázás ünnepélyes aktusának csupán a hun birodalom állítólagos bukása után találjuk nyomát Európában illetve, hogy a sajátos, „ágas” nyílt korona forma először keleten fordul elő, s csak a hunok, utóbb a magyarok megjelenése után terjed el fokozatosan a Nyugaton.

Mármost visszatérve a felső koronára: annak készítési helyéről egyelőre még ne mondjunk semmit, ám vizsgáljuk meg legbeszédesebb részét, a keresztpántok találko-zásánál ábrázolt trónoló Krisztus képet, a Pantokrátort.

Az előzőekben jeleztük már, hogy a Megváltó eme dicsőséges ábrázolása első-sorban a következő helyekhez kötődik:

a, Bulgária,

b, az ariánus Ravenna,

c, az ugyancsak egykor ariánus gót-alán vidék, tehát Észak-Spanyolország és Dél-Franciaország, mely területek kulturális összetartozását a legpregnánsabban a bizonytalan módon kialakult provancal nyelv mindkét helyen való jelenléte, illetve egykori jelenléte mutatja.

Ugyanezeken a vidékeken feltűnő az oktogonális forma gyakori előfordulása.

Mármost szembe kell néznünk azzal az - aligha véletlen - körülménnyel , hogy a magyar Szent Koronán mindkét sajátos vonás jelen van:

1. az alsó koronát nyolc kő ékesíti, melyek közül egy kifejezetten oktogont formáz,

2. a felső korona keresztpátjainak találkozásánál a trónoló Krisztus, a Pantokrátor látható.

Az alsó korona nyolc köve szinte úgy övezi a Pantokrátort, mint nyolc égitest a Napot. Ha a Szent Korona két különálló részből áll, úgy ez a körülmény akár véletlen is lehet, ha azonban a korona egységes alkotás – márpedig bőven akadnak erre utaló jelek is -, akkor vélhetően tudatos kompozíció eredménye a köveknek és a Pantokrátornak egymáshoz való eme helyzete.

De függetlenül attól, hogy az ú.n. alsó korona kövei asztrális szimbólumok-e, a felső korona Pantokrátor-képén tökéletes világossággal megjelennek a transzcendens hatalmakat szimbolizáló égitestek jelképei.

Krisztus feje mellett, nekünk balra – egy Nap-szerű, bal felől pedig egy Hold-ábrázolás látható. A monográfia szerint a felső korona Pantokrátora mellett ezek az asztrális szimbólumok váltották fel az alsó korona Pantokrátorának Krisztus monogramjait. (ld. Kovács-Lovag i.m. 57. oldal)

A monográfia szerzői tehát úgy gondolják, hogy a már meglévő alsó korona Pantokrátor-képét mintának használta a felső korona mestere, ám ő monogram helyett asztrális szimbolikát helyezett Krisztus feje mellé.

E gondolat azon a nem igazolt feltevésen alapszik, hogy az alsó korona Pantokrátora előbb készült, mint a felsőé. Ennek a hipotézisnek egyébként ellentmond, hogy

1. az alsó koronába a Pantokrátort valószínűleg utóbb helyezték el, mégpedig egy „pikkelyes” á jour zománc helyére,

2. az asztrális szimbolika ősibb, mint a monogram használata,

3. a felső korona zománcképei archaikusabbnak tűnnek, mint az alsóé.

A monográfia Deért hivatkozva megemlíti, hogy a XIII. század elejének magyar királyi pecsétjein „az uralkodók feje mellett kétoldalt a Nap és a Hold stilizált ábrája látható.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 56 oldal) Deér ebből arra következtet, hogy a királyi pecsétek előképei voltak a felső korona Pantokrátorának, a monográfia azonban akként vélekedik, hogy „a motívum útja egyébként fordítva is képzelhető el: a Krisztus-képekről származhatott az uralkodói szimbolika világába.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 57. oldal)

Létezhet azonban egy harmadik – s az előbbi kettőnél talán valószínűbb – útja a „Nap” és „Hold” szimbólumoknak.

Az nevezetesen, hogy eme asztrális szimbólumok már régebben megvoltak, mint akár a felső korona Pantokrátora, akár a XIII. századi királyi pecsétek, s e motívumok anélkül kerültek közvetlenül mind a koronára, mind pedig a pecsétekre, hogy akár a korona Krisztus-ábrázolása, akár a királyi pecsétek egymásnak előképei lettek volna.

A Szent Korona felső részének asztrális szimbolikája: Nap, Hold, Csillag

A szimbolika tehát már az előtt készen állhatott, hogy e tárgyakra kerültek volna. A Nap, Hold, Csillag hármasának transzcendens értelmű fogalma népmondáink legmélyebb rétegeiben benne rejlik, s alapvetően „pogány” jellegű volt, utóbb azonban krisztianizáló-dott.

Amint a vallásos magyar „népének” is megőrizte a Nap, Hold, Csillag hármasát:

Nap, Hold, s fényes csillagok

imádságra gyúljatok,

hitünk fénye Őt dicsérje,

kit ragyogva áldotok.

 (ld. Égből szállott szent kenyér kezdetű egyházi éneket, mely régi pogány-kori motívumokat igyekszik összeegyeztetni a katolikus liturgiával)

A Nap és a Hold ugyanígy benne van Erdély címerében is. Ám e szimbolika – noha a magyar hagyományok legmélyebb rétegeiben is nyomára bukkanunk – ennél sokkalta régebbi.

Amint egy babiloni király domborművével díszített sztélén láthatjuk, a Hold, a Nap és a Csillag hármasa, már Mezopotámiában is egy sajátos fogalomrendszert alkotott. Michael Roaf A mezopotámiai világ atlasza című munkájában e sztéléről a következőket jegyzi meg:

A király neve hiányzik, de a sztélét valószínűleg Nabu-naid állíttatta, mivel az itt látható alak hasonlít Nabu-naid Hasrában előkerült sztéléjén lévő királyéhoz, aki elé ugyanezeknek az istenségeknek a szimbólumait faragták. Ezek a szimbólumok a Színt, Samast és Istárt jelképező Hold, Nap és Vénusz bolygó.” (ld. Michael Roaf: A mezopo-támiai világ atlasza, Helikon – Magyar Könyvklub, Budapest, 1998., ford. Dezső Tamás, 201. oldal)

A Vénusz ezen az ábrázoláson ugyan hétágú, ám arányai ugyancsak emlékez-tetnek a felső korona Pantokrátora mellett látható „Nap” arányaira. A Samast jelképező Nap a sztélén a következőképpen van megörökítve: egy körformából három irányba (lefelé, balra és jobbra) kifelé szélesedő trapéz alakokat mintázva árad a fény, amelyet hullámos vonalak szimbolizálnak. Egy trapéz alakú fénynyaláb valószínűleg a felső irány-ban is ábrázolva lehetett, ám ez alighanem az idők folyamán megrongálódott, lekopott. Mindenesetre ez a Samas – Nap ábrázolás emlékeztet a korona Pantokrátorának glóriájában három irányba sugárzó fénynyalábokra (emitt a lefelé áradó fényt a Krisztus-fej takarja). Ugyancsak hasonlatos egymáshoz a koronán, valamint a mezopotámiai sztélén látható fekvő fél-hold ábrázolás is.

A felső korona asztrális szimbólumai tehát igen közeli rokonai a vélhetően Nabu-naidhoz köthető mezopotámiai sztélé hasonló jelképeinek.

Az ősi magyar hitvilágban szereplő Nap-Hold-Csillag hármas tehát minden való-színűség szerint olyan motívum, mely a perzsa birodalommal egykor határos Szkítia kulturális örökségeként került hozzánk. E motívum kezdetben kifejezetten „pogány”, ám római keresztény tartalommal való megtöltése igen hamar megkezdődhetett.

A székelyföldi mondák igen sokat foglalkoznak a római keresztény és az ősi vallás tusakodásával. Már maga e téma is utal e mondák ősiségére, X.-XI. századba való gyökerezésükre.

Benedek Elek felbecsülhetetlen érdeme, hogy e mondákat a huszonnegyedik órában az utókor számára megmentette. A Bálványos váráról szóló monda a maga eredetiségében megőrizte a régi magyar hitvilág szimbolikáját.

Amint Benedek Elek lejegyzi a pogány világ tündéreinek, s a pogány Apor vitéz pár-beszédét:

Kérdik a tündérek:

- Hová szaladsz fiam? Talán bizony kerget valaki?

Mondja a vitéz nagy búsan:

- Senki sem kerget, de még sincs maradásunk. Nem nézhetik vérünkből való véreink, hogy a nap, a hold, s a csillagok a mi isteneink. Erővel azt akarják, hogy mi is megkeresztelkedjünk.

(ld. Benedek Elek: Székelyföldi mondák és mesék, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999., 11. oldal)

De az oguz-török népek családjába tartozó úzok vagy oguzok mitológiájában is felbukkan a Nap, Hold, Csillag mitikus hármasa. Amint Pálóczi Horváth András írja:

A török nyelvek nagy múltra visszatekintő oguz ágának mai képviselői az oszmán-törökök, az azerbajdzsánok, a türkmének és a gagauzok. Közös eredetük emlékét legendák, hősi eposzok őrizték meg. A legendás ősnek, Oguz kagánnak Hold fejedelemasszony adott életet. (…) Egy égi fénysugáron leereszkedő leánytól három fia született: Nap, Hold, Csillag.” (ld. Pálóczi Horváth András: Besenyők, úzok, kunok, i.n. Magyarrá lett keleti népek, hivatkozott kiadás, 131. oldal)

Oguz kagán tehát, amikor fiainak nevet adott, ugyanahhoz az asztrális hármas szimbólumhoz fordult, mely az onogur bolgár törökkel valószínűleg rokon székelység hitvilágában is kulcsfontosságú, s amely mint Szín, Samas, Istár az ősi Mezopotámiában is ismert volt. És ez az ősi asztrális szimbólumrendszer ékesíti a Szent Korona felső részének Pantokrátor képét: a Hold, a Csillag (mely a koronán nyolcágú, akárcsak a ravennai háromkirályok mozaikjának csillaga), valamint a Nap, mely a Pantokrátor-képen nem másként, mint Krisztus glóriájának sugaraiként jelenik meg.

És akár Napnak, akár Csillagnak tekintjük a koronán látható nyolcágú égitestet, megint csak beleütközünk a már számtalanszor felbukkanó nyolcas számba. Nyolcszögletű a ravennai San Vitale és az ariánus keresztelőkápolna, oktogonális építészeti hagyományok nyomai mutatkoznak az úgynevezett nyugati-gótok egykori területein, Észak-Spanyol-országban és Dél-Franciaországban éppúgy, mint a szintén hun utódoknak tekinthető bolgárok építészetében.

Nyolcágú csillag mutatja az utat a Megváltó szülőhelye felé a ravennai ariánus mozaikon, nyolc ékkő díszíti a „barbár” Szent Korona alsó részét, felső részén, a Pantokrátor-képen pedig ugyancsak nyolcágú égitest tündököl.

Mit jelenthet ez a nyolcas szám, amely mindig előbukkan, s mindig valaminő szakrális épület vagy szakrális tárgy kapcsán. Valószínűleg e számnak, illetve a nyolcágú csillagnak – melyet, ha körberajzolunk éppen oktogont kapunk – szakrális, transzcendens jelentősége van.

Amint a Fogarassy Albert által magyarra átdolgozott, és Goldziher Ignác által lektorált kitűnő munka, Gaston Maspero A kelet ókori népeinek története című műve írja:

A szumer-akkád néven ismert, s hihetőleg turáni eredetű nemzet az Euphrates partjához érkezésének első napjától fogva ismerte az írást, a művelődés legfőbb és leg-szükségesebb iparágait, volt rendes törvényhozása és befejezett vallása. Írása eredetileg tisztán hieroglyphikus volt, a melyet jelezni akart, vagy azt az anyagot mutatta, a melyből, az analógia folytán legkönnyebben ki lehetett találni a kifejezendő elvont fogalmat. Így pl. az isten eszméjének jelelésére a nyolcágú csillagot választották…

(ld. Gaston Maspero: A kelet ókori népeinek története, Franklin-Társulat, Révai Test-vérek, Budapest, Nagy Képes Világtörténet I. kötet, 124-125. oldal)

A Nap, Hold, Csillag-ábrázolásos mezopotámiai emlékeket hosszan sorolhatnánk, I. Nahbu-kudurri-uszur (Kr.e. 1124-1103) vagy épp II. Melisipak (Kr. e. 1186-1182) egy-egy határkövétől V. Samsi-Adad (Kr. e. 823-811) Kalhuban talált sztéléjéig. (ld. Michael Roaf i.m. 76., 142 és 174. oldal)

Mind ezeken, mind pedig az ezekhez hasonló ábrázolások többségén az Istárt szimbolizáló csillag nyolcágú, éppúgy, mint az istent kifejező ékírásos jel, s mint a Szent Korona vagy a ravennai mozaik csillaga.

V. Samis-Adad sztéléjén ráadásul az uralkodó nyakában is egy olyan ú.n. görög-kereszt alakú napszimbólum függ, amely azonos a korona Pantokrátorának glóriájában látható fénysugarak formájával.

Mind a Szent Korona asztrális szimbolikája, mind pedig az ariánus kereszténység oktogonális formavilága tehát a legnagyobb valószínűség szerint oly módon áll kapcso-latban Mezopotámia művelődésével, hogy az utóbbi jelenségeit a steppei népek és a népvándorlás kora kapcsolják össze a Nyugattal.

Ezt nem pusztán a Nap, Hold, Csillag hármasának útja, s ennek az útnak Mezopotámiai, oguz, magyar állomásai támasztják alá, s nem csupán a sumer nyolcágú csillag mezopotámiai, ravennai, illetve a magyar ötvösművészetben való felbukkanása látszik igazolni, de az ékírásos csillagjel által kifejezett fogalom és szó elterjedtségének képe is.

Amint Michael Roaf a már hivatkozott munkájában a sumer nyolcágú csillagjellel kapcsolatban írja, ennek az ábrának a hangértéke „dingir” vagy „an”, s e szavak jelentése pedig: isten, égbolt. (ld. Michael Roaf i.m. 70. oldal)

Ám amint Hunyadi László a mongolok vallásáról írja:

Hitükben kifejezésre jut az istenek és szellemeknek jókra és gonoszokra való felosztása. A „jó erők” (tengrik) megszemélyesítői az Ég, Nap, Hold istenei.” (ld. Hunyadi László i.m. 58. oldal)

Az egykor a Turáni-alföldet is birtokban tartó mongoloknál tehát a tengri szó éppúgy vonatkozik többek között az Égre, mint a nyolcágú csillaggal jelölt sumer „dingir” szó az istenre és az égre. A tengri és a dingir szavak rokonsága egyébként tisztázottnak tekinthető.

Hunyadi kitűnő munkája A török nyelvű népek vallása cím alatt többek között a következőt említi:

Megkülönböztetett tiszteletben részesítették Tengrit (Eget), a főistenséget. Az ótörök emlékeken az Ég „a világ teteje”, s rajta mindennap megszületik a Nap és a Hold.” (ld. Hunyadi László i.m. 59. oldal)

A magyar nyelv tenger szava valószínűleg kapcsolatban áll a sumer dingir, valamint – ezt azonban tudhatjuk – a mongol és török tengri szavakkal, ám nálunk e szó utóbb az Ég (az égi vizek) jelentése helyett csak a földi víz jelölésére szolgált.

A turáni eredetű sumereknél tehát nyolcágú csillaggal jelölték az istent, az eget jelentő dingri és an szavakat, valamint kultúrkörükben különös tiszteletnek örvendett a Nap és a Hold is.

Az eredetileg – valószínűleg – szintén turáni, és vélhetően kezdetben török nyelvű mongoloknál az Eget, mint legfőbb hatalmat hasonló szóval illették, mint a sumerek, tengrinek nevezve azt. A török nyelvű népeknél szintén ez a helyzet: a Tengri szó az Eget jelöli. Mind a mongoloknál, mind pedig a törököknél különös tisztelet övezte továbbá a Napot és a Holdat.

Az Ég, a Nap, és a Hold hármasa azonban voltaképp egybeesik a Csillag, Nap, Hold hár-masával, hiszen az Ég és a nyolcágú csillag – mint jelzett fogalom és jel – bizonyos fokig azonosak.

Az Ég, Nap, Hold vagy másként Csillag, Nap, Hold hármasa tehát a következő kultúrákban tűnik fel kiemelkedő jelentőséggel: a turáni eredetű sumerek által meg-alapozott mezopotámiai kultúrában, az ugyancsak turáni kötődésű mongoloknál, általában a török nyelvű népek vallási hiedelemvilágában és a székely-magyar kultúrkörben (népénekek, „pogány” kori régi mondák, a Szent Korona ábrázolása, stb.)

A felső, úgynevezett nyugati korona Pantokrátor-képe mellett látható asztrális szimbólumok tehát éppen nem a nyugati kultúrkörbe, hanem a keletibe vezetnek el, nevezetesen egy turáni hagymányú és alapvetően török nyelvű művelődés közegébe. Ennek a művelődési körnek az emlékei azonban nyugaton nem csupán a magyar kultúrába hagyományozódtak át, hanem általában az ariánus kereszténységbe, s annak formavilágába.

Sumer csillagok Ravennában?

Mármost kétségtelenül még valószínűbbnek tűnne az ariánus oktogonnak a sumer nyolcágú csillaggal való összefüggése, ha a háromkirályok mozaikján túl is találkozhat-nánk Ravennában a nyolcágú csillagábrázolással. Ám kétségtelenül valóban találkozunk e motívummal. Említhetjük akár az érseki kápolna conchájának mozaikját, mely az éjsza-kai Égboltot ábrázolja, elborítva számtalan arany és ezüstös színű nyolcágú csillaggal, vagy akár utalhatnánk a 440-450 körül épült Galla Placidia mauzóleum nyolcágú csil-lagokkal díszített mennyezetére is. (Galla Placidia császárné, aki Nagy Theodosius leánya volt – mielőtt férjhez ment III. Constantinus császárhoz – Alarich, gót király sógo-rának, Athaulfnak volt a felesége. Megözvegyülvén visszatért Ravennába, s ekkor ment nőül III. Constantinhoz, ám második férjét is hamar eltemette. Galla Placidia mindenesetre ismerhette a „barbár” szimbólumvilágot, így a nyolcágú csillagot is. Minthogy azonban a IV. századtól a hunok jelen vannak a Nyugaton – hisz Nagy Theodosius szövetségesei voltak a gótokkal és az alánokkal együtt – valószínűsíthető, hogy Galla Placidia egy hunok által közvetített szimbólumot örökíttetett meg mauzóleumában, amely épület elkészülte (440-450) éppen Attila uralkodásának fénykorára tehető.)

De mindezen nyolcágú csillagábrázolásoknál – melyek lehetnének puszta díszítő elemek is - sokkal izgalmasabb az éppen a San Vitalében látható szimbólum. A Pantokrátort ábrázoló mozaiknak helyet adó concha (fél-kupola) fölötti diadalív közepén ugyanis a két angyal nem mást, mint egy hatalmas és szertesugárzó nyolcágú csillagot tart. A szimbólum központi elhelyezkedése, angyalok által való övezettsége és mintegy a Pankrátor fölé rendelése mindenképp azt sugallja, hogy e szimbólum igen fontos, jelen-tőségteljes, s hogy a mögötte meghúzódó tartalom talán még magánál a Pankrátornál, Krisztusnál is magasztosabb. Egyfajta Atya-szimbólum lehet, mely – megfelelően az ariánus tanoknak – feljebb való, mint a Krisztus szimbólum.

Azt látjuk tehát, hogy az ariánus San Vitale mozaikja a legmagasztosabb Istenség fogalmát pontosan azzal a jellel fejezte ki, mint a sumerek az Eget és az Istent, „dingir”-t és „an”-t: a nyolcágú csillaggal.

Tenger Csillaga

Van azonban egy igen érdekes irodalmi emlék is, amelyben különlegesen kapcsolódik össze a „dingir” vagy „Tengri” fogalma az őt jelölő csillaggal.

Az állítólagos – vagy Illig kifejezésével fiktív - Nagy Károly környezetében keletkezett egy bizonyos Paulus Diaconusnak tulajdonított vallásos ének, melynek címe Tenger Csillaga. Csillaga azonban nem a tengernek, hanem az égnek szokott lenni. Az Ég a török nyelvekben Tengri, s a török nyelvű hunok is ekként nevezhették az Eget. A magyarban a tenger szó a földi nagy állóvizeket jelenti, s e szó török eredetű.

Alapvetően tehát az Ég Csillagáról lehetett szó, mégpedig annak az Ég-nek a csillagáról, amelyet a sumerek éppen nyolcágú csillaggal jelöltek.

Amint Németh Gyula írja A hunok nyelve című tanulmányában:

De talán a legszebb és legvilágosabban beszélő név (…) Dengizikh neve. Tengiz, vagy dengiz törökül tengert és tengerről jövő szelet jelent. (Azonos vele a magyar tenger szó, de a tenger a bolgár-törökségből való, ahol a „z” helyén „r” van.) (ld. Németh Gyula i.m. 224. oldal)

A turáni nyelvekben tehát a „tengr” „dengr” alapú szó egyszerre vonatkozhat az Égre és a tengerre.

Amikor pedig az Ég Csillagáról szóló éneknek megszületett a latinizált változata, egy sajátos értelmezési hibából adódóan válhatott az Égből tenger. A vers címében azonban mindenképp jellegzetesen kapcsolódik össze a dingir-Tengri fogalma annak a csillagnak a fogalmával, mely az Ég és az Isten jelölésére szolgál a sumer írásban. A különleges a dologban éppen az, hogy e kapcsolódást más európai nyelvek nem adják vissza, csak a magyar.

De mindezeken túl az ének verselése is kijelöli e szép költemény eredetét. Amint Babits írja:

A Tenger Csillagában a ritmus is egészen új, középkori. Barbár hangsúlyos ütem, szinte pontosan egyező a magyar „ősi hatossal”, s az alliteráció olykor fontosabb, mint a rím.” (ld. Babits Mihály: Az európai irodalom története, Nyugat Kiadó és Szépirodalmi Rt., 150. oldal)

Mindez azonban kevésbé különös, ha belátjuk, hogy egy  valószínűleg hun kultúrkörben született versnek – mely ősi sumer-türk szimbólumokat dolgoz fel – még latin átdolgozásban sem illő, hogy más ritmusa legyen, mint a magyar „ősi hatos”.

Az Ég fogalmával kifejezett legfőbb Isten, s a jelölésére szolgáló csillag tehát szorosan összekapcsolódnak Mezopotámia világában. Éppen úgy, mint a vélhetően hun származású Theodorich ariánus „gótjainál”, továbbá a magyaros ritmusú latin nyelvű versben, illetve úgy, mint a magyar Szent Korona asztrális szimbólumrendszerében.

Visszatérve a Szent Koronára, avagy a Szent Korona Ravennában?

Az ú.n. felső korona Pantokrátor lemezén látható szimbolika tehát igen ősi, keleti eredetű kulturális hagyaték része.

Mármost visszatérve a zárt korona kérdésére: említettük, hogy annak kialakulását a művészettörténet egyfelől a parvenü Komnénosz-dinasztiához szokta kötni (XI.-XII. század), másfelől újabban látni véli nyugati megjelenését, előzményeit ugyancsak a XI. század tájékán. (ld. Kovács-Lovag i.m. 81. oldal, ti. utalás a cseh Przemyslidákra)

Csakhogy a zárt korona-formának akad egy ennél sokkal korábbi, s alighanem egyedül-álló ábrázolása, nevezetesen Theodahat (Amalasuntha nagybátyja) nyugati gót király pénzén.

Nagy Theodorich leánya, Amalasuntha – mint említettük – apja halála után, mint régensnő kormányzott kiskorú fia, Athalarich nevében. Athalarich – állítólag – kicsapongásai követ-keztében halt meg, igen fiatalon. Ismerve azonban a római és a bizánci krónikai közlések elfogultságtól épp nem mentes természetét, igencsak van okunk kételkedni e tudósítás hitelességében. Athalarich halálával mindenesetre elhárult annak a veszélye, hogy Nagy Theodorich dinasztiája hosszú életű és Európában meghatározó jelentőségű legyen. Most már csak Amalasuntha volt a római birodalmat feltámasztani igyekvő törekvések útjában.

Amint Borovszky Amalasunthárol írja:

Fia halálával azután megszűnt minden jogcíme az uralkodásra. De a büszke nőt nem hagyta pihenni a nagyravágyás ösztöne. Mindenekelőtt Justiniosz császár pártfogását iparkodott a maga számára biztosítani, azután pedig azon mesterkedett, hogy egyik nagybátyját, Theodahatot uralkodótársául fogadja maga mellé, s vele a királyi címet megossza. Theodahat elfogadta az ajánlatot, de rövid időre rá szövetkezett a bosszús fő-urakkal, s elfogatta a királynőt a bolsenoi tó egyik szigetén, hogy megszabadulhasson tőle. Rövid fogság után megfojttatta.

Amalasuntha kivégzése jó ürügyül szolgált Justinianusnak, hogy a pártokra sza-kadt gótok dolgába beavatkozzék, s nagyravágyó céljait megvalósítsa.” (ld. Borovszky Samu i.m. 256-257. oldal)

Látható tehát, hogy mind Athalarich mind pedig Amalasuntha halála elsősorban annak a Justinianusnak állott érdekében, aki e két uralkodó vesztét követően nem is habozott megkísérelni hatalmát kiterjeszteni Itália fölé. E törekvését utóbb, átmenetileg siker koronázta.

Mindenesetre Amalasuntha halála után rövid időre nagybátyja, Theodahat Itália ura. Hogy valóban ő ölette-e meg Amalasunthát, vagy a krónikai hagyomány alaptalanul bélyegzi bűnösnek – biztosan ma már nem tudni. Amalasuntha halála azonban kevéssé állhatott Tehodahat érdekében annak tükrében, hogy e gyilkosság szolgált ürügyül Justinianusnak IItália megtámadásához.

Bizáncnak azonban ugyancsak kapóra jött az uralkodónő halála, hiszen így

1. végeszakadt Theodorich dinasztiájának,

2. casus belli keletkezett az itáliai hódításához,

3. Theodahat rokongyilkossággal volt vádolható, s így személye és uralma még a gótok egy részének szemében is utálatossá volt tehető.

Mindenesetre Theodahat egy rövid időre király lett, és pénzein olyan keresztpántos koronával jelenik meg előttünk, mely állítólag csak a XI.-XII. században alakul ki Bizáncban, s amely szinte ikertestvére a magyar Szent Koronának. Ha azonban a kiskorú Athalarich idején vert pénzekre pillantunk, azok között rögtön feltűnik egy, melyen az uralkodó nyílt, ágas koronával van megörökítve.

Athalarich e pénze alighanem az első olyan tárgy, melyen nyugati uralkodót a Perzsiából ismert nyitott, „ágas” koronával ábrázolnak. S ugyanígy, Theodahat pénze is valószínűleg az első, melyen a zárt korona megjelenik. Ezek után az ábrázolások után több mint háromszáz esztendeig semmi nyoma sem nyílt ágas, sem pedig zárt koronáknak. Felbukkan ugyan a monzai vaskorona, valamint a guarrazari kincs részeként előtűnnek bizonyos fogadalmi koronák, ezek azonban közelebb állnak az előkelőségek diadémjaihoz, mint az egyed-uralkodói jelképhez, a nyugaton később oly jól ismert koronaformához.

A Theododat pénzén látható zárt korona tetején valaminő „forgódísz”-szerű min-tázat látható. Hogy ez az érme készítőjének leleménye-e, avagy e koronán valóban volt valami kör- (gömb)-alakú díszítés, szintén kérdés. Lehetséges azonban az is, hogy a Theodahat-korona keresztpántjainak találkozásánál valaminő gyöngyberakás volt, s e gyöngyöt – mint hangsúlyos elemet – domborította ki az érme készítője oly módon, hogy az az érmén a mai szemlélő számára már egyfajta forgódísznek tűnik.

E feltevés mellett szól

1., Theodahat koronája mind az abroncsnál, mind a keresztpántoknál láthatóan gyöngyökkel gazdagon van ékítve,

2., a magyar Szent Koronán a gyöngyberakás, illetve gyöngysor díszítés ugyancsak hangsúlyos,

3., ha Teodahat koronájának legfelső pontján is gyöngyberakás volt, és a korona történetesen azonos volna a magyar Szent Koronával, úgy a Theodahat-korona legfelső hangsúlyos gyöngye nagyjából ott helyezkedik el, ahol a magyar Szent Korona felső részének Pantokrátor-lemezén Krisztus jobb keze volna látható, ha át nem döfné a koronát záró kereszt tartóeleme. Krisztus azonban e képen – mint arra az alsó korona Pantokrátor-lemeze és más korabeli Pantokrátor-ábrázolás is utal – nyilvánvalóan egy gyöngyöt tartott – minden bizonnyal az evangéliumi gyöngy-példázat és az apokrif Gyöngy-himnusz üzenetét közvetítve.

Lehetséges tehát – sőt inkább valószínű -, hogy a Szent Korona felső részének Pantokrátor-lemezén a Krisztus kezében lévő gyöngyöt nem a zománckép egyszerű részeként ábrázolta a korona ötvöse, hanem – mint különösen hangsúlyos elemet – gyöngyberakásként. (Ismeretes továbbá a ciprusi, galatai Szent Szoszomenosz templomban Simeon Axentinek egy 1513-ból való szép freskója, amelyen a főalak fejét egy olyan keresztpántos korona díszíti, amelynek a tetejét – a kereszpántok találkozásánál – egy gyöngy ékesíti.)

Mindezek természetesen csupán feltételezések, ám további megfontolásra talán érdemesek.

A Theodahat korona fő vonalai, arányai mégis félreérthetetlenül hasonlatosak a magyar Szent Koronáéval. Figyelembe véve tehát:

1. ezt a hasonlatosságot,

2. a Szent Korona alsó részének nyolc kövét, mely az oktogonális ariánus építészet gondolkodásmódját idézi,

3. a Szent Korona felső részének Pantokrátor lemezét, mely a Pantokrátor ábrázolást ugyancsak kedvelő ariánus kereszténység felé mutat,

4. a korona Pantokrátor lemezének nyolcágú csillagát, mely rokonságot mutat a San Vitale kiemelt helyen lévő nyolcágú csillagával,

5. a Szent Korona itáliai származását, - mely koronát a pápa „szörzötte” – a lehető legvalószínűbb, hogy a magyar Szent Korona korábbi tulajdonosa egy itáliai ariánus-uralkodó volt. Ez lehetett Nagy Theodorich, Amalasuntha, Athalarich, vagy Theodahat is. Az ő koruk letűntével „szörözhette” meg valamelyik pápa ezt az uralkodói ékszert, s küldhette egy másik pápa a magyar fejedelemnek.

Ez utóbbi pápa pedig valószínűleg a 965-től 972-ig uralkodó XIII. János volt, akit ugyan I. Ottó (936-973) ültetett székébe, de aki számára egyben terhes is lehetett a német-római császár egyszerre oltalmazó és egyszerre gyámkodó hatalma.

Egy korábbi János pápáról, XII. Jánosról (955-963) a források említik, hogy – amint Gergely Jenő írja – „…963-ban még a német császár saját pápája, XII. János is megijedve mecénása hatalmától, korábbi ellenségeivel keresett szövetséget – a német császár ellen.” (ld. Gergely Jenő i.m. 80. oldal)

XIII. Jánost olykor éppúgy nyomaszthatta I. Ottó hatalmaskodása, mint elődjét, XII. Jánost. Vajk, a későbbi Szent István 969-es születése kiváló alkalom lehetet arra, hogy a német-római császári címmel felfújt uralkodóval, I. Ottóval szemben a pápaság ellensúlyt teremtsen a magyarok személyében a koronaküldés aktusával.

A Pannóniából, a hun főszállásterületről származó Theodorich családjának egykor való-színűleg tulajdonát képező koronát a pápa annak a magyar fejedelemnek, illetve fiának küldhette tehát, aki Theodorich szülőföldjét a „X.” században uralma alatt tartotta, s aki éppúgy Attila ivadékának tekintette magát, mint ahogy valószínűleg Athalarich nagyapja, Theodorich is.

A magyar Szent Koronát valószínűleg eme ősisége, az Itáliát egykor hatalmukban tartó Attila-utódokhoz való kötődése emelhette oly kivételes rangra, amely miatt őt a szent jelző megillette, másfelől, ami miatt megszerzése még a bizánci császárok számára is oly kívánatos lehetett.

Az a tény, hogy a VI. és a X. század között a koronának, mint sajátos szakrális tárgynak nem leljük nyomát a Nyugaton, igencsak valószínűvé teszi, hogy a VI. század vége és a X. század eleje között valójában nem telt el idő. A magyar Szent Korona keleti és ariánus-ravennai vonatkozásai pedig arra látszanak mutatni, hogy e kiemelkedő tárgy a népvándorlás korának egyik legfontosabb olyan emléke, amely közvetlenül is kapcsolatot teremt a VI. és a X. század világa között.

Annak a kornak az emléke, melyben vereséget szenvedett az ariánus keresz-ténység a római katolicizmussal szemben, s melyben a megfeszített Krisztus ábrázolása fokozatosan uralomra kezd jutni a dicsőséges Krisztus, a Pantokrátor ábrázolás felett.

A képrombolások kora is ez egyben. S a Szent Korona is magán viseli egy olyan sajátos képrombolás emlékét, mely épp Krisztus keresztjét helyezi előtérbe Krisztus trónusával szemben. A Szent Korona felső részének tetején látható Pantokrátor-képet ugyanis utóbb a közepén átdöfték, s a nyíláson át, a trónoló Krisztus-ábrázolás fölé egy keresztet illesztettek.

A kultuszváltásnak, a római egyház győzelmének sajátos szimbóluma ez.

Többek között ez a különös képrombolás helyezi a Szent Koronát a kultuszharc leghevesebb időszakának korába, a Kr. u. VI. századba, s ugyanez a mozzanat köti is össze egymással hézagmentesen a VI. és a X. századot.



IX. rész: „Zárszó kísérletek”

Zárszó helyett

Ha valami a legkevésbé állt szándékunkban, az az volt, hogy terjedelmes tanul-mányt – ha tetszik könyvet – írjunk egy régen volt kor történetírási csínytevéseiről.

Illig témája azonban oly kimeríthetetlen, az annak kapcsán felmerülő kérdések oly számos további kérdést vetettek fel, hogy igen nehéz - sőt képtelenség – volt ellenállni a szellemi kalandnak, mely kezdetben csak egy néhány oldalas cikknek ígérkezett.

A vázlat, melyet az esetleges történelemhamisítás hátteréről itt megadtunk, ter-mészetesen a legtávolabból sem kimerítő.

Szólhattunk volna még az állítólagos Szent Patric (beszédes latin alakján Szent Patricius) írországi térítésének anakronizmusáról, mely az V. században mintegy száz esztendővel előzte meg Gergely úttörő irányelvét az északi pogányság megtérítéséről.

Részletesen beszélhettünk volna még assisi Szent Ferenc különleges szemé-lyéről, kinek panteisztikus természetvallást idéző Naphimnusza a Nap fivérről és a Hold nővérről épp akkortájt születik meg, midőn az albigens eretnekséget kíméletlenül vérbe fojtják Dél-Franciaországban. Elmondhattuk volna miként keverték eretnekség és panteizmus gyanújába a pápa előtt Ferencet, kinek anyja történetesen épp a dél-francia-országi Marseilleből való volt.

Kitérhettünk volna arra is, hogy e himnuszból miként tör fel ismét az arianizmusból és a steppei természetvallásból jól ismert asztrális szimbolika és egyáltalán az a derű, mely az ariánus művészetből is sugárzik.

Ismét tanulmányozhattuk volna Artus mesés alakját, ki – ha élt – 537-ben vagy 542-ben halt meg (ld. Pallas Artus címszó). Olyan időben tehát, mely körülbelül hatvan évvel előzte meg a Gergely-féle britanniai hittérítést. Ha tehát a római térítők a sziget-országban is egy olyan keresztény uralkodóról szóló legendát akartak elterjeszteni, aki épp azért hihető mert már két emberöltő óta halott, úgy Artúr soha nem halhatott meg jobb időpontban, mint ahogy állítólag meghalt. Hivatkozni lehet rá, mert nem túl távoli, s hivatkozni lehet rá, mert nem is látta senki.

Ki lehetett volna még térni annak vizsgálatára is, hogy az ariánus kereszténység Jézus-felfogása vajon miért áll oly közel az iszlám Jézus-képéhez. E két felekezet ugyanis anél-kül tartotta, illetve tartja tiszteletben Jézust, hogy Őt az Atyával egylényegűnek tekintette volna, illetve tekintené. (Az iszlámban egyébként kellőképpen kidomborodik Jézus-Krisztus isteni jellege, hisz e vallás is elfogadja Mária szűzen foganásának tételét.)

Részletesen körüljárhattuk volna azt a kérdést is, hogy mindennek tükrében csupán véletlennek tekinthető-e az, hogy az arianizmust „megalapító” Arius püspök – noha tevékenységét az egyiptomi Alexandriában fejtette ki - vélhetően éppen annak az Arius folyónak a nevét viseli, mely a Kaspi tótól délkeletre folyt, a mai Kelet-Irán, Nyugat-Afganisztán és Dél-Türkmenisztán vidékén (ld. Justus Perthes Atlas antiquus von Dr. Alb. van Kampen, Gotha 1898., 8. Tábla F3), tehát pontosan azon az iráni (ariai) területen, melynek ugyan kevés köze van az arabsághoz, ám annál több magához az iszlámhoz.

Részletesebben megvizsgálhattuk volna az arianizmus és az iszlám kapcsolatait, melyek lehető összefüggéseire Illig is utalt (ld. Illig i.m. 389. oldal), illetve a lehetséges kapcsolat aspektusából külön elemezhettük volna az oktogonális építészetet, mely mindkét vallásnál kitüntetett jelentőségű.

Eltűnődhettünk volna azon is, hogy az 586 és 616 között uralkodó Ethelbert kenti király, de a többi hasonlóan kezdődő nevű angol uralkodó, Ethelwolf (Athelwulf, 836-858), Ethelred (866-871), Ethelstan (Athelstan v. Adelstan, 925-940) vajon miféle múlt emlékét őrzik nevükben. Az Angol-magyar nagyszótár szerint mindenesetre az ethel szó ősi/családi föld (birtok)-ot jelent, az ethelborn nemesi származásút.

Ugyanitt az atheling szó angolszász nemesember, herceg, jelentéssel van megadva.

Az angolban tehát az ethel, athel forma az előkelőségre, ősiségre vonatkozik. Ezeket az alakokat meglehetős merészség volna kapcsolatba hozni Attila/Etele/Etzel nevével, ha ugyanezen szótár az Ethel tulajdonnévnél magyar jelentésként nem ezt adná meg: „Etel(ka)” – tehát az Attila név közismert férfi és női változatát.

Az angol atheling (nemes, herceg) szóképzés továbbá ugyancsak egybecseng a karoling kifejezés genezisével, s ez aligha lehet puszta véletlen.

Alaposabban körüljárhattuk volna tehát azt a kérdést is, hogy az Attilának Izlandig is eljutó híre, miként élt tovább a VI. századi Angliában. Merthogy sokáig tovább élhetett, erről nem csupán az Ethel-, Athel- előtagú királyi nevek, s az Artus-mondának az Attila-pályával való egyezései tanúskodnak, de ezt valószínűsíti az a körülmény is, hogy – amint az Egyetemes történelmi kronológia írja – „Anglia kialakulása az angolszászok V. századi beözönlésével kezdődött.” (ld. Egyetemes történelmi kronológia 112. oldal) Ebben a „beözönlésben” pedig alighanem nagy szerepe lehetett az ugyancsak az V. században regnáló hun birodalomnak, Attila soknemzetiségű, ám viszonylag egységes steppei kultúrájú népének is. A már hanyatló és még félig pogány Róma maradék fényét egy-csapásra elhalványította az V. században a hun jelenség, mely haditudományában, ötvösművészetében, és még jó néhány sajátosságában a perzsa kultúrával rokon jelle-gével a kor barbár és pogány Európájába villámfényszerűen hozta el a lovagi életmód századokra ható sajátos művelődését: fegyverzetet, haditudományt, ruhaviseletet, állam-szervezési modellt, a hősi ének mintáját. (ld. Halász Előd: A Német irodalom története című munkáját, különösen annak Attilára vonatkozó részeit, Gondolat, Budapest, 1987., 13., 23, 33., 36., 38., 39., 45. oldalak)

Nem csekély munka lehetett mindennek az emlékét eltörölni – akár Angliában is. Az állítólagos Nagy Alfréd angol király (871-899) éppen az Illig által kitaláltnak minősített századok legvégén hatalmas munkát végez. Amint az Egyetemes történelmi kronológia írja: „Nagy Alfréd a klasszikus műveltség maradványait igyekszik átmenteni – maga is író; - a kolostorokban ókori szövegeket másolnak és javítanak.” (ld. Egyetemes történelmi kronológia 113. oldal)

De miért kellett javítani azokat az ókori szövegeket? Kik rontották el azokat? Honnan tudták, hogyan kell kijavítani, ha nem állt rendelkezésre hibátlan példány? Ha pedig rendelkezésre állt, miért nem pusztán azokat másolták? És kiknek a számára sokszorosították az iratokat a kolostorokban a IX. és X. század fordulóján, ha még év-századok múlva is legfeljebb, ha száz emberre jutott egy írástudó? Vagy amint szintén az Egyetemes történelmi kronológia írja:

596 Megkezdődik a Rómától függő szerzetesek tevékenysége az angolszász államok területén, az ír-skót egyház viszont nem függött Rómától." (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 113. oldal) Némi iróniával hozzátehetjük: az írek és a skótok ennek megfelelően végezték – nem igazodtak, meg is lett a böjtje. De vajon e kolostorokban, melyeket – már ismét itt vagyunk – Nagy Szent Gergely idején alapítottak, vajon miért nem akkor folyt az antik műveltség mentése, amikor az antik világ úgy-ahogy épen állt, miért vártak a mentéssel 300 évet, egészen I. Nagy Alfrédig? Kérdések, kérdések, kérdések, amelyekre még kitérhettünk volna és további kérdések, amelyeknek még a megfogalmazására sem lehetett módunk e tanulmány keretei között.

Sok mindenről lehetett volna tehát még szólni, ám mindig lett volna „még valami”, ami további kutatásra vár. Ám azáltal, hogy a „hamisítás” okát pontosan megjelöltük, egyúttal behatároltuk az „elkövetői kört”, hogy megvilágítottuk az arab és a perzsa törté-nelem párhuzamosságait, rámutattunk az alkalomra is, mely szinte kínálta magát a 600-as esztendővel, s még számos egyéb mozzanat bemutatásával – úgy hisszük – elég-ségesen felvázoltuk az esetleges hamisítás történeti és kulturális hátterét ahhoz, hogy aki nem eleve elutasítóan viszonyul Illig teóriájához, az a kérdést továbbgondolkodásra al-kalmasnak elfogadja.

Egy zárszó helyett papírra vetett gondolatsorban azonban mindenképpen illő néhány – az eddigiek során érintett, ám kifejezetten meg nem fogalmazott – kérdésről legalább néhány mondatban megemlékezni.

Az első – s talán a legfontosabb kérdés a Katolikus Egyházat érinti. Itt a rövidség kedvéért csupán leszögezünk néhány dolgot – válaszként az esetleg megfogalmazódó kérdésekre.

1. Nem szabad összetéveszteni a hitigazságokat azokkal az eszközökkel és mód-szerekkel, amelyekkel azokat érvényre juttatták. Külön teológiai kérdés tehát az, hogy a katolikus dogma igaz-e, vagy az ariánus (esetleg albigens) illetve, hogy a katolikus vallás igazabb és magasztosabb vallás-e, mint a steppei természetvallás (mely ugyancsak tartalmaz monteisztikus vonásokat), és külön kérdés az is, hogy egy helyes hitelvnek mi módon szereznek érvényt.

2. Ami okfejtésünkben hipotetikusan felmerül, semmi olyan dolog elkövetésével nem gyanúsítja meg az Egyházat és Nagy Szent Gergelyt, ami súlyosabb volna az Egyház történetének kevéssé dicső fejezeteiben előforduló tetteknél (keresztes háborúk, inkvizíció, stb.)

3. Mindaz, ami emberek kezében van, óhatatlanul ki van szolgáltatva az emberi gyön-geségeknek és hiú aspirációknak. Amikor tehát feltételesen azt állítjuk, hogy Gergely Rómát (is) akarta megvédeni, csupán azt mondjuk, hogy hazafiként járt el, noha döntése utóbb tévesnek bizonyult, hiszen Róma csak haladékot kapott.

4. A mai Egyháznak semmi felelőssége nincsen egy több, mint ezer esztendeje esetleg elkövetett hamisításban. Felelőssége annyiban mégis felmerül, hogy a levéltári kuta-tást – érhető okokból – ezer évig kizárta, és ma is korlátozza. Ez azonban morális szempontból azért csupán kevéssé kifogásolható, hiszen nyomósabb társadalmi és erkölcsi érdek főződik ma ahhoz, hogy az Egyház tartását és autonómiáját megőrizze, mint ahhoz, hogy az egyházi levéltárakból olyan adatok kerüljenek elő, amelyek más úton – történeti, régészeti összehasonlító módszerrel - is megszerezhetők.

Egy másik kérdéskör a Nyugat valós szerepére irányul. Itt is csupán kijelentésszerűen rögzítjük álláspontunkat, a lehetséges kérdéseket megelőzendő:

1. A Nyugat egy része csupán passzív kedvezményezettje volt Gergely és Maurikiosz feltételezhető akciójának.

2. A műveletnek a nyugati területeken is megvoltak a maga vesztesei. Ide tartoznak a katalánok, a dél-francia terültek, a Baszkföld, Írország, Skócia, Wells, hogy csak a legnevezetesebbeket említsük. Portugália bravúrosan kikerült a történelem – törté-nelemhamisítás csapdájából. Csak magára és a nagyvilágra figyelt, hátat fordítva Európának. Hogy ebben erején túl szerencsés fekvésének is szerepe volt – vitat-hatatlan.

3. Hogy a hun birodalom kulturális fölényben volt az akkori Nyugathoz képest, s hogy a Nyugat idejében megkapta a hirtelen fejlődéséhez szükséges vitaminokat a római egyháztól, ez semmit sem von le a Nyugat olyan későbbi teljesítményeinek értékéből, mint a Shakespeare-i dráma, a Leibnitz-i integrálszámítás, vagy az olasz és német polifon hangszeres zene. Nietzsche sokszor kíméletlenül és a legtöbbször igazság-talanul ostorozta a kereszténységet, mint a Nyugatot degeneráló rossz szellemet. Ám találóan (bár a történetiséget tekintve kissé pontatlanul) mutat rá Jung: „Ha a germán népeknek valóban végképp nem passzolt volna az úgynevezett fajidegen kereszténység, akkor azt a római légiók presztizsének elhalványultával könnyedén ledobhatták volna magukról. Csakhogy az megmaradt, mert a meglévő archetipikus mintának megfelel.” (ld. Carl Gustav Jung: Mélységeink ösvényein, Gondolat Kiadó, Budapest, 1993. A kollektív tudattalan archetipusairól c. tanulmány, 60. oldal., fordította: Bodrog Miklós)

Nietzche a maga zseniális érzékenységével azt a sietséget és felületességet érezte meg, amellyel a Nyugat kereszténnyé vált egy 600-tól, ha tetszik 900-tól 1000-ig tartó száz éves akció keretében. Nem természetes akkultúráció volt ez, így óhatatlanul sérültek a korábbi kötődések, s magának a Nyugatnak az önazonossága is. A valódi múlt helyébe kapott egy Attilából formált fiktív Károlyt, mellyel voltaképp nem igazán tudott mit kezdeni – a sűrű emlegetésen kívül. A Nyugat önazonossága is sérült tehát, de utóbb, többé-kevésbé megtalálta önmagát, noha nemzetállami keretek között, háborúskodások és széttagoltság mellett. Örökre elveszett azonban Európa számára az a lehetőség, hogy egységét – Róma és Athén városához hasonlóan – egy valós szellemi központból teremtse meg.

Ezért van aztán, hogy ma azon folyik a vita, mi legyen az Európai Unió szimbóluma, a brüsszeli Pisilő fiú, vagy valami más hasonló fontos jelenség. Hiányzik ugyanis Európa közös mítosza, minthogy a valós mítoszt, az Attila-i hagyományt szerteforgácsolták és különféle alakban és név alatt provincializálták.

A Nyugat tehát méltán – de nem arányt tévesztve – lehet büszke bizonyos szellemi javaira, ez azonban sosem fogja kárpótolni a közös mítosz és közös emlékezet elvesztéséért. S hogy e javak mennyire, s mennyiben gyökereznek az eltemetett kora-középkor kulturális valóságában, a feledésre ítélt hun művelődésben, külön tanulmányt érdemel.

S az utolsó fontos kérdés, amit érintenünk illik: számunkra, magyarok számára milyen tanulsággal jár Gergely feltételezhető naptár-csínytevése. Itt is csupán néhány megállapítást téve:

1. Sem szerencsésebbek, sem – a szó anyagi értelmében – gazdagabbak nem leszünk azon felismerés által, hogy esetleg valóban Attila hunjainak örökösei vagyunk.

2. A történtek miatt – ha valóban megtörténtek – nem neheztelhetünk semelyik ma regnáló hatalomra: az antik Róma éppúgy, mint Bizánc a múlté.

3. Észre kell vennünk, hogy nem vagyunk testvértelen és rokontalan nép. Minden vallási és nyelvi különbség ellenére rokonoknak kell tekintenünk a ma szláv nyelvű ortodox bolgárokat éppúgy, mint a muzulmán vallású török népeket Kis-Ázsiától egészen Közép-Ázsiáig. Valamivel távolabbi rokonaink a finnek, az észtek, s a Nyugat azon térségeinek lakói, melyeken hajdan a gót-alánok szervezték meg államaikat, s nyilván nem hun elemek közreműködése nélkül.

Nem lehet véletlen az a rokonszenv sem, mely az íreket és a magyarokat ezer év óta összefűzi. Meséinkben mindketten a tündérek nyelvét beszéljük egy közös, vagy rokon ázsiai kultúra hagyatékaként. Vagy az Árpád-házi magyar szentek miért épp Portugáliában örvendenek különös népszerűségnek a Nyugaton?

És akkor még nem is szóltunk az ezeréves barátokról, horvátokról, szlovénekről, lengyelekről, bajorokról, hogy csak néhányat említsünk.

Ha Európáról beszélünk, ne csupán a keletkező és múló intézményekben gondolkodjunk, hanem rokonokban és barátokban is, és abban a bizalomban mely közöttünk és Európa számos vidékének lakója, népe között csodálatosan kitartó módon több mint ezer esztendeje fennáll.

Európa vagy Ázsia, Kelet vagy Nyugat - hamis alternatívák, amelyekkel szemben ott állnak a valós és természetes választási lehetőségek: rokonszenv vagy gyanakvás, együttműködés vagy alárendelődés. A kulturális, gazdasági orientációt nem célszerű ha a semmit, vagy keveset jelentő égtájak vagy földrajzi elnevezések határozzák meg, ám annál helyénvalóbb, ha egy közösség az együttműködés különféle lehetőségeit kutatja, függetlenül  lehetséges partnerének földrajzi helyzetétől.

A Nagy Károly féle problémával kezdtük fejtegetéseinket, illik is, hogy e királlyal vegyünk búcsút a középkor világától. Idézzünk fel tehát egy mozaikképet III. Leó tricliniumáról, mely Nagy Károly talán legkorábbi és leghitelesebb portréját őrzi. S lám, a frank uralkodónak keleties vágású szeme, szakálltalan arca, ám hosszú egyenes bajsza mind olyan jegyek, amelyek kevésbé egy germán, de inkább egy keleti, esetleg éppen-séggel hun fejedelem külsejét teszik jellegzetessé. „Károlyt” olyannak ábrázolták tehát, amilyennek látták, vagy elképzelni bírták: keleties jegyeket magán viselő fejedelemnek. Néz ránk ez a kép Rómából, és sem ez, sem más nem ad kellő magyarázatot „Károly” keleti vonásaira, s a Károly és Attila pályája közötti feltűnő hasonlatosságra. Semmi, csupán Illig tézise a költött háromszáz esztendőről.

S ha Illignek igaza van…

Nos hagyjuk még nyitva a kérdést, de ne mondjunk le arról, hogy a múltat újra, meg újra vallatóra fogjuk.

Zárszó?

Valószínűleg nem az, hiszen – mint említettük az Illig által felvetett téma kimeríthetetlen gazdagságban tárja elénk az újabb és újabb kérdéseket, illetve minden egyes közlés és adat, mely a kora-középkor világáról szól, ezután akarva-akaratlanul rákerül a kitalált középkor tézisének mérlegére.

Amit a dologról fontosnak tartottunk, nagyvonalakban felvázoltuk. Néhány apró kiegészítéssel azonban most mégis megtoldjuk gondolatainkat, elsősorban annak érdekében, hogy ha valaki e témában esetleg további kutatásokat óhajtana folytatni, annak a korábban elmondottakon túlmenően is bizonyos résztémákkal és támpontokkal szolgáljunk.

Kitüntetett figyelmet érdemel az érett középkor – különösen méreteihez képest tekintve – egyik legjelentősebb államalakulatának, a velencei köztársaságnak a korai története.

Ez az állam helyzeténél fogva mintegy észak-keleti bástyája volt Itáliának s voltaképp politikai egyensúlya a hihetetlenül erős Árpádkori Magyarországnak.

Amint a Pallas írja: „E csodálatos szigetváros nevét a venetáktól kapta, Velence városa azonban sokkal később, a népvándorlás korában keletkezett, amidőn Attila hunn király hadai Aquileja lerombolása után tűzzel-vassal járták be Felső-Itáliát. Az „Isten ostora” elől a parti lakosság egy része többnyire halászok és hajósok, a lagunák közötti szigetekre menekül.” (ld. Pallas Velence címszavát)

Az Attila-i pusztítás tényleges megtörténtéről és – ha volt – valós méreteiről nem lehet megbízható adatunk, hiszen az erről szóló közlések kivétel nélkül fantáziadús, ördögfestő római egyházi forrásokból származnak, illetve a legújabb olasz történetírás is immár bölcs mértéktartással látszik kezelni a kora-középkor nem minden propagandisztikus él nélküli elbeszélését a hun birodalomról.

Aquileia állítólagos lerombolása és Velence születése között már csak azért sem túl valószínű a közvetlen kapcsolat, hiszen Aquileia a mai Grado (egykori Gradus) városa felett helyezkedett el a tengerparton, tehát a mai Velencétől légvonalban is mintegy 90-100 km-re. Alig hihető tehát, hogy Aquileia egykori lakosai – ha úgy vélték, hogy számukra a lagunák nyújthatják az egyedüli biztonságot Attila hunjaival szemben – ne a Gradus környéki szigetekre menekültek volna, hanem inkább kb. 100 km-t gyalogoltak vagy hajóztak, hogy a semmivel sem védhetőbb Velencében telepedjenek le.

A lényeg szempontunkból mindenesetre az, hogy Velence Attila korában születik meg, avagy emelkedik ki a névtelenségből. Ezt követően Odoaker, majd Theodorich birtoka lesz, ám századokon keresztül jelentősége nem haladja meg bármely más halászfalu fontosságát. Az első jelentősebb esemény Velence életében, amikor 815-ben Alexandriából a városba szállítják Szent Márk evangelista földi maradványait. (ld. Pallas ugyanott)

E mozzanattal kapcsolatban azonban megjegyezzük, hogy ez történhetett akár a szent ereklyék iránt nem kevésbé fogékony VI. században is. Velence mindenesetre a szent csontok megérkezését követően is híven őrzi falusias jellegét, s amint a Pallas írja: „Velence felvirágzása Orsedo (lásd ott) II. Péter dogéval kezdődik, ki a dalmát hercegi címet vívta ki magának. Fia és utóda III. Péter doge (1009-26),, ki magát később bérmáló atyja III. Ottó német császár után szintén Ottónak nevezte (…) és Szent István hugát vette nőül.” (ld. Pallas ugyanott) 

Velence városa tehát 450. Körül tűnik elő a történelemben és egészen Orsedo II. Péter doge megjelenéséig, tehát a X. század közepéig, több mint egy fél évezredig tengeti napjait a legnagyobb jelentéktelenségben, hogy azután a magyar királyság megalakulásával szinte egyidőben Európa egyik vezető hatalmaként pompázzon előttünk. Óhatatlanul felmerül tehát a gyanú, hogy Velence felvirágoztatására, megerősítésére Róma akaratából került sor, éspedig a magyar királysággal szembeni stratégiai okokból. Az Orseolo (eredetileg talán Orseolos) család egyébként alig több mint száz éves szereplés után ugyanolyan gyorsan letűnt a történelem színpadáról, ahogyan oda a X. század közepén felhelyeztetett. (ld. Pallas Orseolo címszavát)

Velence városának létrejöttét pedig egy állítólagos (vagy volt, vagy soha meg nem történt) Attila-i pusztítás történetéhez azért lehetett célszerű hozzákötni, hogy a magyar királysággal szemben megerősített városállam megfelelő történeti ideológiával is rendelkezzék küldetésének teljesítése során.

Velence létrejöttének és európai hatalommá válásának története tehát a legizgalmasabb kutatások lehetőségét ígéri azok számára, akik Illig teóriáját további vizsgálódások alapjául elfogadják.

De lássunk egy másik igen érdekes résztémát, amely szintén önmagában is megérne egy kötetet. Ez pedig szegény Nagy Szent Gergely kettős arca: az egyetemes egyházfőé és a római patríciusé, az építőé és a pusztítóé.

Hogy Gergely hitt az egyház egyetemes küldetésében – nem lehet kétséges. Vitathatatlan azonban az is, hogy ő egy római egyetemes egyházat óhajtott felépíteni. Patriotizmusa – ha tetszik lokálpatriotizmusa – Az itáliai atyák életéről és csodáiról írt dialógusok című munkájából is egyértelműen kiviláglik. Méltán írja Vanyó László Az ókeresztény egyház és irodalma című kitűnő munkájában: „A dialógusok megírásánál bizonyosan némi lokálpatriotizmus is vezette tollát az itáliai szentek csodáinak, vízióinak ecsetelésénél, Cassianus józan mértéktartásánál jobban hatott rá Sulpicius Severus Szent Mártonról írt életrajza.” (ld. Vanyó hivatkozott mű, Szent István Társulat, Budapest, 1988. 873. oldal)

Csakhogy észre kellene végre vennünk, hogy Gergely életének, cselekedeteinek szinte minden mozzanatát éppannyira áthatotta római, patrióta önérzete, mint keresztény hite. A keresztény középkor jelenségeinek megértése és tárgyalása során tehát a talán legnagyobb hatású pápa, Nagy Szent Gergely személyiségének eme kettősségét feltétlenül a további vizsgálódások homlokterében kell tartanunk. És eme kettősséghez hasonlóan a jövőben mindenképpen figyelemmel kell lennünk Gergely személyének és művének egy másik kétarcúságára is. Az építő hatalmas alakjában alighanem fel kell ismernünk egy mégoly méltányolható cél érdekében működő pusztítót is. Amint Vanyó írja: „Egy középkori legenda szerint Nagy Szent Gergely romboltatta le a palatinusi könyvtárat. Ha nem is igaz történelmileg az, amit a legenda mond el, de valamit kifejez abból, hogy hogyan értékelte a nagy pápa az ókor kulturális örökségét.” (ld. Vanyó i.m. 870. oldal)

Mint minden legendában, ebben is lehet valami igazság. S most, hogy gyanítani véljük az időszámítás átállítását, s a középkor egy jelentős részének kötöttségét, ugyancsak másként kell tekintenünk minden olyan adatra, legendára, mely Gergelyt a múlt eltörlője, s a jövendő megírójaként állítja elénk. S minthogy Gergely nagyműveltségű kultúrember volt, a környezetében serénykedő másolók munkája kapcsán nyugodtan feltételezhetjük, hogy mindazt, amit esetleg elpusztított, elpusztíttatott, kissé átalakítva egy új történelmi – és világképnek megfelelően átszínezve megőrizni, a „túlpartra átvinni” is igyekezett.

A palatinusi könyvtár kincsei immár örökre elvesztek, s mindaz, amit a múltról azok őriztek alighanem immár csak Nagy Szent Gergely látás- és láttatás módján keresztül hozzáférhetőek a számunkra.

Jogosan jegyzi meg Vanyó: „Egyetlen pápa sem értett hozzá annyira, hogy hogyan lehet áthidalni a túlcivilizált római múlt és a jelen barbár korszak közötti szakadékot, mint Nagy Szent Gergely.” (ld. Vanyó i.m. 873. oldal)

Csakhogy Gergely valószínűleg nem csupán áthidalt, de teremtett is – éppen egy háromszáz esztendős – szakadékot. Megtanult a barbárság csodákra éhes nyelvén beszélni, ám maga is csodát tett: a legnagyobb valószínűség szerint akként teremtett három évszázadot, hogy az több, mint ezer esztendeig a legkevésbé sem tűnt fel senkinek.

És még egy mondat erejéig idézve Vanyót: „A szenteket, ereklyéiket, képeiket lehet tisztelni Nagy Szent Gergely pápa szerint.” (ld. Vanyó i.m. ugyanott)

Ezzel kapcsolatban csupán két megjegyzés, illetve kérdés:

1. Nem valószínűbb-e, hogy Szent Márk ereklyéi az ereklyetiszteletet helyeslő Gergely idején és szorgalmazására került Velencébe, illetve az ő sugallatára mondatot ki az ereklye átszállításának valós vagy nem valós ténye, mint az, hogy egy ilyen fontos ereklye az akkor még az egyik legjelentéktelenebb „városba”, a 815. körüli Velence nevű halászfaluba került?

2. Nagy Szent Gergely kiállt a képtisztelet mellett. Tehát már az ő idejében is felmerült a képrombolás korának legfőbb dilemmája. Ismét kérdezzük: tarthatott-e a képrombolás a VI.-tól a IX. századig, tehát háromszáz éven át?

Szerény munkánk nem térhetett ki az Illig-féle teória által felvetett valamennyi kérdésre, ám bárki, aki ezután a Kr. u. I. évezred második felének jelenségeivel foglalkozik, alighanem bele fog ütközni mindazokba a problémákba, amelyeket ehelyütt csupán részben volt módunk érinteni.

Hogy végezetül-e vagy sem – nem tudhatjuk (hisz a kézirat lezárása esetünkben valószínűleg csupán a nyomdába küldés lesz): vessünk egy pillantást a görögkeleti egyház és Róma kapcsolatának egy érdekes fejezetére. Amint eddig is megbízható kalauzunk, a Pallas írja: „519. Nagycsütörtökén megtörtént ismét az egyesülés, de Konstantinápoly püspökeit nagyravágyásuk és uralomvágyuk azon törekvésre sarkallta, hogy a pápával egyenlő joghatóságra és méltóságra törekedjenek. Minthogy nagy Leót a kalcedoni zsinaton maguk a kelet püspökei is egyetemes pátriárka címmel illették, ezen címet használták (…) Nagy Szent Gergely minden tiltakozása dacára, noha ő Isten szolgái szolgájának alázatos címét vette föl, a konstantinápolyi pátriárkák nagy része ezután is használta a címet.

A római pápa felsősége ellen nyíltan először Photius lépett föl. Photius utóda, István pátriárka korától kezdve Kelet és Nyugat hitegységnek örvendett …”(ld. Pallas Görögkeleti egyház címszavát)

Ám amint szintén a Pallas írja: „Photius, konstantinápolyi pátriárka, született Konstantinápolyban 820 körül, meghalt 891.” (ld. Pallas Photius címszavát)

A Nyugati és a Keleti egyház rivalizálása tehát Gergelytől, 590-től Photiusig, a IX. század végéig „lejegelődött”, mintegy állóháborúvá alakult, majd Photius-szal ismét fellángolt, hogy utána kb. másfél évszázadig helyreálljon az egyház egysége.

Csakhogy ki teremtette meg ezt az egységet?

A Nyugat 900. körülre feltüntetett jelentéktelen római pápái karöltve a szintén kevéssé markáns István pátriárkával? Nem valószínűbb-e, hogy Photius – bármely név alatt – nem 820. és 891. között, hanem 520. és 591. között élt, s hogy az 590-ben a pápai székbe került Nagy Szent Gergely csupán az ő halála után tudta megteremteni az egyház egységét, majd másfél évszázadig hatóan?

Ha az egyház egységének helyreállítását valakiről feltételezhetjük, úgy az nem valamely „névtelen” pápa 900. körül, hanem inkább Nagy Szent Gergely 600. körül.

Gergely formálisan elismerte a kelet-római császár, s a császár képviselőjének, a ravennai exarchának világi hatalmát, ám – servus servorum ide servus servorum oda – az egyházi hatalom tekintetében egyetemességet hirdetett. Ebben Maurikiosz – bár nem minden vonakodás nélkül - partnere volt. Alighanem ez, a Gergely és Maurikiosz közötti egyezség tette lehetővé az egyház egységének helyreállítását másfél évszázadra (ám ezen egység létrejöttének háromszáz évvel későbbre való feltűntetése mellett).

Amikor tehát a XI. századi egyházszakadás okait kutatjuk, a leghelyesebben akkor járunk el, ha azt vizsgáljuk, mennyiben állottak fenn 1054-ben a Gergely és Maurikiosz közötti egyezség feltételei. És azt kell látnunk, hogy sehogy.

Bizáncnak végleg elenyésztek az esélyei arra, hogy valaha is ténylegesen birtokba vegye Itáliát, a keleti egyház pedig másfél évszázadon keresztül sem volt hajlandó átvenni a Gergely-féle liturgiai újításokat. S ami talán a legfontosabb: a magyar királyságról a XI. század közepére bebizonyosodott, hogy nincsenek a Kárpát-medencén lényegesen túlmutató hatalmi igényei, tehát Bizánc és Róma 600./900. körül megkötött szövetsége-egyezsége okafogyottá vált.

A hun birodalom egykor 450. körül véget vetett Róma hatalmának. Rá néhány évtizedre a hun birodalomban született Nagy Theodorich – a mondák Detre királya, Attila hű embere – valóságosan is kezébe vette a római birodalmat Hispániától Itálián át, egész a Balkánig. Ismét néhány évtized és 570. körül feltűnnek Európában az avarok, akik minden vonatkozásban az összetéveszthetőségig ugyanolyanok, mint az állítólag 870. körül a Kárpát-medencébe érkező magyarok.

Attila soknemzetiségű hatalmas királyságának emléke – mégpedig nemes (Ld.: athel, edel) emléke – évszázadok múlva is elevenen élt. Csak sokára lett ez az emlék az enyészeté, illetve lett ez az emlék Róma interpretációjában és érdekei szerint más értelművé és előjelűvé. Róma időt nyert, de a középkor költői itt-ott megőrizték a nagy kor, és a Rómát elhomályosító hatalom ábrándokkal is kevert valóságának emlékét.

S amint Nemeskürty kezdi az érett középkor magyar irodalmi hagyományait kutató munkáját, akként zárhatnánk mi is a kora-középkor Európáját felidéző (Nemeskürty kifejezésével) regényes nyomozásunkat. „Lehetséges, hogy ami az olvasó elé tárul, mesének tűnik. De a mese is egyfajta valóság. (…) E meséket is ki kell kutatnunk, fel kell mutatnunk. (…) De talán mégse mese az, amiről olvasni fogunk (olvastunk), ha egykor ábránd maradt is.” (ld. Nemeskürty Daliás idők – regényes nyomozás -, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989., 7. oldal)

Valóban: zárhatnánk ekképp is vizsgálódásainkat. Ám számosabbak és feszítőbbek a keresztény középkor kultúrájának létrejöttével kapcsolatos kérdések annál, minthogy egy mégoly költői és frappáns idézettel pontot tehetnénk gondolati utazásunk leírásának végére.

Idéztük már Focillont, aki vajmi kevéssé vett tudomást a nyugati kultúra közvetlen római eredetéről. Tisztességes kutatóként azonban ő sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy ez az új kultúra szinte egy központból irányított akciósorozat eredménye gyanánt jött létre. Mint írja: „A román korban igen jelentős Cluny politikai és morális szerepe. Egész monarchia ez, szerzetesek szellemi alapon álló monarchiája. A cluny apát, az apátok apátja, valóságos uralkodó Morális tekintélye még azon a szervezeten kívül is érvényesül, amelynek feje. (…) Cluny az, mondja Émile Mâle, ami a legnagyobb a középkorban. (…) Cluny lett a lelke annak a mozgó középkornak, amely folytonos hullámokban árad és terjed az utakon a compostelai Szent Jakab-székesegyház és a Gargano hegyi Szent Mihály-kápolna felé.” (ld. Focillon: A nyugati művészet, hivatkozott kiadás, 114-115. oldal)

Cluny-t, e szellemi központot azonban éppen a X. század elején teremtették. Amint Pálfy írja: „Talán felesleges is emlékeztetni, mit is jelentett Cluny az egyház életében s a középkor politikai-hatalmi harcaiban? Az Aquitániai Vilmos herceg által alapított (910) bencéskolostorból indult el a szerzetesi élet megreformálásának gondolata. Az apátságot Róma kivette a püspöki hatalom alól, s egyenesen maga alá rendelte, cserébe Cluny és a benedekrendiek lettek a pápák legfőbb támaszai a német uralkodókkal vívott invesztitúraharcban, valamint az egyház belső reformja tekintetében is.” (ld. Pálfy i.m. 407. oldal)

Cluny tehát Gergely rendjének, a Benedek-rendnek egy olyan „kihelyezett” részlege volt, amely a X. századtól kezdve mozgásban tartotta a szent zarándoklatok folytonosan áradó jelenségét. S amint Pierre A. Sigal Isten vándorai, Középkori zarándoklatok és zarándokok című kitűnő munkájában írja: „A XI. században a navarrai királyok is hozzá-járulnak ahhoz, hogy a Compostelába vezető utak biztonságosak és jó állapotúak legyenek. Az egyház részéről a nagy szerzetesrendek, mindenekelőtt Cluny, játszottak döntő szerepet.” (ld. P.A. Sigal hivatkozott mű, Gondolat, Budapest, 1889., 118-119. oldal)

Cluny és a Benedek-rend szerepe tehát felbecsülhetetlen a középkorban, s igen érdekes, hogy Cluny éppen az Illig szerint költött kort közvetlenül követő időben jelenik meg a történelem színpadán.

Ugyancsak Sigal írja: „Az ereklyekultusz a középkori zarándoklat egyik legszilárdabb oszlopa és alapvetően meghatározta e korszak gondolatiságát. (…) Az ereklyekultusz egyidejűleg jelent meg a keleti és a nyugati keresztény világban, de különbözőképpen fejlődött tovább. Keleten már a IV. században sem viszolyogtak attól, hogy holttesteket kiemeljenek a sírból (…).” (ld. Sigal i.m. 28-29. oldal)

Az egyik legjelentősebb zarándokhely természetesen Róma volt, ahol a katakombák és a városkörnyéki temetők nagyszámban övezték a korakereszténység szentjeinek és vértanúinak csontjait. És amint Sigal írja: „Ezek a sírok a kegyeletsértő cselekedetekkel szemben védtelenek voltak, különösen csúnyán feldúlták őket 537-ben a Rómát ostromló gót Vitinger (Wittich) hadai. A pápák ekkor úgy döntöttek, hogy a legnevezetesebb ereklyéket az új székesegyházakba szállítják.” (ld. Sigal i.m. 105. oldal)

Azt gondolhatnánk, hogy a becses ereklyék elmenekítése – minthogy különö-sebben nagy munkát nem igényel – néhány hónap, esetleg néhány esztendő leforgása alatt végbement. Ehhez képest – amint Sigal írja – „Ez a folyamat a IX. század közepén ért véget.” (ld. ugyanott) És megint csak érthetetlenül lassan folydogálnak az események akkor, amikor gyors intézkedésre volna szükség, és ugyancsak három évszázadot tölt ki egy folyamat, – és épp a sötét kor három századában - amelyre legfeljebb egy vagy két esztendő is elegendő volna.

De miként lett Santiago de Compostela a középkor egyik legfontosabb zarán-dokhelye? Amint Sigal írja: „Úgy tűnik, hogy a kezdet az ereklyék felfedezése volt, hozzá-vetőlegesen 788 és 838 között, egyes történészek szerint talán kevéssel 800. után. (…) Az ereklyék megtalálásának története azonban mégsem a IX. századbeli aszturiai krónikában vagy okiratokban található, hanem egy 1077-ben kelt, az antealtaresi monos-torra vonatkozó oklevélben. (…) Az oklevélben foglaltak szerint egy Pelagius nevű remete természetfölötti látomások után egy márványsírban állítólag felfedezte a szent holttestét.” (Sigal i.m. 115-116. oldal)

Doromby Endre szerint „Az elfeledett sír azonban, mint mondják, 813-ban csodálatos körülmények között, misztikus fényjelenségek és az angyalok karának éneke kíséretében felfedte titkát, s ekkor kezdődött Szent Jakab középkori diadalútja.” (ld. Doromby i.m. 227. oldal)

Ugyancsak egybecseng azonban a compostelai Jakab-ereklye 813. örüli feltűnése Szent Márk evangelista földi maradványainak 815. körüli Velencébe kerülésével. S a Jakab csontjait fellelő Pelagius remete kísértetiesen hasonlít az ereklye ügyekben szintén illetékes VI. századi Pelagius pápára, mely utóbbival kapcsolatban Sigal ezt írja:

I. Childebert Meroving uralkodó 546-ban követet küldött Pelagius pápához, hogy ereklyéket kérjen tőle.” (ld. Sigal i.m. 106. oldal) Sigal forrása itt az évszámot illetően valószínűleg kissé pontatlan, mert 546-ban nem Pelagius, hanem Vigilius (537-555) ült Szent Péter trónján. I. Pelagius 556. és 561. között, míg II. Pelagius – aki Nagy Szent Gergely közvetlen elődje volt – 579-től 590-ig foglalta el a pápai széket. (ld. Gergely Jenő i.m. 425. oldal)

A compostelai Szent Jakab-ereklye megtalálásának történetével nagy valószínűség szerint Nagy Szent Gergely az általa nagyrabecsült elődnek, az őt diakonussá szentelő II. Pelagiusnak kívánt emléket állítani (Ld.: Gergely Jenő i.m. 50. oldal.)

Igencsak erre mutat ugyanis a compostelai Szent Jakab-kultusz homályos eredete. Amint Sigal írja: „A kegyhely legendája a VII. és a XII. század között, a muzulmánok ellen folytatott harc légkörében alakult ki, így ezt a harcot a szent védnöksége alatt vívják.” (ld. Sigal i.m. 115. oldal)

Csakhogy felettébb furcsa, hogy a „mór ellenes” Szent Jakab kultusza a VII. századra, tehát a 600-as évekre nyúlik vissza, holott az arabok állítólag csak 711. és 715. között hódoltatták meg Hispániát, s a sírt pedig állítólag csak a IX. században lelték fel.

Ne felejtsük Róma és Itália elsődleges érdeke volt, hogy Hispániában egy erős ariánus nyugati gót hatalom helyett a mórok és a „spanyolok” közötti erőegyensúlyon alapuló patt-helyzet alakuljon ki, s míg a mohamedánokat a dzsihád eszméje fűti, addig a „spanyolok” Szent Jakab oltalma alatt vívjanak.

A Rómából irányított Cluny által zarándokokkal ellátott Santiago de Compostela, ez a fontos zarándokhely tehát létrejöttének titokzatosságával, Pelagius remetéjével, csodás fényjelenségének Gergely-i nyelvezetűségével ugyancsak összekötni látszik a Kr. u. 600. és 900. éveket.

Aztán ott van azoknak az angolszász királyoknak a valószínűtlen sora, akik hitbuzgalmuktól vezetve lemondtak földi hatalmukról, s akik után hasonló módon egyetlen angol uralkodó sem vált meg méltóságától.

Amint Sigal írja: „Azok közül, akik azért utaztak Rómába, hogy ott fejezzék be életüket, elsősorban azt a hat angolszász királyt kell megemlíteni, akik a hagyomány szerint a VII. századtól a IX. századig terjedő időszakban lemondtak koronájukról, hogy elindulhassanak utolsó zarándokútjukra.” (ld. Sigal i.m. 106. oldal) Valószínűtlen cselekedetek és éppen a valószínűtlen évszázadokban, a 600-as, a 700-as és a 800-as években.

És miért mintáznak az Árpád-házi királyok pénzei nyolcágú csillagot már Szent Istvántól kezdve – Szent Lászlónál pedig hihetetlen egyértelműséggel?

A numizmatika szerint zavaros rajzolatú II. István-kori, illetve II. (Vak) Béla kori érmek miért emlékeztetnek olyannyira a perzsa pénzekre? Ezen érmék értelmezése során figyelembe vették-e valaha az iráni párhuzamokat?

Henri Focillon elismeréssel említi Baltrusuitis Tanulmányok Grúzia és Örmény-ország középkori művészetéről című művét, megemlítve, hogy: „Ugyan e szerző egyik utolsó munkájában (…) Sumer művészet, román művészet, (Paris, 1935.) nem csupán új és meglepő összefüggésekre mutat rá a középkori Nyugat és az ősi ázsiai Kelet közt, sumer pecséteket sorozatosan párhuzamba állítva templomaink domborműveivel, hanem rávilágít a morfológiai gondolkodás azonosságára is, amely annyi évszázadnyi távol-ságban, s egymástól olyan messze eső területeken létrehozta és kibontakoztatta e hason-lóságok dialektikáját.” (ld. Focillon i.m. 316. oldal)

Ha tehát a sumer és a középkori nyugati keresztény művészet között ilyen mély összefüggéseket láthatunk, nem valószínű-e, hogy a legfontosabb transzcendens sumer motívum, a nyolcágú csillag, és a kora-középkori nyugati művészet oktogonalitása és nyolcágú csillag motívuma között is éppúgy fennáll ez a kapcsolat, s az Árpád-házi királyok érmein is következetesen megjelenő nyolcágú forma is eme élő kapcsolat egy jelentőségteljes megnyilatkozása?

Kérdések, kérdések és újabb kérdések. És alighanem ezernyi kérdés fog még fölmerülni addig, amíg Illig teóriájával kapcsolatban – vagy így, vagy úgy – bárki is kimondhatja majd egykor a zárszót.



X. rész: Recenziók és azok „recenziója”

A fenntartások természetéről

Már a kézirat lezárása után jelent meg a hazai tudományosság jeles képviselőinek Illig tézisével kapcsolatos véleményét csokorban közlő Rubicon című történelmi folyóirat 2003/5 száma. (Kiadja a Rubicon-ház Bt., Budapest)

A publikáló tizenkét szerző mindegyike - eltérő hangvételben ugyan, de – egyaránt eluta-sítja a háromszáz esztendő költöttségének lehetőségét.

Érvelésük módja és stílusuk ugyan különböző, ám ezeket az írásokat az elutasításon túl is összefűzi az az előfeltevés, hogy

1., egy teória vagy egészében igaz vagy egészében hamis,

2., egy teória igazságát vagy hamisságát a felvetése után szinte azonnal és biztosan meg lehet állapítani, még abban az esetben is, ha a teória a legösszetettebb kérdéseket érinti.

Ami a második előfeltevést illeti, a logikai pozitivizmus kivirágzása, különösen pedig Wittgenstein óta (hogy a cartesianizmusig ne is menjünk vissza) egyedül csupán azt tudhatjuk biztosan, hogy semmiről semmi bizonyosságot kijelenteni nem áll módunkban. Történelmi kérdésekben pedig – ha lehet – még kevésbé.

A tudós cikkek némelyikéből tehát olykor leginkább a tudományos tárgyaláshoz illő óvatosság és „zárójelesség” volt hiányolható.

Ami az első előfeltevést illeti. Illig teóriájának gyenge pontjai (különösen a „miért?” és a „kik?” körüliek) méltán szolgáltak rá a bírálatra, ám egy teória részleges tévedései nem szük-ségképp teszik magát a teóriát egészében érvénytelenné. Oly szépen mutat rá Szerb Antal a Spengler-i történetfilozófia lényegére, amikor – felülemelkedve a szaktudományok min-den olyan ellenvetésén, amelyek a Nyugat alkonyának egyes tárgyi tévedéseit firtatták – akként fogalmaz, Spenglernek sikerült az, ami csak a legnagyobb művészeknek: értelmet vitt az értelmetlenségbe. Helyesen ismerte fel Szerb a Spengler-i történetfilozófia lényege nem abban áll, hogy például az X vagy Y kínai dinasztia kerámia művészetének mik a különlegességei a megelőző korokéihoz képest, hanem abban a látásmódban, mely a kultúrát, mint különleges organizmust szemléli. És ebből a szempontból még az is közöm-bös, hogy e látásmódnak megvoltak az előzményei az antikvitástól kezdve Ibn Khaldúnon át Nietzcheig és Herbert Spencerig, hiszen az a fajta rendszerező összefoglalás, amit – részlettévedéseivel együtt is – Spengler megteremtett (Karl R. Popper és a többi úgymond antihistoricista gondolkodó minden ellenvetése dacára is) feltétlenül újszerű volt.

Vagy kinek jutna eszébe sarlatánnak bélyegezni Huizingát csak azért, mert érdek-lődése és kombinatív elméje a jelenségvilágnak nagyobb terrénumát fogta át annál, mint amit a legmélyebb alapossággal megismerhetett volna egy rövidke emberélet lefutása alatt. Hogyan is írja a Homo Ludens Bevezetésében? „Mikor átadom könyvemet a nyilvánosságnak, az az aggodalom merül fel bennem, hogy sokan a benne fekvő nagy munka ellenére elégtelen rögtönzésnek tekintik majd. De minden szerzőnek, aki kultúrproblémákat fejteget, az a sorsa, hogy időnként olyan területre kell elkalandoznia, amelyet nem ismer eléggé. Számomra is lehetetlen lett volna minden tudáshiányt kiküszöbölni és ezért, úgy könnyítettem meg magamnak a dolgot, hogy minden részletkérédst idézetekkel intézek el.” (ld. J. Huizinga: Homo Ludens, ford.: Máthé Klára, Athenaeum, 1944., 8. oldal)

Így tett tehát Huizinga, így Spengler és Illig is, ám vizsgálódásaink során számunkra sem kínálkozott más út. Sőt – tetszik, nem tetszik – számos szakmunka is ekként készül el, még ha e körülményt ezek kifejezetten nem is hangsúlyozzák.

Hiszen maga az emberi tudás és kultúra is azon a bizalmi elven épül fel, hogy nem ellenőrizzük minden esetben külön-külön a lexikonok és szakmunkák minden egyes sorát, hanem – az ésszerű szkepszis mellett – egyszerűen reájuk hagyatkozunk, feltételezve azt, hogy közléseik megbízhatóak.

Továbbmenve: magát az időhamisítást is – ha volt – épp ez a bizalmi elv és a leírt szó ereje tette lehetővé és századokra sikeressé.

Mármost ha Spengler vagy – az őt különösebben nem tisztelő Huizinga, vagy akárki más teóriája esetében az esetleges részlettévedésekből nem következtethetünk az egész elgondolás elhibázottságára, úgy ekként kell lennie ennek Illig hipotézisével is. (Sőt még akkor is, ha Illig lebilincselő stílusa olykor önelégültnek tűnő kijelentések hordozója, hiszen ezen az alapon legelőször Nietzchét kellene „kiírnunk” kultúránkból.)

Egy teória tehát előbb megvizsgálandó, azután – ha lehet – pontosítandó, s ha akként is hasznavehetetlennek tűnik, csupán akkor teendő félre, ám abban az esetben is csupán feltételesen.

De lássuk végre a recenziókat és azok „recenzióját”.

Kristó Gyula történeti észrevételei

Az első cikket Kristó Gyula jegyzi „A kitalált középkor” kitalálása cím alatt (Ld.: Rubicon hivatkozott szám 6-8. oldal).

Kristó Klaus Weissgerbert idézve írja: „Illig úrnak mindig is nehézséget okozott, hogy téziseit pozitív történeti forrásokkal közvetlen módon bizonyítsa.” Majd mindehhez hozzáfűzi Kristó: „Ez megszépítő kifejezése a teljes kudarcnak, annak, hogy Illig állításaiből semmit sem tudott igazolni.

Nem feladatunk, hogy Illig védelmére kelve bemutassuk azokat a meglehetősen gyanús, de legalábbis furcsa jelenségeket, melyek a Nagy Károly-i kort kétségessé teszik, s amelyeket Illig majdnem hatszáz oldalas könyvében részletesen tárgyal. Rá kell azonban mutatnunk, hogy – amint arra az első fejezetben is utaltunk – csak a legnagyobb naivitással várható az, hogy egy esetleg elkövetett csalásról „pozitív”, „közvetlen”, – tehát voltaképp a csalást jegyzőkönyvszerűen rögzítő – bizonyíték bukkanjon elő.

Úgy véljük azonban, hogy szerény munkánkban – Illig teóriájának pontosítása és továbbgondolása útján – eljutottunk olyan furcsa párhuzamosságok és analógiák felismeréséhez, amelyek (ha nem is közvetlenül, de) pozitív oldalról legalábbis valószínűsítik (ha nem is bizonyítják) az „időhamisítás” megtörténtét.

Kristó a továbbiakban az Illig által megjelölt indító okokat és „elkövetőket” veszi górcső alá. Itt helyesen ismeri fel az Illig-féle teória gyengeségét, ám az e kérdésekben tett pontosításaink reményeink szerint már viszonylag közel állanak az egyébként teljesen soha meg nem ismerhető valósághoz.

Kristó egyebütt ezt írja: „Illig a tudósi kétely vámszedője, ugyanis azt hiszi, hogy amit szabad megtennie egy szakképzet, az írástörténet és az oklevéltan terén pallérozott kutatónak egyenkénti vizsgálat révén (hogy ti. elvitassa bizonyos iratok megbízhatóságát), azt neki a félműveltnek is szabad, méghozzá egyetlen fölényes kinyilatkoztatással.

Álláspontunk szerint azonban az állítólagos longobárdoktól reánk maradt 70 iratból mára csupán 14-nek hitelesként való elfogadása önmagában olyan arány és tény, ami valóban alapos kételyeket ébreszt a „maradék” hitelessége felől.

A jelenleg hitelesnek elfogadott oklevelek és egyéb iratok tekintetében tehát pusztán formál logikailag inkább az mondható, hogy „hitelességük valószínűsége csekély”, mint az, hogy „ezek aztán már bizonyosan hitelesek kell, hogy legyenek.”

Egy ilyen logikus megállapítás megtételéhez pedig kevéssé diplomatikai ismeretekre van szükség, mint inkább az eddigi kutatások eredményein alapuló józan belátásra.

A 20-21. század fordulójáról a 8-9. századba visszatekintő félművelt ember szenvelgése ez.” Írja máshelyütt Kristó mintegy válaszul Illig azon felvetésére, hogy Nagy Károly sok-ezer vazallusa közül miért csak 24-et neveznek néven a krónikák. Majd hozzáfűzi: „Az életrajzok hiánya tehát nem a korszak nem létezésének bizonyítéka, hanem egy nagyonis valóságos történelmi időszak sajátossága."

Említi Einhard Nagy Károlyról szóló művét, mely mintegy példaszerűvé vált a későbbiekben. Einhard művével kapcsolatban azonban – mint arra Szerb is utalt – épp magányossága a problematikus. Ám egy fontos észrevétel: „Aki egy kicsit is ismeri a középkor e századának viszonyait, tudja, hogy milyen kulturális szintet képviseltek és mekkora elszigeteltségben éltek a monostorok, amelyek ennélfogva alkalmatlanok voltak egy efféle parancs végrehajtására, ráadásul oly módon, hogy a 11-12. században pontosan „visszaálmodják” az Illig szerint soha nem létezett 7-9. század latin nyelvét, helynévi formáit, stb.

Kristó itt igen helyesen mutat rá arra, hogy nem túl valószínű az idő utólagos költése. Minthogy munkánkban Nagy Szent Gergelyt és Maurikioszt vélelmezzük a „tetteseknek”, megközelítésünk szerint nem szükséges az időt visszafelé „gyártani”: a „történelmet” előre írták meg.

Ami a monostorok elzártságát illeti, Nagy Balázs Arab támaszpont a Dél-francia partvidéken című - szintén a Rubicon hivatkozott számában megjelent (40-41. oldal) – cikkében leír egy érdekes esetet, melynek során a fraxinetrumi arabok 972-ben elrabolták a cluny apátot Maiolust, s érte a bencés rendtől tetemes váltságdíjat követeltek. Amint a továbbiakban Nagy leírja: „A korabeli életírás szavai szerint a szerzetesek ezért, ahogyan másnap elhatározták, hatalmas mennyiségű kincset gyűjtöttek össze, ami a mindennapi szükségletek fedezésére szolgáló pénzből, illetve az addig a kolostor díszítését szolgáló műtárgyakból vagy nemes urak adakozásából gyűlt össze, avagy a többieknél előkelőbbnek látszó testvérek, akiknek vagyonuk volt, hozták el sietve egy meghatározott napon.

A külvilágtól teljesen elszigetelt kolostorok tehát igencsak mozgósíthatóak és mozgósító erejűek voltak, illetve tudtak lenni, ha valamely ügynek nagy tétje volt. A római civilizáció megmentése pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb tét volt, mint a cluny apát mégoly becses élete. Nem felejtkezhetünk el arról sem, hogy az egykori (?) római birodalom a provinciákban való berendezkedés során első helyen kezelte a megfelelő utak létesítésének hadászatilag igencsak fontos kérdését. Ezeken váltott lovakkal 2, legfeljebb 3 nap alatt a futár Gallia vagy Germánia legtávolabbi pontjáról Rómába érhetett. Egy fontos parancs gyors végrehajtásához, vagy a végrehajtás gyors megkezdéséhez egyáltalán nem volt tehát szükség a Kristó Gyula által máshelyütt oly szellemesen hiányolt mobiltelefonra, elegendő volt a birodalom egykori (?) úthálózata, valamint a Benedek-rend mintájára Gergely által megszervezett egyházi bürokrácia.

Ami pedig a 7-9. századi latin nyelvet illeti, a latin nyelv „vulgarizálódása” már a germánok és gótok Itáliába való IV-VI. századi tömeges betelepülésével kezdetét vette, ám jó tollú literátorok kezei alól még a X. században is kikerültek veretes latin szövegek.

A latin nyelv viszonylag korai romlásának, illetve e romlás kezdetének egyébként egyik oka az is volt, hogy a IV. században Konstantinápoly vált a birodalom elsőszámú székhelyévé, s az érintkezésben fokozatosan jelentős teret hódított a görög nyelv is.

Kristó végezetül szemére veti Illignek, hogy az írott forrásoknál előbbre helyezi a „kevésbé pontosan datálható” köveket, régészeti leleteket.

Ezzel kapcsolatban csupán két megjegyzés:

1., Az okiratok ugyancsak pontosan datálhatók, s amint a hamisítások nagy száma mutatja, talán túl könnyen is datálhatók (a papír sok mindent elbír).

2., Kristó nem vesz tudomást sem a bizánci sem pedig az itáliai „építkezési stop”-ról, pedig e körülmények legalábbis elgondolkodtatóak.

Ifj. Barta János történeti ellenvetései

Ifj. Barta János - mint arra Eltüntethető-e a középkor? című cikkében utalt is – nem az események oldaláról és nem tételesen kívánta cáfolni Illig – általa tévesnek ítélt – kijelentéseit, hanem a kormeghatározás metodológiai oldaláról.

Először is utal a C 14-es vizsgálati módszer meglehetős pontosságára, ám mindjárt hozzá is fűzi a következőket: „S ugyan, valóban a történészeket kellene hibáztatni azért, mert az állati hártyára írt oklevelekkel eddig nem végeztek ilyen vizsgálatokat? Ez nem a módszer csődjét igazolja, hanem azt, hogy a történészek feleslegesnek tartják alkalmazását olyankor, amikor más módszerek is lehetőséget adnak valamely oklevél kelet-kezési idejének meghatározására.” (ld. Rubicon 2003/5., 10. oldal)

Megemlíti a dendrokronológiát, „amely a fagyűrűk összevetésével kíván korszak-meghatározó szerepet vállalni.” (ld. ugyanott) Mindazonáltal elismeri: „A fagyűrűk vizsgálatának lehetőségei azonban korlátozottak, önálló kronológia meghatározására nehezen alkalmazhatók. Következtetéseket akkor tudunk levonni belőlük, ha van kiinduló támpontunk a felhasználás (beépítés és valószínű kitermelés) időpontja.” (ld. ugyanott)

E módszer is tehát csupán akkor „működik”, ha vannak egyéb támpontok. A kormeghatározásra tehát önmagában ez a módszer sem alkalmas. (Arról már nem is beszélve, hogy fagerendákon kívül, egyéb leletek datálására ez a metódus egyáltalán nem képes.)

Barta a későbbiekben ezt írja: „Nem említi Illig azt a kísérletet, amelynek során legújabban Grönlandon próbálkoznak a vastag jégtakaróból fúrással jégoszlopokat kiemelni, hogy ezekből következtessenek az elmúlt évezredek időjárására (lehűlések, csapadékviszonyok).

Tudomásom szerint a fúrásokkal olyan mélyre jutottak, hogy a görög ezüstbányászat fellendülésének 2500 évvel ezelőtti nyomait is sikerült megtalálni. Az akkor működtetett kohók füstje ugyanis olyan mértékben szennyezte a környezetet, hogy az Grönland levegőjében (pontosan a hóra-jégre lecsapódó szennyeződésben) is kimutatható.” (ld. ugyanott, de 11. oldal)

Itt most tekintsünk el a bizonyosságot (ellenbizonyítást) kevéssé kifejező megfogalmazásoktól, hogy „próbálkoznak (…) kiemelni”, vagy „tudomásom szerint”. Inkább a következőket fontoljuk meg:

1., meglehetősen bizonytalanul lehet csak valamely légköri szennyeződés pontos korát meghatározni,

2., ha meg is lehetne ezt a kort jelölni, ugyancsak kérdéses lehet, hogy ez a szennyeződés valóban a laurioni vagy más görög ezüstbányák felől érkezett-e, s esetleg nem

a, valamely nagy erdőtűznek,

b. valamely vulkán működésének,

c. vagy esetleg a Kr.e. X. század körül fellendült és attól kezdve folyamatos vaskohászat következményeként rakódott le a sark közeli jégtakarón.

Mindenesetre Barta is leszögezi: „A nedvesség lerakódása és jégformában való megőrződése persze megint nem alkalmas az abszolút időrend megállapítására.” (ld. előző jegyzet) Mint írja: „megint nem alkalmas”. Barta cikke azért hallatlanul tisztességes, mert nem hallgatja el a kormeghatározással kapcsolatos nehézségeket.

A szerző a továbbiakban megemlíti, hogy a kínai adatok szerint a hunokkal azonosnak tekinthető hiung-nuk a Kr.u. III. század tájékán nyugatabbra húzódnak, s mint írja „A történetírás ezt az elmozdulást tartja a népvándorlás 4-5. századi hulláma megindítójának.” (ld. ugyanott, de 14. oldal)

A hiung-nuk (hunok) Kínától való 200. körüli távolodása azonban – az Illig által ajánlott kronológia szerint – a nyugaton kb. 300 évvel korábbra, kb. Kr.e. 100-ra datálandó. Így tehát – érvel Barta – megmagyarázhatatlan 400-500 éves szakadék tátongana a hunok nyugatra indulása (Kr.e. 100.) és a népvándorlás Kr.u. 300-400-as hulláma között.

Ez az érvelés azonban abból a semmivel sem igazolt előfeltevésből indul ki, hogy a hunok Kínától való nyugatra húzódása és a népvándorlás 400. körüli hulláma között közvetlen kapcsolat áll fenn. Ha ugyanis a hunok (hiung-nuk) nyugatra indulását Kr.u. 200. tájékára tesszük, akkor is mintegy 150-200 éves „megmagyarázhatatlan” időszak választja el a két eseményt egymástól. Már az a 150-200 év is soknak tűnik különösen akkor, ha tudjuk, a steppei lovasok számára nem jelentett különösebb akadályt egymástól akár többezer kilométerre fekvő területek ellenőrzés alatt tartása.

Ám ha a hunok Kr.e. 100. körül húzódtak nyugatra, akkor vajon hol várható ezidőtájt ismételt előbukkanásuk.

Amint a Pallas Parthia címszava alatt írja: „Arsakes utódai (I. Mithridates, 144-136.) nagyban kiszélesítették a birodalom határait (…). Fia, II. Phraartes 130 körül leverte Szíriát, amihez utódai alatt egyfelül szerencsés küzdelmek kapcsolódtak Arménia és Baktria, másfelől a belső Ázsiából benyomuló szkíthák ellenében.” II. Phraartes párthus király utódai tehát épp Kr.e. 100. körül vívták küzdelmeiket azokkal a szkítákkal, akikhez – mint már hivatkoztuk – a hunok kulturálisan mindenben hasonlatosak voltak. Egyáltalán nem kizárt tehát, sőt igen valószínű, hogy a kínai források szerint Kr.u. 200. körül (valójában azonban vélhetően Kr.e. 100. táján) nyugatra törő hunok, s a Kr.e. 100. körül Parthiába betörő szkíták azonosak voltak.

S talán épp azért is küzdhetett Parthia oly sikeresen a szkítákkal szemben, mert a párthus voltaképp maga is szkíta-fajta nép volt. Amint a Pallas ugyanott írja: „… Justinius szerint a Parthia szó a szkítha nyelvben „elűzöttet” jelent, s Parthia lakói mint elűzött szkíták volnának tekintendők. A nép durva volt, de vitéz, s különösen a nyilazásban járatos. Feljegyezték róluk azt a hadicselt, hogy látszólag megfutamodnak az ellenség előtt, de futás közben megfordultak és lőttek.

Mint tudjuk ugyanez a hadicsel jellemezte a magyar hadsereget is, s ez a taktika mindaddig sikeres is volt a nyugat ellen, míg a Kr.u. X. (Kr.u. VII. ?) században Bölcs Leó (Maurikiosz) nyomán általánosan ismertté nem vált az ellenfél előtt is.

Minthogy a párthusnak nevezett szkíták minden bizonnyal ismerték e harcmodort, sikerrel vehették fel a küzdelmet a belső Ázsia felől betörő szkítákkal (hunokkal ?) szemben. Ami a népvándorlás IV-V. századi hullámát elindíthatta, az inkább a párthus birodalom III. századi felbomlása, s e birodalom helyén a Szasszanida-dinasztia (226-651.) vezetésével létrejött újabb perzsa birodalom megalakulása lehetett. Nagyjából ez az az időszak, tehát a Kr.u. III. század, melyben a szkíta (szittya) népnév  eltűnik és – mint már a Pallas Szittyák címszavát idéztük – a szarmata népnév kerül előtérbe.

Ám amint a Pallas Szarmata címszava alatt a Kr.u. V. századi állapotokra vonatkozóan írja: „… a szarmaták nagyobb többsége azonban a hunn nemzet alkotórészévé vált, vagy szabatosabban mondva a hunn törzs politikai és katonai fensőbbsége alatt képződött kelet-európai hunn nemzet etnikai állományát a szarmaták, s a velük már fél ezredévvel előbb összeolvadt szittyák alkották, s ezzel a szarmata név eltűnt a hunnságban …

Eltűnnek tehát a szkíták (szittyák), el az őket „felváltó” szarmaták is, és feloldódnak azokban a hunokban akiket a kínai történelem hiung-nu név alatt már a Kr.e. IV. századtól ismer. Szkíták, szarmaták és hunok ilyen könnyen végbemenő egyesülése azonban olyan kulturális rokonságot feltételez, amely a legközvetlenebbül veti fel voltaképpeni etnikai azonosságuk valószínűségét is.

Ha tehát a kínai források arról értesítenek, hogy Kr.u. 200 körül a hunok nyugatra vonulnak, ezen esemény utóéletét nem annyira a Kr. u. 300-400-as években végbemenő népvándorlási hullámban kell látnunk, hanem inkább a hunokkal voltaképp azonosnak is tekinthető szkíták Párthiába való betörésében, mégpedig Kr. e. 100 körül.

Ifjabb Barta János felveti továbbá a mohamedanizmussal kapcsolatos releváns kérdést is. Mint írja: „Szerzőnket a legkevésbé sem zavarja az, hogy az új vallásról az akkor még virágzó Római Birodalomban nem tudtak. Justinianusnak sem az arabok ellen kellett harcolnia, hanem a perzsák ellen.

Ám mindjárt tegyük hozzá: mindaz amit az iszlám kezdeteiről és méd-perzsa vonatkozásairól a korábbi fejezetekben mondtunk ugyancsak valószínűvé teszik, hogy a méd-perzsa mazdakita vallás képezi az iszlám tényleges gyökereit és egyúttal az sem zárható ki, hogy a Justinianus ellen harcoló perzsa seregben szép számmal küzdöttek arab fegyveresek is.

De álljunk meg egy pillanatra Justiniánus hódításainál, az egykor oly hatalmas Római birodalom restaurációjára tett kísérletnél.

Amint Georg Ostrogorsky A bizánci állam története című kitűnő munkájában írja: „Hispánia Dél-keleti részének elfoglalásával pedig be is fejeződtek Justinianos hódításai. Úgy látszott hogy a régi Impérium helyreállt.. (…) A Földközi-tenger ismét római beltengerré lett, amelyet mindenütt római föld vett körül.” (ld. G. Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest, 2001., 76. oldal)

Csakhogy ez a Róma, illetve Bizánc számára oly dicső állapot nem maradt fenn sokáig. Amint Ostrogorsky írja: „A legnagyobb csapás Itáliában érte a birodalmat, amely a restaurált Impérium legfontosabb részét képezte, s amelynek már a visszaszerzése is különösen nagy nehézségekkel és áldozatokkal járt. A longobardok már 568-ban betörtek Itáliába, s rövid idő alatt a félsziget nagy részét is elfoglalták. Hispániában viszont a nyugati gótok ellentámadása kezdődött meg. A legfontosabb bizánci támaszpontot, Kordovát 572-ben ideiglenesen sikerült ugyan visszafoglalni, azonban a város 584-ben végleg elveszett Bizánc számára.” (ld. Ostrogorsky i.m. 81. oldal)

De vajon 584-ben valóban a nyugati gótok kezébe került Kordova? Nem valószínűbb-e, hogy az ekkor már két esztendeje a bizánci császári trónon ülő Maurikiosz a nyugati gótok erejének megtörése céljából egyszerűen átjátszotta Kordovát, a később kalifátus székhelyét és környékét a mórok kezére? Hiszen amint Nagy Balázs már hivatkozott cikkében említi „Liutprand (…) nem hallgatja el, hogy alkalomadtán a keresztények is szívesen igénybe vették az arabok „katonai szolgálatait”, ha éppen aktuális ellenfeleik legyőzése volt a feladat.” (ld. Nagy Balázs: Arab támaszpont a Dél-francia partvidéken, Rubicon hivatkozott szám 40. oldal)

Ha tehát Justinianusnak és utódainak ellenfeleit szemügyre vesszük, nem árt abból a körülményből kiindulnunk, melyet Ostrogorsky ekként összegez: „Justinianus 532-ben „örök békét” kötött I. Khusro Anosarwan nagykirállyal, megállapodva a Perzsiának fizetendő éves adóban, hogy ezáltal szabad mozgási lehetősége legyen Nyugaton. Azonban Khusro már 540-ben felrúgta az „örök békét”. (…) Az adófizetés növelésével sikerült Justinianusnak öt évre fegyverszünetet kötnie.” (ld. Ostrogorsky i.m. 76. oldal)

Emlékszünk arra is, hogyan ültette vissza trónjára Maurikiosz az elűzött perzsa királyt. Látható tehát, hogy mind Justinianusnak, mind pedig utódainak az igazi kihívást a nyugati helyzet jelentette: a nyugaton vívandó küzdelmek sikere érdekében tettek folytonosan engedményeket kelet felé. Ebbe a logikába pedig tökéletesen beleillik annak lehetősége is, hogy a keleti ellenséget a nyugatira zúdítsa Róma és Bizánc.

Ifjabb Barta János helyénvalóan veti fel, hogy ugyancsak nehéz elképzelni, „hogy a Nagy Károly korából fennmaradt” kb. 1500 érmet utóbb kifejezetten hamisítás céljából verték és rejtették el.” (ld. Ifjabb Barta János hivatkozott cikk, Rubicon hivatkozott szám, 15. oldal)

E kérdéssel kapcsolatban csupán három megjegyzést teszünk.

1., Ha valóban volt „időhamisítás”, annak méreteihez képest elenyésző tételt jelent 1500, de akár 15 000 érme is.

2., A Karolus-érmék akár Attilához is kötődhetnek, különös tekintettel arra, hogy Kézai Ugeket de genere Turul-ként, tehát a Turul nemzetségből valónak említi. (ld. Dümmerth i.m. 79. oldal)

Arra már korábban kitértünk, hogy kurul, turul szavak azonos értelműek. Amint Dűmmert írja a turul szóval kapsolatban: „A szónak a magyar nyelvben használatos értelmét maga Kézai világítja meg krónikája első részében, a hun történetben, mikor részletesen megemlékezik Attila királyról. „Ethele” (Attila) király címere – írja – melyet pajzsán szokott hordani egy madárhoz hasonlított, amelyet magyarul turulnak hívnak, fején koronával. Különben a hunok is egész Géza vajda koráig, míg maguk közösen kormányozták magukat, ezt a címert viselték a harcban.” (ld. Dümmerth i.m. 79. oldal)

Nem kizárható tehát az sem, hogy az ifjúságát Novaeban eltöltő Attila utóbb – hasonlóan a későbbi „barbár” fejedelmekhez – római módra érmet veretett, melyre címerállatának, a turulnak (karulnak, kurulnak) nevét íratta jelezvén hatalmának transzcendens voltát, melyre amúgyis módfelett büszke volt.

3., A harmadik lehetőséget Prof Dr. Gunner Heinsohn veti fel, Karl der Einfätlige című munkájában. Eszerint a 898. és 923. között uralkodó Együgyű Károly, nyugati frank király lett volna a Károly-kép ősmintája. Ez egyúttal azt is jelentheti, hogy a Karolus-érmék nem a Nagy, hanem az Együgyű Károly emlékét hirdetik.

Ifjabb Bartának az érmékkel kapcsolatos – egyébként jogos – felvetésére tehát összegzésként azt mondhatjuk: a Karolus feliratú érmék – még ha magnus vagy hasonló értelmű jelzőkkel is vannak ellátva – alkalmatlanok arra, hogy egyértelműen bizonyítsák Nagy Károly valódiságát.

Szintén jogosan veti fel ifj. Barta: „Ugyan minek hamisították a több száz Karoling-capitulárét (uralkodói rendeletet, utasítást, amelyek többségének nem birodalmi szintű, hanem csupán helyi érvénye volt) (…)” (ld. Rubicon idézett szám 15. oldal)

Ha nem is közvetlenül válaszol e kérdésre Balogh Elemér ugyancsak a Rubicon hivatkozott számának 39. oldalán, ám megvilágítja e capitulárék születésének és fennmaradásának sajátos körülményeit. Mint írja: „A kapitulárékat a kancellária csupán előkészítette, egykorú udvari gyűjtemények nem készültek. Készítettek viszont effajta gyűjteményeket egyházi intézmények, ám ezek jelentősége különösen a birodalom fölosztása után (Verdun 843.) gyorsan lehanyatlott.” (ld. Balogh Elemér: A kora-középkori Európa jogtörténeti forrásairól, Rubicon 2003/5. 39. oldal)

Minek hamisították a capitulárékat? – Ezt sejtjük. Inkább az lehet a jogos kérdés, hogy

1., miért ad ki a központi hatalom csupán helyi jelentőségű rendeleteket?;

2., hogy lehet az, hogy az egyházi intézmények szükségesnek tartottak olyan gyűjteményeket összeállítani, amelyeket a központi hatalom annak ellenére nem, hogy állítólag az azokban foglalt szabályokat maga adta ki?; illetve

3., hogy lehet, hogy ezek az egyházi intézmények olyan joganyagot őriztek meg, amelynek jelentősége oly gyorsan lehanyatlott, hogy valahai hatályosságuk is kétséges?

Ha e kapitulárék valamely valós jogot őriztek meg, úgy az a jog alighanem inkább a hunok, gótok, alánok V.-VI. századi joga lehetett, mint a frankoké, hisz ha a frankoké lett volna, ezek aligha feledkeztek volna meg róla oly hamar.

Mindenesetre túl sok a kérdés és csodálatos elem a karoling kapitulárék körül ahhoz, hogy azokat egy valós kor közvetlen bizonyítékainak tekinthetnénk.

Ifj. Barta 9. századi szerzetes névsorokat is említ, de ha éltek is e szerzetesek, vajon ki mondja meg ma már, hogy a IX. vagy a VI. században éltek-e? Egy névsort lemásolni – mégha valós személyek neveit is tartalmazza – éppúgy nem túl nehéz, mint halálozási évként a valós helyett hamisat feltüntetni.

Igencsak életszerű ifj. Bartának az a felvetése, hogy III. Ottó és a Capeting uralkodók miért egy idegen, a X. századra kihalt családban „kerestek maguknak őst, s nem saját dinasztiájuknak teremtettek elődöt?”

Ha azonban abból indulunk ki, hogy ezen uralkodók Nagy Károlyt és a karolingokat nem választották, hanem a Benedek-rendtől kapták, úgy kevésbé csodálkozhatunk maga-tartásukon.

Nagy Károlyt már 600./900. körül kitalálhatták, tehát bizonyos értelemben igaz az, hogy Nagy Károly előbb volt (noha valószínűleg nem élt) mint III. Ottó vagy a Capeting dinasztia.

Nagyjából ugyanez a válaszunk ifj. Barta azon ellenvetésére is, hogy az Angolszász krónika nem keletkezhetett más korban, mint amit róla a történettudomány ma állít. Mint írja „ha 1066 után keletkeztek, amikor a helyi vezetőket – klerikusokat normandiai franciák váltották fel, akkor honnan ismerték az angolszász nyelvet? Ha viszont még az ezredforduló táján keletkeztek, akkor hamisítói nem féltek, hogy a viszonylag eleven emlékek (pl. Nagy Alfréd királyról) megcáfolják őket.” (ld. Rubicon hivatkozott szám 16. oldal)

Ifjabb Barta kissé előbb megjegyzi: „Az Angol-szász krónikának 7-8 verziója ismert, amelyeket kolostorokban készítettek angol-szász nyelven. Aethelweard earl (világi ember, Alfréd kortársa) pedig saját kezdeményezéséből lefordította latinra.” (ld. ugyanott)

Túl azon, hogy már megint egy Aethel-féle emberrel találkozunk, felettébb furcsa, hogy egy angol earl saját elhatározásából nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az angol történelem latinul is olvasható legyen, egy olyan korban, amikor az írásbeliség egyedüli letéteményese az egyház. És miért jó az Aethelweard-nak, ha az angol szerzetesek az angol történelmet latinul olvassák?

Nem valószínűbb-e az, hogy a Gergely által 590/890 körül Angliába küldött szerzetesek írták meg Anglia történetét egészen Nagy Alfrédig, s majd ezt fordították le angolra?

Ha az angolszász krónikát 600/900. körül írták, az ifj. Barta által említett kérdések fel sem vetődhetnek. Sem a franciáknak nem kell angolul írni, sem pedig Nagy Alfréd emlékétől nem kell tartani, hisz Nagy Alfréd akár létezhetett is (meghalt 599/899-ben), noha értelmi képessége esetleg nem nagyon térhetett el Gyermek Lajosétól vagy Együgyű Károlyétól.

Ifj.Barta később így folytatja: „Elmélkedhetünk azon is, hogy miért egy nem létező uralkodóról vették a király (král) szavukat a szláv népek? (A szó a 9. századi Metód-legendában is szerepel.)” (ld. ugyanott)

Metód 826. és 885. között élt. Hogy a róla szóló legenda még a IX. századból való-e vagy már a X.-ből, meglehetősen bizonytalan. Mindenesetre semmivel sem valószínűbb az, hogy a magyar nyelvbe a szlávból került volna a király szó, mint az, hogy a magyarból (vagy tágabban: az ogurból) a szlávba. A szláv král szó állítólag Nagy Károly nevét őrzi. De vajon a francia és a német nyelv miért nem tartotta meg hasonló módon Károly emlékét, holott ez az uralkodó állítólag az ő kimagasló személyiségük volna? Elmélkedhetünk tehát ifj. Barta felvetésén, ám semmivel sem jutunk közelebb ezáltal ahhoz, hogy Nagy Károly valós létéről valami bizonyosat mondhassunk.

Azt is kérdi ifj. Barta, vajon az invesztitúraharc idején miért nem leplezte le kölcsönösen egymást a pápa és a német-római császár. Egyszerűen azért, mert a német uralkodók csupán „elszenvedték”, s nem pedig végrehajtották az időugrást. A pápa pedig ugyan miért leplezte volna le magát?

Kérdés lehet továbbá az is, hogy az egyházszakadás idején a bizánci pátriárka miért nem leplezte le a pápát?

Valószínűleg azért, mert a keleti egyház közvetlenül nem volt benne a műveletben. A sajátos alku Gergely pápa és Maurikiosz császár között jöhetett létre.

Phokasz császár, Maurikiosz papírforma szerinti utóda (ám valójában valószínűleg még Maurikiosz) – mint említettük – valóságos egyházüldözést rendezett (meglehetősen anakronisztikus módon).

A bizánci egyház valószínűleg ezen zavaros időszakban vesztette el önállóságát (s talán önazonosságát), és került közvetlen császári befolyás alá.

De ha tudott is volna a hamisításról a bizánci egyház, vajon leleplezhette volna e a pápát anélkül, hogy a bolgárokat magára ne haragítsa?

Ifj. Barta János kitűnő cikke tehát számos helyes és jogos kérdést vet fel, ám egyetlen olyat sem, amely alapjaiban tenné hiteltelenné az Illig-féle vitathatatlanul merész teóriát.

Hetesi Zsolt csillagászati ellenérvei

Hetesi Zsolt csillagász azon túl, hogy Hogyan jött létre a jelenlegi naptárunk? címmel egy érdekes ismeretterjesztő írást közöl, A bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka cím alatt pedig egy olyan cikket is publikál, amely már érdemben igyekszik Illig tételének cáfolatát adni.

Illig azt állítja, hogy a Kr. u. 325-ös niceai zsinaton a naptárban nem korrigáltak három napot, tehát XIII. Gergelynek 1582-ben nem 10, hanem 13 napot kellett volna módosítania az akkor épp hatályos időszámításon.

Hetesi ezzel azt szegezi szembe, hogy a niceai „zsinat aktáinak néhány másolata tartalmaz naptárra vonatkozó részeket.” (ld. Rubicon 2003/5., 24. oldal) Majd így folytatja: „Az akkori pápa I. Leó az alexandriai püspökhöz írt levelében megbízza azt a naptár kérdéseinek kidolgozásával. Ez is dokumentum, noha szigorúan véve a kérdésünket nem érinti.” (ld. ugyanott)

Ezzel kapcsolatos észrevételeink röviden:

1., I. Leó pápa nem a niceai zsinat idején, hanem majd 125 évvel később ült Szent Péter székében, hiszen ő volt az, aki Kr. u. 450. körül megállította megindító szavaival a Rómába bevonulni készülő Attilát.

2., A niceai zsinat korának pápája I. Szilveszter volt (314-335.) (ld. Gergely Jenő i.m. 32. oldal)

3., Helyesen mondja Hetesi, hogy a niceai zsinaton semmiféle érdemi naptárkiigazításra nem került sor, hiszen, amint maga írja Hogyan jött létre jelenlegi naptárunk című tanulmányában: „Kr. u. 325-re, a niceai zsinat idejére nagyjából három nap volt az eltérés a trópikus év és a Julián év között. Ebből következett, hogy a napéjegyenlőség időpontja már március 20.-ára hátrált. (…) Azt konstatálták a zsinaton, hogy már régen nem 25.-én van a napéjegyenlőség, hanem korábban, de a hiba okát (ti. a két évhossz eltérése) nem ismerték, így a hibát is csak részben orvosolták: a napéjegyenlőség napját áthelyezték március 21.-ére, csakhogy a két naptár különbsége megmaradt, és a hiba halmozódott, egyre égetőbb szükség volt a valódi reformra.” (ld. Rubicon hivatkozott szám 21. oldal)

A niceai zsinaton tehát nem korrigálták azt a bizonyos három napot, s így XIII. Gergelynek 1582-ben valóban összesen 13 napot kellett volna korrigálnia a ténylegesen „átugrott” 10 nap helyett.

Hetesi tehát itt sajátos módon maga igazolja Illiget. Hetesi utal továbbá arra, hogy „A holdfázisok 19 julián év elteltével ugyanarra a napra esnek, csak kb. két órával előbb következnek be.” (ld. Rubicon hivatkozott szám 25. oldal)

Ezzel kapcsolatban azt veti Illig szemére, hogy mivel az Illig szerint költött 297 év nem osztható 19-cel, az újhold napja feltűnő módon eltolódott volna.

Amint Hetesi írja: „Kr. e. 45 január elsejét újhold napjára szerették volna tenni. Ez majdnem sikerült is (…) az újhold valójában január 2.-án hajnalban volt.” (ld. ugyanott)

Hogy mikorra esett Kr. e. 45-ben az újhold, ezt csak a ma hatályos naptár alapján kísérelhetjük meg kiszámolni.

Az mindenesetre feltűnő, hogy Hetesi meglehetősen nagyvonalúan kezeli ezt az egy nap eltérést, holott emögött akár évszázadnyi differencia is meghúzódhat.

Nem szabad továbbá elfelejtkezni arról a – Hetesi által is hangsúlyozott – körülményről, hogy az újhold a Julián naptár szerint 19 évente nem csupán ugyanarra a napra esik, de kb. két órával korábban következik is be. Ez azonban – minthogy két óra egy napban tizekétszer van meg - 12x19 év, tehát 228 év leforgása alatt egy teljes napnyi eltolódást eredményez.

Ettől természetesen sem a 297 év, sem pedig a 300 év nem lesz osztható 19-cel, azonban e körülmény rávilágít arra, hogy egyetlen napot sem szabad elhanyagolni.

Geréb József A rómaiak története című – már hivatkozott – kitűnő munkájában a Caesar-féle reformról ezt írja:

Ő abból indult ki, hogy Róma alapításának 709. éve (Kr. e. 45.) a legrövidebb napra következő újholdra essék, s ezért a jelzett évet 90 nappal úgy toldotta meg, hogy februárius 23.-a és 24.-e közé egy huszonhárom napnyi hónapot toldott be, november végéhez pedig két harminc napból álló hónapot és azonkívül még egy hetet számított. Ez volt a híres zavaros év, mely azonban véget vetett a zavarnak.” (ld. Geréb i.m. 338-339. oldal)

A Kr. e. 45. esztendő tehát hosszú is volt, zavaros is volt, de hogy ebben a 90 nappal megtoldott évben mikor volt az a bizonyos újhold, csupán találgatások tárgya lehet.

Később így folytatja Hetesi: „A római történelemben bevezettek egy adózási ciklust, mely 15 évet foglalt magába. (…) Ha 297 év kimaradt volna a történelemből, akkor zavar keletkezett volna ezen ciklusban is, hiszen a 297 nem osztható 15-tel, így nem egész ciklusnyi év maradt volna ki a történelemből.” (ld. Rubicon 2003/5., 25. oldal)

Hetesi nem határozza meg közelebbről sem azt, hogy mikor vezették be ezt a 15 éves adózási ciklust, sem pedig azt, hogy ez meddig volt hatályban, s hogy alkalmazták-e még Itáliában a Nyugat-római birodalom bukását követően is. A lényeg szempontunkból mindenesetre az, hogy akár alkalmazták e ciklust 600. körül akár nem, a 300 esztendő kitűnően osztható 15-tel.

Hetesi továbbá ezt jegyzi meg: „Az évek heti napjai 28 évente megismétlődnek. Ha nem ennek többszörösét vesszük ki az időszalagból, akkor zavart idézünk elő a heti napok és a szöktetés sorában.” (ld. ugyanott)

A 300 valóban nem osztható maradék nélkül huszonnyolccal, de a Kr. u. 600-at megelőző korból vajon melyik történelmi eseménynek ismerjük a heti napját a talán egyetlen Nagy Pénteken kívül, melynek azonban sem a pontos évét, sem pedig hónapján nem ismerjük bizonyosan? Miféle zavart idézhet tehát elő a heti napok terén 300 esztendő betoldása?

Felveti azután a szerző a szökőévek problematikáját és az abből adódó nehézséget, hogy 297 év nem osztható maradék nélkül néggyel. Ám 300 év megint csak megfelelően osztható e számmal.

Hetesi érvei közül a legerősebbnek tűnő a Föld forgástengelyének ún. precessziós mozgásával kapcsolatos. Mint írja: „Mivel a Föld forgástengelye precessziós mozgást végez, a tavaszpont is körbejár az ekliptika mentén, 26 000 év alatt téve meg egy teljes kört. Már az ókori görögök is használtak olyan koordinátarendszert az égen, melyben úgy határozták meg egyes, az ekliptikához közeli csillagok helyzetét, hogy mérték a csillag és a tavaszpont szögtávolságát az égen. Az első ilyen pontos méréseket Hipparkosz (Kr. e. 190-127) végezte. Adatai fennmaradtak, és meg tudjuk határozni, hogy mennyi a különbség az ő mérései és a jelenlegi helyzet között. Mivel a tavaszpont egy körforgást 26 000 év alatt tesz meg, ami 360°, Hipparkosz óta 2000 + 130 = 2130 évnyi elmozdulást, azaz (2130/26000) x 360° = 29,5° eltérést kell tapasztalnunk. Ha hiányzik 300 év a történelemből, akkor Hipparkosz óta 1700 + 130 =1830 év telt csak el, ennek csak 24° eltérés felelne meg, mivel a precesszió sebessége állandó. Természetesen a megfigyelések a 29,5°-os eltérést erősítik meg, azaz Hipparkosz óta körülbelül 2130 év telt el, nincs fiktív 300 év a történelmünkben.” (ld. ugyanott)

Bár ilyen egyszerű volna a dolog. E szellemes érvelés már-már majdnem teljesen meggyőzhetne bennünket Illig tézisének tarthatatlansága felől. Azonban a fentebbiek alapján többek között azt is mondhatjuk , hogy

1., korunkat kb. 2130 év választja el Hipparkosztól (tehát Hipparkosz esetleg nem a Kr. e. II. hanem az V. században élt) avagy

2., a mérést, melyet Hipparkosz neve alatt ismerünk, a Kr. e. V. században végezték el.

S lám, amint a Pallas Precesszió címszavánál olvashatjuk:

annyi mint előnyomulás, az álló csillagoknak már Hipparchos által Kr. e. V. században felfedezett lassú, nyugatról kelet felé tartó mozgása…

A Pallas-nak e címszava tehát furcsa mód a Kr. e. V. századba helyezi Hipparkoszt, s mint minden tévedésnek, ennek is valamely komoly oka van.

Ugyancsak a Pallas-nak - ám már a Hipparchos címszava - a következőket írja:

Hipparchos görög csillagász; Nikaiában, Bitiniában v. Roduson született és körülbelül Kr. e. 160-125. élt. (…)

Hipparchos Eudoxos és Aratos művéhez magyarázatot írt, amely egyetlen ránk maradt műve.

Hipparkosztól tehát csupán egyetlen művet ismerhetünk, ám az sem tekinthető önálló alkotásnak, csupán korábbi tudósok műveihez fűzött magyarázatnak.

Lássuk ezután azt az Eudoxost, akit Hipparkosz magyarázott. Amint a Pallas írja Eudoxos címe alatt:

Eudoxos (knidosi), görög csillagász és matematikus, kit Cicero a csillagászok fejedelmének nevez, szül. Knidosban Kis-Ázsiában, Kr. e. V. század vége felé. (…) Eudoxos tudni illik, hogy az égitestek mozgását és a bolygók sokszorosan egymásba kuszált pályáit egyenletes körmozgásra vezethesse vissza, föltételezte, hogy az álló csillagok egy üres gömb belső felületére vannak erősítve, amelyek keletről nyugatra 24 óra alatt fordulnak tengelyük (a világtengely) körül, hogy továbbá a Nap, Hold és minden bolygó egy-egy szféra egyenlítőjén van elhelyezve, amely saját tengelye körül egyformán forog, de ezek tengelyei nem szilárdak, mint a világtengely, pólusaik ismét más egyenlően forgó gömbökön fekszenek, stb.

Látható tehát, hogy a precessziós mozgás tételének alapjait Eudoxos fektetette le, mégpedig a Kr. e. V. században. Sőt, amint a Pallas ugyanitt írja: „Mindenekelőtt neki tulajdonítják egy Oktaëteris című kronológiai mű megírását.

Egyáltalán nem vehető tehát bizonyosra az, hogy a Hipparkosz féle mérést csakugyan Hipparkosz végezte el, éspedig a Kr. e. II. században, hanem legalább ennyire valószínű, hogy e mérés és számítás a Hipparkosz által magyarázott, Kr. e. V. századi Eudoxoshoz köthető. Ez utóbbi – ugyancsak valószínű – esetben azonban mégis számolhatunk három fiktív évszázaddal.

Sőt, az sem zárható ki teljesen, hogy a Ciceró által ünnepelt, és kronológiával is foglalkozó Eudoxos eredményeit épp Nagy Szent Gergely korában rejtették Hipparkosz neve alá.

Az egymástól három évszázad távolságban lévő Eudoxos és Hipparkosz alakjainak összekapcsolódása mindenesetre kellő óvatosságra int abban a tekintetben, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le a Föld forgástengelyének precessziós mozgásából.

Papp Imre történeti ismertetése

Papp Imre Carolus Magnus Valós történetek és tévhitek Nagy károly életéről című szép tanulmánya inkább csak ismertetést ad Nagy Károlyról, mintsem Illig tézisével vitatkozik. Ezért tehát e kitűnő írással részleteiben nem foglalkozunk. (ld. Rubicon 2003/5., 26-34. oldal)

Képes György jogtörténeti fejtegetései

Képes György Jogtörténeti kalandozás a „kitalált” Frank Birodalomban című tanulmánya sok olyan értékes felvetést tartalmaz, amelyek korrigálhatják Illig teóriáját. (ld. Rubicon 2003/5., 35-37. oldal)

Mint írja: „A barbár kodifikáció az 5-8. Századra esik, részben olyan korszakra tehát, amely Heribert Illig szerint későbbi korok történelemhamisítóinak kitalálmánya csupán…”(ld. ugyanott, de 36. oldal)

Helyesen mutat rá a szerző: „Egyrészt megállapíthatóan hatott rájuk a justinianusi kodifikáció (tehát a 6. század közepe után íródhattak), viszont belőlük alakult ki a Német-római Birodalom tartományainak feudális joga és a francia középkori jog (tehát a 10. század előtt kellett keletkezniük.)” (ld. előző jegyzet)

Mindkét kritériumnak eleget teszünk azonban azzal a feltételezésünkkel, hogy e kódexek a 600./900-as év környékén születtek, mégpedig olyan szellemi közegben, mely nagy becsben tartotta a justinianusi kodifikációs művet. Ez a szellemi közeg azonban nem annyira a barbár világ lehetett, mint inkább Nagy Szent Gergely szellemi környezete. A joganyag jelentős részben tartalmazhatott olyan szabályokat is, amelyeknek a mintáját a hun, gót és alán társadalmi berendezkedés szolgáltatta, ám természetesen olyanokat is, amelyek a germán és kelta realitásban gyökereztek.

Az mindenesetre feltűnő, hogy éles cezúra figyelhető meg az állítólag 5-8. századi barbár kodifikáció és az abból állítólag „kinövő” XI. századi nyugati jogrendszerek között. Mintha a tudományos szocializmus álma teljesült volna egy rövid időre: az állam és a jog átmenetileg elhalni látszott, leszámítva Nagy Károly korát.

Fontos kérdést vet fel Képes György, amikor így fogalmaz: „Ha a 7-9. század valóban nem létezett volna, akkor a fegyverforgató szabadok közösségén alapuló katonai demokrácia valamiféle robbanásszerű forradalom eredményeképpen transzformálódhatott át patrimonális monarchiává, a földbirtokhoz kötődő szolgáltatások rendszere, a hűbériség viharos térhódításával.” (ld ugyanott 36-37. oldal)

És valóban, valamiféle robbanásszerű átalakulás ment végbe a nyugat társadalmában a X. század folyamán. A kérdés csak az lehet, hogy mindezt lehetetlennek gondoljuk-e, avagy fel tudunk tételezni efféle változást.

Ha az ilyen viszonylag gyors – néhány nemzedék alatt végbemenő – átalakulás lehetetlen, úgy Illig teóriájának helytállósága legalábbis vitatható. Ha azonban nem, s különösen ha erre még példa is volt a történelemben, úgy Illig tézisét ebből a szempontból nem tekinthetjük abszurdumnak.

A Képes György által felvetett problémára Bárány Attila Anglia Nagy Alfréd korában című cikke adja meg a frappáns választ, mégpedig ugyancsak a Rubicon már hivatkozott számának hasábjain. Amint Bárány írja: „Alfréd már uralma kezdetén egy ésszerű, a realitásokat messzemenően figyelembe vevő politikai program, majdhogy nem egy előre megtervezett, aprólékosan kidolgozott katonai – politikai – társadalmi reformrendszer szerint dolgozik. Jogtudós „szakértőket” vesz maga mellé a nagytanácsba, bevonja a witant a politikai döntésekbe, üléseit rendszeressé teszi. Az adminisztráció területén bámulatos előrehaladás tapasztalható. Alfréd flottát állít fel, újjá szervezi a szász népfelkelést (fyrd). A parasztoknak lehetőségük nyílik, hogy a katonai szolgálatot megváltsák, és egy megnövelt adóösszeg fejében folytathatják mezőgazdasági munkájukat. A földbirtokhoz kötötté válik a hadi szolgálat: az 5 hide (telek) birtokkal rendelkezők kötelesek katonáskodni.” (ld. Rubicon 2003/5., 43. oldal)

Látható tehát, hogy a 899-ben megboldogult Nagy Alfréd mindössze egy nemzedék alatt rakta le Angliában a feudalizmus alapjait. S honnan vette jogtudós szakértőit?

Talán csak nem azok maguk jelentkeztek nála, s talán csak nem azonosak eme jogban járatos emberek azzal a körülbelül negyven római szerzetessel, akiket még Gergely küldött Angliába 590 körül, tehát három évszázaddal korábban?

A lényeg mindenesetre az, hogy a Képes György által felvetett kérdésre Bárány Attilánál megtaláljuk a választ: igenis létezhetett és volt is e korban olyan társadalmi jelentőségű átalakulás, mely hihetetlenül rövid idő alatt képes volt átalakítani egy egész társadalom szerkezetét, a katonai demokrácia állapotából átlendíteni egy társadalmi struktúrát a föld-alapú feudális patrimonális monarchia állapotába. Az angliai példa mellé nyugodtan hozzátehetjük a magyar feudális átalakulás folyamatát is, mely szintén hihetetlenül gyorsan ment végbe Géza fejedelem és Szent István király uralkodása alatt.

Csupán zárójelben jegyezzük meg, hogy a feudális, földalapú gazdálkodás európai kiépítése Rómának elemi stratégiai érdeke lehetett, hiszen

1., ez csökkenti a migrációt, voltaképp véget vet a népvándorlásnak, illetve

2., ez ugyancsak csökkenti azon népek „fegyverforgató szabad”-jainak számát, amelyek Rómára potenciális veszélyt jelentenek.

A struktúra tökéletesen világos és logikus: a fegyveresek száma lecsökken, a megmaradók pedig annak a királynak a lekötelezettjei, aki az egyház felkentje, védelmezője és feltétlen híve.

Ha valakinek, úgy a római Gergelynek ugyancsak lehetett fogalma arról,  miféle pacifikáló erővel bír a katonák földhöz juttatása. Számára a Licinius-féle földtörvény, a Gracchusok küzdelmei, Marius katonai reformja nem afféle elvont, történelemkönyvi tételek lehettek, hanem egy még elő nemzeti emlékezet bevésődései. Föld pedig Itáliától északra bőven volt, csupán a kolostorok gazdálkodásának tapasztalatait kellett átadni a föld műveléséhez még kevéssé szokott egykori harcosoknak. S ha mindez nagyjából úgy igaz, amint logikusnak látszik, Gergelyt méltán nevezte el az utókor Nagynak és Szentnek.

Képes György ugyancsak jogosan kérdezi „Gallia helyén hogyan, s miképpen jöhetett létre a Francia Királyság…” (ld ugyanott, de 37. oldal)

Focillont idézve már utaltunk rá, hogy a középkori Európa szíve, de legalábbis egyik legmeghatározóbb szellemi központja a X. század elején alapított Cluny apátság volt. Ha a Francia Királyság eszméjének bölcsőjét keressük, akkor Rómán kívül ide kell tekintenünk. De mi is alkotta a X.-XI. században azt a bizonyos Francia Királyságot? Mindössze Párizs és a tőle nem túl messze fekvő környéke.

Nem az a kérdés tehát, hogy miképp jöhetett létre az a csodálatos Francia Királyság, ha előtt nem volt semmi, hanem inkább az, hová lett Nagy Károly nyugati-frank öröksége a X. század elejére?

Balogh Elemér jogtörténeti megközelítése

Balogh Elemér A Kora középkori Európa jogtörténeti forrásai című cikkét már a korábbiak során érintettük, illetve nagyjából már mindazt elmondtuk, amit e cikk felvetéseire válaszolhatnánk.

Itt csupán egy érdekes hivatkozását említjük az írásnak: „A frank királyi törvények is megerősítették a származás szerinti jog elvét (lex originis), így egy 768-ból származó capitulare szerint a rómaiak és száliak – lakjanak a birodalom bármely szögletében – egyaránt saját joguk szerint élhetnek.” (ld Rubicon 2003/5., 39. oldal)

De ismét kérdezzük, hová lett ez a nagy tolerancia Európából a későbbi századokban? Ruszolyt idézve láthattuk, hogy egészen másként épültek fel később a Nyugat államai, illetve – többek között – Dümmerthet idézve beláttuk, hogy a részek egységének koncepciója jellegzetesen a steppei államfelfogás sajátja.

Ismét csak azon gyanúnknak tudunk hangot adni, hogy az úgynevezett leges barbarorum s a frank capitulárék lapjairól nem annyira a vitás 7., 8. és 9. század, mint inkább az 5. és 6. század realitása szól hozzánk.

Nagy Balázs írása egy dél-franciaországi arab támaszpontról

Nagy Balázs Arab támaszpont dél-francia partvidéken című tanulmányát szintén érintettük már. A szerző túl azon, hogy Liutprandot hivatkozva rávilágít arra, hogy a „keresztények” miként használták fel alkalmasint egymás ellen is az arabokat, illetve, hogy leírja a cluny apát muzulmánok általi elfogatásának történetét, egy igencsak fontos megjegyzést tesz a dél-franciaországi fraxinetumi arab támaszponttal kapcsolatban. Mint írja: „A figyelemre méltó éppen az, hogy a 9. század első felében még oly hatalmas Frank Birodalom határvidékén több mint nyolc évtizeden keresztül fennmaradhatott egy ilyen támaszpont, ahonnan a kontinens belső területei felé is számos hadjárat indult.” (ld. Rubicon 2003/5., 41. oldal)

Ez természetesen csak akkor furcsa, ha feltételezzük, hogy valóban volt Frank Birodalom. Ebben az esetben igazán csodálatara méltó, hogy egyetlen arab támaszponttal nem tudott megbirkózni az egyébként minden téren kimagasló hatalom. Ha azonban elfogadjuk Illig tézisét, hogy Frank Birodalom nem létezett, s hogy az arabok Róma és Bizánc segédletével jelentek meg a nyugaton, úgy tökéletesen érthető, hogy hogyan állhatott fenn ez az erősség a keresztény világ szívében kb. 889-től (589-től) majd egy évszázadon át. S ha elfogadjuk azt is, hogy Róma számára nem volt kívánatos, hogy a hun hagyományú ún. nyugati gótok és magyarok találkozhassanak s szövetkezhessenek Róma ellen, úgy ennek az arab támaszpontnak keresve se találhatnánk jobb helyet, mint a dél-francia vidéket.

Bárány Attila adalékai Nagy Alfréd koráról

Ugyancsak hivatkoztunk már Bárány Attila Anglia Nagy Alfréd korában című tanulmányára. (ld. Rubicon 2003/5., 42-49. oldal) Amint a szerző írja: „…A források egyértelműen megjelölik, hogy Alfréd a dánokkal kötött végleges béke után, a 890-es évek második felében fordult a tudomány felé.” (ld. ugyanott, de 43. oldal) Tehát épp háromszáz esztendővel azután, hogy Nagy Szent Gergely pápaságának közepe táján járt.

De lássuk Bárány nyomán Nagy Alfréd Nagy Szent Gergellyel kapcsolatos további vonatkozásait.

Mint írja: „Alfréd iskolájában fordították le Nagy Szent Gergely pápa lelkipásztori gondoskodását…” (ld. ugyanott) Majd: „Egyértelműen 9. Századi lehet például az a Lavenstockban feltárt aranygyűrű, amely Wessex királyának, Alfréd apjának, Aethelwulfnak és leányának, Aethelswithnek a nevét hordozza; vagy az ún. Fuller-bross (…). A bross annyiban is Alfrédhoz köthető, hogy ikonográfiája ugyanazt a témát ábrázolja, mint amit Alfréd „eszményi atyja”, Nagy Szent Gergely is felhasznál: az öt érzék.” (ld. ugyanott, de 45. oldal)

Bárány Attila tehát nem annyira Illiget cáfolja, mint inkább alátámasztja Illig-korrekciónkat.

Ezek a 9. századra datált ékszerek tehát nem hamisítványok, sőt éppen „régebbiek” ma gondolt koruknál: vélhetően Alfréd „eszmei atyjának”, Nagy Szent Gergelynek a korából valók – mint ahogy Alfréd maga is. Bárány elidőz még a Sutton-Hoo-i hajótemető leletei mellett, a könyvfestészet és egyéb „tárgyi nyomok” kérdései körül, ám semmi olyant nem hoz már a tudomásunkra kitűnő cikkében, ami közvetlenül vagy akár közvetve is igazolhatná a 7., 8. és 9. század valóságát. (A 600.körüli Sutton Hoo-i hajó kapcsán ráadásul skandináv kapcolatra utal, noha a vikingek csupán három század múltán támadnak Angliára.) Mindaz amiről szól, tökéletesen belefér még a Kr. u. VI. század realitásába.

Cikkét végül ekként zárja:

Szimbolikus üzenet lehet az, hogy Alfréd pénzein jelenik meg először a Rex Anglorum cím, s a király írja le először azt a kifejezést, hogy Angli, az angolok földje, Angelcynn! Ő az első uralkodó, aki egyesíteni tudja Angliát – nem földrajzi értelemben – hanem egységes uralmat, egységes államot képes létesíteni.” (ld. Rubicon 2003/5., 49. oldal)

Bizony szimbolikus ez, s Bárány Attilának – miközben kétségtelenül meggyőzően azt igyekszik bizonyítani, hogy a Nagy-nak nevezett Alfréd valóban élt – alighanem fel sem tűnt, hogy a római műveltség alapvető részét képező jogi ismeretekkel nyilvánvalóan felvértezett 590. körüli Gergely-i szerzetes misszió és Nagy Alfréd egységes Angliát teremtő tevékenysége között épp három évszázad telt el. Három olyan évszázad, mely érthetetlen mód on túl soká nélkülözi a szilárd állami struktúrát és az angol együvé tartozás eszméjét.

A 899-ben – tehát épp a nevezetes 900-as esztendő szomszédságában – elhunyt „Nagy” Alfréd államszervező műve sokkalta árulkodóbb, mint az őt megelőző három „évszázad” viszonylagos eseménytelensége.

Olajos Teréz szempontjai Bizánc történetének értékeléséhez

Olajos Teréz alapos és szép tanulmányt közöl Meghamisította-e a történelmet a bizánci császár? cimmel.

A „IX.” század olyan nagyságait említi, mint Ignatios, Photios, I. Miklós pápa, Arethas, Nikolaos Mystikos. Az ő működésükre és műveikre hivatkozik, igazolandó Illig tézisének hamis voltát, majd megkérdezi:

Elképzelhető-e, hogy mindezeket a változatos tartalmú és műfajú, s e mellett terjedelmes írásokat – sok más egyéb, valóban ott és akkor született munka mellett – egy koncepció jegyében Konstantinos Porphirogennetos udvarában 930-950 táján alkották volna meg?

 ( Rubicon 2003/5., 51. oldal)

Természetesen nem erről van szó. Ami ennél sokkalta valószínűbb az az, hogy Nagy Szent Gergely és Maurikiosz mintegy „kettéhasította” a VI. század valóságát, s egyik felet „meghagyta” a VI. században, míg a másik felét – kissé átköltve – mint a IX. század „realitását” tüntette fel. Számos jel utal arra – pl. a bolgár történelem egy részének vélhetően utólagos költése – hogy a hamisítás nem zárult le a két nagy sírba szálltával, tehát a „munka” esetleg Bíborbanszületett Konstantin udvarában is még tovább folytatódhatott. Mindez azonban kevéssé változtat azon a fontosabb körülményen, hogy maga az alapötlet és a kivitelezés zöme még a két nagyhoz kötődik.

Olajos Teréz – a többi, e fejezetben hivatkozott szerzőhöz hasonlóan – akaratlanul hívja fel a figyelmet olyan mozzanatokra, melyek hozzájárulhatnak Illig teóriájának közvetett bizonyításához.

Mint írja: „A kultúra fellendülése már Theophilos császár (829-843) korától folyamatosan halad előre: ekkor működik Konstantinápolyban Leo Philosophos (vagy Mathématikos). Ekkor kelti új életre a császár a konstantinápolyi egyetemet és folytatja a Nagypalota bővítését.” (ld. ugyanott)

A Theophilosnak nevezett császárról van tehát szó, aki – mint Olajos is írta – 829-ben lépett a trónra. De mikor is záratta be Justinianus az athéni egyetemet? Kr. u. 529-ben, tehát épp háromszáz esztendővel a konstantinápolyi egyetem kapuit megnyitó Theophilos trónra lépte előtt.

Mindig zavarba ejtőnek tűnt Justinianus meglehetősen kultúra ellenesnek ható lépése, az athéni egyetem bezáratása. Különösen egy olyan uralkodó részéről mutatkozott ez a tett szinte megmagyarázhatatlannak, aki egyébként a művészet és a tudomány legfőbb párfogójának szerepében szerette önmagát mutatni. Ám ha azt feltételezzük, hogy Justinianus 529/829-ben az athéni egyetemet egyszerűen csak áthelyeztette a birodalom fővárosába, Konstantinápolyba, menten megszabadulhatunk a Justinianus-képünket oly nagyon zavaró mozzanattól.

Hogy Justinianus az athéni egyetemet Konstantinápolyba költöztette, pontosabban jelentősen „átformálva” székvárosába helyezte, ez több mint feltételezés. Amint H.G. Wells A világtörténet alapvonalai című már hivatkozott munkájában írja: „Justinianus bezáratta ugyan az athéni iskolát és szétkergette tanárait és növendékeit (529), ezt azonban főleg azért cselekedte, hogy annak az új iskolának, amelyet Konstantinápolyban alapított és amelyet a császári udvar közelről ellenőrizhetett, ne legyen többé vetélytársa.” (ld. H.G. Wells i.m. 322. oldal)

Olajos Teréz kiváló tanulmányában azonban még nem áll meg itt Illig tézisének közvetett igazolásában. Mint írja: „Ha elfogadnánk Illig teóriáját és 297 évet kihagyva 614-ről a 911. évre, azaz Hérakleios császár (610-641) uralkodásának elejéről Bölcs Leó utolsó évébe ugranánk előre, úgy a 7-8. században a bizánci társadalomban, államszervezetben, hadseregben, birodalmi adminisztrációban és közigazgatásban lezajlott meghatározó folyamatok tűnnének el: 614-ben még a késő ókori (késő császárkori) viszonyok élnek tovább e területeken, míg 911-ben már a théma-szervezetre épülő középkori bizánci állam áll előttünk teljes vértezetben. Ilyen horderejű változások azonban sohasem egyik évről a másikra zajlottak le.” (ld. ugyanott)

De hát valóban nem Maurikiosz vetette meg az alapját 582. és 602. között (vagy még később is) a középkori Bizáncnak, szakítva az ún. ókori struktúrákkal?

Amint Georg Ostrogorsky írja A bizánci állam története című munkájában:

Maurikios kiváló államférfiúi képességekkel rendelkező uralkodó volt, akinek uralkodása fontos fejlődési szakaszt jelöl a kora bizánci idejétmúlt állami rendszerből a középkori bizánci állam újabb, egészségesebb rendszere felé. (…) Maurikios uralma alatt nagyon fontos intézkedések születtek (…) Ekkor keletkeztek Itáliában és Észak-Afrikában a katonai helytartóságok: a Ravennai Exarehatus (584) (…) és a Karthátói Exarchatus. (…) Az Exarchatusokat erős katonai szervezettel ellátva tették képessé a védelemre (…) A Ravennai és a Karthatói Exarchatus létesítésével elkezdődött a bizánci államigazgatás militarizálódásának korszaka: a későbbiek során az exarchatusok szervezete mintaként fog szolgálni az ún. themarendszer kiépítéséhez.” (ld. Ostrogorsky i.m., Osiris, Budapest, 2003., 82. oldal)

Már ebből is látható, hogy a középkori Bizánc úgynevezett themarendszerének több köze van a Kr. u. VI. századhoz, mint a X.-hez.

De mikor alakult ki végülis az ún. themarendszer?

Amint Ostrogorsky írja: „A birodalom a teljes szétesése felé tartott, amikor a bizánci történelem egyik legnagyobb uralkodója, Hérakleios (610-641) átvette a hatalmat.” (Ld.: Ostrogorsky i.m. 99. oldal) Az ő uralkodására esik a perzsák, illetve az avarok jelentős előreörése, s mint Ostrgorsky írja: „Úgy látszik, hogy ezekben a kritikus években kezdték el a bizánci hadi szervezetek és az adminisztráció újjászervezését, más szavakkal: a themarendszer kiépítését.” (ld. Ostrogorsky i.m. 101. oldal)

A themarendszer kiépülése tehát az 582-től 602-ig uralkodó Maurikios valamint az uralkodsáát 610-ben megkezdő Herakleios nevéhez köthető.

IV. (Bölcs) Leót (886-912) mint takarékos uralkodót és mint taktikai mű szerzőjét azonosíthatjuk egyrészt Maurikiosszal (582-602), mint „erőszakos belkormányzat”-ú uralkodót nyugodtan társíthatjuk Phokászhoz (602-610), de valószínűleg a „912”-ben elhuny Bölcs Leó alakját kell tisztelnünk Herakleios császárban is, aki állítólag 610-ben lépett a trónra. Az ő uralkodásából a 610-től 612-ig terjedő időszak adatait alighanem valóságosaknak foghatjuk fel, hiszen ezen adatok mintáját vélhetően Bölcs Leó tevékenysége adta.

Az a történelmi személyiség tehát akit hol Maurikiosz, hol Phokász, hol Herakleiosz vagy Bölcs Leóként látunk, a legnagyobb valószínűséggel 582-től 612/912-ig uralkodott. Ezt tökéletesen alátámasztani látszik a thémarendszer kialakulásának éppen három évszázadot igénylő, furamód hosszú folyamata is, hiszen amint Ostrogorsky írja:

A themák szervezeteinek kialakulása bizonyos mértékben már a 9. és a 10. század fordulóján lezárult.” (ld. Ostrogorsky i.m. 221. oldal)

Látható tehát, hogy a folyamat megintcsak a VI. és a VII. század fordulójától, Maurikiosztól indul és a IX. és a X. század fordulójáig, Bölcs Leóig tart.

Amikor tehát Olajos Teréz a themarendszert hozza fel annak bizonyítása gyanánt, hogy mennyire különbözött egymástól a VI. és a X. század Bizánca, nem mást tesz, mint Illiget igazolva rámutat egy olyan fontos intézményre, amely éppenséggel nem elválasztja, hanem a legszorosabban összeköti a VI. és a X. századot. S hogy a valóságos cezúrát, az újdonságot Bizáncban nem a X. század jelenti, arra éppen Ostrogorsky mutat rá az állítólag 602-től 610-ig uralkodó Phokász kapcsán:

A phokasi anarchia évei egyben az elöregedett Imperium utolsó évei is. Velük fejeződik be a késő római, illetve a kora bizánci korszak. Az átélt súlyos krízisből új államalakulatként kerül ki Bizánc, megszabadulva a késő római állam hanyatló örökségétől. Csak most kezdődik el az igazi értelemben vett bizánci történelem, a középkori Görög Császárság története.” (ld. Ostrogorsky i.m. 85. oldal)

De, ha a kitűnő bizantológusnak, Ostrogorskynak igazat adunk, akkor vajon hol vannak azok az igen éles különbségek a 600. körüli, illetve a 900. körüli Bizánc viszonyai között, amelyekre Olajos Teréz utal?

Furcsa módon korszakhatáron áll Rómában Nagy Szent Gergely is, Bizáncban a themarendszer „alapjait” lerakó Maurikiosz is. S működésükből eléggé világosan látszik: nem annyira elszenvedői, mint inkább alakítói, teremtői voltak egy új korszak eljövetelének.

Olajos Teréz tehát a tanulmányának címében kitűzött célját részben megvalósítva mentesítette Bíborbanszületett Konstantint, attól a gyanútól, hogy e bizánci császár lett volna a történelemhamisítás értelmi szerzője és legfőbb kivitelezője, egyebekben azonban – szándéka ellenére – Illig tézisét, valamint e tézis általunk eszközölt korrekcióját erősítette.

Katus László a pápaság történetéről

Katus László A pápaság – A világ legősibb folyamatosan működő intézménye című cikkében olyan adatokat sorol elő, amelyek egyfelől bármely átfogó egyháztörténeti munkában fellelhetők, másfelől, amelyeket e tanulmány lapjain jobbára már érintettünk.

Hogy mennyiben tekinthető a világ legősibb folyamatosan működő intézményének a pápaság, illetve az ún. egyházi állam, itt és most nem áll módunkban bővebben elemezni. Aki azonban akár az olyan keleti államokra gondol, mint Kína és Japán, illetve akár olyan felekezetekre gondol, mint a judaista, vagy a konfucionus, bizonyos kétkedéssel fogadja már az alcímben foglalt állítást is.

A pápaság tiszteletreméltó ősisége sem fedheti el azt a tényt, hogy igen könnyen találhatnánk olyan intézményt, illetve olyan államalakulatot, mely ősibb mint a pápaság, s melynek működése nem kevésbé folyamatos, mint a pápaságé.

A világ ugyanis nem azonos Európával. Ha Európa vitathatatlanul legősibb és ma is létező államalakulatát óhajtanók megnevezni, úgy az leginkább Bolgária lehetne, hiszen ez korábban létezett mint a pápai állam, mely utóbbi csak Gergely idején kezdett kialakulni, noha hamis iratokkal magát Róma jogutódjának kívánta feltüntetni.

Bolgária azonban egyfelől a bizánci, másfelől a török-iszlám hódoltság miatt nem tekinthető folyamatosan működő államalakulatnak.

Európa vitathatatlanul legősibb és egyúttal folyamatosan működő intézménye és állama valóban a pápai vagy egyházi állam, ám semmi esetre sem a világé.

Jézus Krisztus „Tu es petrus” mondata alapján a pápaságot és az egyházi államot a legősibb, vagy Európa legősibb intézményének nevezni pedig legalábbis történetietlen, hiszen az olyan kategóriák mint intézmény, állam – földi dolgok; márpedig, amint Jézus mondotta, az Ő országa nem evilágról való. Az egyház pedig, amit Krisztus Péterre épített, csupán nem kevés aggállyal azonosítható magával a pápasággal”, mely utóbbinál az alighanem sokkalta több.

Ami a kiváló történész, Katus László cikkének érdemi részét illeti, azt mondhatjuk, semmi olyant nem közöl, amit – elsősorban Gergely Jenő remek egyháztörténeti munkája nyomán – ne érintettünk volna. Tanulmányának egyetlen olyan pontja van, amelyre valamelyest érdemes kitérni, hiszen ez – túl azon, hogy jól ismert, ám vitatható adatokat közöl – közvetlenül érinti Illig teóriáját.

A cikk e része I. Miklós pápa személyével kapcsolatos. Mint írja: „Az Illig által törölni kívánt időszak pápáinak sorából kiemelkedik I. Miklós (858-867), akinek fennmaradt tekintélyes levelezése. I. Miklós idején a római szék egyetemes joghatóságának érvényesítésére való törekvés komoly konfliktushoz vezetett Konstantinápollyal, sőt átmeneti szakadásra került sor a keleti és a nyugati egyház között (Photios-féle skizma).” (ld. Rubicon 2003/5., 52. oldal)

Kérdés tehát, hogy I. Miklós pápa lehetett-e költött személy? Amint az eddigiekből is jól látható, ha volt is hamisítás, az nem pusztán a fantázia terméke volt, hanem inkább a már Kr. u. 600-ig megtörtént eseményeknek „ismételt elmondása” lehetett.

Naiv dolog volna természetesen azt gondolni, hogy minden egyes eseménynek pont háromszáz esztendővel „eltolva” meg kell, hogy találjuk a megfelelőjét. Ez legalább annyira oktalan feltételezés, mint azt gondolni, hogy a három évszázad eseményeit a hamisítók – ha voltak – csakúgy, a fantáziájukból merítették.

Hogy a dolgokat helyesen értelmezzük egyrészt a hamisítás természetrajzával, másfelől az emberi gondolkodásmód alapvető sajátszerűségeivel kell tisztában lennünk. Azt már említettük, hogy az emberek legnagyobb többsége nem hajlik arra, hogy merőben új dolgokat találjon ki, gondolkodásukat a legnagyobb mértékben fogva tartja a már ismert világ, illetve a már ismert eseményfolyamat.

Másfelől a hamisítás célja éppen az, hogy elfedje a valóságot, tehát ha minden eseménynek pontosan három évszázaddal később meglenne a megfelelője, úgy a hamisítás közvetlenül leplezné le önmagát.

Harmadrészt pedig – az Illig által feltételezett „időbetoldó” hamisítás esetén – a hamisítás sikerességéhez, hihetőségéhez az is szükséges, hogy a hamisított idő kezdete és vége nagyjában – egészében hasonló állapotokat írjon le, ellenkező esetben ugyanis a köznapi emlékezet kiáltó és árulkodó ellentmondásba kerülhet az írott dokumentumokkal.

Mindezeknek figyelembevételével I. Miklós modelljét nem pont 585. és 567. között kell keresnünk, ám mindenképp ezen időszak közelében.

Lássuk most mit ír Gergely Jenő I. Miklós pápáról?

I. Miklós alatt került sor egy újabb egyházszakadásra Kelettel. Bizánc és Róma között a vita formálisan teológiai jellegű volt. Photius patriarcha, élesen bírálta a nyugati egyház liturgiáját, a cölibátust és a Szentháromság értelmezését.” (ld.Gergely Jenő i.m. 75. oldal) Vagy máshelyütt: „A zavarok után a IX-X. század egyetlen kiemelkedő pápája, I. Miklós (858-867) következett, aki visszatérve I. Leó, Damasus és I. Gergely eszméihez, ismét független uralkodóként lépett fel.” (ld. Gergely i.m. 73. oldal)

I.Miklós pápa alakjában leginkább magára Nagy Szent Gergelyre, valamint elődjére, II. Pelagiusra ismerhetünk. Amint Gergely Jenő írja: „ Nesteutes János patriarcha már 587-től episcopus oecumenicusnak (egyetemes püspöknek) kezdte nevezni magát, ami ellen II. Pelagius pápa eredménytelenül tiltakozott.” (ld. Gergely Jenő i.m. 51. oldal)

I. Miklósnak Photios-szal való, az elsőséget érintő vitája a legnagyobb mértékben idézi emlékezetünkbe a VI. század végének Rómája és Bizánca közötti vetélkedést, melynek szinte megmagyarázhatatlan módon szakadt vége.

A Pallas Celibátus címszava szerint: „Celibátus (lat.) a.m. nőtlen életre való kötelezés. A római kat. egyházban a papi celibátust némelyek szerint VII. Gergely pápa hozta be.

A cölibátust ma senki sem tekinti a X. századnál régebbi intézmények, ha pedig VII. Gergely hozta volna be ezt az intézményt, úgy ez csak XI. századi lehet.

Hogyan lehetséges hát akkor, hogy a IX. századi Photos felemeli ellene a szavát? Leginkább úgy, hogy ez az intézmény a VI. századi II. Pelagiustól eredhet, vagy a szerzetes pápák „alaptípusától”, Nagy Szent Gergelytől, akik a költött történelem lapjain, I. Miklósként is megjelenik előttünk.

Ugyanez vonatkozik arra a római liturgiára és Szentháromság dogmaértelmezésre is, amely jelenségek megvoltak már a VI. század végén, és tökéletesen érthetetlen, hogy ezeket miért tette háromszáz esztendő elteltével kifogás tárgyává I. Miklós vitapartnere Photios. Hogy I. Miklós pápának II. Pelagius lehetett az egyik – s talán meghatározó – mintaképe, modellje, arra többek között közvetve az is utal, hogy – amint Vanyó László említi – „II. Pelagius pápától (579-590) csak három levél maradt ránk.” (ld. Vanyó László i.m. 869. oldal)

Ez felettébb furcsa, különösen ha arra gondolunk, hogy II. Pelagiusnál kevésbé jelentős pápáktól sok esetben ennél lényegesen több levél maradt fenn. Alighanem élhetünk a gyanúperrel, hogy I. Miklós pápa kiterjedt levelezésének fő forrása annak a II. Pelagiusnak a levelezése lehetett, akinek neve alatt csupán három levelet hagyott meg a Gergely-i kor.

Ugyancsak árulkodóak az úgynevezett Pseudo-Isidor-iratok. Amint Gergely Jenő írja:

A középkori pápaság hatalmi igényeinek alátámasztására és jogi megfogalmazására szolgált az ún. Pseudo-Isidor-féle gyűjtemény: nagyrészt hamisított pápalevelek és dokumentumok gyűjteménye. (…) A gyűjtemény három részből áll (…) 3. Pápai dekrétumok I. Szilvesztertől (314-335) I. Gergelyig (590-604), ezek közül 48 biztosan hamisítvány.” (ld. Gergely Jenő i.m. 73-75. oldal)

A gyűjtemény szerzőjének az ugyancsak 600. körül tevékenykedő Sevillai Izidort tüntették fel, ám miután a reneszánsz során a hamisításra fény derült, a kutatás azt feltételezi, hogy – amint Gergely Jenő írja – „A gyűjtemény valószínű 847 és 852 között a reimsi érsekség területén keletkezett, és összeállítója egy bizonyos Isidor Mercator volt.” (ld. Gergely Jenő i.m. 73. oldal)

Mármost, ami az ún. Pseudo Isidor féle iratokkal kapcsolatban rendkívül figyelemre méltó, az a következő:

- szerkesztőjüknek az egyházi hagyomány a Nagy Szent Gergely kortárs Sevillai Izidort igyekezett feltüntetni,

- a hamisított iratokban megjelenő kor „véletlenül” épp Nagy Szent Gergely regnálásával zárul, noha Sevillai Izidor kb. három évtizeddel élte túl Nagy Szent Gergelyt, tehát lehetősége lett volna a „szerzőnek” Gergely utáni pápai dekrétumokat is készíteni, hamisítani.

Méginkább igaz ez, ha azt vesszük figyelembe, hogy a szerző, Isidor Mercator a IX. századból való.

A Pseudo Isidor féle gyűjtemény több szempontból is Nagy Szent Gergely irányába mutat, s noha tartalmában hamisítványnak is kell tekintenünk, mégsem zárhatjuk ki teljesen, hogy valóban Sevillai Izidor korában született.

Külön érdekesség, hogy I. Miklós pápa hatalmának igazolása céljából hivatkozott is e gyűjteményre.

De hivatkozhat-e egy költött pápa hamis iratokra? – Természetesen papíron igen. Ha a gyűjtemény már 600 körül megvolt, úgy azt is le lehetett írni, hogy arra egy fiktív pápa hivatkozik.

Itt ismét hangsúlyozzuk, hogy Nagy Szent Gergely 604-es halálát követően épen háromszáz esztendővel – amint Gergely Jenő írja –

A pápai bürokrácia minden valamirevaló állását (hivatalokét, vagy főpapokét egyaránt) III. Sergius pápa uralkodása óta (904-911) a Szentszék régi ellensége, a nemesség kaparintotta meg. A pápaság védelmét nem pótolta a császárok helyébe lépő Itáliai Királyság (…). Mindezek következtében az egyházi fegyelem meglazult, a pápai udvar erkölcstelenségek, gyilkosságok és intrikák színhelye lett, az egyházi méltóság adás-vétel tárgyát képezte.” (ld. Gergely Jenő i.m. 76. oldal)

Igaz ugyan, hogy a Formosustól (891.) Christophorus haláláig (904.) terjedő időben, tehát a Nagy Szent Gergely pápaságát háromszáz esztendővel később „lefedő” időszak is már tele volt gyilkosságokkal, illetve oly visszataszító jelenségekkel, mint az ún. hulla-zsinat, de ekkor még a pápai szék erős. Sőt, tegyük hozzá: a pápai hatalom éppen Nagy Szent Gergelytől kezdődően Christophous haláláig erős, s csak azután válik a nemesi küzdelmek martalékává. S ha ennek az okát keressük, talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: azért válhatott a hatalmi vetélkedés céljává 904 után Szent Péter széke, mert azáltal, hogy Nagy Szent Gergely létrehozta a Patrimonium Sancti Petri-t, a pápai hatalom lényegesen többé vált, mint puszta cím: hatalmas latifundiumokat és jövedelmeket is jelentett.

Mint már Gergely Jenőt idézve írtuk

II. Bonifáctól azután – ismeretlen római klerikusok – tovább írták a Liber Pontificalis életrajzait, egészen V. Istvánig (885-891). A pápaság történetének „sötét századaiban”, a X. és XI. században a sorozat megszakadt, s csak a XII. század elejétől folytatódik ismét, egészen V. Márton pápa haláláig (1431-ig).” (ld. Gergely Jenő i.m. 436. oldal)

891. és 904. között kilenc pápa fordult meg Szent Péter székében. Ez elvileg igaz is lehet, ám annak a bizonyos háromszáz évnek a költöttségére utaló egyéb adatok és körülmények tükrében éppenséggel az sem kizárt, hogy egy 591-től (590-től?) 604-ig lefolyt valós idő kitalált hősei ők, akiknek szerepe sem nem kevesebb, sem nem több mint az, hogy a feltűnésükkel és letűnésükkel támadt zavarban a költött idő tengelyének felénk eső vége a helyére zökkenhessen.

A rájuk vonatkozó adatok – a Liber Pontificalis folyamatos vezetésének hiányában – csupán a XII. századtól válhattak viszonylag szélesebb körben ismertté, tehát tekintetükben nem fordulhatott elő az, hogy a köznapi, kortársi emlékezet ellentétbe kerüljön az írott dokumentumokkal.

Utánuk következik III. Sergius (904-911),s vele beköszönt a pápaság ún. pornokráciának nevezett korszaka, melynek legfőbb sajátossága, hogy erkölcsösnek kevéssé mondható hölgyek szerzik meg családjaik számára a befolyást a pápai tisztség fölött. (ld. Gergely Jenő i.m. 77. oldal)

Emlékszünk talán, hogy a rendalapító Szent Benedek és később Nagy Gergely is a kor léhaságától elfordulva választották az egyházi és a szerzetesi pályát. Gergely halála után háromszáz évig nem sokat hallunk e léhaságról, azonban a háromszázadik esztendő elteltével egyenesen a pornokrácia korában találjuk magunkat.

Katus László ír a 824-re datált Constitutio Romanáról is, mely a pápaság és a Frank Birodalom viszonyát szabályozta – állítólag. Hogy e dokumentumnak mennyiben volt előképe Nagy Theodorich és I. János pápa (523-526) háromszáz évvel korábbi sajátos viszonya, ugyancsak titok marad.

Tomka Péter az avarokról

Tomka Péter Az avarok című cikkében arról igyekszik az olvasót meggyőzni, hogy Illig tézisét tarthatatlanná teszik mindazon tények, melyek az avar birodalom valós létezésére vonatkoznak. Mindjárt azonban cikke elején igencsak érdekes mozzanatokra hívja fel a figyelmet. Mint írja:

Kezdetben a bizánci forrásoké a vezető szerep, és csak itt-ott találkozunk egy-egy nyugati híradással (ilyen például Gregorius Turonensis művében a nagy valószínűséggel 562-re datálható első és sokáig egyetlen frank-avar összecsapás említése, az avarokat hunnak nevezve (…)” (ld. Rubicon 2003/5., 56. oldal)

Az avar birodalmat majd kb. 240 év múlva, 804. körül Nagy Károly frank állama semmisíti meg – legalábbis a történetírás lapjain. 562-ben az avarok még feltartóztathatatlanul nyomulnak nyugat felé, s e mozgásuk kísértetiesen hasonlatos a magukat a hunok utódainak tekintő magyarok háromszáz évvel későbbi hadmozdulataihoz (872. Körül a magyarok „első” támadása a Frank Birodalom ellen, ld.: Egyetemes Történelmi Kronológia, 107. oldal).

Gregorius Turonensisnél az avarok mindenestre még hunok! De mikor lesznek a hunokból (magyarokból?) avarok?

Tomka előbb idézett mondatát eképp fejezi be: „vagy Nagy Gergely pápa levelei az avarok és szlávok adriai előrenyomulásáról.” (ld. Tomka ugyanott)

Lám, alighanem tetten érhetjük azt a pillanatot, amidőn a hunokból (hun utód magyarokból) avarok lesznek, s e pillanat főszereplője megintcsak Nagy Szent Gergely pápa.

Tomka így folytatja igen értékes tanulmányát:

Az avarok – szerencsénkre – a bizánci történeti irodalom virágkorában bukkantak fel. Prokopios (552-ig követi az eseményeket) még nem tud róluk, Agathias (559-ig írt) már megemlíti furcsa hajviseletüket, Menandros számit az első komoly forrásnak (írása az 558-582 közötti időszakról szól). Jellemző a történeti források sorsára és értékelésük nehézségeire, hogy a Maurikios császár idején működő szerző műve elveszett, azonban a követjárásokról szóló részeket felvették a 10. században összeállított Excerpta de legationibus cím alatt ismert gyűjteménybe.” (ld. ugyanott)

A Maurikiosz-kortárs szerző művének elveszte valószínűleg nem annyira a „történeti források sorsára” jellemző – úgy általában -, mint inkább magára a Maurikiosz-i korra, s Maurikiosz ellentmondásoktól nem mentes alakjára.

Mindesetre jól látható, hogy az avarok kérdésének vonatkozásában is a már régi jó ismerőseinknek számító Nagy Szent Gergely és Maurikiosz császár párosa tűnik tekintetünk elé.

Az pedig már külön csemegének számít, hogy a Bizáncban történt avar követjárásokra vonatkozó adatok három évszázadot „átugorva” egy 10. századi gyűjteményben tűnnek fel ismét.

Kevéssel később így folytatja Tomka:

626 után kezdődnek a bizánci történetírás sötét évszázadai – Heribert Illig örömére. A háborúkkal és gazdasági válsággal sújtott Bizáncban nem sokat törődtek ekkor olyan műfajokkal, mint a történetírás.” (ld. ugyanott)

Tomkának ezen érvével szemben – hasonlóan az eddigiekhez – éppen a Rubicon ugyanezen számában találjuk meg a frappáns ellenérvet. Arról van szó ugyanis, hogy - ha elfogadjuk a Bárány Attila Anglia Nagy Alfréd korában című tanulmányában írottakat, nevezetesen, hogy Nagy Alfréd a dánokkal kötött béke után szinte azonnal, a 890-es évek második felében a tudományok és a művelődés felé fordult (ld. Rubicon 2003/5., 43. oldal), akkor - legalábbis nehezen feltételezhető az, hogy a gazdag kulturális és civilizációs hagyományokkal rendelkező Bizáncban a háborúk és katonai megmozdulások szüneteiben ne nyílt volna lehetőség arra évszázadokig, hogy a hadviselésben közvetlenül amúgy sem érintett írástudók a történetírás szálait tovább szőjék. Amint tehát meg tudott tenni a Nagy Alfréd korabeli - és épp akkor születő - Anglia, arról kevéssé hihetjük, hogy ne tudta volna megtenni a gyengeségében is – Angliához képest – hatalmas Bizánc.

Tomka megemlíti: „Az állítólag nem létező Karoling reneszánsz képviselője, Paulus diaconus az egyik fő forrásunk, aki a 8. század vége felé írta meg a longobardok történetét. Jó történészként régebbi, ma már elveszett forrásokhoz nyúlt, még családi hagyományait is felhasználta (friauli lévén, a családnak közvetlen dolga akadt az avarokkal: dédapját Friaul ostromakor ejtették foglyul és hurcolták Avarországba).” (ld. ugyanott)

Paulus diaconus is kedves ismerősünk már: az ő nevéhez kötődően maradt fenn a Babits által felismerten ősi magyar hatos ritmusban íródott Tenger Csillaga című szép vers.

Ha már ismét beleütközünk Paulus diaconusba, idézzük is fel a szép költeményt:

Ave, maris stella,

 Dei mater alma

atque semper virgo

felix caeli porta.

Vagy ahogy Babits fordítja:

Tengernek csillaga,

Isten édesanyja,

üdvözlégy mindig szűz,

menny boldog kapuja.

Ha történetesen valóban léteztek avarok, most már legalább azt is tudhatjuk, hogy Paulus diaconus honnan vehette a Tenger Csillagának mind a témáját, mind pedig a ritmusát. A magyarokkal és a hunokkal is rokon avaroktól, mégpedig „családi vonalon”, az avar fogságba került dédapa útján.

Ám most egy pillanatra tételezzük fel, hogy Paulus diaconus nem a VIII. század végén élt, hanem Nagy Szent Gergely kortársa volt. Mondjuk ő maga is az 540-es esztendőben született. Apja ez esetben 510., nagyapja kb. 480., dédapja pedig 450. körül láthatta meg a napvilágot, tehát ez utóbbi még Attila nagykirály uralkodásának idején születhetett.

Mármost tudjuk, hogy Attila fia, Dengizik 469. körül támadhatott Bizáncra, s állítólag ebben az összecsapásban vesztette életét.

Szempontunkból a lényeg az, hogy tökéletesen elképzelhető, hogy Paulus diaconus – 469-ben kb. 18-19 éves – dédapja római-bizánci oldalon részt vett az összecsapásban, s hun hadifogságba esett.

Ez a 600-ból 469-ig visszaszámolt 130 év mindenesetre kísértetiesen emlékeztet a VIII. század vége, mondjuk 800. és a friauli ostroma (kb. 670. körül) között eltelt időszakra.

Paulus diaconusnak a longobardok történetére vonatkozó és az avarokat is érintő tudósításait vagy elhisszük vagy nem.

Kétségeinket erősítheti, hogy – amint arra Illig is rámutat – az avarok 558 és 601 között vezették támadásaikat nyugat felé (ld. Illig i.m. 109. oldal), s hogy a friauli kaland már meglehetősen magányosan áll a VII. század avar történetében. Arról van nevezetesen szó, hogy az avarok – a 670. körüli friauli ostromot leszámítva – már kb. 600-tól nem viseltek hadat a nyugat felé.

Méltán írja Borovszky Samu a már hivatkozott kitűnő munkájában ezen összecsapásról: „Ez volt az avarok támadó hadjáratra tett utolsó nagyobb kísérlete.” (ld. Nagy Képes Világtörténet, IV. kötet, A népvándorlás kora c. rész, írta Borovszky Samu, hivatkozott kiadás, 484. oldal)

Ezek után Tomka a régészeti leletek kérdésére tér át, s a következőket írja:

A korszakból feltárt sírok száma meghaladja a harmincezret, jelentős többségük a 7-8. századból származik – nesze neked, Heribert Illig, aki le merted írni, hogy ebből a korból hiányoznak a régészeti leletek! (…) Kardinális kérdés, hogy megtudjuk-e mondani, mikoriak a leleteink. (…) Tudjuk, hogy mi származik a korszak elejéről, közepéről, végéről, ezeket a nagyobb periódusokat már szinte generációs pontossággal lehet szakaszokra osztani. Jelölésükre osztrák, magyar és szlovák kutatók egymásra támaszkodó, egymást nagyrészt fedő betűszám kódokat dolgoztak ki. (…)

Bóna István ajánlott rendszere sem egyszerűbb, legfeljebb egyszerűbben magyarázza meg, hogy miről is van szó. Ő két részre osztja az avar kort (I. korai avar kor, abszolút időben 567-675; II. késői avar kor, 678-804 + régészetileg még 25 év).” (ld. Rubicon 2003/5., 56-57. oldal)

Tomka ezután még részletesen ismerteti a Bóna-féle beosztásban szereplő kisebb egységeket is.

Itt azonban nem szabad elfelejtkezni egy igen fontos körülményről: nem a leletekből és azok sajátosságaiból olvasható ki annak a korszaknak a hossza, melyben a leletanyag képződött, hanem épp megfordítva, egy – a krónikási hagyomány által közölt hosszúságú – korszakba igyekszik elhelyezni a régészet a fellelt tárgyakat. Egy példával élve: ha történetesen olyan okiratok kerülnének elő, amelyekből az derülne ki, hogy az avarok nem a VI., hanem már az V. század végén megjelentek Európában, a régészet és a művészettörténet nyilvánvalóan átértékelné az eddig megismert avar kori leletek datálását, és némi töprengés után a legnagyobb valószínűség szerint el tudná úgy osztani a leleteket, hogy azokból az újonnan figyelembe veendő évszázadra is jusson. Sem ezen, sem e példán pedig semmi megbotránkozni való nincsen, hiszen ha a művészettörténet nem is olyan távoli idők, és ráadásul ismert alkotók vonatkozásában is gyakorta csupán ehhez hasonló találgatásokba bocsátkozik, hogy például „Leonardo vagy köre”, vagy „XVI. század vége, vagy XVII. század első fele”, egyáltalán nem várható el a régészettől az, hogy „fővesztés terhe mellett” bizonyosságokat állítson ezer évnél is régebbi leletek tekintetében.

A régészet és művészettörténet elsődleges feladata az, hogy a folyamatok jelentősebb irányait, s a jelenségek gyakoriságának arányait nagyjából felfedje, s ha ezen túlmenően az „abszolút időben” és térben is talál fogódzókat és szilárd pontokat, úgy az a legjelentősebb, ám nem a leggyakoribb eredménynek számit.

Már László Gyula felhívta a figyelmet az ún. késői avar s a korai magyar leletek hihetetlen hasonlóságaira. Tudjuk azt is, hogy igencsak nehéz egymástól elhatárolni a hun és a korai avar leleteket.

De hát kik lehettek azok az avarok, akiknek leleteivel számolnunk kell, s akik a Kárpát-medencében vettek maguknak szállást, s voltak itt kb. 560/570-től kb. 804/830-ig, tehát nagyjából 200-250 esztendeig?

Tomka kiválóan hívja fel a figyelmet a statigráfia, a rétegtan módszere által nyerhető információk lehetőségére.

Az egymást követő rétegekben talált leletek nyilvánvalóan időben is követik egymást. Ám igencsak nehéz lehet megállapítani azt, hogy az egymás fölött lévő rétegek az „abszolút időben” milyen időtartam alatt helyeződtek egymásra: 200-250 év alatt-e avagy csupán 150-200 év alatt. Ennek a kérdésnek pedig igen nagy jelentősége van, ugyanis a 200-250 év alatt „összegyűlt” „avar” leltek, melyekkel kb. 570 és 800 közt kell számolnunk, részben vagy egészben származhatnak a 400./450. és 570./600. közötti időszakból is, tehát a hunoktól az „avarok” letelepedéséig terjedő korszakból is.

Tomka kissé később ezt írja:

Történeti forrás mesél arról, hogy Kuvrat egyik (és egy másik?) fia, név szerint Küber népével Pannóniába költözött, az avar kagán fennhatósága alá. Igaz, a vezér hamarosan továbbállt, népe – nevezzük meg végre: az onogurok népe – azonban itt maradt. Nem váltották le az avarokat, nincs nyoma még dinasztiaváltásnak sem. (…)

Túl nagy különbség amúgy sem volt köztük, sem kulturálisan, sem embertanilag (hacsak a frissen feltűnő mongoloid vonásokat nem írjuk a számlájukra), sem – mondom én – nyelvileg.” (ld. Rubicon 2003/5., 60. oldal)

Tomka tehát igen előzékenyen felhívja a figyelmet arra a fontos körülményre, hogy a hun utódnak tekinthető onogur bolgárok és az avarok mind kulturálisan, mind embertanilag, mind pedig nyelvileg egymással voltaképp az összetéveszthetőségig hasonlatosak. A bolgár, ha tetszik onogur leletek tehát semmivel sem hívják fel magukra a figyelmet az „avar” leletek között. Ennek alapján azonban ugyancsak joggal merül fel a kérdés, hogy az 560/570-től 804/830-ig datált avar leletek vajon nem a Kárpát-medencében az V. században megtelepedett hunok, majd az ő utódaikként e területen maradt onogur – bolgárok leletei-e egészen a kb. 570./600.-as időszakig?

Hogy az onogur-bolgárok és az avarok között nincs lényegi különbség, ezt Tomka maga is elismeri.

De vajon honnan tudja azt oly pontosan a régészet, hogy

1. az ún. avar leletek keletkezése 200-250 évet vett igénybe, s nem 150-200-at,

2. ezen leletek az „abszolút időben” kb. 570-től kb. 800-ig merültek képződtek, s nem kb. 400-tól 600-ig, s végül

3. ezen leletek valóban avar leletek, s nem pedig hun és hun-utód onogur-bolgár leletek, ha egyszer e „kétféle” lelettípus elhatárolása legalábbis problematikus?

(Zárójelben jegyezzük meg, hogy a régészet és a történettudomány a 450. és 570. közötti időszakot jobbára azokkal a gepidákkal és szarmatákkal igyekszik kitölteni, akik amúgyis a hun kultúrkörhöz és birodalomhoz tartoztak, s akik közül a szarmata kifejezetten szkíta fajta népnek tekinthető.)

Ami a numizmatikai bizonyítékokat illeti, Tomka ezt írja: „A korai avar sírokból többször kerülnek elő egykorú bizánci pénzek. A numizmatika tudománya segítségével készülési idejük meghatározható – nyilvánvaló, hogy az adott sírt (és egyéb leleteit) csak a pénz verése után áshatták meg.” (ld Rubicon 2003/5., 57. oldal)

Valóban, ez a helyzet – amint Tomka írja – a korai avar sírokkal.

Ezek nagyjából a 600. körüli évekre tehetők, s ezekkel nincs is semmi probléma. De mi a helyzet az Illig szerint költött századokkal?

Tomka a sírban elhelyezett pénzekkel kapcsolatos okfejtését így folytatja: „A szokás – pénzutánzatok formájában – még egy ideig követhető, ezzel a 7. század vége – 8. század eleje is meghatározhatóvá válik.” (ld. ugyanott)

Látható, hogy a régészet jelenleg pénzutánzatok, tehát kormeghatározásra alkalmatlan tárgyak segítségével datál bizonyos „avar” sírokat a 7. és a 8. századra.

Minthogy Tomka, a kiváló régész sem szentel több figyelmet a numizmatikai kormeghatározási módszerre, mi is beérhetjük ennyivel, megjegyezve, hogy a numizmatika segítségével jelenleg csupán annyi bizonyítható, hogy 600 körül temettek el olyan személyeket a Kárpát-medencében, akiknek kulturális és embertani jellegzetességeik igen közel állnak az onogur bolgárság sajátosságaihoz. Mindehhez csupán azt az igen sokat mondó tényt fűzhetjük hozzá, hogy – noha állítólag harmincezer úgynevezett avar sír feltárására került már sor, mégis - amint azt a kitűnő tudós, Makk Ferenc megjegyzi: „Az avarok görög (bizánci) zsákmányából mindeddig csupán 120 db bizánci pénzérme került elő.” (ld. Makk Ferenc: Róma vagy Mainz vagy Bizánc? című cikke, Tiszatáj, 2001. november, 65. oldal)

Ez azt jelenti, hogy a 30 ezer ún. avar sírból legfeljebb 120-ban találhattak bizánci pénzt, tehát az „avar sírok” 0,4%-ában. Kérdés, hogy kb. 29880 avar sír kormeghatározására mi módon kerülhet sor.

A C14-es vizsgálatok tekintetében ezt írja Tomka: „Az avar kort illetően még nem sok ilyet végeztek, módszertani és felszerelésbeli (meg pénzügyi) problémák miatt, de nagy jövő áll előttük.” (ld. ugyanott)

Minthogy a meg sem kezdett dolgoknak múltjuk s eredményük nemigen lehet, illő hát, hogy legalább a jövőjük legyen nagy.

Kevéssel alább így folytatja a szerző:

Konklúzió: tessék tehát elhinni a régészeknek, hogy esetenként évszázadnyi, többnyire már 20-30 éves pontossággal, sőt még szűkebb időhatárok között meg tudják mondani az avar kori leletek készülésének és eltemetésének korát.” (ld. ugyanott)

Hogy a konklúzió a probléma megoldását hitbéli kérdéssé minősíti, olyan találó, hogy ennél szellemesebbet Illig sem gondolhatott volna ki.

Ám félretéve az iróniát: Tomka Péter hosszú, tartalmas, és igen kitűnő találmánya, noha számos elgondolkodtató és megválaszolandó elemet tartalmaz is, mégsem fogalmaz meg egyetlen olyan felvetést sem, amely aggálymentesen meggyőzhetne a három évszázad realitásáról.

Tomka is megemlíti Friaul megtámadását, ám ő ezen „eseményhez” a 628-as évszámot rendeli, szemben Borovszky kitűnő monográfiájának 660-670. körüli adatával, valamint azzal a körülménnyel, hogy Paulus diaconusnak 628-ban nem a dédapja, legfeljebb az ükapja eshetett volna avar fogságba.

Fodor István ellenérvei

A Rubicon tematikus számát a nagytekintélyű Fodor István tanulmánya zárja Képtelenségek könyve – A történelem legnagyobb hamisítása cím alatt. Fodor számos olyan kérdést felvet, amelyeket egyrészt Rubicon már tárgyalt tanulmányai is érintettek, másfelől, amelyekre e könyv lapjain már egyébként is kitértünk.

Ilyenek az arab időszámítással, az avarokkal, illetve az avar sírokban talált bizánci pénzekel kapcsolatos megjegyzései. Voltaképp ide sorolható az az észrevétele is, hogy a honfoglaló magyar sírokban Közép-Ázsiában vert arab dirhemek is fellelhetők voltak. Ebben nem találhatunk semmi csodálatosat még Illig tézisének elfogadása mellett sem, ha felidézzük az iszlám kultúrájára vonatkozó fejezetekben mondottakat.

Az iszlám nem kizárólagosan arab jelenség: a méd-perzsa vallásból nőtt ki, a Korán telis-teli van perzsa kifejezésekkel, gondolatrendszere is közelebb áll a zoroasztrizmushoz, mint a pogány arabság szellemi realitásához és hagyományaihoz. Mindazonáltal a Korán útján az arab nyelv is legalább olyan mértékben terjedt Ázsiában, mint a középkori Európában az „egyházi nyelv”, a latin.

Ha nem zárjuk ki a IV. századi Mazdak és a VII. századi Mohamed azonosságát, de legalábbis térben és időben a ma feltételezettnél lényegesen közelebbi kapcsolatát, úgy azok a bizonyos arab dirhemek is kevésbé zavarba ejtőek.

Fodor, hogy cáfolja Illiget – aki kétségbe vonja a kazár birodalom létét – megemlíti a 833. körül alapított kazár várost Sarkel-t. Bíborbanszületett Konstantin tudósítása szerint a kazárok Theofilosz bizánci császárt kérték meg, hogy számukra Sarkelt megépítse. De vajon hihető-e, hogy az állítólag oly erős és hatalmas kazár birodalom Bizánchoz folyamodjék azért, hogy emez erősséget építsen neki?

Sokkal hihetőbb, hogyha volt is valami kazár kérés, azt nem a kazár „birodalom”, hanem egy kevéssé jelentős kazár államalakulat-féle adhatta elő, mégpedig nem 830. körül Theofilosznak, hanem 530. körül I. Justinianosnak. Theofilosz egyébként is minthogyha Justinianos megismétlődése volna. Amint Ostrogorsky írja: „Míg a felkapaszkodott II. Michael alig tudott írni-olvasni, addig fia és utóda Theophilos (829-842.) nemcsak kiváló képzésben részesült, hanem kifejezetten nagy szeretettel vonzódott a tudományhoz és a művészetekhez. Bizánc számára mindez nem volt rendkívüli, megismétlődött a tanulatlan, majdnem írástudatlan katonának, I. Justinosnak, valamint unokaöccsének I. Justinianosnak az esete, aki viszont kora legképzettebb emberévé vált.” (ld. Ostrogorsky i.m. 184. oldal)

Sőt, itt mindjárt egy kettős párhuzammal találkozunk, mégpedig a már szokásos három évszázad távolságának megtartásával. Hogy Sarkel erősségét ki és mikor építtette, I. Justinianos 530. avagy Theofilosz 830. körül, ne válaszoljuk meg még.

Az I. Justinos-II.Michael illetve az I. Justinianos-Theophilos féle furcsa kettős párhuzam – különös tekintettel az athéni egyetem 529-es bezárásának és a konstantinápolyi egyetem 829. körüli megnyitásának rímére is – arra int, hogy e kérdést a további kutatások megnyugtató eredményeinek bevárásáig hagyjuk nyitva.

Fodor megemlíti: „A honfoglalás előtti magyar történelem fontos korszakát alkotta az az időszak is, amikor őseink az onogur-bolgárok szomszédságában éltek. Nyelvükből mintegy 250-300 jövevényszó került át a magyar nyelvbe, s ezek igen fontos művelődési hatásról tanúskodnak.” (ld. Rubicon 2003/5., 64. oldal)

Ez a megállapítás azonban kevéssé annak a bizonyos háromszáz évnek a valóságosságát bizonyítja, mint inkább azt, hogy a hun-utód onogur bolgárok és a magukat ugyancsak Attilára visszavezető magyarok kultúrája mélyen összefonódik, ha épp nem egy tőről fakad!

Fodor megemlíti Czeglédi Károly azon megfigyelését is, hogy egy 600 körüli kínai törzsjegyzékben a bolgárok  is meg vannak említve tielő alakban. Mindebből azonban nem lehet azt a messzemenő következtetést levonni, hogy a törzsjegyzék kifejezetten az ún. Nagy Bolgáriának hívott államalakulatra vonatkozik. Egy törzs megjelölése – ha el is fogadjuk a bulgár/tielő azonosságot – még nem utal sem meghatározott államalakulatra, sem pedig arra, hogy ennek a törzsnek a létét hol is kell keresnünk a "nyugati időtengelyen", 600-ban-e avagy 300. körül.

A szerző egy balsejtelmét is megosztja olvasóival. Amint írja: „Erős a gyanúm, hogy a könyv megjelenése mögött bizonyos hazai körök állnak, akik sokmindenben osztják Illig úr gőzös eszméit, s akik hosszú évek óta hasonlóan meghökkentő elmésségekkel traktálják a magyar közvéleményt.” (ld. Rubicon 2003/5., 65. oldal)

A tudomány szabadságába és a vélemények pluralizmusába azonban alighanem bőven belefér, hogy bizonyos dolgokról különféle nézetek vannak forgalomban, s hogy ezek egyikével-másikával többen, avagy kevesebben egyet is értenek. Valami „mögött” „bizonyos körök” működését látni természetesen szintén lehet, ám már önmagában ez a megfogalmazás is alighanem kimeríti annak az összeesküvés-elméletnek a fogalmát, amelyet máskülönben az Illig-féle teóriával szoktak összekapcsolni.

A Rubicon tematikus számában megjelent tanulmányokról mindazonáltal azt mondhatjuk, hogy azokat kiváló felkészültségű szerzők tudományos tisztességgel és alapossággal írták, s hogy e cikkek nagyban hozzájárultak az Illig által felvetett problémák tisztázásához.


XI. rész: Befejezés

Utóhang

Eljutottunk végre e kötet (de nem a téma) végleges lezárásához. Ilyenkor bizonyos tanulságokat illenék levonni az eddigiekből, ám ezt korábban részben már megtettük, másfelől a releváns tanulságokat úgyis mindig maga az Olvasó fogalmazza meg a maga számára.

Volt-e időhamisítás vagy nem? Nemcsak Illig kötetének elolvasása, de e szerény munka megírása után is csak annyit mondhatunk: hihetetlen!

Hihetetlen még akkor is, ha látnunk kell, hogy több érv szól az elkövetés megtörténte mellett, mint ellene. Hihetetlen, mert az idővel és a történelemmel kapcsolatos komfortérzetünket érinti – méghozzá meglehetősen kellemetlenül.

Fájó is elhinnünk, hogy volt „időugrás”, hiszen mind magyarként, mind európaiként egyaránt becsapottnak, „Róma balekjának” érezhetjük magunkat. Fájó azért is, mert…

Gergely is hasonlót érezhetett.

Mi a kérdéssel nem tudunk szembe nézni a Katolikus Egyház megkerülésével. Ő Rómát csak a maradék Róma eltemetésével tudta megmenteni. Méltán írja Félegyházi József Nagy Szent Gergelyről:

Szinte erőszakosan tépte szét lelkében azokat az érzelmi szálakat, amelyek vérsége, családi hagyományai és neveltetése alapján a régi Római Birodalomhoz kötötték, s az új népek felé kinyújtva kezét, mindent elkövetett megtérítésükért.” (ld. Nagy Szent Gergely pápa: A lelkipásztorság törvénykönyve, Szent István Társulat, 1942, Budapest, Félegyházi József „Bevezető”-je)

Valóban mindent elkövetett, még a látszólag lehetetlent is: egy pillanatra talán az idő ura lett. Éppúgy, mint az egykori pogány pontifex maximusok, akik, ha érdekeik úgy kívánták, hosszabbnak vagy rövidebbnek hirdették meg a hónapokat és az éveket.

Amint Hetesi Zsolt a Rubicon tematikus számában megjelent Hogyan jött létre jelenlegi naptárunk című tanulmányában írja: „Nem elég, hogy Numa éve hosszabb volt a trópikus évnél, és így újabb korrekciókra lett volna szükség, a római papok önkényesen végezték el a szökőhónapok beiktatását, érdekeik szerint.” (ld. Rubicon 2003/5., 20. oldal) Hetesi itt természetesen a római pogány papságra, a pontifexekre gondol.

Gergely volt az utolsó „antik” és az első középkori pápa – szokták mondani. Ő vette fel a pontifex maximus-i címet a pápák közül először, de alighanem ő volt egyúttal az utolsó pogány pontifex maximus is, abban az értelemben – hogy pogány kulturális mintát követve – ő avatkozott be utoljára az idő folyásába puszta „hatalmi érdek” szerint.

Félegyházi József, Nagy Szent Gergely A lelkipásztorkodás törvénykönyve című munkájához írott – már hivatkozott – bevezetőjében többek között így fogalmaz Gergely e legfőbbnek tekintett irodalmi munkájával kapcsolatban: „Alighogy kikerül szerzője kezéből, még ennek életében, 602-ben görögre fordítja (Mauritius görög császár kívánságára) Anasztáz antiochiai pátriarka. A buzgó Nagy Alfréd király (871-901) pedig angolszász nyelven adja alattvalói kezébe, sorban következnek a francia, német, olasz, spanyol fordítások …

Anasztáz 600. körül, Nagy Alfréd 900. körül, és közte megint semmi. Olaszra meg miért is kellett volna lefordítani, mikor „romlott” latinsággal is bármely itáliai jól értette még soká Gergely szövegét. S hogy a mindenre kiterjedő figyelmű Nagy Károly miért nem ültette németre e fontos munkát? Érthetetlen, hacsak be nem látjuk azt, hogy fiktív kor fiktív uralkodóinak kevéssé van szükségük fordításokra.

De visszatérve arra, hogy mi mindent követett el Gergely az új népek megkereszteléséért. Valószínűleg sokkal többet, mint amit ma ismer és elismer a történettudomány. Gergely kétségtelenül szakított a korábbi római birodalmi eszmével – nem is tehetett mást egy valaha volt birodalom romjai között. Azonban csupán a korábbi római birodalmi eszmével szakított, tehát ennek az eszmének csupán egy korábbi, a fegyverek erején nyugvó értelmezésével. Az Imperium Romanum továbbra is szent maradt számára, ám ezt immár „csak” spirituális alapokon láthatta megvalósíthatónak.

Amint Félegyházi írja: „A nagy pápa feladata nem kisebb volt, mint a régi idők romjaiból átmenteni a nagyszerű krisztusi intézményt s lerakni a középkori Egyház nagyságának alapjait. Nagy Szent Gergely ezt a fontos egyháztörténelmi feladatot mesterien oldotta meg. Trónra léptekor Róma mindenkitől elhagyatva, az elfeledtetésnek, a jelentéktelenségbe való visszasüllyedésnek nézett elébe. Gergely védelmezője, megmentője, új-életre keltője lett. Uralkodása alatt Róma annak ellenére, hogy nem lett ismét császári székhely, de most formálódik át új szerepére: a középkori világ fővárosává érik.” (ld. ugyanott)

De hiszen épp ez a lényeg, s ha Illignek igaza van, és valóban volt időhamisítás, úgy az alighanem elsősorban épp ezért, Róma megmentéséért történt. És valóban Róma és „alközpontjai”, Cluny, Mainz lettek a középkori Európa szellemi központjai. De mindenekelőtt mégis Róma, egy dekadens kultúra porig alázott egykor volt birodalmi központja.

A valószínűsíthető Gergely-i tettel tökéletesen átrendeződött Európa szellemi és politikai térképe, s Róma nem kevés haladékot nyerve még századokra az új, a nyugati kultúrkör szellemi központja maradhatott. Ám autentikus szellemi centrum sosem lehetett.

Gergelynek valóban fájhatott a régi Rómával való érzelmi leszámolás, miközben az új Rómát építette fel. Számunkra is fájó az eddig csak csodált Rómában felismerni azt a hatalmat is, ami a Nyugatot többé-kevésbé megfosztotta önmagától.

Amikor Gergely „kinyújtotta kezét az új népek felé”, e kéz egyáltalán nem volt üres. Alighanem háromszáz ajándékévet rejtett magában és egy Nagy Károly-ikont, mely az új, szép és ideális uralkodótípust festette meg a kortársak és az utódok számára.

Gergely tökéletesen tisztában volt a példa erejével. A példa lenyűgöz és kötelez Célképzeteket terem, s ezek irányítják majd a magatartásokat. A tettek pedig átformálják a jelen valóságát, s új realitásokat teremtenek. Ekként válik a képzeletből valóság, s ekként lehet erősebb a tegnap példázata a ma realitásánál.

A példaadás vezette Gergelyt akkor is, midőn a Lelkipásztorkodás törvénykönyve című munkájában megfestette a tökéletes lelki vezető képét. S amint e művét János ravennai érsekhez intézett szavaival zárja, a képzeletbeli és példaszerű lelkipásztor mellett óhatatlanul felrémlik bennünk a mintaszerű Károly-kép is.

Mintha egy – az általa teremtett – idő mélyén elmerülni kívánó, ám a túlpart révébe is eljutni óhajtó ember szavai lennének ezek. Mint írja: „Megfestettem a szép embert, ki magam csúnya vagyok, s másokat a tökéletesség révébe irányítok, ki magam is még a bűnök hullámaiban küszködöm: de kérlek, tarts fel az élet hajótörésében imádságod mentődeszkájával, hogy mivel saját terhem elmerít, a te érdemed keze felemeljen.” (ld. Nagy Szent Gergely i.m. zárósorai)

Hogy János ravennai érsek, akihez e sorait Nagy Szent Gergely intézte, azonos-e azzal a János ravennai érsekkel, aki X. János néven lett pápa 914-ben, s ült Szent Péter székében 928-ig, szintén csak találgathatjuk. (ld. Gergely Jenő i.m. 77-78. oldal)

Gyanúnkat mindenesetre erősíti, hogy e „katona-pápa” egyetlen elődjéhez sem hasonlíthatóan egyszeriben saját maga irányítja a „szaracénok elleni hadjáratot” (ld. ugyanott), mintha csak a nyugati-gótok ellen valószínűleg Gergely által használt, és túl erősnek bizonyult „arab ellenmérget” igyekezett volna hatástalanítani.

Mindenesetre látjuk Gergelyt, a nagy példaadót, látjuk őt, mint azoknak a pontifexeknek az örökösét, akik magukat az idő, s így voltaképp a saeculum urainak gondolták, s akik nevének eredete a hídverő tevékenységgel függ össze.

Gergely mint pontifex maximus példát adott az utókornak, s vélhetően elrejtette mindazt a későbbi idők fürkésző tekintete elől – talán a palatinusi könyvtár leromboltatásával is -, amiről úgy vélte, nem egyeztethető össze példázata lényegével és üzenetével. S alighanem, mint pontifex hidat is vert a régi, és az általa teremtett új Róma közé. Aminek el kellett tűnnie, illetve aminek maradványaiban megbélyegzetté kellett válnia, nem más volt, mint ami végleg leterítette a régi Rómát, s ami ekképp szükségessé tette az új Róma felépítését. Ez pedig az Attila-i hun birodalom és annak kulturális és politikai öröksége volt.

Ajánlásunkban ezt írtuk: Azok emlékének, akik egy nagy korban óriások voltak.

E két óriás működésének korszakát a történelmi időben ugyan több mint egy évszázad választja el egymástól, ám az általuk megtestesített világok összevegyüléséből születik meg a Károly-i kor képzete, s ezután válik realitássá a Nyugat, amelyet e szellemi vegyülés tényének figyelmen kívül hagyásával aligha lehet hitelesen értelmezni.

A szellem síkján és a történelmi folyamatok irányainak nézőpontjából ellenfelek voltak ők, ám a méltányos utókor – mint a hatalmas küzdőpárokét általában – nevüket együtt és azonos mértékű tisztelettel őrizheti meg. Akik, illetve amely eszmék a múltban egymásnak feszültek, az utókorban egyaránt benne vannak, és csak itt békélhetnek meg, mert mi már mindkettőjük, illetve mindkét szellemi realitás örökösei vagyunk. A középkor épp annyira római egyház gyermeke, mint a steppei eredetű lovagi kultúráé. S mindaz, ami a Nyugat, az eme közös gyermekre, a középkor világára vezetheti vissza magát, még akkor is, ha - akárcsak Parcival, a „balga hős”- nem emlékszik már valós származására.

Munkánkat tehát – a több mint ezer esztendő távolából visszatekintő utókor számára már kötelező méltányosság jegyében – e nagy kor, a kora-középkor két óriása, a hun Attila és a római Nagy Szent Gergely emlékének egyaránt ajánljuk.


A cikk eredeti linkje: http://tttweb.hu/gyujtemenyek/cikkek/regi/Hamis_kozepkor/Tanulmany/tartalom.htm

 

Gregor Kristóf - Móricz Leó


  
    Nyomtatható változat    Küldd el ismerősödnek ezt a cikket! Szólj hozzá ehhez a cikkhez!

Sz:webmester
Idő:2010.02.18.
Olv.:788
Cimkék:

<<< Előző cikkhezKövetkező cikkhez >>>
 
    

  
 
 
    

   
 

Eddigi hozzászólások:

A cikkek kigyüjtött hozzászólásainak oldalára =>


Hozzászóló neve: Dixtroy VendégkéntCikkek 309. hozzászólásaIdeje: 2017.06.27. 14:02  

A Magyar Szent Koronáról írtak nagyon blőd állításokat tartalmaznak.

Elvitték bizáncba, hogy rekeszzománcokat tegyenek rá, amik valahogy pont passzoltak. Na persze. És Mikor II István visszakapta az alaposan elbaszcsizott koronáját, akkor nem nyúlt hozzá. Hát hogyne.

Átdöfték a "felső" Pantokrátort egy kereszttel? Ne már, az ki van peremezve, tehát úgy gyártották, hogy majd valamit fogadni fog.

És azt mégis hogyan gondolták, hogy 46 cm volt a boltozat eredeti magassága? Az majdnem 145 cm kiterítve, ugyan mégis mi szükség lett volna 46 cm magas kenyértartóra? Abban azért pár vekni elférne..

Totál ikonológiai félreismerés: az aki istenpózban a nappal és a földdel van ábrázolva az az Atya, nem pedig egy másik Pantokrátor, aki pedig IC XC -vel (oldalán két angyallal) az az echte Pantokrátor, maga Jézus.

Na akkor mi lehetett hátul? Ha a szentlélek lett volna akkor nem szedték volna le, tehát nyilván az Anya volt ott. Hogy az Mária, vagy Tündér Ilona, nem eldönthető, de biztos, hogy valamilyen női minőség.

A nyolcszög és a perzsa-szkíta vonulat jó megfigyelés (a szkítatérítő apostolok nem észrevevése fekete pont)


Hozzászóló neve: devi VendégkéntCikkek 249. hozzászólásaIdeje: 2011.10.22. 10:15  
olyan hülyeség az amit itt írtak de olyan hülyeség amilyen amije csak lehet a világon amilyen csak lehet értitek .
2011.10 22.
szombat

Hozzászóló neve: eRasmus VendégkéntCikkek 131. hozzászólásaIdeje: 2011.01.21. 23:00  
De nincs igaza!
És bővebben kifejtve sincs igaza!

Lassan túlhalad a világ ezen a szenzáción is!

 
    

   
 
A cikkhez regisztráció nélkül is hozzászólhatsz, egy tetszőleges név megadásával.
Ne feledd: azok a szavak, amelyekkel minősítesz valakit, többet mondanak rólad, mint akiről beszélsz!
Neved / nicked:   
  (Írjál be egy nevet, különben nem megy el a hozzászólásod.)

Extra mosolyok:
(Egérrel megfogva behelyezhetőek a szövegbe.)

Humán ellenőrző kód:

Másik_kód_kérése
Kedves Hozzászóló!
Írd be ide a fenti képen látható kódot.
Ez a programok által bevitt veszélyes tartalmak beírásának megelőzésére szolgál.
(ha bizonytalan vagy a kód olvasásában, a kis nyilakra kattintva kérhetsz egy másikat)



 
    

 
Generálás ideje: 0.03 mp 

Mottó:

A tévedés be nem ismerése a megoldástól való elfordulással egyenlő és csak árt mindenkinek. Az idő pedig olyan mint víz, előbb-utóbb a felszínre dobja, ami nem oda való.

(Nemtom)


Kezelők
 BEMUTATKOZÁS
 LEXIKON

Online könyvrendelés
Fotóalbumok
Linkek, társoldalak Honlap statisztika

Keresés honlapon


Felhasználónév:

Jelszó:


Téma bevezető és tartalma

Kitalált középkor elméletéről
A 'kitalált középkor' és társelméleteiről szóló cikkek.



Ma érvényes évszámok

Jelenlegi:2017
Etióp:2010
Kopt:1734
Iszlám:1438
Perzsa:1396
Zsidó:5778
Indiai:1939
Bizánci:7526
Örmény:1465

Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.

Eltévedt évszámok

Jézus születésétől számolt
TévesHelyes
20241777
Arszakida éra
TévesHelyes
22642017
Szeleukida éra
TévesHelyes
23292082
Róma alapításának érája
TévesHelyes
27702523
Nabú-nászir-éra
TévesHelyes
27642517
Olimpiai éra
TévesHelyes
698 ol. 1 év633 ol. 1 év

Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.

Információk
 
Ugrás_a_cikk_oldalára

 

Unsoft.hu


Levél a webmesternek


Egyiptomi kopt naptár

Etióp naptár

Iszlám naptár

Honlapok
  www.kisbiro.hu: Közhírré tétetik!
  Eltévedt időszámítás
  Mocsáry Évelőkertészet
  Mlinkó István Általános Iskola, Eger
  Elektro-Tec, Gyöngyös
  Ősmagyar nyelvek
  Meglátások
  Eurochess
  Hevessakk
  Agriasakk
  Boricsev Oleg
  Mellár Mihály: Kitalált a kitalált középkor az...
  Mellár Mihály: Atlantisz - hol volt, hol nem volt
  Tomory Gábor Néptánciskola
  Borostyán Néptáncegyüttes
  Csibészke Néptáncegyüttes
  Mákvirág Néptáncegyüttes
  A gyöngyösi Ringsted utca oldala
  Évelő növények, évelő virágok
  UNIX-időbélyeg kiszámítása
  Egyszerű játékok a sakktáblán
  Szkíta Főnix
  The Scythian Phoenix

Statisztika
Te vagy itt a(z)
2494597
látogató!
Ma  603,
ebben a hónapban
22827 látogató volt.
Jelenleg
0 regisztrált tag
és 5 vendég olvas minket.

Üdvözlöm oldalamon!

Oldalt eddig 2494597 alkalommal keresték fel.

Regisztrált felhasználók száma:133
Látogatók összesen 617 alkalommal szóltak a fórum 9 témájához és a honlap cikkeihez.

Legutóbbi 5 felhasználónk:
LL.kedõ
Gondol-f
enteje
trilla
Teupoko

Mai legolvasottabbak
Földalatti krónikáink különös története  (15)
I. Bevezető  (10)
II. Az elmélet alapjai  (7)
Az európai nyelvek földrajzi kialakulása  (7)
De Die Natali Liber ad Q. Caerellium (latin nyelvű)  (6)
VI. Eltévedt időszámítás csillagászati bizonyítása  (6)
IV. Az Úr időszámítása és a fantomkor  (6)
VII. A nap- és holdfogyatkozások  (6)
A naptárkészítés problémái  (6)
KÉPES KRÓNIKA (CHRONICON PICTUM)  (6)